UtazásMánia

Törökország 2005 - Ahmet

Hírek, érdekességek

Saját élmények

Mások élményei

Utazásos honlapok

Hamster spéci témái

Dél-Afrika

Kanada

Marokkó

Szíria, Libanon

Egzotikus tájak

Kína 2003

Jordánia, Szíria, Libanon 2004

Baltikum és Skandinávia

Mont Blanc 2004

Umbria

Egyiptom 2005

Törökország 2004

Párizs

Szentföld 2007

Baltikum 2007

Közép-Spanyolország 2007

letölthető változat (pdf)

Ahmet

Törökország 2004

1. rész

Ebben az évben a szokásos nyári kiruccanásunk egy kicsit későbbre csúszott, mert Gabi nem tudta nyáron kivenni a szabadságát. Annyira nem bánkódott miatta, mert így bízott benne, hogy megússzuk a hőséget, ami mindig élettel összeegyeztethetetlen szintre viszi a vérnyomását. Szóval szeptember végén indultunk nyaralni. A munkahelyemen is jó előre bejelentettem, hogy mikor akarok menni, és mennyi időre. Persze még így se sikerült megelőznie a bejelentésnek a jegyvásárlást, tehát főnökeim kész tények elé voltak állítva, bár ezt nem tudják már meg soha. Lassan peregtek a napok, a nyár vége felé, amit rajtunk kívül senki nem várt.

Aztán mielőtt elértük volna a szeptembert, állásajánlatot kaptam és felmondtam a régi helyen, hogy szeptembertől az építőiparban bomlasszam a magyar gazdaságot. Az új munkatársaknál rögtön bevágódtam. Ők még soha nem voltak két hétnél tovább szabadságon, én meg rögtön három héttel nyitok. Mert ugye, az utazás az abszolút prioritást élvez, így felvételemkor megegyeztünk, hogy nekem el kell mennem Törökországba alig több mint két hét munkaviszony után. Így is lett:

2004. szeptember 17. péntek

Reggel a már szinte megszokott hat órás időpontban keltem, bár nem túl könnyedén. Egész napos tenderbogarászással szép lassan elment az idő kettőig, amikor elvileg mehettem volna végre haza, de csak fél háromkor indultam. Így sem kellett rohannom, este 11-kor indult csak a gép, a hátizsákok meg otthon csak arra vártak, hogy vigyük őket.

Kegyetlen lassan vánszorgott az idő, már mentünk volna, de az se jó, ha az ember fia kint rostokol a reptéren, mert ott még annyit se lehet ilyenkor csinálni, mint otthon. A rengeteg felesleges időt csak eltöltöttük valahogy. Először is végignéztük, hogy melyik biztosítékot kell felkapcsolva hagyni, hogy a hűtő menjen, mert nem szerettük volna, ha dögszagba érkezük haza három héttel később. Időkapcsoló kapcsolgatta a lámpát, hátha attól majd jól megijednek a betörők, és jól elfutnak. Azt hiszem megijedtek, legalábbis így utólag így vélem.

Végre elindultunk. Hátunkon a málha, irány Ázsia. Először csak az itthoni, Kőbánya-Kispest. A reptérbuszról lependerülve, mint rutinos világutazó suhantunk be a terminál ajtaján, ami mindig olyan rendesen tárul fel, mintha Aladdin állna előtte. Átverekedtük magunkat a szokatlan nagy tömegen, és tűnődve bámultuk a kijelzőt, hogy ugyan hol is kellene be csekkolni a gépünkre, de csak nem találtuk a mi járatunkat az egy szem feliratban, ami valamelyik „turistarizortra” menő charterjáratot jelzett. Akkor kezdtünk forgolódni, mint a tojósgalamb, közben a rosszabbnál rosszabb gondolatok is ugyanúgy forgolódtak a fejemben, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Biztos nem is ma megy a gép, biztos nem este, hanem délelőtt 11-kor ment, stb. Aztán a nagy értetlenkedés közben szembetaláltam magam megint az ajtóval, ami mindig olyan örömmel nyílik ki, de most elég messze voltam tőle így nyugton maradt, és jól láthattam rajta a gyengeelméjűek számára felragasztott két baromi nagy BÉÉÉÉ-t, mint BÉÉÉÉ terminál. Ja, a miénk az A-ról indul. Málha fel és önérzetesen átcsattogtunk a szomszédba.

Itt mindjárt nagyobb választék volt úticélokból. Választási lehetőségünket már rég előttük, de mindegy is, mert Törökországba utazni mindig öröm.

Miután így eltöketlenkedtük az időt már át is vehettük a beszállókártyánkat. Ez mindig érdekes, mert ilyenkor kiderül, hogy számszerűsítve mennyire sikerült leszorítani a cucc súlyát. Ez már szinte sport nálunk, főleg nálam, mert utálom az olyan sportot, ami megizzaszt, sakkozni meg nem tudok. Maradt nálunk a kis hátizsák, meg a fotóstáska. Ez utóbbinak még csináltattam a tartalmáról vámpapírt, nem mintha attól tartanék, hogy majd jól megvámolnak hazafelé, csak legyen egy hivatalos papírom arról volt nekem ilyenem is, ha ellopnák. Persze a biztosító úgyse fizetné ki, de legalább tudom, hogy én mindent megtettem.

Őgyelegtünk a tranzitban, szokás szerint végignéztük a méregdrága giccseket és megállapítottuk, hogy az ízlés és az anyagi helyzet közötti korreláció meglehetősen bizonytalan. Mai napig nem értem, hogy a sok Herendi porcelánszobor mitől lett olyan híres, meg értékes. Annál már csak az üvegből csiszolt soklapú nyulak és társaik jobbak. Hamar meguntuk a kultúra ilyetén jellegű magunkba szippantását, így csatlakoztunk utastársainkhoz, és rendes emberként a műanyag székekben elterpeszkedve vártuk a madár indulását. Finoman szólva nem volt tömeg, na – mondom – így csődbe megy a Malév. És nem is lettünk többen. A beszállásnál elmaradt a jól ismert startolás, mikor megjelent a hölgy a beszállókártyák ellenőrzésére. Pedig szoktam élvezni a tömeg rajtolását. Ahogy leakasztják a madzagot, rohan a tömeg, mintha nem helyjegye lenne, itt meg alig lézengett néhány ember.

Busszal vittek ki a külső állóhelyre. Mikor megálltunk, minden megvilágosodott. Akkora volt a repülőnk, amekkorát oviban a szőnyegen tologattam, hangosan berregve. Nem is tudtam, hogy a Malév beszállt a játékiparba! A fedélzeten – miután bekúsztam – megtudtuk, hogy ez a CRJ-200-as típusú gép. Hát jó, ha repül, akkor rendben.

Tíz perc késéssel indultunk csak el, de a legkevésbé sem bántuk, mert nem nagy élmény hajnalban egy reptéren várakozni. Sokkal jobb ugyanez, ha egy repülőn ülünk, vagy történik valami. Ja, mondom ezt azért, mert a várható érkezési időpont valamikor hajnali kettő előtt volt. Arra számítottam, hogy egy ekkora gépben jócskán kapunk a repülés élményéből, de teljesen csendes volt az időjárás.

2004. szeptember 18. szombat

A repülőn semmi érdekes nem történt, bár repülés esetén ezt általában előnyként szokták emlegetni. Kaját ugyan kaptunk, de a kis gép – kis kaja alapelv jegyében.

Hipp-hopp Sztambulba értünk, és mire kettő óra lett, már a vízum is az útlevélben virított. Ez persze nem ment ilyen gördülékenyen, mert a félig begyógyult szemünkkel simán elmentünk a vízumos ablak mellett, amit egyébként felhasználóbarát módon elrejtettek egy sarokban. A nő unott arccal nyalta bele a dokumentum közepébe a két tíz dolcsis bélyeget. Ennyi pénzért akár itt is lehetne virágfüzér, meg táncoló lenge öltözetű lányok fogadóbizottsága. Na, de félre a túlzott igényeket, hiszen mi kell még, itt vagyunk Ázsiától két sarokra.

Persze sejtettük, sőt tudtuk, hogy az út legunalmasabb részével kezdjük saját takarékosságunk miatt, ugyanis a tömegközlekedés hatkor indul a reptérről, mi meg már ott toporogtunk fél háromkor, zsebünkben az elköltendő milliókkal. Egészen pontosan 170.000.000 Tl, vagyis Török Líra nem lapult, hanem domborodott a zsebünkben. Ja, ezt mindösszesen 100 €-ért kaptuk.

A hátizsákon üldögélve lapozgattuk az útikönyvet, hogy mégis sejtésünk legyen arról, mi is vár ránk. Megfigyeltem, hogy akárhányszor olvasom végig otthon a könyveket, mégis csak a helyszínen válik nyilvánvalóvá a mondanivalója, csak ott emelkedik ki a maszlagból az isteni fényben tündöklő igazság, jelen esetben az, hogy 2004-re megépül a metró a reptérig. És lőn. Hát ez nem Magyarország! Itt tényleg megépült, már itt araszol lefelé a mozgólépcső alig érzékelhető sebességgel, csak hogy mutassa merre is lódul meg majd, ha rálép valami kóbor utas így hajnaltájt. Persze a megvilágosodás hátterében ott állhatnak a helyi tényezők, például a hatalmas nyilakkal és Metro felirattal ellátott táblák. No, mindegy, ez amúgy sem egy spirituális utazás, hanem nagyon is fizikai, amit a hidegtől reszkető gyenge testünk is jelzett. Ebbe a rezgésbe besegített az álmosság is.

Gabi testmozgás gyanánt előretolt felderítőként lement a metróhoz, hogy megtudja milyen volt az elmúlt évi infláció Törökországban. Az útikönyv állította, hogy a metrójegy 1 MTl (millió Török Líra), de korábbi tapasztalataink miatt erre nem vettünk volna mérget. Az infláció mértékének egyik jó indikátora egyébként az, hogy bizonyos országokról íródott útikönyvekben dollárban vannak megadva az árak, annak ellenére, hogy egyik ilyen ország sem USA. Nos, mi is egy ilyen országban várakoztunk a metróra.

Gabi egyébként rögtön megkereste első millióját, a kis kirándulásával. Lent ugyanis csak egy biztonsági őr volt, aki azonnal ki akarta terelni, hogy „zárva vagyunk”, de arra még hajlandó volt válaszolni, hogy mennyi a jegy: bir milyon (egy millió). Na, de mennyi az annyi, hát megmutatta a bankjegyet Gabinak, aki kivette a kezéből, hogy megszámolja a nullákat, mert elsőre az ilyesmi nem mindig egyértelmű. A fickó erre örömében neki is ajándékozta. Koccintanunk kellett volna, mert az amerikai filmek szerint így kell csinálni az első milliónál.

Vártunk tovább, a hátizsákon üldögélve. A taxisok a keletiekre jellemző nyomulás helyett nem csináltak semmit. Lehet, hogy már nagy rutinjuk van a hátizsákos utazókkal kapcsolatban, és tudják, hogy nem érdemes a fáradtságért? Egyre álmosabbak voltunk, és ettől egyre jobban fáztunk is. Mikor már közel volt az idő a hat órához, akkor felszedtük a cuccot, és lementünk az aluljáróba. Hatalmas márvány hodály, ami tök üres. Nem értem minek építettek ekkorát. Olyan, mint egy luxushangár. Csak néhány – hozzánk hasonlóan üveges szemű – ember őgyelgett lent, és bűvölte a hatalmas acélredőnyt, ami mögött feltételezhetőleg a metró lapult. Aztán nyikorogva megindult felfelé. Beálltunk a sorba és megvettük az egymilliós érmét, amivel be lehet menni a metróba. Leültünk a nap első szerelvényében, és ezzel persze semmivel nem lett jobb a helyzetünk, mert továbbra is nagyon fáradtak voltunk. Erősen próbáltuk nyitva tartani a szemünket, és emlékezetben tartani, hogy hol is akarunk kiszállni, de nagyon keservesen ment csak. Minduntalan arra ébredtem, hogy már megint elaludtam.

Végül is nem felejtettük magunkat a metrón, és leszálltunk a buszállomás monstrumnál. Felmásztunk a felszínre, ami alatt még vagy három rétegben várnak a buszok, hogy Törökország akármelyik tájára elvigyék a jónépet. A nap még mindig nem kelt fel, mi meg már ott álltunk a placc közepén, körülöttünk a 168 busztársaság irodái még csak ébredeztek csipás szemmel. Na, melyiket, hogy Safranboluba jussunk még ma? Zombi járással célba vettük a legközelebbit, a Metro nevű társaságot. Metróból Metroba. Később aztán rájöttünk, hogy ez a legdrágább cég, de akkor nem volt túl csábító a gondolat, hogy keressük meg a legolcsóbbat. Megvettük a jegyeket, leültünk a hátizsákokra, és már aludtunk is, mert volt még jó néhány óra az indulásig.

A következő kép amire emlékszem az az, hogy a pult mögül próbál diszkréten felébreszteni valaki, hogy fáradjuk át a váróterembe, ami a túloldalon van, ott kényelmesebb. Eleget tettünk kérésének, és nem foglaltuk tovább az irodát teljes keresztmetszetben.

Ha már így felvert, elindultam, hogy keressek valami ennivalót, de nem sok sikerrel jártam a tápláló ételek beszerzésének terén, mert még csak akkor kezdtek nyitogatni a boltosok. Magas tápértékű keksszel tértem vissza, amit azon nyomban be is faltunk. Nem sokkal később fel lehetett cihelődni a buszra, ami nekünk – perc emberkéknek – csak annyit jelentett: alvás!
A zötyögés és zúgás gyorsan levitt alfa állapotba, és lejjebb. Pillanatok alatt újra a közbeszerzési eljárásokban találtam magam, és nagyjából az út hat és fél óráját ott is töltöttem. Ekkor érkeztünk meg Karabük kies iparvárosába.

A város szélén egy olyan vasgyár van, hogy bármilyen, a távoli jövőben az emberiség pusztulását vizionáló film hátterének elmenne. Sötét sárga füst, rozsda, korom, meddőhányók. Itt kellett volna átszállnunk, ha nem a közvetlen járatot választjuk. Sokat nem jelentett volna a különbség, ez már nyilvánvaló volt, de mindegy, élveztük a hátralevő néhány kilométert. A végállomás valahol Safranbolu szélén volt, ahol a taxi vagy gyaloglás kérdése állt elénk. Gyalog, mert az ingyen van. A belváros kb. 2 km, az nem sok. Társaink is akadtak, akik ugyanazzal a busszal érkeztek. Nem gyalogoltunk többet 50 méternél, mert megállt mellettünk egy Dáciaszerű Renault, és a sofőr felajánlotta szolgálatait (ingyenes fuvar, nem taxi) az elkövetkezendő 2 km-re. Persze a belváros az nem feltétlenül az óváros, ami minket érdekelt volna. Kérdezősködés módszerével kerestük az utat. Le a völgybe, és tovább. Régi, szép, város nem látszott közel s távol se. Hát, amit láttunk, az se rossz, de hát mégse az a kategória amire az UNESCO kivetné a hálóját és a világörökség részévé tenné. Ballagtunk tovább a málhával a hátunkon, s minden szembejövőt megkérdeztünk, hogy ugyan jó felé megyünk-e. Mind állította, hogy igen, de ez csak nem akart meggyőzni minket. Aztán ahogy az lenni szokott, az utolsó sarkon is befordulva egyszer csak elénk tárult egy kis tér, rajta az ős öreg törökfürdő, üvegbütykös kupoláival. Na, hát ez már mindjárt más. Megérkeztünk a nevezetes Çarşi városrészbe. Innen már könnyen megtaláltuk a kinézett szállást is, ami a roppant fantáziára utaló Çarşi névre hallgatott.

Az ára egy kicsit sok volt, 30 MTl, ami azonnal arra sarkallt bennünket, hogy költségeinket extrapoláljunk egy hónapra. Hát, itt nem lesz nagy duhajkodás, vissza a klasszikus kezdetekhez. Stoppolás, sok kenyér, kevés hús, miegymás. Próbáltunk ugyan alkudni, de csekély eredménnyel, tehát az ár maradt, és mi is, mert se az energiánk, se az útikönyv nem kecsegtetett nagy lehetőségekkel. Kicsit leültünk, de kb. ennyi volt a nagy pihenés. Végül is a buszon aludtunk nem!? Szobánk nem hagyott kivetni valót maga után. Volt pl. TV, amit igen szeretnek hangsúlyozni szállodai prospektusokban, holott semmi haszna, mert ritka, hogy az ember bírja a helyi nyelvet a megfelelő szinten az élvezetéhez. Szóval mi is néztük örömmel a TV-nket egy darabig, nagy megelégedéssel, hogy milyen puccos szobánk van, de végül nem kapcsoltuk be. Nekilódultunk a késő délutáni városnézésnek.

A szobánk ablakából már láthattuk, hogy éppen takarítják el a piac maradványait, tehát arról vastagon lemaradtunk. Igazából csak a ház megkerülésekor tűnt fel, hogy az épület amiben lakunk, szintén a klasszikus Ottomán stílusban épült. A városkát már megcsapta a turizmus szele, de csak a központot büdösítette össze, még elviselhető a dolog. Szerencsére ez a hely elég messze esik a nagy turistaközpontoktól, így nem kell számítani nagy megszállásra a jövőben sem. Igazából csak törökök jönnek ide, meg néhány hardcore utazó.

A város szerkezete ... őőő ... nincs. Egy völgykatlanban fekszik a nagy része. A völgykatlan meg úgy alakult ki, hogy összetalálkozott néhány völgy egy pontban. Ezekbe a völgyekbe is felnyúlik a városka. A völgyeket meredek falú hegygerincek választják el, így átjárás nincs, csak körbe. Az utcák keskenyek, és kanyargósak, a házak meg egy-két emeletesek. Az egésznek olyan összhatása van, hogy ilyen csúfosan csak a Szahara szélén buktunk meg navigációból. Akkor – igaz sötétben – nem találtuk meg a sivatagot, ami kb. 10.000.000 km2-es (Több, mint 100 Magyarországnyi). A várhoz háromszor próbáltunk meg feljutni, de mindig csak fent derült ki, hogy amíg másztunk, azt a tetves várat átrakták a szomszéd hegyre. Közben elkezdett besötétedni. Szerettem volna csinálni néhány esti képet a városról, ha már így felmásztunk a harmadik hegyre is, de hideg szél fújt, és nem vagyok még kifejlett fotós, hogy ilyet elviseljek egy jó kép kedvéért. Lent még egy kicsit sétálgattunk, meg fényképeztem – szél hiányában nem volt komoly akadálya. Szépek a régi házak. Fa váz, fehérre meszelt falak a gerendák között. Az utcák terméskővel borítva. Ez utóbbi egyébként nem csak szép és tartós, de roppant hatékonyan töri ki az ember bokáját, ha nem figyel. Mi figyeltünk.

A szállásunkra visszaérve elég korán lefeküdtünk, bár nem voltam álmos. Aztán hogy, hogy nem, mire a párnáig ért a fejem, már aludtam is.

2004. szeptember 19. vasárnap

Reggel átmentünk a szomszédba reggelizni, mert 30 milláért ilyen is járt a szálláshoz a TV mellett, ami helyett jobban örültünk volna a melegvíznek, de az sajnos a naplementével megszűnt. Hát igen, a környezetbarát energiaforrások néha lemondással járnak.

A reggeli teljesen átlagos volt, viszont sok. Utazás során a mennyiség nagyon fontos tud lenni, szóval bezabáltunk mézes, meg lekváros kenyérből. Kaptunk kávét is, ami Gabi egyik fontos hajtóanyaga.

Telepakolt hassal nekiindultunk, hogy végre meghódítsuk a várat. Körültekintően terveztük meg az útvonalat az előző nap tapasztalatai alapján. Sikerült is felvergődni a térdig érő falakhoz. A kilátás nem volt rossz, de semmivel se jobb, mint bármelyik másik magaslatról, amit eddig sikerült megmásznunk tévedésből. Megnéztük Ahmet Lüfti sírját is, akinek itt építettek egy kis mauzóleumot. Kár, hogy nem tudom ki a fene az az Ahmet Lüfti.

Innen fentről rá lehetett látni az egész városrészre. Az egészet kettészelte egy patak, ami mély, keskeny kis szakadékban folyik, úgyhogy nem nagyon befolyásolja a városképet. Csak akkor vettük mi is észre, mikor két ház között benéztünk egy üres telekre, amiről kiderült, hogy csak azért üres, mert keresztül folyik raja a patak, valahol a lábunk alatt tíz méterrel. A város már teljesen ráépült. A városképet leginkább – mint mindenhol Törökországban – a mecsetek uralják. Hozzá jön még a szép méretes karavánszeráj a város közepén, ami talán a legnagyobb épület a környéken. Kívülről nem túl látványos. Bekukkantottunk az udvarára, ott meg étterem van, de az a fajta, amibe mi mindig csak bekukkantunk az ajtón keresztül.

Miután már keresztül-kasul bejártuk a várost, ideje volt továbbállni. Felmálháztunk, és fogtunk egy buszt Safranboluba, onnan Karabükbe, kedvenc iparvárosunkba, majd tovább Ankarába. Ment minden, mint a karikacsapás, meg mint a pénzünk.

Ankarába érve nem szándékoztunk hosszan tanulmányozni a modern fővárosok tipikus szépségével megáldott helyet, hanem tűztünk volna tovább Hattuşába, a hettiták néhai fővárosába. A hatalmas buszpályaudvar olyan volt, mint egy hangyaboly. Mindenki céltudatosan rohangált fel-alá, csak mi álltunk ott tipródva. Először is keríteni kellett volna valami kis helyi zsetont, hogy tovább jussunk. Beálltam a fel-alá futkosók közé, és elkezdtem pénzváltót keresni. Gyorsan rájöttem, hogy egyszerűbb, ha megkérdezem. Így is tettem, és pillanatok alatt meglett a bank. Egy apró szépséghibája volt, vasárnap nem tartott nyitva. Hát ez mondom nem lehet akadály, hát Ázsiában vagyunk, ott meg mindenki pénzváltó, csak van másodállása is, mint mondjuk pék-utcaseprő-sofőr-tanár-akármi. Rögtön a legközelebb tétlenkedő embercsoporthoz léptem, hogy nyélbe üssem a bizniszt. Egyébként ez a csoport néhány rendőrből állt. Mondom, hol lehet itt pénzt váltani. Nem értették, ezért elmutogattam. Nem vették a lapot, hogy esetleg rájuk gondoltam, hanem ők is a bank irányába tereltek. De hát az kapali, vagyis zárva! Akkor nem tudnak segíteni. Basszus, ezek tényleg be akarnak lépni az EU-ba! Itt a világ vége! A második áldozatom segítőkészebbnek mutatkozott, és végigcipelt néhány irodán, hogy hátha most akarja valaki Euroba fektetni a pénzét, de nem. Végül feladta, és egy bankomathoz vitt, ahol felvett a kártyájáról 100 € ekvivalens Tl-t, aztán megkötöttük az üzletet. Azt hiszem egész utunk alatt nem sikerült ilyen jó árfolyamot találni. Egyébként emberünkön látszott, hogy kp alapú társadalom szülötte, mert egy fiatalabb járókelő segítségét kellett kérnie, hogy meggyőzze az automatát, valamint a PIN kódot kis papír cetlin jegyezte meg.

Boldogan szökdécseltem vissza Gabihoz, immár újra multimilliomosként, hogy minden OK. Megvettem a jegyet is Sungurluba, vagyis a következő átszállási állomásra. Hipp-hopp odaértünk, pontosabban oda, ahova a busz utaskísérője gondolta. Az ő nézete szerint mi innen taxival szerettünk volna menni, ezért kipakolt minket a város előtt ott, ahol a taxik várakoznak. Nem értettünk egyet vele, és a turistákról kialakult torz képpel, ezért hanyagoltuk az ajánlkozó taxist, aki kitartóan loholt utánunk, és már lealkudta magát 40-ről 15 MTl-re, de még mindig nem méltattuk figyelemre, úgyhogy egy nagyon összetett (lemondó és megvető) arckifejezéssel a városba tartó dolmuş felé intett. Oda ballagtunk, de látszott, hogy nem férünk be, a környéken elterjedt – egy hely mindig van még – elv ellenére se, így mentünk stoppolni.

Törökország egy roppant stopposbarát állam. Az első kamion rögtön meg is állt, és elvitt az elágazásig. Sokat nem tudtunk meg az egyszerű ember életéről, mert egy szót nem beszélt semmilyen nyelven se, ennek ellenére jó fejnek tartottuk, amiért ilyen szépen elvitt minket, vagy 13 km-en keresztül. Már csak 22, és ott is vagyunk. A következő stop se volt rossz, de megint csak a következő elágazásig jutottunk, ahonnan még mindig 14 km volt hátra. Lassan ballagtunk a cuccainkkal a fokozatosan szürkületbe hajló késő délutánban, és bíztunk benne, hogy nincs sok elágazás hátra.

Az első autó felháborító módon nem állt meg, de utána nem sokkal jött egy teherautó, ami igen, plusz egy másik személyautó is visszafordult értünk. Na, így kell a stopposokkal bánni! A teherautóba szálltunk, mert ő jött előbb, mégse vesszenek össze rajtunk. Egyik hátizsákra ültünk, a másikat az ölünkbe vettük. A lábunkat nem tehettük le a padlóra, mert az tele volt sárgadinnyékkel. Ha szembe jött valami, akkor a sofőr megtámasztotta, a szélvédőt, nehogy beessen. Jól utaztunk.

Megérkezve már egész sötét volt, nem sokat keresgéltük a lehetséges szállást, hanem engedtünk a szemfüles felhajtónak, és betértünk a szállodájába. 30-ról pillanatok alatt 20 MTl-re eresztette az árat, ami az útikönyv szerint 40 USD, azaz kb. 65 MTl a 2003-as árfolyamon, de úgy vettük észre, hogy az útikönyv árainál 1 USD-t az áremelkedéssel, inflációval, anyámkínjával korrigálva 2 MTl-nek lehet értelmezni. Így még jobban éreztük magunkat, a 80.000.000 lírás szobában, ami egyébként nagyjából annyit ért, amennyit fizettünk Kicsit szokatlan volt, hogy már megint olyan helyen kötöttünk ki, ahol bátran belefekszünk az ágyneműbe, és nem kell hálózsákban aludni, mint ahogy az lenni szokott azokban az országokban, ahol járni szoktunk. Szóval azokat a helyeket látogatjuk általában, amiket az ÁNTSZ bezáratna, mondjuk pl. Szíriát.

Tehát a megszokott „nyaralásoktól” eltérően nyugodt, fertőzésveszély-mentes éjszakát töltöttünk el.

következő oldal

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

Vendégkönyv - Szívesen olvasgatok tetszés vagy akár nem tetszés nyilvánításokat! :))

A lap tetejére