UtazásMánia

Kína útinapló 1. rész

Hírek, érdekességek

Saját élmények

Mások élményei

Utazásos honlapok

Hamster spéci témái

Dél-Afrika

Kanada

Marokkó

Szíria, Libanon

Egzotikus tájak

Kína 2003

Jordánia, Szíria, Libanon 2004

Baltikum és Skandinávia

Mont Blanc 2004

Umbria

Egyiptom 2005

Törökország 2004

Párizs

Szentföld 2007

Baltikum 2007

Közép-Spanyolország 2007

Ahmet

KÍNA Útinapló 2003

1. rész

Kína 2. rész

A kezdet

Az egész valahol ott kezdődött, hogy baromira tele volt a hócipőm a munkával, ezért Gabi titokban keresgélni kezdett a neten, hogy mivel csillapítsa háborgó lelkemet. Talált az Ösztöndíj Bizottság honlapján egy kínai ösztöndíjat, ami passzol a végzettségemhez, biogáz technológia. Néhány nap csesztetés után be is mentem a Magyar Ösztöndíj Bizottsághoz, hogy részletes információt kérjek, meg jelentkezési lapot. Csak azért ment ilyen gyorsan az ügyintézés, mert minden nap ott járok el a műintézmény előtt. Nem apróztam a dolgot, rögtön három lehetőséget is bepróbáltam, mondván egy csak bejön. Biogáz technológia, sivatag kontroll és mesterséges trópusi erdők. Erős sejtésem volt, hogy az utóbbi kettő nem annyira esélyes, mert sivatagból és trópusi erdőből is kevés van kis hazánkban, de ha már egyszer meghirdették... Egyébként a mai napig nem értem, hogy miért nem kaptam meg! Tuti, hogy nem jelentkezett más, csak én. Az a baj, hogy a Bizottság szelektál, holott baromira nem lenne feladata, arra ott vannak a kínaiak. Ezt így utólag már nagyon tudom. Szóval kissé hitetlenkedtek, mikor elkértem mindháromra a jelentkezési lapot és fel is szólítottak, ha már ennyi papírt kell fénymásolniuk, akkor jelentkezzek is legyek szíves.

Megtettem, bár néhány kitételt egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Kellett volna egészségügyi igazolás, hogy nem vagyok beteg. Megpróbáltam beszerezni, de a legközelebbi orvos azt mondta, hogy ilyet ő nem állít ki nekem, csak a háziorvos teheti meg. Pedig világított rólam, hogy majd kicsattanok. A háziorvosomat olyan macerás elérnem, mert nem otthon lakom, ő meg csak munkaidőben rendel. A másik ilyen problémás dolog a hivatalos ajánlás volt. A munkahelyemen nem akartam ilyennel előjönni, mert ott kapnak infarktust. Maradt az egyetem, aminek már eléggé a végén jártam akkoriban, de oda is csak munkaidőben juthattam volna el, úgyhogy hanyagoltam a dolgot. Beadtam a kis papírjaimat, úgy ahogy voltak. Ha kellek, akkor kellek, ha nem, akkor nem.

Eltelt másfél-két hónap, éppen egy kiállításon voltam a céggel, mikor felhívtak, hogy amennyiben nem pótolom a hiányzó iratokat, akkor bizony hiányos pályázatként kell elkönyvelniük. Tegyék csak, lehetetlen nekem ilyet szerezni pillanatnyilag. Megtették. Aztán felhívtak mégegyszer, hogy ha nem pótolom akkor már véglegesen hiányos, és így kell elküldeniük. Ebből sejtettem, hogy sok lehet a jelentkező. Kb. két héten belül felhívtak a kínai követségről, hogy megkapták, pótoljam. Gondoltam, ha már odáig eljutott így, hiányosan, akkor biztos nem tolonganak a helyért, így befektettem némi energiát, és elintéztem a papírokat. A doki magánrendelés keretében ingyen és bérmentve kiadott egy papírt, hogy az elmúlt tíz évben még csak nem is tüsszentettem. Utána jött az egyetem. Felhívtam a dékánit és előadtam illedelmesen a problémámat. Meglepően készségesek voltak. Persze, küldjem csak be a papírt, majd aláírják. Hát persze, hogy nem írta alá a dékán, mert fogalma nem volt, hogy mi az. Mindegy, mert úgyis be kellett mennem, diplomamunka ügyben. A dékánhelyettes asszony fogadott. Teljesen röhej volt. Ültünk sorban a szobája előtt. Sok parázó diák, utolsó utáni méltányossági alapon engedélyezett 72. UV engedély kérvénnyel, én meg magamban somolyogva. A dékánhelyettes simán aláírta, mikor előadtam a kis tervemet. Villámgyorsan rájött, hogy miért nem a céghez mentem ilyen bajaimmal. Kicsit elviccelődtünk még a SARS és a statisztika viszonyán, aztán mentem is. Remélem, sikerült egy kicsit jobb kedvre hangolni, talán többen kaptak még egy esélyt. Innentől részemről mindent elintézettnek tekintettem. Május volt, és úgy volt, hogy a kurzus valamikor augusztus elején kezdődik, és másfél hónapig tart. Pont jó.

Aztán június vége felé felhívtak, hogy sajnos a kurzus később kezdődik, egyelőre nem lehet tudni, hogy mennyivel. Eléggé úgy tűnt, hogy nem lesz belőle semmi, úgyhogy a nyári program módosult. Vagy inkább visszaállt az eredetire, megyünk Marokkóba. Szépen megszerveztünk mindent, startra készen álltunk, szinte a küszöbön, mikor megint hívtak a követségről: megvan az új időpont, október negyedikén kezdődik, megyek-e? Naná! Persze pénz nincs, mert mindet a marokkói útba feccöltük, de majd megoldjuk. Szóval elmentünk Marokkóba.

Szeptember elején értünk vissza, két nappal a szabadságom vége után. Főnökeim nagyon sajnáltak, hogy a túlkönyvelt járatok miatt két napot kellett a reptéren töltenem. Én meg próbáltam felháborodott arcot vágni hozzá, mivel ők nem tudták, hogy önkényesen hosszabbítottam meg a nyaralást, a légitársaságoknak ehhez semmi köze. Meg próbáltam kitalálni, hogy miként tálaljam a kínai utam tervét, mert ugye még arról sem tudtak. Már két napja dolgoztam, mire sikerült összeterelnem a főnökséget (házaspár) és bejelentettem, hogy nyertem egy ilyen ösztöndíjat. A kurzus hossza egyébként másfél hónap, de már ekkor előrelátóan kettő és felet mondtam. Kérdeztem, hogy megoldható-e fizetés nélküli szabadsággal. Hát szépen megnyúlt mindkét arc! Kolléganőm próbálta nem elröhögni magát, mert ő mindenről tudott. Kicsit elgondolkodtak, majd időt kértek, hogy erre aludni kell. Főnökasszony azonban gyorsan kapcsolt, – Ezen nincs mit gondolkodni, mert mindenképpen elmész. – mondta. Szóval elengedtek, mert még egy ilyen balekot nem találnak a helyemre.
Volt szűk egy hónap a dolgok megszervezésére. Ez az alábbi dolgokból állt: repjegy bevásárlás Budapest-Chengdu viszonylatban, biztosítás és film beszerzése. Nem egy nagy meló, eltekintve a repjegytől. Az azért nem volt olyan zökkenőmentes, de az is összejött. Budapest-Moszkva-Peking-Chengdu útvonalon. Kicsit az volt az érzésem, hogy ennyi erővel mehetnék a transzszibériai expresszel is. Mentem is volna, de az idő kicsit szorított, így maradt a repülő. A repjegyet barátnőm, Gabi finanszírozta, a készpénzkészletet Apám, valamint a bankszámlám maradéka biztosította.

Aztán eljött az indulás pillanata is. Az út tulajdonképpen a maga nemében első volt, hiszen soha nem mentem még azelőtt teljesen egyedül. Pláne nem Kínába, amiről annyi kellemes hírt hallottam. És én itt akarok egyedül utazgatni?! Mert ugye mint azt már írtam kicsit ezt a dolgot is kibővítettem, így a biogáz marhaságok után egy hónap szabadidő maradt. Szóval indulás:
(Az eleje a chengdui biogáz kurzuson történt nemzetközi konfliktus, a második fele a szabadúszóként töltött idő. Lehet ugrani, de nem muszáj)

Szeptember 29. Hétfő

Reggel a vekker ugyanúgy csörgött, mint máskor, de annyival jobb volt, hogy nem dolgozni menetem, hanem Kínába. Így azért könnyebb volt a felkelés. Azért némi kellemetlen érzés is volt bennem. A reptértől olyan egyedül leszek, hogy csak na. Szépen felmálháztunk, és indulás. Itt még jó volt, mert nem egyedül kellett vinni a málhát. Volt egy nagy hátizsák, egy kicsi, meg a fotós tatyi. Az első szakasz volt a legnehezebb. Meg kellett küzdeni a BKV viszontag-ságaival. Jó, hogy Gabi nem dolgozott aznap, mert egyedül elég szar lett volna menni. A reptéren Apám várt. Ő képviselte a családot a búcsúzkodásban, mivel mindenki dolgozott. Ő is csak azért tudott ott lenni, mert a reptéren dolgozik, így tíz perc lógás keretében meg tudta oldani. Szépen becsekkoltam a moszkvai géphez, volt még idő elszívni egy cigit. Egy búcsúcsók és irány a tranzit. Nem is olyan régen jártam itt, nincs egy hónapja, hogy hazajöttünk Marokkóból. Szinte bűntudatom volt, hogy ennyit utazok.

Körülöttem már mindenki oroszul beszélt, pár perc múlva már furcsa is lett volna, hogyha valaki magyarul szólal meg. Akkor még nem sejtettem, hogy ez már így is marad az elkövetkező hónapokra.
Beszálláskor kicsit meglepődtem, hogy egy Tu-154-esben találtam magam. A szovjet csoda kicsit meglepett. Utoljára akkor ültem ilyenben, mikor Kelet-Berlinből jöttünk haza. Akkor készült még, mikor a félgömbfejű szegecs volt a divat a repülőgépiparban. Helyenként a festék is lepattogzott már róla, de hát nem a festéktől repül. Az út teljesen eseménytelenül telt. Közben felelevenítettem orosz nyelvtudásomat: szpászíbá. Na, innentől csak oroszul beszélt hozzám a sztyuvi. Aztán amikor a szemembe nézett látta, hogy ebből most semmi nem ment át. Gyorsan odaértünk, két óra volt, mikor lekászálódtam a gépről. A tranzit felé vettem az utat, és felvételeztem a beszállókártyámat. Letelepedtem egy padra, bár nem volt sok hely, és áttekertem az órámat a helyi időre, négyre. Innentől kristálytisztán látszott, hogy mennyit kell várnom a tízórás pekingi gépre. A pad kényelmetlen volt, de nem mertem elkószálni, mert sokan sasoltak, hogy mikor szabadul fel egy hely, és akkor meg álldogálhatok.

Mellettem egy indiai család ült. Brüsszelbe tartanak, valami ékszerész konferenciára. Aztán lezöttyent közénk egy kicsit hibbant ürge. Büdös volt, és nem tudott beszélni. Ennek ellenére öt perc alatt mindenkinek beszólt, activity módszerekkel. Szerencsére hamar elhúzott. Jött helyette Victoria a hiperaktív kisfiával. Berlinbe tartott, vissza a német férjéhez. Csak látogatóban volt otthon, Grúziában. Nem lehet egyszerű egy egy éves gyerekkel utazni. Ráadásul a gépe is késett, úgyhogy még nálam is többet kellett várnia.
Végre eljött az én időm. Elbúcsúztam tőle és célba vettem a 10-es kaput. A repülőhöz busz vitt ki. Egy Boeing 777-es. Így, hogy mellette álltam érezhető volt, hogy bazi nagy. Hát ha ezt Newton látná repülni azt hiszem darabokra tépné egész életművét.

Belül 2-5-2 elrendezésben voltak az ülések. Nagy bánatomra csak keresztben, hosszában sokkal több volt. Az orosz kollégák valószínűleg csak kínai utasokra számítottak, mert az ülésem előtt 20 cm helyet hagytak a lábamnak. Ez igazából azért probléma, mert az én magasságom 183 cm körül van, és a lábam hossza többé-kevésbé arányos is ezzel, bár egyesek szerint hosszabb a kelleténél. Na, meg azért is, mert az út hossza 7 óra. Amikor néhány évvel ezelőtt mentünk Pekingbe, akkor még volt közvetlen Malév járat. Az jóval hosszabb volt, de még mindig jobb, mint ez az átszállósdi. Két pózt találtam. 1: normál karótnyelt póz, 2: bal láb tíz centivel előrébb. A jobb lábam előtt volt valami ketyere, ami tovább szűkítette a rendelkezésre álló helyet. Azokban a pillanatokban azt hiszem szó szerint tudtam volna idézni bármelyik trombózisról szóló cikket, amit valaha olvastam. Szépen megmerevedtem a kiválasztott pózban, és átrepültem a következő napba.

Szeptember 30. Kedd

A pekingi űrkikötőszerű reptér már nagyjából ismerős volt. Az útlevélkezelés előtt le kellett adni a repülőn kitöltött egészségügyi nyilatkozatot. Ezt annyira mondjuk nem értettem. Legutóbb ha jól emlékszem arról volt szó, hogy attól kell tartani, hogy valaki kiviszi a SARS-ot, nem pedig fordítva. De mindegy, ha ettől ők boldogabbak lesznek, ám legyen. Hogy fokozzuk Kína biztonságát még egy hőkamera előtt is el kellett vonulni mindenkinek, hogy kiszűrjék a lázas embereket. Ment minden flottul.

Megcéloztam az átszálló utasok check in pultját. A hátizsák a futószalagon volt, nyugodtan léptem ki a káoszba. A beszállókártya birtokában araszoltam át a hihetetlen méretű tömegen. A biztonsági kapunál beálltam a sorba. Mikor sorra kerültem kiderült, hogy még 50 Yuannal jövök a reptér használatáért. Na, akkor vissza az egész. Újra átvágni a tömegen a pénzváltók felé. Tetszett a rendszer, hogy a tömegben elszórva nagy piros szalaggal a vállukon emberek lézengenek, és mindenféle információt megadnak az embernek. Valószínűleg egyetemisták, mert elég jól beszélnek angolul. Ezzel rögtön az elején megdőlni látszott az egyik teljesen biztosnak látszó információ Kínáról, mégpedig az, hogy senki nem beszél semmilyen nyelvet. Szépen elirányítottak a pénzváltó egységhez. A birtokomba került Yuanokkal megint célba vettem a már oly jól ismert tömeget. Ennek a közepén helyezkedett el a pénztár. 50 Y-t rögtön beváltottam airport tax igazolásra, és újra megpróbálkoztam a bejutással. Már itt látszott, hogy Kína nincs híján a munkaerőnek. Egy ember az airport tax papírt ellenőrizte – mellesleg ennyi erővel az 50-est is átvehette volna – egy a beszálló kártyát, egy az útlevelet. Bejutottam! Megkerestem a kaput. Szerencsére nem kellett sokat várni, mert különben elaludtam volna és talán még most is ott ülnék. Ez egyébként felszállás után rögtön be is következett. A kajára azért felébredtem, mert az alváson kívül kajából is erős hiánnyal küzdöttem.

Örültem, hogy megint ablak mellé kaptam helyet, de hamar kiábrándultam. Néhány méter elemelkedés után már a tömény felhőzetben repültünk. Gondoltam majd csak kibukkanunk felette, de nem. Végig csak nagy fehéret lehetett látni. Lassan ereszkedni kezdett a gép. Csak a fülem érezte, meg a zajokból lehetett érezni. De kint egyre csak a nagy fehérség, semmi más. Meresztgettem a szememet, de semmit nem láttam, de egyszer csak, mintha kiestünk volna a felhő alján. Úgy gondoltam, hogy valahol már a pálya közelében lehetünk, legroszszabb esetben is csak néhány száz méter magasan. Ehhez képest hirtelen a kb. kétezer méterrel alattam lévő tájat láttam meg. Ha azt mondom, hogy meglepődtem, hát akkor finoman fogalmaztam. A reptér épülete nagyon ismerős volt, bár még soha nem jártam itt. Aztán rájöttem: tök ugyanolyan, mint otthon az Asia Center, csak nem piros. Na, ennyit a tervező fantáziájáról. Ha ez bejött fengshui ügyben, akkor az sem lehet ugye rossz. Járt utat…

A reptéren miután megkaptam a cuccot próbáltam valahogy egyesíteni, hogy ne úgy essek ki a kapun, mint egy málhás szamár. Nem sikerült. Hátamon a nagy zsák, elöl a kicsi, vállamon a fotós cucc. A tömeggel áramlottam kifelé. Közben erősen kerestem egy táblát, amin a nevem van, mert ugye vártak már. Ilyet nem láttam. Egy tábla volt csak, amin latin betűk voltak: BRTC. Egy fiatal lány tartotta, olyan egyetemista forma. Gondoltam bepróbálom a dolgot. Oda oldalaztam és határozottnak szánt hangon elrebegtem: biogas? Szerencsésen egymásra találtunk. Ha az egész nem Kínában van az életben nem jövök rá, hogy kit kell keresnem, mert nem nagyon emlékeztem rá, hogy mi az intézet neve, nem hogy a rövidítése. Persze ha ki van írva, hogy Biogas Research and Training Center, akkor könnyebb a dolgom.

A lány rögtön rárabolt a hátizsákomra, hogy segít. Lebeszéltem róla, nem az ő súlycsoportja. Nagyon segítőkész volt, de úgy tűnt az angollal nem annyira áll baráti viszonyban. Akkor kezdtem sejteni, ezt mikor nem reagált a kis monológomra. Ekkor már egy mikrobuszban ültünk. Nem sokat mentünk, csak a másik terminálig. Itt beszállt három filippínó, plusz a srác aki őket várta. Nekem még mindig fogalmam nem volt róla, hogy hogyan is lesz ez az egész képzés. Úgy gondoltam, hogy az egyetem valamelyik kollégiumában kapunk szállást, és az egyetemen tanulunk majd és a végén a többé-kevésbé elsajátított tudásból vizsgán adunk számot. Meglehetősen be voltam szarva ettől is, mivel nem éreztem olyan szinten az angol tudásomat, hogy én műszaki dolgokból ezen a nyelven vizsgázzak. Mert az előadások hallgatása az még rendben van. Ugye, a nevében is benne van, hogy hallgatás, tehát nem beszéd, abból meg nem derülhet ki, hogy hülye vagyok. Félelmeimet tovább fokozta a mellettem ülő fickó. Rögtön kérdezgetni kezdte, hogy merre dolgozok, mert ő egy biogáz technológiával foglalkozó cégnél dolgozik, és ilyen-olyan technológiát alkalmaznak és a többi. Na, itt fújtam visszavonulást. Én abszolút nem dolgozom ilyen területen, bár tanultam az egyetemen. Gondoltam mindjárt kiderül, hogy jogtalanul vagyok itt és fordítanak is vissza. Aztán megkérdezte, hogy mit írtam a country reportomba.

Ez megint egy Achilles sarkam volt. A jelentkezéskor ez is feltétel volt. Mindenkinek kellett küldenie egy beszámolót hazája biogáz technológiai fejlesztéseiről, és az általános helyzetről. Otthon ez olyan volt, hogy jól van, küldök valamit, aztán ha elfogadják akkor jó, ha nem, nem, de én aztán nem fogok kutakodni, hogy hogyan áll a magyar biogáz technológia. Ahhoz meg pláne nem volt affinitásom, hogy az egészet angolul. Mert ugye beszélni még beszélek angolul, de írni… Szóval igénybe vettem az internet nagyra becsült segítségét. Google, biogas, aztán ami kijött abból válogattam. Leginkább hossz szerint. Volt egy ötoldalas, azt kinyomtattam és elküldtem.

Mikor ott ültem a buszban nagyon szerettem volna megtudni, hogy mi lehet benne, mert el nem olvastam. Szerencsére gyorsan szabadultam a helyzetből, mert megálltunk. Egy szálloda előtt szálltunk ki. Tessék, itt az újabb gond! A kurzus – bár szombatra esett – de negyedikén kezdődött, addig meg volt még néhány nap. Gondoltam addig elhoztak egy szállodába minket, hogy a kezdetig nekünk nem jár kolesz. Filóztam egy darabig, hogy csendben néhány sasszé lépéssel megpattanok és keresek egy olcsóbb helyet, mert ez itt nem az én pénztárcámhoz való volt. Éreztem, hogy azért ez szarul jönne ki, úgyhogy maradtam. Rövid időn belül kiderült, hogy elképzeléseim eléggé távol állnak a kínaiak elképzeléseitől, mert ők ezt a helyet szánták nekünk szállásul az ösztöndíj idejére. Néztem egy nagyot, de nem reklamáltam.
Lepakolás után vacsorához tereltek minket. Rajtunk kívül csak egy ember érkezett még meg. Pandy Indiából. A három filippínó pedig: Phyllis, Derrick és Ramos, avagy J., ahogy szerette volna, ha nevezik. A vacsora is a szállodában kapott helyet, és nem úgy, ahogy azt elképzeltem, alumínium tálcákkal, híg főzelékkel. Három pincérlány hordta a legjobb kajákat, sört, bort is kaptunk, bár később a szervezők – látva a kapacitásunkat – limitálták az alkoholfogyasztást.

Vacsora után a mellénk kirendelt pásztorral, Jamessel sétálni mentünk. James egyébként a Wu névre hallgatott, de a legtöbb kínai beszerez egy angol nevet, hogy a külföldiek is meg tudják őket szólítani. Valóban nem egyszerű megjegyezni a kínai neveket. Egyébként csak mi hívtuk Jamesnek, ő a Jevons nevet választotta, de leszavaztuk. Ő és Ivy – aki a reptéren várt rám – lettek a segítőink. A Sichuan Normal University hallgatói voltak mindketten. Gyakorlat keretében dolgoztak a BRTC-nek, mint lótifutik. A séta egyébként nem volt hosszú. Egészen az utca végéig tartott, meg vissza. Láthatóan féltettek minket, vagy nem szerették volna ha a csóróbb környéket is látjuk, mert nem akarta a srác, hogy bemenjünk a mellékutcákba. A szállodába visszaérve a többiek még beszélgettek egy kicsit, de ők nem is utaztak 22 órát, hat időzónán keresztül. James bekopogott és hozott egy BRTC feliratos táskát, amiben Chengdu térkép, jegyzetfüzet és egy esernyő volt. Ez utóbbi lila, virágmintás. Túlélő szettnek jó lesz, de inkább szarrá ázok, mint a lila esernyő.
Bezuhantam az ágyba.

Október 1. Szerda

Ez A NEMZETI ÜNNEP Kínában. Munkaszüneti nap, mit nap, hét! James hitetlenkedve hallgatta, hogy be akarunk menni a városba, és nem érdekel, hogy mekkora tömeg van ilyenkor.
A szállodánk elég messze volt a város közepétől, de nem mondhatom, hogy kint a francban. Chengdu hivatalosan 11 millió lakossal bír, de ez azért enyhe túlzás, mert beleszámolták fél Sichuant is, mint „külvárost”. A Cityben 2 millió bejelentett ember él, plusz a legszerényebb becslések szerint is 1 millió olyan, aki nincs bejelentve.

Chengdu egyébként elég régi város, bár nem nagyon látszik rajta, hogy ie. 316-ban alapítot-ták. Sichuan fővárosa. A nevekkel kapcsolatban csak annyit, hogy van ugye a kínai írásmód, de az nem annyira megy errefelé. Aztán minden becsületes ország kitalálta a saját átírási módját, amivel annyit értek el, hogy nem lehet soha tudni, hogy az egyik könyvben említett város az azonos-e a másikban lévővel, valamint a harmadik szerző által létrehozott térképen egyiket se lehet megtalálni. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert van ugye Chengdu, meg néhány ezer kilométerrel arrébb Chengde. Átírásban, magyarul Csengdu, vagy Csengtu. Sichuan meg Szecsuán. Bár nem annyira értem hogy miért, mert a kiejtése szücsuán. A jelentése egyébként négy folyó, minthogy négy jelentős folyó folyik át a területén, bár azt nem sikerült eldön-teniük, hogy melyik is az a négy. Igazából arra akartam kilyukadni, hogy maradok a pinyin átírásnál, és kész. A város egyébként a róla elnevezett medencében fekszik, ami eléggé meghatározza a környék időjárását is, bár ez megint olyan: „akkor még nem sejtettem…”

Régen természetesen nem így hívták a várost, hanem Jinchengnek, ami brokátvárost jelent, mivel híres volt az itt készült brokátról. A rajta áthaladó egyik folyót a mai napig Brokát fo-lyónak, Jin jiangnak hívják. Később felvette a Lótusz nevet, de már egy jó ideje a szerény Chengdu névre hallgat, ami tökéletes várost jelent. Ezzel azért vitatkoznék, bár nagyon jól éreztem benne magam. A város elrendezése elég tervszerű. Egyenes utcák, körgyűrűk, közé-pen egy nagy tér. Ez utóbbi a Tianfu tér, szélén a jóságos tekintettel integető Mao elvtárssal. A várost ézsak-dék irányban szeli ketté a Renmin, azaz Nép út. Ezek az elnevezések azért ismerősek nekünk, magyaroknak, persze csak fordítás után.

Na, ezen a Renmin úton indultunk észak felé a Tianfu térre. Az út 2,5-3 km, úgyhogy busz-szal mentünk. James vezetésével felnyomultunk a 16-os buszra. Nem az elsőre, mert arra re-mény nem volt, hogy hat ember felfér még rá, de elég sűrűn járnak. A tömeg az Kínának meg-felelő méretű volt. Ez persze csak annak köszönhető, hogy ünnepnapokon megbolondul Kína. Mindenki utazni akar, mindenki az utcán van, na meg a buszon. Egy egészséges 7-es busz feeling fogott el, már nem is éreztem idegennek az országot, bár képtelen voltam úrrá lenni a képemen szétterülő vigyoron, ahogy körülnéztem. Először is annak örültem, hogy ilyen jó dolgom van, hogy itt lehetek, de még inkább annak, hogy a legmagasabb ember is csak a vál-lamig ér. Furcsa érzés Gullivernek lenni. Sok kis ember – beleértve a társaimat is – ott nyo-morgott alattam, én meg kényelmesen álltam felettük. A plafon meg csak tíz centire volt a fejem felett. Negyed óra zötyögés után lezúdultunk a buszról az ugyanolyan tömött térre. A tömeg azért is volt nagy, mert a tér nagy részét kitevő füves területre nem lehet lépni. Elmen-tünk a zászlórúdig. Megnéztük a mellette feszítő őröket, meg az előttük fényképezkedő helyi-eket. Az út másik oldalán Mao elnök integetett szeretett népének, akiket olyan szépen megrit-kított egy-két zseniális rendelkezésével. Utána a város legnagyobb bevásárló utcája felé vezet-tek minket. Kicsit az volt az érzésünk, hogy próbálnak minket elterelni azokról a részekről, amik nem férnek bele a kínai imázsba. Mindenhol hatalmas volt a nyüzsgés. Mindenhol szín-padok voltak felállítva, amelyeket ránézésre is üzletek állítottak fel, üzleti szempontok szerint. Az emberek folyamatosan bámultak, ami nem meglepő, hiszen közel s távol én voltam az egyetlen európai. Társaim nem annyira ütöttek el a környezettől.

Ebédre visszamentünk a szállodába. Az ellátás a lehető legjobb: kaja mellé sör és bor is volt. Ez utóbbi maradékát ebéd után felvittük a szobába, nehogy kárba vesszen.
Közben megismerkedtünk Luckyval, aki szinten egyetemista. Felajánlotta, hogy a kezdésig hátra lévő időben megszervez nekünk egy utat Emei Shanba. Támogattam az ötletet, mert kicsit zavart, hogy itt vagyok több ezer kilométerre az otthonomtól és nem csinálok semmit, csak megy az idő. Az úthoz a BRTC beleegyezése kellett, mert ők a felelősek értünk. Ekkor még egy kicsit furcsának tűnt ez a túlzott gondolkodás. Inkább éreztem a kommunizmus vele-járójának, de később nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg aggódnak értünk. Egy kicsit jobban is mint kellene. Az meg nem meglepő, hogy a szebb helyek felé terelgetnek, én se a nyóckerbe vinném a vendégeimet.

A délután beszélgetéssel, semmittevéssel telt. Vacsora előtt még elmentünk a közeli szu-permarketbe. Van minden, amit akarhat az ember. Itt is jól látszott, hogy nincs hiány munka-erőben. Minden vásárlóra jutott legalább 2,5 eladó. Kína nem mutatja a klasszikus kommu-nizmus szimptómáit. Áru van dögivel, és vásárló is. Kína nem vörös többé, legfeljebb rózsa-szín. Mindenki megvette a hiányzó dolgokat. Én például a legolcsóbb cigit. Már akkor biztos voltam benne, hogy találni fogok még olcsóbbat is.
Vacsora után vettünk egy üveg bort és a szobámban beszélgettünk Ramosszal. Vérkommunista a gyerek. Életében először járt külföldön, és nagyon örült, hogy ez Kína le-het, ahol a vörös gárdisták – fiatalságának idoljai – tevékenykedtek. Résztvett a kommunista földalatti mozgalomban, ennek köszönhetően előfordult egyszer-kétszer, hogy lőttek rá, de meg is kínozták egyszer, mikor elfogták, hátha sikerül meggyőzni némi elektromos feszültség segítségével. Próbáltam finomabb módszerekkel eltéríteni a hitétől, de reménytelen volt. Egyébként két nap után meguntam a politikai diskurzusokat, és próbáltam távol maradni.

Október 2. Csütörtök

Sajnos nem jött össze az Emei Shanba tervezett út, és a helyette szóba jött Qingcheng Shan sem, mivel nemzeti ünnep lévén minden hely foglalt volt. Csak utazási irodát vehettünk volna igénybe, mert a biztonságunk mindenek felett. Ezt egy kicsit túlzásba vitték, főleg így utólag tudom, hogy veszély az egyáltalán nem leselkedett volna ránk, de mindegy. Vendégek vagyunk.
Helyette elvittek az egyetemre körülnézni. Az óráink nem itt lesznek, hanem a BRTC szék-házában. Az egyetem elég modern, bár van néhány régi épülete. A modern alatt értem, hogy nem történelmi értékű. Egyébként más, mint a magyar egyetemek. Tulajdonképpen város a városban. Itt laknak a tanárok, diákok, de van stadion, óvoda, kajálda, és minden. Szépnek viszont semmiképp nem mondanám. Nagy része tipikus szürke kockaház, az erkélyen rácsok-kal.

Az egyetemi élet az itthonihoz képest agyon van szabályozva, és vasszigor uralkodik. Na, jó ez azért túlzás volt, de inkább az itthoni középiskolák kollégiumának felel meg. Fiúk, lányok szigorúan szeparálva, nincs az a fertő, mint itthon. Nem is csoda, ők nem azzal küzdenek, hogy kihal az ország. Ivy egyszer azért kapott megrovást, mert az esti ellenőrzésen kiderült, hogy nincs a kollégiumban. Mellesleg otthon aludt, az anyjánál. Mekkora kihágás, te jó ég!

Az egyetemi sportcsarnok egyik termébe mentünk, pingpongozni. Nemzeti sport ez errefelé. Mindenki jól játszik. El is páholtak jó párszor a későbbiekben, nem játszottam már jó néhány éve, és akkor se voltam profi.
Ebéd előtt vettem még egy gyors zuhanyt. A szobám nagyon kellemes volt. Egyedül birtokoltam a kétágyas szobát. Ebéd után a BRTC-be mentünk e-mailt írni. A BRTC-től kapott levél alapján 2-3-án van regisztráció, ezt szerettük volna elintézni. Mint kiderült nem egy nagy dolog, azzal, hogy megérkeztünk, és bejelentkeztünk a szállodába elintézettnek is te-kinthető.

Gabitól már várt egy mail, hogy mi a francért nem írok már? Felhívtam a figyelmét, hogy amióta eljöttem nem telt el olyan sok idő, és annak nagy részét is utazással töltöttem.
Utána Pandey, Ramos és én elmentünk sétálgatni, megnézni a környék mellékutcáit is, hogy megismerjük egy kicsit a valódi Chengdut. Hát, új város, de a parkban ott ülnek az öregek, kihozták a madarat sétálni, ott lógnak a fákon a kalitkák, az öregek meg beszélgetnek. A szokások még a régiek.
Vacsorára megérkeztek a mongolok. Három nő: Emerald, Battsetseg és Khisigmaa. Kicsit érdekes hogyan vesznek részt az oktatásban, mert Emerald beszél angolul, és kínaiul is, de a másik kettő csak ül és néz. Innentől azon sem izgultam, hogy hogyan fogom megérteni a dolgokat az órákon.

Vacsora után vettünk egy üveg bort, és meghívtuk a mongolokat egy kis borozásra a szobámba. Mikor kinyitottam a bort akkor derült ki, hogy ugyan boros üvegben van, szőlőből van, de alkohol nincs benne egy szem se. Szőlőlé. Kínára jellemző, hogy az élelmiszerek gyakran nem azok, aminek tűnnek.
10 felé megérkezett Boi Bulang a Fülöp-szigetekről. Boi egyébként nem egy fiatal srác, in-kább a lánya az én korosztályom. Ez azonban a viselkedésén nem látszik. A szakálla már őszül - ha éppen van -, de hajtja a nőket. Az elkövetkező heteket a telefonon lógva töltötte, mert esténként sorban hívták a nők. A felesége, meg a három szerető. És szakított időt a kínaiakra és a csoporttársnőinkre is.
Közben azért egy üveg valódi bort is sikerült beszereznünk, így már lényegesen jobb volt. Megjegyezném, hogy heteket töltött az üveg műbor visszadugózva az asztalon.

Október 3. Péntek

Eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy nem 4-én kezdődik az okításunk, hanem majd csak hétfőn. Valami kis tévedés maradt a levélben. Mint az is, hogy az időjárás a kurzus ideje alatt forró és párás. Ez azért maradt benne, mert eredetileg nyáron lett volna. Még jó, hogy nem hittem ne-ki. Hideg az azért nem volt. Télen se nagyon megy öt fok alá a hőmérséklet, ezt az ablakom alatt álló banánfa is bizonyította.
Reggeli és tökölődés után a szupermarketbe mentünk, mert Boi fényképezőt akart venni. Er-refelé olcsóbb az ilyesmi, bár én továbbra is tartózkodnák a kínai dolgoktól. A made in China nem túl veszélyes, mert mindent Kínában gyártanak, hanem ami designed in China az azért veszélyes lehet, és nemcsak minőségügyileg.
Sikertelen volt az akció, úgyhogy a város felé indultunk. Útközben beugrottunk a BRTC-hez ez e-mail olvasásra, és annyira ott ragadtunk, hogy mehettünk is vissza ebédelni.

Megérkezett egy újabb filippínó is, Rey. Neki mindent a kínaiak fizettek. Repjegyet is. Hát valaki mázlista. Valószínűleg azért, mert kevés a jelentkező a SARS hiszti miatt. Nem egé-szen értettük, hogy mi a biznisz ebben a kínai kormánynak, aztán felvilágosítottak a mongo-lok, hogy hogyan megy ez. Az ENSZ fizeti a számlát, amit a kínaiak kiállítanak a költségek-ről. Rey repülőjegyének számláján is lényegesen több volt, mint amennyibe került. Így min-denki jól jár, kivéve az ENSZ. De hát végül is ők meg úgyis rászánták a dologra azt az össze-get, akkor meg nem mindegy?

Délután egyedül mentem felfedezni kicsit a várost. Nem egyszerű összevárni egy ilyen csapatot. Elmentem egészen a Tianfu térig, majd körbe vissza. Jó séta volt. A városban egyetlen régi épületet sem láttam. A Renmin út nyilegyenesen visz át a városon. Legalább hat sáv széles, mellette még egy szerviz út, amit leginkább a biciklisek használnak. Belőlük rengeteg van. Meg a XXI. század nevében elterjedtek az elektromos robogók. Kinézetre valahol a bringa és a Babetta közt állnak. Azért ilyen elterjedtek, mert Chengdu levegője valami fertelme-sen mocskos, így kitiltották a robogókat. Pontosabban olyan adót raktak rájuk, hogy érdeme-sebb ilyet venni. Ezzel persze nem oldották meg a légszennyezés problémáját. Továbbra is olyan füst van, hogy a belvárosban csak kapkod az ember levegő után, miközben taknya-nyála egybefolyik. Ezzel a helyiek is így lehetnek, mert becsülettel köpködnek. Persze nem csak itt, hanem az egész országban. Ehhez hozzá kell szokni, mást nem lehet tenni. Engem jobban zavart, hogy mit tudnak néhányan művelni az asztal mellett. A csámcsogás tudott csak kiborí-tani egészen. Az, hogy a csontokat, halból a szálkákat a terítőre, vagy az asztal alá köpködik az teljesen OK.

Az úton visszafelé Pandeyval futottam össze, együtt mentünk a BRTC-be, jobb dolgunk nem lévén.
Vacsora után Imréékhez mentem. Imre Chengduban dolgozik, és a családja is itt van vele. Az utazas.com segítségével ismertem meg. Sokat segített, és már otthonról megbeszéltem vele, hogy meglátogatom őket, egy rúd szalámi kíséretében, mert az arrafelé ritka dolog. Na-gyon kedvesen fogadtak. A gyerekeik teljesen fel voltak dobva, hogy magyar vendégük van. Talán jobban is, mint a szüleik szerették volna. Hosszan elbeszélgettünk, némi Great Wall vörösbor mellett.
Kicsit tartottam tőle, hogy a szállodába érve meg kell majd küzdenem a bejutásért a késői órán, de ugyanúgy tárva-nyitva állt az ajtó, mint máskor.

Október 4. Szombat

A délelőtt nem jó semmire, úgyhogy a reggeli után csak a BRTC-be mentünk egy kis ping-pongozásra.
A tanterem mellett volt egy másik terem, ahol két pingpongasztal és egy biliárdasztal állt, hogy ne unatkozzunk, meg öt számítógép, hogy legyen valami kontakt az otthoniakkal. Itt is volt egy víztartály, vagy mi a fene ennek a neve. Olyan, ami az amerikai filmekben szokott lenni, ugyanis a csapvíz nem iható. Ilyenekre nem szoktam adni, de itt a helyiek se isszák meg forralás nélkül. Úgy viszont tea formájába folyamatosan. A legtöbb embernek a kezében min-dig ott fityeg a termosz, de legalábbis kéznél van. Rendelkezésünkre állt persze tea, és kávé is, na meg keksz is. Full extrás szolgáltatás.

Délután megint egyedül indultam neki a városnak. Nem volt kedvem a tömeg hajkurászásá-hoz, összetereléséhez. A cél a Wuhou templom volt. A térkép szerint elindultam, hogy a legrövidebb úton odajussak. Sajnos a keresett utca nem létezett. Ledózerolták, eltemették, felszórták sóval, vagy egyszerűen elmentem mellette. Szóval mentem körbe. Ez csak azért lé-nyeges, mert Kína nagy, és a városok ezzel arányosak. Legyalogoltam a lábamat, mire odaér-tem. A bejárat nagyon úgy nézett ki, mint egy buddhista templom bejárata, a turisták tömege is ott volt, de a belépődíj egy kicsit elbizonytalanított, hogy jó helyen vagyok-e. A könyvem szerint 1 Y a belépő, itt meg virított a tábla, hogy 30. Na, ezen egy kicsit meglepődtem, meg ki is akadtam. Mindegy, ha már eddig eljöttem nem ezen fogok takarékoskodni. Leperkáltam az összeget és bementem a kapun. Bent is ugyanolyan tömeg várt mint amilyen kint volt. Rengeteg a turista, de csak kínai. Az első pavilon felé vezető út két szélén háromszögű sárga zászlók piros szegéllyel. Két teknős szobor, a hátukon nagy kőtáblák hirdetnek akármit. A hely gyönyörű, de a tömeg teljesen agyonnyomja a hangulatát. Perceken belül mellém lépett egy fiatal srác, és felajánlja, hogy körbevezet. Még friss volt bennem Marokkó emléke, ezért erősen gyanakodtam, hogy a végén majd levesz némi pénzre. Megtudtam tőle, hogy a fülcim-pa mutatja meg a boldogság mértékét. Minél vastagabb, annál boldogabb a tulajdonosa. Na, ezért van minden Buddha szobor olyan jól ellátva ilyesmivel. Rögtön tapogattam a sajátomat is, hogy megtudjam hogy érzem magam, és megállapítottam, hogy nem rosszak a kilátásaim. Sorban haladtunk át a pavilonokon.

Az ember belép elöl, és hátul távozik. Nem hasonlít az errefelé ismertes templomokhoz. Minden pavilon előtt nagy füstölő- és gyertyatartók sorakoznak. A hívők, vagy a hívőnek feltűnni akarók itt helyezhetik el az áldozati füstölőket. Van mindenféle méret. A legnagyobb legalább méteres, 3 cm vastag. A legtöbben csak a hagyományos méretet használják, mert a vallásban aztán abszolút nem a méret a lényeg. Sokkal inkább az, hogy három darab legyen. Ezzel szépen megállnak, háromszor meghajolnak, és beszúrják az öntöttvas tartókba. Utána bent a pavilonban letérdelnek a szobor előtt, és háromszor meghajolnak. A Buddha szobor, vagy szobrok mindig középen állnak. Gyakran helyes kis horogkeresztet viselnek a mellükön, miközben földöntúli mosollyal néznek a hívőkre. Ha lett volna rajta copy right, akkor most nem mosolyogna minden európai a látványukon. A terem két oldalán az arhatok foglalnak helyet. Ezek olyan szerzetesek, akik megvilágosodtak és elérték a nirvánát. Természetesen szobrok formájában vannak jelen. Számuk templomról templomra változó. Eléggé megdöb-bentőek is vannak köztük, egyik a mellét nyitja fel, hogy láthatóvá váljon egy kisebb emberke belül, a másik a fejéről tépi le a bőrt, ami alatt másik arca van. Némelyik teljesen szürke, van hosszú lábú, mint egy gólya, és van olyan is amelyiknek égig ér a keze. Ha elmegy mellettük az ember megkerülheti a főoltárt és a hátsó ajtón át távozhat. A másik oldalon általában van egy következő hasonló pavilon is.

Én is így mentem kínai kísérőmmel, aki túl sok információt nem tudott átadni. A látvány amúgy is elég volt egyelőre. Az épületeket park veszi körül. Tavak, bennük az elmaradhatat-lan aranyhalakkal, érdekes formájú sziklák, hidak, keskeny ösvények a fák között. Az itt-ott lerejtett pihenőkben le lehet ülni.
A templom Liu Bei király emléktemploma, de mindenki csak Zhuge Liang templomaként ismeri, aki a király egyik minisztere volt. Az egész országban ismert agyafúrtságáról, sok színdarabnak is szereplője. Az ő halotti titulusa a Wu Hou, azaz Wu herceg. A templom le-égett és 1672-ben építették újjá, most is ezek az épületek láthatóak. A templomot körülvevő parkban van a király sírdombja is. Van egy kis múzeum is, de nem túl informatív, tekintve, hogy minden kínaiul van kiírva. És persze nem maradhatnak el a bonsaiok sem, bár kínaiul biztos, hogy nem így hívják őket.

Mikor körbeértünk meglepetésemre nem tartotta a markát a gyerek, de ez nem is jellemző a kínaiakra. Szépen elbúcsúztunk és nem mentem ki, hanem egyedül újra körüljártam, nyugodt körülmények közt csináltam néhány fényképet.
Ekkor kellett rájönnöm, hogy baromi sötét van. Belenéztem a gépbe, és meglepve tapasztaltam, hogy 1/20-dal szeretne exponálni, teljesen nyitott blendével. Messze volt még az este egyszerűen csak borult volt az ég. Ez a maradék hat hétre is így maradt. Hiába bámultam fel-felé, nem láttam a Napot. Annyira nem láttam, hogy azt se tudtam megállapítani, hogy vajon merről süthet. Olyan volt, mint itthon a decemberi égbolt egy kiadós havazás előtt. Még jó, hogy az indulás előtt vettem egy adag 400-as filmet is.
Visszafelé egy másik úton mentem. Ez ha lehet még hosszabb volt. Mire visszaértem rende-sen el is fáradtam, úgyhogy ledőltem egy kis vacsora előtti sziesztára.
Vacsora után a már-már szokásossá vált mini party volt a szobámban. Mire ágyba kerültem megint éjfél lett.

Október 5. Vasárnap

Reggel a csoport egy részével a Wenshu templomba mentünk. A másik fele akkor volt, mikor én a Wuhouban jártam. James vezetésével mentünk. Már ekkor lehetett érezni, hogy James nem a navigáció nagymestere, de zavarodott körbepislogásaitól eltekintve zökkenő-mentesen odaértünk. A templom a város átellenes oldalán volt, ezért busszal mentünk. Nem volt túl bonyolult odajutni, csak felszálltunk a 16-osra, az a déli vasútállomástól az északiig megy, végig a Renmin úton.

Az utak elnevezése teljesen logikus, bár elsőre nem tűnik annak. Az utakat nem csak a neve jelzi, hanem az is, hogy melyik szakasza. Észak, dél, kelet, nyugat, vagy középső szakasznak megfelelően változik a név. Mi a Renmin nanlu, vagyis déli Nép út közelében laktunk. A busz ahogy ment észak felé, végigmentünk a Renmin zhonglun, vagyis középső Nép úton, tovább az északira, vagyis a beilura. Ha az ember egy ismeretlen városban ráakad egy olyan utcanév táblára, amit el is tud olvasni, akkor könnyen kitalálhatja, hogy merre is lehet, akár még tér-kép nélkül is.

A buszok se mind egyformák. Járnak hétköznapi buszok, és egy kicsit londoni hangulatot hordozó emeletes buszok. Vannak ezen kívül légkondisak is. Ez utóbbiért dupla árat kell fi-zetni, bár se nagyon vágja földhöz az embert a 2 Y-os árával. Nyáron biztos még kevésbé éreztem volna megvágásnak, de ősszel teljesen lényegtelen, hogy milyen busszal utazik az ember, mert nincs hőség. A nap nem sütött aznap sem, de errefelé nap csak világításért fele-lős. Lehet teljesen borult idő, ez nem jelenti, hogy rosszidő lesz. Ugyanolyan kinézetű égbolt alatt egyik nap 15, a másik nap 25 fok is lehet. Úgy értem, egymást követő nap.

A templom ahova tartottunk már messziről is másnak tűnt. Az utat végig árusok szegélyezték. Gyertyákat, füstölőket árultak leginkább. A kapu mellett a falon több helyen nagy korom-foltok mutatták, hogy kint is szoktak füstölőt gyújtani. A belépő is sokkal barátibb volt. Az elmaradhatatlan tömeget is inkább a hívők alkották, akik füstölő csokrokkal nyomultak befelé, és már a bejáratnál megkezdték a hajlongást a két tenyerük közé fogott füstölőkkel.

A pavilonok közti parkban néhányan a tai chit gyakorolták. Azt hittem úton-útfélen beléjük fogok botlani, de itt láttam először, és szinte utoljára is. Manapság inkább csak tornásznak, tollaslabdáznak, azt is inkább az idősebbek. Ők viszont láthatólag rendszeresen.
A régi templom épületek mögött egy új is található. Stílusában követi a régieket, de látszik rajta, hogy legfeljebb néhány éve fejezték be. Sikerült azért az egészet agyonvágni azzal, hogy a padlót csempével rakták le. A közelben egy földalatti csilli-villi urnatemető is volt, félelmetesen giccses belsővel. Minden vakítóan fényes volt, színes lámpákkal megvilágítva. Vártam, hogy hol lehet felszállni a szellemvasútra, hogy végigvigyen az ősök szellemei előtt.

A templom mellett teázó is működik. Egy pohár tea mellett egész nap el lehet diskurálni, mivel az egy pohár tea egy adag teafüvet jelent. Ha leszürcsölték róla a vizet, akkor ingyen és bérmentve jön az utántöltés. Ízesítő nem kell a tea mellé, csak arra kell vigyázni, hogy a na-gyon kiázott tea rettenetes keserű lesz. Forró víz egyébként mindenhol elérhető. Nem tudom, hogy ez az oka, vagy az okozata annak, hogy mindenki teás termosszal szaladgál.

Általában átlátszó műanyag termoszok ezek. Alul a tea, aztán szűrő, végül a kupak. Ha el-fogyott jöhet rá a víz. Akinek ilyenre nem telik, az pótolja egy szimpla befőttesüveggel. Használati értékben semmi különbség, talán csak a szűrő. Az nagyon hasznos lehet, mert bi-zonyos teafajták darabkái feljönnek a víz tetejére. Ezzel két és fél hónapig küzdöttem, Ennyi idő alatt sem sikerült rájönnöm, hogy hogyan lehet úgy meginni ezeket, hogy ne ingereljenek asztal alá köpködésre. Van persze egy rendkívül egyszerű megoldás, nem kell olcsó teát inni. Az igazán profik ránézésre megmondják, hogy mennyi volt a tea ára, ami a pohárban ázik. A jó tea – kizárólag zöld teáról lehet szó Kínában – a rügyből készül. Akkor jó, ha a rügyek a pohár fenekére süllyednek, de nem csak úgy össze-vissza, hanem szépen sorban, függőlege-sen kell állniuk. Egyszer ittam ilyen teát, hát nem vagyok egy sznob, de tényleg sokkal jobb volt.

A teázók extra szolgáltatásokat is nyújtanak. Fel-alá sétálgatnak a fülpucoló emberek. A Family Frosthoz hasonló PR politikát követnek. A csipeszükkel csörömpölve jelzik a zsírtól eldugult fülű vendégeknek, hogy közeleg a megoldás. A csipeszen kívül a szerszámkészlet része egy apró, kéményseprűhöz hasonló eszköz is. A fül pucolgatása nem egy szokatlan nyilvános tevékenység errefelé. A már említett arhatok közt is láttam olyan szobrot, aki gri-maszolva mélyed el saját fülének pucolása közben.
A teázó után a mongol lányok kedvenc szekciója következett: az üzletek. Különösen Emerald volt vásárlásfüggő. A teázó melletti üzletben csak CD-ket vett. Azt hittem ezzel meg is van a program. Elfelejtettem, hogy kint is vannak még ajándékboltok, nem is kevesen. Ott még valami gyönyörűséges bizsu karkötőt szereztek be mindhárman. A vásárlás természete-sen jelentős időt felemésztő döntéselőkészítés után valósulhatott meg. Addig a csoport várt, türelemmel. Én a forgalmat nézegettem.

A buszokon és a taxikon kívül a megfáradt gyalogos a pedicabet is választhatja. Ezt a nagy-szerű közlekedési eszközt a legtöbben riksaként ismerik, bár ez utóbbi elnevezés nem helyes. A különbség az, hogy a pedicab egy tricikli. A tulaj elől tapossa a pedált, hátul meg két utas nézi a seggét, ahogyan erőlködik. A riksa pedig kétkerekű jármű, amit futva húz a delikvens. A kommunista forradalom ez utóbbit annyira lealacsonyítónak találta, hogy el is tűnt nyomta-lanul. Egyébként is csak a XIX. században jelent meg Kínában, akkor is yangche – idegen jármű – volt a neve.

Mikor végre előkerültek a legújabb szerzeményekkel, elindultunk visszafelé, mert már a gyomrunk szerint is közeledett az ebédidő. A sietségre való tekintettel meg se fordult a fe-jünkben, hogy igénybe vegyük a kínai izomerőt a hazajutásban. Megvártuk az első buszt és meglepődtünk. A társaság nagy részét sikerült felpaszírozni, de Jamesszel mi már nem fértünk fel. Nem is éreztem nagy vágyat, hogy bepréselődjek. Elég sűrűn járnak a buszok, úgyhogy a következő busszal előbb – és ami még fontosabb, kényelmesen – értünk célba.

Jöhetett az ebéd. Úgy gondoltam, hogy ebéd után egy kicsit döglök, aztán még elmegyek valahova. Addig, addig döglöttem, hogy nem volt már értelme elindulni sehova. Helyette az útikönyvkészletemet olvasgattam. Már a Wenshu templomban éreztem, hogy a Panoráma kiadó gyöngyszeme inkább csak a ballaszt szerepét fogja betölteni a zsákomban, ugyanis egy szót se találtam róla. Ez a véleményem a későbbiekben sem változott, és a röptetését csak az gátolta meg, hogy még élénken élt az emlékeim közt az, ahogy kicsengettem érte a 4500 Ft-ot.
A vacsoráig hátralévő időben e-mail írásra, -olvasásra vonultam be a BRTC-be. Ez egy fontos tevékenység, mert az otthoniak rögtön reklamáltak, ha nem írtam, vagy nem írtam eleget. Egyszer aztán én is megreklamáltam apám háromsoros levelét. Legközelebb olyan mailt kap-tam tőle, hogy minden sor közé nyomott három négy entert. Hát, én akartam hosszú levelet.
Este a változatosság kedvéért Pandey szobájában volt a traccs parti.

Október 6. Hétfő

Reggel kíméletlenül csörgött a vekker, vége a laza napoknak, innentől orrba-szájba biogáz. A hat óra időeltérést még keményen éreztem. Esténként hiába feküdtem le, aludni nem tudtam, mert éjfélkor is még csak a magyar délután hatot érezte a szervezetem. Még jó, hogy nem télen érkeztem, mert akkor az óratekergetés miatt hét óra az eltérés. A kínaiaknak van annyi eszük, hogy nem tekergetik előre-hátra az órát, hogy a fél világot megkeverjék vele. Szóval általában hajnali három körül sikerült elszenderednem, hogy hétkor a fülembe üvölt-sön az óra. Ez az otthoni- és a személyes biológiai órám szerint hajnali egy óra volt. Ahhoz, hogy teljesen hozzászokjak, több mint két hét kellett.

A mai téma: kínai nyelv volt. Kaptunk egy kis túlélő nyelvi készletet, bár ami rám ragadta az csak részben köszönhető ennek. A kínai szavak annyira különböznek az általunk megszo-kottaktól, hogy először nagyon nehéz megjegyezni. Hiába ismételtem el hatvanhatszor egy szót, fél óra múlva már nem emlékeztem a szótagok sorrendjére. Persze néhány hét után már ismerősebben csengett a kínai, mivel egész nap az zsongott körülöttünk. Akkor már a szava-kat is egyszerűbb volt megjegyezni. A szavak csengése fordítva is idegen. Hallottam a CCTV 9-en – Kína angol nyelvű tv csatornáján – angolul beszélni egy pacákot. Jól hallhatóan azonos problémával küzdött. Bla-bla…interTEN, őőő interNET. Én is valahogy így voltam az elején. És akkor még csak a hangok sorrendjével küzd az ember. Mert a kínaiban a szavak jelentését nem csak a hangok sorrendje határozza meg, hanem a hanglejtés is, méghozzá elég kemé-nyen. Ha nem korrekt az intonáció, akkor nem értik meg mit hablatyol a nagyorrú fehérember. Viszonylag könnyű a foglaljon helyet helyett azt mondani, hogy baszd meg. És ez nem egy kitalált példa.

A tanárunk Miss Long volt. Róla annyit érdemes tudni, hogy a Long névvel elég sokan piszkálják, mert teljes magassága nincs másfél méter, 26 éves, de inkább néz ki 16-nak, és erre bátran rá is játszik.. Nevének jelentése egyébként nem az, amire gondolnánk, hanem sárkány. Teljes nevén Long Yan, azaz Sárkány Fecske. Azon kevés nép közé tartoznak – mint mi is – akik a családnevet írják előre. Azt ők is megtanulták, hogy ez kevés helyen van így, ezért az én nevemet is gondosan megcserélték, ha szükségesnek érezték. Az összes szállodai szám-lámon csak annyi szerepelt, hogy Áron.

A nap feladata volt még, hogy válasszunk csoportvezetőt magunk közül. Ennek az volt a célja, hogy ne kelljen mindenkit egyesével megkeresni, ha valami, a csoportot érintő dolog történik, mert a csoportbuzi majd elmondja mindenkinek. Ramos vágyott erre a posztra. Meg-adtuk neki az örömöt.
Az nap nem volt pihentető. Nem is volt más a nyelven kívül, bár nem volt komoly az elő-adás, azért próbáltam megjegyezni valamit.

Október 7. Kedd

Ez a nap is még csak bevezető volt. Egy ex-vörösgárdista úriember tartott nekünk előadást Kína történelméről, és a mai életről. Nem is annyira előadás volt, inkább beszélgetés. A cso-port elég kis létszámú volt ekkor még, úgyhogy minden zökkenő nélkül megoldható volt. Minden nap jöttek az újabb információk, hogy mikor érkezik ez meg az a csapat.

Sok érdekes dolgot megtudtunk, például azt, hogy a kínai zászlóra benyújtott pályázatok közül a győztes mit is szimbolizál. A színe a vér, a forradalom színe. A csillagok közül a nagy Kínát jelképezi, a kicsik a néposztályokat. Munkások, parasztok, burzsoázia, meg mittomén mi. Szerencsére nekem már nem kellett ilyeneket tanulnom, most meg nem tudom a jegyze-temben elolvasni, hogy mit is kapartam a negyedik mellé.
Rengeteg számadatot hallottunk. Ezek azért annyira nem izgalmasak, de van néhány érde-kes köztük. Például az, hogy Kínában él a Föld lakosságának 23 %, viszont a szántóterületnek csak 7 %-a van itt. A fizetések is érdekesek lehetnek az árakkal összehasonlítva. Az átlag éves jövedelem városokban 8000 Y körül alakul, míg vidéken csak 3000 Y. A pénznem a yuan, amit gyakran rövidítenek RMB-nek, mivel másik neve a Renminbi, vagyis népi pénz. Sok helyen viszont csak kuai-nak hívják. Az aprópénz a jiao, aminek a beceneve mao. Ennek vi-szont semmi köze nincs ahhoz a pasihoz, aki minden főtéren ott feszít, és kitömve Pekingben tekinthető meg.

Aztán áttértünk Kína környezetvédelmére. Lévén, hogy környezetmérnök végzettséggel rendelkezem, ez baromira nem érdekelt. Azt is megvallom, hogy az ösztöndíjra is inkább Kína miatt jelentkeztem, mint a biogáz miatt. Azt hiszem ezzel nem rövidítettem meg senkit. A meghirdetett két helyre ketten jelentkeztünk, de mire az utazásra került a sor a másik illető eltűnt a színről. Lehet, hogy nem is létezett, nekem is csak a Magyar Ösztöndíj Bizottságnál mondta valaki. A kínaiak se jártak rosszul, mert ha nincs érdeklődés, akkor megszűntetik az egészet, aztán néhányan nézhetnek új meló után, meg az ENSZ se utal pénzeket. Na, jó, lehet, hogy az ENSZ egy kicsit nem jár jól anyagilag. Azért persze bejártam az órákra a későbbiek-ben is, sőt még ragadt is rám valami, bár a sok újat nem tudtak a témában mondani.
Az estét Emerald szobájában töltöttük némi alkohol pusztításával. Ez kezdett rendszeressé válni. Éreztem, hogy ez megint nem az az éjszaka lesz, amelyiken kialszom magam.

Október 8. Szerda

Reggel a szokásos útvonalon haladtunk a BRTC felé. A szállodával szinte szemben az ame-rikai követség volt. Előtte mentünk el mindig. Szigorú arcú katonák állnak őrt, de tömegével. Golyóálló mellény, gépfegyver, kutya, izmos acélsorompók. Néhány óránként látványosan leváltják az őrséget. Ilyenkor az egyik mellékutcából kimenetel egy szakasz, majd a másik vissza. Ez nem kis mutatvány, mert az út elég forgalmas, ezek meg nem néznek se jobbra, se balra. Persze ki merne elütni egy csapat katonát. Gyanítom, hogy gyorsan születne ítélet az ügyben. A követség előtti járda természetesen le van zárva. A vízumra várakozók itt ázhatnak. Úgy látszik nem csak velünk ilyen előzékenyek az amcsik. Az utca innenső oldalán civil ru-hás őrök. Kettő. Feltűnés nélkül őgyelegnek egy két négyzetméteres területen egész nap. Elő-ször azt hittem, hogy vár valakit – hiába, Oscar díjas alakítás volt –, de a második napon már gyanússá vált.

Ezen a napon megkezdtük a biogázos témát. A tanárunk nem beszélt angolul, úgyhogy tolmáccsal ment, vagy inkább csak kullogott az óra. Ezt néhány embernek sikerült megsegítenie teljesen hülye kérdésekkel. Ezt a tanár még azzal tudta überelni, hogy tolmáccsal se értette a kérdést.
A kaja viszont jó! Ez a mondat jelmondatunkká vált, és hangoztattuk is, ha valami nem mű-ködött úgy, ahogy kellett volna. Aznap volt mindenféle specialitás: disznóbéltől a szárított halon át a békáig. Ez utóbbi nem rossz, de annyi húsért ami rajta van, hát kár a melóért.

Október 9. Csütörtök

Reggel a sarkon a bank mellett már ismerősként integettek vissza a pénzszállítók. Az egyikük különösen veszélyesnek nézett ki a golyóálló mellénnyel, kevlar sisakban, nagy mordály-lyal a kezében, de ha ráköszöntem, nihao, úgy integetett vissza, mint egy óvodás. Egyébként a kínaiak közt ritka testmérettel rendelkezett. Akkora volt, mint egy konyhaszekrény. A pénz-szállítók minden nap pontban ugyanakkor érkeztek, rendszerint össze is találkoztunk.

A nap folyamán tovább öntötték a belénk a biogáz-termeléssel kapcsolatos nagyszerű tu-dást.
Este nekiálltam mosni. Ez nem annyira egyszerű egy szállodában. Először is mosóport kellett szereznem. Ezzel a projekttel Emeraldot bíztam meg, mert úgyis a boltba tartott, meg beszél kínaiul, ami egy ilyen bevásárlásnál nem hátrány. Azután, hogy megvettük a bornak álcá-zott szőlőlevet kicsit tartottam attól, hogy teljesen mást veszek, mint szeretnék.
A csapban lötyböltem a gönceimet, aztán a vállfákra akasztottam száradni. A szárítási kapacitás volt a technológia szűk keresztmetszete. Ezért kellett gyakran mosnom. Nem egyszer fordult elő, hogy a melegvíz akkorra érkezett meg, mikor már az utolsó zoknit öblögettem. Ez akkor is öröm volt, mikor zuhanyzás után érkezett meg.

Október 10. Péntek

Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer statikát kell tanulnom, de eljött ez a nap is. Arra viszont abszolút nem számítottam, hogy ezt majd egy kínai tanár tanítja, angol tolmácso-lással. Emberünk elég jól nézett ki. Erős volt a vágyam, hogy csináljak róla egy portrét, de nem volt nálam fényképező, és valószínűleg nem örült volna neki annyira, mint én. Öregem-ber volt már, hosszú, a kínaiakra jellemző ritka, fehér szakállal. Mármint az a jellemző, hogy ha van, akkor ritka, de éppen ezért nem is növesztenek. Ez is ok volt arra, hogy engem meg-bámuljanak, mert nekem van.

Az este elég érdekesen alakult. Viszonylag nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása közben beszélgettünk. Közben Emerald kiöntötte a lelkét, hogy mennyire rosszul érzi magát, mert a filippínók így meg úgy, és beszélni szeretne velem, mert már azon gondolkozik, hogy haza-megy. Hát jó, mondtam, beszélgessünk. De ő négyszemközt akar. Ekkor egy kicsit meglepőd-tem, és sejteni kezdtem az alkoholgőzön keresztül is, hogy mi készül.

Háttér információként elmondanám, hogy Emerald két gyermek anyja, elvált, Ulanbatorban él, veri a mázsát, ráadásul inkább föntről, mint lentről, a kozmetikum fogyasztásával a fénykorát élő Caolát el tudta volna tartani.
Azt javasolta, hogy menjünk az én szobámba, mert nekem nincs szobatársam. Ellenvetésnek helye nem volt, már mentünk is. Bíztam benne, hogy nem csúszik ki a kezem közül az irányítás, bár félrészegen is tisztában voltam vele, hogy ki győzne közelharcban. Kényelmesen elhe-lyezkedtem az egyik székben, az asztal mellett, kezemben a borommal, hogy meghallgassam előadását a szörnyű helyzetről. Ő bámult ki az ablakon, én meg nem sürgettem, hiszen volt még borom, az jól elszórakoztatott. Aztán néhány perc múlva kibökte:
- We can go to bed now! - Most már mehetünk az ágyba! Ha ez egy filmben történik, ak-kor valószínűleg bort prüszkölve kezdek fulladozni, de a valóságban nem mindig törté-nik ez, így helyette csak akkorára nyitottam a szemem, mint egy kistányér és a lehető legkifejezőbb hanglejtéssel megkérdeztem:
- Do you want to sleep here?!? - Itt akarsz aludni?!?
- On the other bed. - A másik ágyon visszakozott, hallva az intonációt, ami azért lássuk be nem csak a kínaiban változtatja meg a szó értelmét.

Hát nekem aztán tök mindegy hogy hol alszik, gondoltam. Szépen elfeküdtünk, bár tartottam tőle, hogy átjön az én ágyamra, mert akkor fizikai fölényét kihasználva akár meg is becsteleníthet.
Már kezdtem volna elaludni, mikor meg hallottam, hogy a szúnyogokat csapkodja magán, és hangosan elégedetlenkedik. Akkor már tudtam, hogy egyáltalán nem mindegy hol alszik. Rövidesen meg is szólalt, hogy ugyan csukjam már be az ablakot. Felkeltem, becsuktam. Megint az álom széléről rángatott vissza a csapkodás, majd az újabb ötlet, hogy kérjek a portáról szúnyogriasztót. Ez azért különösen zseniális, mert annak ellenére, hogy az ember egy szállodában elvárná, itt senki nem beszél semmilyen nyelvet a kínain kívül. Ezt neki is elmagyaráztam, de rögtön volt megoldás, ő megtanít hogyan kell kérni. Kezdtem gyanítani, hogy miért vált el a férje. Mert hogy a férje akart elválni az számomra nem kétséges. A vitát rövidre zártam azzal, hogy megmondtam, ha kell neki, akkor rendeljen. Megtette. Ezzel még nem volt vége, mert mikor a portás felhozta, megint nekem kellett felkelnem, és beüzemelni.
Azt hittem soha nem lesz vége, de még aludni is sikerült.

Október 11. Szombat

Mire felébredtem már nem volt a szobában. Istennek hála. Nem nagy csoda, mert volt már dél is. Csak egy dolgot kellett megoldanom. Azt, hogy a csoport az igazságot tudja meg, ne azt, amit a kicsi agyuk az erősen hiányos értesülések alapján összerak, és igazságnak fogad el. Ez elég egyszerűen sikerült. Elmeséltem Reynek, hogy mi esett meg velem.

A napot az ebéddel kezdtem, utána elmentem a Qingyang Gong nevű taoista templomba. Ez a templom is, mint minden, elég messze volt a szállodánktól. A Tianfu tértől mentem csak gyalog, de így is jó kis séta volt, főleg, hogy a térkép alapján nem tudtam pontosan, hogy hol van. Út közben rátaláltam egy érdekes helyre, a Qintai utcára. Az épületek itt újak voltak, de nem a betonkocka stílusban épültek, hanem a régi kínai épületekében. Utána megkerülve a háztömböt már egészen közel éreztem magam a templomhoz. Egy park volt a sarkon. Úgy gondoltam, hogy a parkban van a templom, mert valami ilyesmire emlékeztem. Mikor a parkban több körhintát és céllövöldét is láttam, akkor gondoltam, hogy rossz helyen vagyok, úgy-hogy kimentem. A kijáratnál aztán megcsapott a füstölők szaga, és az orromat követve rövi-desen ott is voltam. Nem lehetett tévedés, üzemelő templom előtt álltam, mert rengeteg koldus tartott felém. Gyorsan megvettem a belépőt, és bemenekültem.

Állítólag Lao Ce is járt egyszer itt, ennek emlékére a születésnapján minden évben virágfesztivált tartanak.
Az itteni szerzetesek fekete ruhát hordanak, és helyes kis konty van a fejük tetején, meg egy kis kerek fejfedő, aminek a közepéből kiáll.
A templomban nem volt hiány hívőkből. Voltak akik majongoztak egy asztalka mellett az árnyékban, gyerekek ültek és rajzolták az épületeket, gondolom rajzóra keretében. Több helyen is láttam ilyen kihelyezett rajzórát, és bele is pillantgattam az alkotásokba. 10-12 éves gyerekek olyan jól rajzolnak, hogy azzal bárki dicsekedhetne. Az írásrendszerük szépen kiszelektálta a tehetségteleneket.

Sokan ültek a teázóban is, és persze a füstölőgyújtogatás se hiányzott.
Hazafelé bementem a BRTC-hez, hogy chat-eljek egyet Gabival. Az ilyesmit elég nehéz összehozni a hat óra különbség, és a munkahelye miatt. Egy kis időre elváltunk a neten, amíg vacsoráztam, aztán visszamentem. Nem maradhattam sokáig, mert Pandey szervezett nekünk meglepetést, és addig nem nyugodott, míg mindenki meg nem ígérte, hogy ott lesz.

Szépen összegyűlt a csapat, és elindultunk. Senki nem tudta, hogy mi a program, de azt se, hogy hova megyünk. Eleinte bizakodtam, mert arrafelé tartottunk, amerre pofás kis EU-konform kocsmák voltak, de továbbvezetett minket. Egészen egy üzletközpont előtti térre. Ott álltunk és mindenki szemében azt láttam, hogy kiutat keres. A téren szólt valami tingli-tangli zene, és nyugdíjasok táncoltak. Hát ide hozott minket Pandey, hogy szórakozzunk. Majd min-denkit terelni – vagy inkább lökdösni – kezdett a táncparkett felé, mondván, hogy ő megszer-vezte, most rajtunk a sor, táncoljunk. Előzékenyen előre engedtük, hogy akkor kezdje, mind-járt kiderült, hogy ő nem akar, hiszen ez a mi dolgunk. Hárman szépen osonni kezdtünk visz-szafelé, de lebuktunk, és visszacipelt. Egészen addig nem nyugodott, míg páran be nem álltak.

Nem sok tapasztalata van az életben. Brahmin a gyermek, és elég érdekes elképzelései van-nak a világról. Nem tudom, hogy a kettő között van-e összefüggés, de nekem nagyon úgy tűnt. Mélyen vallásos, és hihetetlenül idegesítő. Kettő centiről magyarázta az indiai mitológia történeteit, bele az arcomba, majd a végén mindig hozzátette, it’s a true story. Hát persze, hogy igaz történet. Meg is indokolta, hogy miért tuti igaz, azért, mert több régi könyvben is le van írva. Dicséretes az ilyen hit, de nem vártam volna egy Phd hallgatótól.
A katasztrofális party után a szállodában söröztünk még egy kicsit. A sörnek két jó tulaj-donsága van Kínában. Az egyik az, hogy 2 Y az ára, a másik, hogy 640 ml-es kiszerelésben kapható. Bár ez utóbbi nem vonatkozik minden söripari termékre. A legkedvesebb számomra a 528 ml-es. Már első kínai utamon megragadta a figyelmemet, hogy miért pont 528? Miért nem lehet még két cseppet belerakni, és akkor egy kerek szám, vagy legalább ahhoz hasonló jön ki. Van egyébként 500, 528, 620, 630, 635, 640-es, legalábbis ilyeneket láttam.

Október 12. Vasárnap

A reggel teljes zűrzavarral indult. Megcserélték a napokat, így vasárnap volt tanítás, és a hétfő volt szabad. Az egészre azért volt szükség, mert egy építkezést kezdtek el, amin bemu-tatták nekünk a dolgok mikéntjét.
Sajnos a konyhán erről a keverésről elfelejtettek szólni, így nem csináltak nekünk reggelit. Pontosabban rettenetesen kapkodva csinálták, mi meg éppen hogy csak odaértünk a megbeszélt időpontra. Nem mintha a busz elment volna a csoport nélkül.
Kivittek a város szélére egy nagy, üres telekre, ahol a szépen kitűzték a leendő építmény helyét, ahol - leginkább valami továbbfejlesztett pöcegödör - épül majd fel. Néztük hogyan gyürkőznek a melósok a gödör kiásásának, aztán hagytuk őket hagy csinálják, majd kedden jövünk megnézni, hogy mit alkottak. Akkor jön a következő munkafázis. A hét végére készen lesz, jöhet a lebontandó szervesanyag, népies nevén a ganyé.

Mikor visszaértünk a városba, a busz a BRTC-vel szomszédos intézmény udvarán parkolt le. Ez a családtervezési központ és -iskola volt, ugyanis az ő tulajdonukban állt a járgány. Ekkor jöttünk rá, hogy ennek az udvarán átvágva sokkal rövidebb az út. Magunk közt csak How Not To Fuck Universitynek hívtuk az objektumot. A kínai családtervezés elég legendás. Az alapelv a jól ismert egy pár, egy gyerek. Az egész persze lényegesen bonyolultabb, talán csak a kínaiak látják át. Például a kisebbségek kaptak valamennyi kedvezményt. Nekik lehet kettő is. Rögtön felmerült bennem, hogy a vegyesházasságoknál mi van? Másfél gyerek? Aztán ha mindkét szülő egygyermekes családból származik, akkor nekik is lehet már kettő. Arra sem kaptam választ, hogy válás és újraházasodás esetén mi van? Kvóta ellőve, vagy új pár új gyerek? Szóval van mit tanulni ebben az iskolában is. Többen is kérdezték tőlem, hogy ez nálunk hogy van. Teljesen meg voltak döbbenve, hogy nálunk támogatást kap az akinek sok a gyereke. Azzal tisztában voltak, hogy csak náluk ilyen limitált a gyermekáldás, de az meg se fordult a fejükben, hogy vannak olyan országok, ahol a csökkenő népesség a gond.

Délután valami baromi unalmas előadás ment bele a fülembe. De csak az egyikbe, másikon jött kifelé.
Estére a BRTC által szervezett buliba voltunk hivatalosak. Eredetileg megnyitónak tervez-ték, de kicsit csúszott, ahogy a vietnámiak érkezése is. Most viszont ők is megérkeztek, a ko-reai bandára és a kongóira meg nem vártunk tovább. A vietnámi küldöttség öt tagja közül egy beszélt angolul, a többi csak néhány szót használt. Ebből lettek az érdekes párbeszédek. Egyi-kük egy sörrel a kezében megkérdezte valamelyik filippínót: You, drink me? A másik az egyik lánynak tette fel a kérdést: How much you? Egyébként az életkorra volt kíváncsi.

Ez egyébként egy érdekes dolog, mert a legtöbb ázsiai lazán letagadhatna 5-10 évet. Leg-alábbis számomra úgy tűnt. Nekik pont fordítva. Általában 5 évvel fölé tippelték a koromat. Ivy is úgy nyilatkozott, hogy mikor meglátott a reptéren arra gondolt, hogy, ez nagyon öreg, meg nagyon magas. Pedig egyik sem vagyok.
A buli elég érdekesen alakult. A BRTC részéről az igazgató – aki akár 15 évet is letagad-hatna – mondott okos szónoklatot, részünkről Ramos. Aztán mindenki, aki szóhoz jutott. Tel-jesen röhejesnek tartottam a dolgot, de nem szóltam bele, elvégre ott volt az asztalon a bor, akkor meg minek.

Az alkoholfogyasztás is érdekes. Az én alkoholfogyasztási képességeim eléggé közismer-tek. Magyarul gazdaságosan be tudok rúgni. Na, ők még inkább. A népesség nagy része egy pohár bortól készen lesz. Ilyen emberekhez szokva töltögette a pincérnő a bort a poharamba. Kínosan ügyelt, hogy fél centinél soha ne lötyögjön több a pohár alján. Egyszer sikerült rá-vennem, hogy két ujjnyit facsarjon a poharamba, aztán meguntam és szereztem egy dugi üveggel és önkiszolgáltam. Ekkor terjedt el, hogy milyen rettenetesen sokat tudok inni. Hiába magyaráztam, hogy nem is.

Október 13. Hétfő

Punnyadós nap volt. A délelőttöt egyszerűen átaludtam. Még mindig hatással volt rám az időeltolódás, meg az esti sörözgetések.
A délután e-mail-ek írogatásával telt, este meg a közeli piacra mentünk. Ramos fedezte fel, és állította, hogy sült macskát is lehet kapni. Ennek fele se tréfa, látni kell. Kivonultunk néhá-nyan szemrevételezni. A környék jobban megfelelt az elképzelt Kínának, mint a toronyházak három sarokkal arrébb. Megtaláltuk az állítólagos sültmacskát is, de sajnos első ránézésre kiderült, hogy nyúl, csak bőr nélkül.

A piac egyébként érdekes hely. Lehet itt mindenféle élelmiszert kapni. A legtöbbről nem tudtam megállapítani, hogy pontosan micsoda. Amiről pontatlanul tudtam, azok közt is volt érdekes. Például teknős, meg bazi nagy béka is kapható. Az élő csirkék csokrokba kötve lóg-nak a bicikliken, tofu minden méretben és típusban. Kifőzdék is vannak. Szürke főtt csirke egészben, két dimenzióba kiterítve megsütött kacsa, és egyéb nyalánkságok. A szürke csirke nem tudom mitől szürke, de rettenetesen rossz íze van. Ugyan nem egyben kaptuk, de megis-mertem. A bőre teljesen szürke, és nagyjából olyan íze van, mintha hosszú időt töltött volna ecetben ázva. Nagyjából pont.

A kifőzdék mellett hot pot éttermek is vannak. Ezekben a kedves vendég tulajdonképpen magának főz. Az asztal közepén egy luk van, alatta egy gázrezsó. Kihozzák a levest, alatta meg begyújtanak. Amikor kifogyott a léből a lényeg, akkor pakolnak bele ezt-azt. A kaja meg folyamatosan forr. A belevalókat mindenki maga válogatja össze. Aztán a közös tálból lehet a pálcikákkal kicsipegetni azt, ami megfőtt.
A pálcikával evés egyébként nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik. Ha rájött az ember, hogyan kell fognia botokat, akkor nem is áll görcsbe a keze öt perc után. A lényeg egyébként az, hogy nem igazán csipesznek használják, hanem inkább villának. A kaják meg az evőesz-közhöz vannak igazítva. Nincs olyan, hogy egybefőtt marhacomb. Minden fel van aprítva, hogy a pálcikával kompatibilis legyen. Ezzel néha ki tudtak borítani, ugyanis képesek arra, hogy az egyben megfőtt csirkét egy hentesbárddal egyszerűen apró darabokra csapkodják szét. Ezzel leginkább az volt a bajom, hogy teszik ezt minden anatómiai ismeret nélkül, csak keletkező darabkák méretét szem előtt tartva. Minden tele van csontszilánkokkal, de ez senkit nem zavar. Ha ezeket a terítőre, vagy az asztal alá köpködi valaki, azon senki nem akad ki.
A rizs is passzol a rendszerhez, mert egy tömbbé áll össze, abból meg egyszerű csipegetni. Amióta szüleimmel együtt jártunk Kínában, azóta soha nem ragad össze otthon a rizs, legfeljebb kínai lesz.

Október 14. Kedd

Reggel volt némi tanítás, aztán mentünk ki a terepre megnézni, hogyan áll a kis építkezé-sünk. Melósaink szépen kiásták a gödröt, még egy ponyvából tetőt is csináltak, hogy eső ese-tén is lehessen dolgozni, bár errefelé ilyenkor nem nagyon esik az eső. A munkáért napi 30 Y-t kapnak. Nyilván a várostól távolabb még ennél is olcsóbb a munkaerő. Egy darabig néztük hogyan betonoznak, aztán húztunk vissza. Jó lehet úgy dolgozni, hogy húsz ember bámul.

Ebéd után egy parkba vittek minket. Ez a park hivatott megtisztítani a folyó vizét. Különböző növénytársulásokon folyik keresztül a folyó vizének egy része, és közben megtisztul. Ez is része annak a programnak, amit Chengdu folyóinak megtisztítására indítottak. Sajnos a program nagy része arról szólt, hogy a folyóparton lévő öreg házakat egytől-egyig ledózerolták, aztán a folyót magas betonfalak közé szorították be. A parkon egyébként nem látszott a funkciója. Tavirózsák, békalencse, nádas végezte a melót. Itt is, mint minden parkban éppen ifjú házasok fotózása folyt. Úgy tűnik, hogy Chengduban folyamatosan házasodnak az emberek.

A délutánunk szabad volt, amit szokás szerint e-mail-ek írására, meg hírek olvasására hasz-náltam. Furcsa, hogy az Internet segítségével előbb tudtam meg a híreket, mint néhányan ott-hon.
Este Ramos hívott, hogy menjek vele el az egyetemre. A BRTC buliján volt egy lány, akivel megbeszélte, hogy találkoznak, és hozza a barátnőjét. Itt kezdtem magamban röhögni. Teljesen be volt zsongva, blind dating, mekkora dugás lesz ebből. Itt már nehezen tudtam visszafojtani a röhögést. Még óvszert is beszerzett. Ez mondjuk nem volt nehéz, mert minden sarkon van egy automata, amit senki nem használ, mert ciki. Ramos elképzelése az általa szervezett randiról egyértelműen téves volt. Ezek a lányok el vannak szeparálva a fiúktól, és a találkozót csak annak köszönheti, hogy mindenki meg akar ismerkedni külföldiekkel, meg angolt akar gyakorolni. Ezt nem akartam neki elmagyarázni, had örüljön a szerencsétlen. Aztán olyan arccal, mintha egy titkos szövetségbe venne be azt mondta, hogy rám gondolt, hogy elkísérhetném. Hát ezt nem lehetett kihagyni. Elmentem vele.

Valóban jöttek a lányok, beszélgettünk velük, Ramos meg próbálkozott ezerrel. Nem jött rá olyan alapvető dolgokra, hogy a fiúk ki vannak tiltva a lányok kollégiumából és fordítva, így csak hajtogatta, hogy borozzunk a lányoknál. Aztán látta, hogy ez nem megy, így csak a bort forszírozta. Ez se jött be, mert csak kifogásokat kapott, úgyhogy elkezdte a jövőt tervezni, hogy majd akkor menjünk el ide meg oda, és ehhez a lányok majd szereznek kocsit. Látvá-nyosan öntötte el a tesztoszteron az agyát. Egyébként nem tudom mire szervezett, mert ő volt az egyetlen, aki képes volt úgy eljönni, hogy egy büdös vasat nem hozott magával. Rögtön a második napon azzal kezdett, hogy pénzt lejmolt telefonkártyára. Ez még rendben van, de az nem, hogy tőlem.
A randi elérte eredményét, a lányok gyakorolták az angolt, én meg jót röhögtem. Ramos? Hát, ő meg így járt.

Október 15. Szerda

Reggel irány a munkaterület, falazás. A csoportból néhányan beálltunk rakni a téglát, de igazából csak a fotó kedvéért, meg azért mert jól áll a munkavédelmi sisak. Na, azokon a sza-kaszokon lesz szivárgás.
Az ebéd nem a szállodában volt, hanem egy városszéli étteremben. Hot pot volt menü. A tál, amiben a leves fortyogott, két részre volt osztva. Egyik felében a lé csípős volt. A belepa-kolandó cucc nagyon változatos volt: zöldségek, tészták, húsgombóc, hal. Ez utóbbi némileg meglepett. Öt centis kis csalihalak feküdtek egy tányéron. Amikor egyiküket megfogtam, hogy kíméletlenül a löttybe dobjam, még mozgott. Legalább friss. Egyébként megváltás volt neki a forró fürdő, mert ki volt belezve, úgy meg egyetlen állat sem él sokáig, meg biztos fáj is.

Ebéd után az étterem parkjában maradtunk. Összefutottunk egy struccal is, ami nem tudom mit keresett ott. Vagy dekoráció, vagy kaja. A csapat egy része majongozott az egyik pavilon-ban, a másik része meg próbálta megérteni a szabályokat. Én maradtam annál, hogy csinálok egy képet róluk. A vérbeli majong játékosnak meg se kell nézni, hogy mit húzott, csak végighúzza az ujját a kockán és kitapintja, hogy milyen ábra van rajta, és abból is hány darab. Meg persze nem babszemre játszik.

A délután semmittevéssel telt el. Az este pedig a vietnámiak szobájában, természetesen alkohollal. A mai itóka valami kínai párlat, csak annyit tudtam elolvasni a címkéjén, hogy 52 % V/V. Nem tudom, minek csinálnak ilyen erős piákat, ha nem tudják meginni. A kínai asztal-társaságok az ivást egyébként nagy zajjal teszik. Feláll mindenki, aztán megy a „ganbei” kiabálása. Utána meg pláne zajosak. Azt gondolná az ember, hogy olyan kis csendes népek ezek, de ha összejön egy nagyobb asztaltársaság, akkor a legendás olaszok is elmehetnek a francba hozzájuk képest.

Október 16. Csütörtök

Délelőtt építkezést néztünk. Már a tetejénél tartanak a meseterek, ami kupolával lesz lezár-va. Ez elég érdekes, mert nem láttam még hogyan építenek kupolát. Úgy csinálják, hogy az első néhány téglát megtámasztják egy rúddal, és szépen mennek körbe. Egy idő után el lehet –venni a kitámasztást és átrakni az újonnan berakott téglákhoz, mert a régiek már egymást tá-masztják. Aztán ahogy körbeér egy sor, már nem kell sehol támasztani, mert egyszerre akar-nak leesni, így beszorulnak. Ugyanaz a jelenség, mint mikor a tömeg egyszerre akar felszállni a buszra. A második sorban már nem rudakkal támasztják meg, hanem kampót akasztanak a téglába. A kampó másik felére súlyt raknak, hogy megtartsa a friss téglát. Aztán így tovább. Mikor készen van, akkor egész komoly terhelést is elbír. Élére állított téglákból rakott, két méter átmérőjű kupolán sétálgattunk, meg se nyekkent.

Délután bowlingozni mentünk. Minden igényt kielégítő pálya van a nem messze lévő sport-csarnok alatt, valami röhejes összegért. Egy gond volt csak, a cipő. A legnagyobb méret is két számmal kisebb volt, mint a lábam. Ökölbe szorított lábbal gurítottam, nem volt könnyű.
Estére Imréékhez voltam hivatalos, úgyhogy nem tartottam a többiekkel vacsorázni. Út közben vettem egy üveg bort. Nagy magyartalálkozó volt náluk. Rajtam kívül ott volt még Mariann, aki tibeti szakos, és most itt tanul ösztöndíjjal. Ezzel Chengdu magyar kolóniája teljes is volt. Jó sokáig beszélgettünk. Már korábban megtárgyaltuk e-mailben, hogy szombaton Imré-vel elmegyünk Qingcheng Shanba. Most ezt is lefixáltuk. Ez kb. úgy nézett ki, hogy: Akkor szombaton megyünk ugye? Igen. Jó.

Ez már az ajtóban hangzott el, valamikor egy óra körül. Felhívták a figyelmünket, hogy ha későn jövünk vissza a szállodába, akkor előtte szóljunk. Jó szokásom szerint ezt nem tettem meg, úgyhogy kicsit tartottam tőle, hogy majd ott kell vernem az ajtót, hogy kinyissa valaki, de nem így volt. Biztonsági őr, recepciós, mindenki a helyén, mintha csak délután lenne. Az ajtó meg tárva-nyitva.

Október 17. Péntek

Megint megnéztük a melósainkat. Gyakorlatilag végeztek. Egyébként az építményt semmire nem fogják használni, mert a semmi közepén áll. Csak azért épült, hogy lássunk ilyet is.
Délutánra szabadon engedtek minket. Bepótoltam az előző napi alváshiányt, aztán e-mailírás következett, mert azt már előző nap se tettem, aztán kapom majd a megrovást.

Október 18. Szombat

Reggeli után Imréékhez mentem. Szerencsére nem laktak messze a szállodánktól. A mai napra terveztük a kirándulást. Busszal indultunk a Ximen buszpályaudvarra. Kicsit keresgé-tük, hogy melyik buszra kellene átszállni, aztán taxiba ültünk. Szerencsére Imre beszél valamennyire kínaiul, így kiderítette, hogy a keresett buszpályaudvar egyszerűen megszűnt. Köztünk is volt némi kavarás, mert ő a Xinnamen, én meg a Ximen pályaudvarról beszéltem. Végül a taxisra bíztuk magunkat, vigyen, ahova gondolja. Nem vert át, elvitt az új buszpályaudvarra, ami kint van a város szélén.

A busz, amire felszálltunk Dujiangyanba vitt. Ha már ott voltunk, hát megnéztük a híres öntözőcsatornát, meg a körülötte lévő templomokat, bár később a csoporttal is elhoztak ide.
Először a városban sétáltunk egy keveset. Itt még van olyan utca, ami nem beton kockaházakból áll, bár a végében a mecset már fehér csempével van borítva. Az utcán árusok álltak, hentes, mellette egy mozgócipész, meg amit el lehet képzelni. Az árut általában vállrúdon, vagy a bicikli két oldalára szerelt nagy kosárban viszik. A cipészek is rúdon viszik a cuccot. Egyik oldalon a varrógép, a másikon egy kosárban minden egyéb, hogy ki legyen egyensúlyozva. Innen a templomok felé vettük az irányt.

Először a Fulong Guanba mentünk. Ez közvetlenül a csatorna kezdete mellett áll. Ez a csatorna félmillió hektárt lát el öntözővízzel. A Min folyó vizét i.e. 256-ban terelték el, és a mai napig használják a rendszert. Megépíteni nem volt túl egyszerű, mert egy hegyet kellett kettévágni hozzá. Ezt úgy csinálták, hogy tüzet raktak a sziklán, majd leöntötték vízzel, amitől megrepedt. Így szépen lassan repesztgették a hegyet, és hordták el. A mai, felújított csatornák hossza 7800 km. Elég jól kitalálták a dolgot, az árvizet a folyómederbe terelték, csak annyi ment a csatornába, amennyi éppen kellett. Akkoriban nem voltak zsilipek, hanem minden évben felépítették, meg elbontották a terelőgátakat.
Nem csoda, hogy templomokat építettek a vízmű és tervezői tiszteletére. Egyik ilyen a már említett Fulong, vagyis Fekvő Sárkány is. Itt van kiállítva a tervező, Li Bing szobra is. Ez a legrégebbi ismert kínai szobor, kb. 1800 éves.

Nem csak a templom gyönyörű, hanem a kilátás is. Az időjárás persze a szokásos ködös, de így se rossz. A hegyek a misztikus ködbe vesznek teljesen, a távolabbiakat csak sejteni lehet.
Innen függőhídon megyünk át a mesterséges szigetre, ami a csatornával szemben van. Ezen végigballagva egy újabb hasonló hídon jutunk vissza a bal partra, a Yulei Shan parkba. Itt kószáltunk egy darabig, aztán felmásztunk az Erwang Miao templomba. A jelentése két király, akik közül az egyik a már emlegetett Li Bing, a másik a fia. Nem igazi királyok voltak, ez csak amolyan tiszteletbeli cím. Elég sok volt errefelé is a kiránduló. Néhányan a híres kal-ligráfiákat próbálták megtanulni, úgy, hogy a mutatóujjukkal a tenyerükbe rajzolták többször a jelet, úgy, ahogy azt a híres mester írta le.

Imre is és én is nyomtam a fényképező gombját, rendesen. Rám is szólt egy szerzetes, hogy az istenszoborról nem kellett volna képet csinálnom, pláne nem vakuval. Bocs! Imre már ott sorakozott mögöttem, szintén egy jelentősebb méretű vakuval, de neki már nem volt lehetősé-ge.
Szépen elment az idő is közben, aztán hol voltunk még a célunktól. Elhagytuk a parkot, és busszal lementünk a buszpályaudvarhoz. Nem győztem csodálni, hogy Imre milyen fesztele-nül cseveg kínaiul a kalauzzal. Aztán leült és elmondta, hogy egy büdös szót nem értett a válaszokból, csak azt, hogy valahol le kell szállni. Ez azért megnyugtatott. Számomra a kínai nyelv még mindig kimerült a köszönöm és hello kifejezésekben.

Zökkenőmentesen megérkeztünk a kívánt helyre, ahol felpattantunk az első buszra, ami Qingcheng Shanba ment. Ez egy taoista szent hegy, rengeteg kolostorral. Ahhoz, hogy az ember a legfontosabb helyeket meglátogassa kell legalább két nap. Mi ezt annyira frankón megszerveztük, hogy egy óra állt a rendelkezésünkre. Mindegy, mentünk. A hatóságok nem túl szégyenlősek, 60 Y a belépő. Ezért a pénzért annyit akartunk látni, amennyit csak lehet. Eről-tetett menetben haladtunk felfelé a lépcsőkön, miközben a tömeg jött szembe. Néhányukat hordszékben hozták lefelé. Ezeket bérelni lehet, a hozzájuk tartozó cipelőemberekkel. Nagyjából olyanok, mint egy nyugágy, de két bambuszrúd közé vannak beszerelve, aminél fogva viszik. Nem egy könnyű munka, a dagadt turisták szállítása. A dolog úgy történik, hogy vállukra kapják a polgárt, aztán irány lefelé, avagy felfelé. A székben ülők tekintete alapján nem biztos, hogy jobb, mint gyalogolni. Ahogy ezek az emberek mentek lefelé a meredek lépcsőn, nem is csodálom. A táj egyébként gyönyörű, csak nem nagyon lehetett látni a ködtől. Fel-másztunk egy kolostorig, aztán indultunk is vissza. Közben elkezdett szépen besötétedni. Mikor kiléptünk a kapun, már ott állt a busz, ami Chengduba indul. A legjobb helyet kaptuk meg, a sofőr mellett. Oda érkeztünk vissza, ahonnan indultunk. Taxival vitettük be magunkat a városba. A sofőr közben egy kicsit eltévedt, pedig a legnagyobb utakon kellett mennie. Imre ezt jól látta, hiszen minden nap arra jár. Közben mondta, hogy ilyenkor a kedves utas rende-sen levon a taxióra által mutatott összegből. Ő is így tett, és a taxis nem is hőzöngött.
A napot egy étteremben fejeztük be, mert egész nap nem ettünk, mert arról megfeledkez-tünk, meg különben se volt idő.

Október 19. Vasárnap

A mai napra a Sichuani Külföldibarát Társaság szervezett nekünk programot. Először egy kiállítóterembe mentünk, ahol bemutatták Chengdu környezeti állapotát régen és most. Itt is főleg a folyókról volt szó. Majd egy helyes kis propagandafilmet is megnéztünk erről.
A szomszédos parkba is átmentünk. Mint minden parkban itt is éppen fiatal házasokat fotóz-tak, de tömegesen. Menyasszonyok húzták a földön a fehér ruháikat, amitől rövid időn belül meglehetősen patinássá vált a szegély.

A park egyébként nem volt valami nagy, inkább csak néhány szökőkút volt, meg közte gyep. A szökőkutak közti tavakon meg úgy lehetett átkelni, hogy a vízbe rakott köveken kellett lépkedni. Ez minden kínai parkban megtalálható. Egyáltalán minden olyan dolog, amit itthon balesetveszélyesnek tartanak. Nincsenek mindenhol korlátok, meg idétlen táblák.

A park után a virágkiállításra vittek minket. A buszról úgy kászálódtunk le, ahogy egy isko-lás csoporthoz illene. Lökdösődés, röhögés, meg idétlenkedés. Pedig hát a csoport nagy része már családdal rendelkezik otthon, ha erről nem is vesz tudomást. A csapat viselkedése nem volt szokatlan, csak az, hogy kamerák bámultak ránk, miközben ezt műveltük. Gondoltuk, hogy ez valami fontos esemény lehet, ha a tv is kint van, meg fotósok. Aztán ezek mind fe-lénk fordultak. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy kevernek minket valami másik csoporttal, de nem. Kitartóan követtek. Kivonult a párttitkár, meg a kertészet vezetője is a fogadásunkra. Ennek apropóján rövid oktatást tartottam az erre fogékonyaknak, hogy hogyan kell ilyenkor viselkedni. Kezeket hátul összekulcsolni, fejet fel, lassan körbehordozni a tekintetet, és néha – teljesen randomszerűen – helyeslő arckifejezéssel bólogatni egy sort. Így múlattuk az időt saját örömünkre, míg a bejárthoz nem értünk. Itt ugyanis riportot óhajtottak velünk készíteni. Ekkor már tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg. Próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magamat, de még így is fél fejjel magasabb voltam mindenkinél. Rögtön jött is Miss Long, hogy velem is szeretnének beszélni. Hát valószínűnek tartottam, hogy egy ilyen „egzotikus” arcot nem fognak kihagyni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, arról, hogy mit is lehet mondani egy ilyen helyzetben. Hárman nyilatkoztunk egyébként. Ramos kezdte, így volt időm gondolkodni, mert tudtam, hogy ha belelendül, akkor négy-öt kazettát telenyilatkozik nekik. Aztán elmondtam a kis okosságaimat Kína fantasztikus fejlődéséről, meg a virágkiállí-tásról. Aztán Miss Ha következett, bár erős a gyanúm, hogy a műsorba már nem került bele, mert közben a riporter telefonja megcsörrent. Ballal a mikrofonnal sakkban tartotta Miss Hat, jobbal pedig próbálta legyőzni a telefont. Együttérzőn pillantottam rá. Aztán eszembe jutott, hogy Kínában nem fogják ilyen kis hülyeség miatt kirúgni. Bár szerintem nálunk se.

Aztán végre bevonultunk a virágkiállításra. Első pillantásra sikerült felmérnem, hogy az iménti szövegemnek köze nem volt a virágkiállításhoz. Ugyanis nem kiállítás, hanem inkább a kertészet egy kis bemutatóterme volt. Meg azt is láttam, hogy nem ez lesz az a hely, ahol ellövöm a maradék filmkészletemet. Vártam valami egzotikus műdzsungelt az üvegházban, helyette kaptam 12 ha büdöskét, és 11,4 ha petúniát. Na, jó, volt két orchidea is. Mármint két darab. A csoport itt is, mint mindenhol azonnal csoportképek készítésébe kezdett. Ilyen szem-pontból leginkább a japánokhoz hasonlítottak. Miss Ha bokáig a sárban gázolt a kis körömci-pőjében, csak hogy megörökíttesse magát egy petúniaföld közepén.
Innen elvittek egy „paraszt” házába, aki annak köszönheti jódolgát, hogy már ő is virágot termeszt a téjesznek. Kaptunk teát is. Inkább tűnt a hely teázónak, mint otthonnak, vagy valami kirakat ház volt. Mindenesetre az olajozottan működő propaganda terméke volt.

Innen rögtön a legmodernebb lakóparkba vittek, hogy bemutassák a legszebb lakásokat, amik eladásra várnak. Az egyik be is volt bútorozva. Szívesen beköltöztem volna. Lent úszómedence is volt. Hatalmas nappali, nagy terasz, a felső szinten meg a hálószoba és a fürdő-szoba. Ez utóbbi egy kicsit megragadta a figyelmemet. Nagyon dizájnos volt, de felmerült bennem a kérdés, hogy a fürdőszoba folyosó felé néző fala miért van teljes mértékben üveg-ből. Ezen még túltettem volna magam, de egy légtérbe volt a WC is. A szarást meg még a Való Világban sem mutatják. Vagy csak én nem nézem?
A bútorozatlan verzió 800.000 Y. Magyar viszonyokhoz képest olcsó, na de ha a kínai paraszt átlag 4.000 Y-os éves pénzbeli bevételéhez viszonyítjuk…

Csúcs ebédet kaptunk. Jelen volt az akármilyen nagyfejes elvtárs is. Egy külön asztal mel-lett ültek a kínaiak, meg minden ország vendég ország egy-egy képviselője. Így nekem is ott kellett lennem. Imádom az ilyen formaságokat. De hát nem tehettem semmit, egyedül voltam magyar. Elindultunk megnézni Chengdu egyik régi utcáját, de előtte még benéztünk egy kommunába. Ez tulajdonképpen valami lakótömb tömörülése. (Jó reggelt tömbtársak…) Be-néztünk az egyik közösségi terembe, ahol éppen vérnyomást mértek az öregeknek. Maaaarha érdekes volt. Végre az eső is eleredt, így mindenki elővette a BRTC-től kapott esernyőjét. Kutatni kezdtem, és felfedeztem, hogy Miss Ha egy szolid, szürke, kockás példánnyal nyo-mul. Felajánlottam neki a saját lila, virágos egyedemet. Mindkettőnk örömére szolgált az üzlet.

Utána a modern negyed kontrasztjaképpen elmentünk Chengdu egyetlen régi utcájába. Nagyon kellemes kis hely, csak kár hogy nincs több 100 méternél. Találkoztam egy francia párral, beszélgettünk egy keveset, de nem jártak arra, amerre én tervezem az utamat, így sok információval nem tudtak szolgálni.
Egy teaházba is elvittek minket, de nem volt valami meggyőző a dolog. Miss Long mesélt egy keveset a Sichuani operáról, ami a tv-ben ment. Utána szakadó esőben mentünk vacso-rázni. Sikerült kellőképpen lemaradnunk a csoporttól, még szerencse, hogy Miss Long velünk volt, így telefonon meg tudta érdeklődni, hogy hova is kell menni. Megint ott volt néhány főmufti. Kaptam szép sarló kalapácsos névjegykártyát a párttitkárelvtárstól, aki éppen csak beugrott bemutatkozni, hiszen dolga ezer, ő nem csak egy közpárttitkár, hanem fontos ember.

Aztán a beszélgetés közben elejtettem, hogy esetleg baromság az USA-ból importálniuk a virágmagot, mert gyanítom, hogy Magyarországon olcsóbban meg lehet kapni. Rögtön meg is kaptam a feladatot, hogy hajtsak fel magyar termelőket.
A napot elég későn fejeztük be, így ma se kapott senki e-mailt.

Október 20. Hétfő

Ez a nap magán hordozta egy tipikus hétfő minden jellemzőjét, de annyira, hogy semmi nem történt, ami említésre méltó.

Október 21. Kedd

Reggel busszal mentünk egy közeli kisvárosba, hogy megnézzünk egy üzemi méretű biogáz telepet, ahol a termelt biogázzal generátorokat hajtanak, és áramot termelnek. Sajnos éppen nem üzemelt karbantartás miatt. A gyanús – legalábbis nekem – az volt, hogy sehol nem volt egyetlen ember sem, aki karbantartást végzett, és mindent pókháló borított.

Utána egy családhoz vittek, ahol megnéztük hogyan néz ki az, amikor biogázt használnak egy háztartásban. Szerencsétlen család ott pislogott, ahogy a húszegynéhány ember benyo-mult, és megbámulta a gázlámpát, meg a rezsót, és a disznókat, akik az egész rendszer bio-massza utánpótlását biztosítják, hogy legyen mindig gáz. Megmutatták a reaktor helyét is, de az ugye a föld alatt van, úgyhogy csak azt láthattuk, ahogy egy vékony gumicső kitekereg a földből. Azon jön a gáz. Végig ebben a vékony, átlátszó csőben vezetik. Ott tekereg a rezsó fölött is, mielőtt belemegy abba. Gyanítom, hogy nem valami hőálló anyag. Fő a biztonság.
A ház nem volt valami gazdag hely. Azokban a helyiségekben, ahol voltunk nem volt sok berendezés, legfeljebb egy kis büdösség, ami annak is köszönhető, hogy a konyha közvetlen szomszédja a disznóól volt. Egy kicsi belső udvarból nyílt mindkettő. Volt persze pár helyi-ség, ahol nem jártunk, csak a gyerek figyelt kifelé onnan, a résnyire nyitott ajtón, meg a tv-t lehetett hallani.

Ebédre a helyi góré látott minket vendégül egy étteremben. Rendesen kitett magáért. huszonötféle fogást tálaltak fel. Először csak az étvágygerjesztők. Hideg sültek, egy kis savanyúság, aztán sorban a többi. Volt valami lekvárszerűséggel leöntött sült hal, ami a várakozá-sok ellenére nagyon jó volt. Kaptunk rákot, és mindenfélét, amit nem nagyon ismertem fel. Egy ideig küzdöttem, hogy rájöjjek mi is az ami annyira ízlik, aztán rájöttem, tejbegrízt eszek, mert volt az is. Az ebéd gazdagságát jelezte az is, hogy nem szolgáltak fel rizst. Az ugyanis csak azért van, hogy jóllakjon az ember, ha pedig igazán ki akar tenni magáért a vendéglátó, akkor nem fogja a kedves vendéget ilyen olcsó dologgal etetni.

A nagy zabálást az étterem kertjében pihentük ki. Kis teázás ránk is fért. Páran majongoztak is.
Délután Sanxingdui Múzeumba mentünk. Itt állt egykor egy hatalmas város, amit nemrég feltártak, és amit találtak, azt a helyszínen felépített múzeumban helyezték el. A városból már nem lehet látni semmit, de a múzeum az nagyon jó, színvonalas. Idegenvezetőnk is volt. Min-denki kapott egy kis fülhallgatót, meg a hozzá tartozó vevőegységet, így kitűnően hallottuk mit mesél. Gondot nekem csak az okozott, hogy egyszer, a sok egyforma idegenvezető közül rosszat kezdtem el követni. Elsőre nem tűnt fel, mert a fülembe a megszokott hang duruzsolt. Csak egy idő után teljesen másról beszélt, mint ami előtt állt. Vagyis ami előtt az állt, akiről azt gondoltam, hogy ő az. Másoknak az okozta a gondot, hogy néha egy óvatlan mozdulattal teljes hangerőre tekertem a fülhallgatójukat.

A kiállításon rengeteg bronz tárgy volt kiállítva. Hatalmas bronz maszkok leginkább. Igazá-ból senki nem tudja, hogy ezek mire szolgáltak, vagy mit díszítettek. Kinézetre nem voltak valami bizalomgerjesztők. Olyan pofájuk volt, mint egy szépen fejlett, rosszindulatú földönkívülinek.
A programot megkoronázta a múzeum előtt található árusok sora. Ez sokkal jobban lekötöt-te csoporttársaimat. Annyi ronda dolgot még egy nap alatt ember nem adott el, mint amennyit ezek felvásároltak. Volt persze az áru közt olyan is, ami jól nézett ki, de azt nagy ívben elkerülték.
A buszban várakozó kísérőink kérdésére – hogy milyen volt a múzeum – Ramos csak annyit tudott mondani, mint csoportbuzi, hogy fárasztó. Kicsit égő volt.
Szépen hazafuvaroztak minket, és vége is lett a napnak.

Október 22. Szerda

Ez a nap hétfőnek közeli rokona volt. Viszont mikor azt hittem már vége a napnak, akkor történt valami.
Már az ágyamban feküdtem, mikor csörgött a telefon. Rey telefonált, hogy menjek át a mongolok szobájába, mert fontos megtárgyalni valónk van. Felöltözni nem volt kedvem, így egyszerűen alsógatyában caplattam át. Többen is ott voltak már. A fontos megbeszélni való Ramos csoportvezetői tevékenységének megbeszélése volt. Sokan gondolták már úgy, hogy Ramost seggbe kellene rúgni. Ő ugyanis azt hitte, hogy valóban ő vezeti a csoportot, mi meg azt, hogy nem. Tulajdonképpen azért volt rá szükség, hogy egy embernek kelljen csak elmondani, hogy mikor hova kell menni, hanem a csoportvezető majd mindenkinek szól. Ehhez képest Ramos a nevünkben intézkedett néhány dologban.

Ramos volt az egyedüli a csoportban, aki egyetlen vas nélkül érkezett meg. Ennek az volt a következménye, hogy nagyon várta már a BRTC által fizetett 30 Y-os lóvét. Aztán mikor a lánya születésnapja közeledett, akkor már végképp hiányzott a pénz, ezért bevonult a BRTC vezetőihez és tolmácsolta a csoport nem létező kérését, hogy kivételesen két heti pénzt kap-junk. Amikor ezt megkaptuk nem értettük, hogy mi történt, és joggal lettek többen dühösek, hogy lejárat minket ilyen baromságokkal.
Szóval a téma az azonnal ítélő vérbíróság összehívása volt, mely kimondja a már most meghozott ítéletet: puck you Ramos. Merthogy a filippínók nem tudnak f-et mondani, így helyettesítik p-vel.

Miközben megvitattuk, hogy mi legyen, én ott ültem az ágy szélén, szinte semmi kis boxeralsóban. Kicsit magamra húztam a takarót, mert azért hűvös volt. Mellettem Battsetseg üldögélt, lájtosan alkoholos állapotban. A tv-ben zene szólt, arra vonaglott, miközben meg- meglökött. Hát, ülve is lehet táncolni, gondoltam beszállok a partiba. Azt vettem észre, hogy furcsán csillog a szeme, és egyre inkább dörgölőzik. Aztán már a hátamat simogatta. Velem szemben ült Agni, rá pillantgattam, segítségkérően, de arca elárulta, hogy nem érti miről van szó, viszont jól szórakozik rajtam. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha
a.) egy latin macho vonzerejével bírnék,
b.) játszanám az agyamat,
de nem így van. Ez a leányzó sem a bájairól lesz híres. Fiatalnak fiatal, de az arcáról egyértelműen látszik, hogy legalábbis Dzsingisz Kán egyenesági leszármazottja. A magyarságnak már 1241-ben meggyűlt a baja a mongolokkal, de úgy látszik a mai napig arra játszanak, hogy kipiszkáljanak velünk.

Szóval a helyzet nekem is olyan meglepő volt, mint ovisnak a merevedés. Alapvetően az jutott eszembe, hogy egész büntetlenül megtudhatom milyen nőnek lenni, hiszen engem itt most frankón letapiztak, és ha nem vigyázok, akkor más is történik. Minden külső jel nélkül mulat-tam magamban ezen, mikor felbátorodott a hölgy, pont úgy ahogy a pasik is szoktak, ha nem törlik őket szájon, és a keze megindult, hogy a paplan alá hatoljon. Azt azért hangsúlyoznám, hogy a szobában továbbra is volt legalább hat ember rajtunk kívül, tehát nem egészen értem mi volt a koncepciója az akcióval. A támadást bal könyökkel blokkoltam, felhörpintettem a boromat, mert azt azért nem hagyjuk veszni, és menekülésszerűen távoztam.
Még egy félórácskát röhögtem magamban a szobámban, úgy elalvás előtt, hogy ilyen is megesett velem, aztán aludtam.

Október 23. Csütörtök

Minden tekintetben a forradalom napja.
Délelőtt a chengdui szennyvíztisztítóba (szakmai köreimben csak szartelep) vittek tanulmányi kirándulásra. Minden nagyon szép, csilli-villi, csak kicsit több anyag jön rá, mint kellene, úgyhogy nem működik rendesen. Ez egyébként Magyarországon is teljesen általános.
Délután laborban méricskéltünk. Én már ezeket a vizsgálatokat mind csináltam, úgyhogy ju-tott idő a hülyeségre, amúgy se bonyolult dolgok ezek. Például pH-t mértünk, meg szerves anyag tartalmat. Ez utóbbi szarsütés néven fut a honvédségnél, ahol én még soha nem jártam, és nincs is a terveim közt. Ott az a lényeg, hogy baromi büdös legyen a kopaszok szobájában, itt meg az, hogy kiszárítsuk a szervesanyag-szart, majd megmérjük, aztán izzítsuk, és újra megmérjük. A kettő közti különbség - ami elégett és naggggyon büdös volt -, az a szerves anyag tartalom.

A fennmaradó időt Boi-jal a „viselkedés a laborban” bemutatónak szenteltük. Találtunk né-hány kétes tisztaságú köpenyt, abban mutattuk be, hogyan is kell egy mérést úgy elvégezni, hogy arról egy laikus is lássa, hogy rettenetesen tudományos. Az egyik titok a szemüveg. A mérőhengert csak és kizárólag a szemüveg felett áttekintve szabad leolvasni. Ha érvelésbe kezd az ember, akkor ennek tudományos megalapozottságát azzal bizonyíthatja legegysze-rűbben, ha szemüvegét azonnal lekapja, és magyarázat közben, – miközben, immár használ-hatatlanná vált rövidlátó szemével egy távoli sarokba bámul – a szárával a vitapartner felé bököd, illetve mutogat. Az ellenvélemény meghallgatásánál is fontos. Érveket hallgatni úgy lehet, ha a szemüveg szárának végét szánkba dugjuk. Ezzel azt is ki lehet fejezni, hogy ne szóljatok hozzám, mert gondolkodom, ne is kérdezzetek, mert nem lehet úgy elmagyarázni, hogy egy pallérozatlan elme is megértse.

Megérkezett a szobatársam, Willy Kipoy is Kongóból. Ő képviseli Afrikát, így nem megle-pő, hogy egy szénfekete szerecsen. Az összes cucca elveszett valahol Hong Kong környékén, három napot utazott, úgyhogy nem volt valami aktív kedvében. Adtam neki borotvát, hogy lekaparja magáról a szőrt, mert ez volt a szíve vágya. Innentől figyelnem kellett, hogy mikor van nálam kulcs és mikor nincs. A chip kulcsot ugyanis be kellett dugni a helyére, hogy le-gyen áram. Ezt meg nem viszi el az ember, ha a másik tv-t néz mondjuk, de lehet, hogy a má-sik kulcs Willy zsebében van. Ez a probléma nem volt túl nagy, ugyanis a folyosó végén ülő hölgy – aki átmenetet képezett a takarítónő és a biztonságiőr között – bármikor, bármelyik szobát kinyitotta, ha kértük. Innentől kezdve eléggé értelmét vesztette a kulcs.

Este Pandey szobájában jött össze a csapat, hogy törvényt üljön. Szegény Ramos tudta, hogy ebből nem lesz semmi jó, de nem volt hajlandó senki az orrára kötni, hogy mit is aka-runk tőle. Közben a mongolok elkezdetek mindenféle kaját behordani, lett pia is, én meg érez-tem, hogy ez minden szempontból elég szar.
Először is megbeszéltem Gabival, hogy fent leszek a chaten, mert az ünnepnapra tekintettel ő is onlány tudott lenni, de el fogok késni, ha tovább húzzák az időt.
Másodszor meg azért, mert elkezdett kibontakozni egy buli, amibe némi bírósági és halotti tor elemek vegyültek. Aztán mikor elkezdődött a „parti” akkor azzal nyitottunk, hogy elmondtuk, hogy tele van a faszunk veled Ramos. Megbánóan bólogatott, hogy igen, ezt nem így kellett volna csinálni, de nem hiszem, hogy eljutott valami is a kicsi agyáig.

Mikor végre befejeztük a törvénykezést, akkor nagy sebességgel rohantam a BRTC-be, hogy csevegjek egyet az asszonypajtással. Éppen hogy sikerült. Nem tudom milyen büntit kaptam volna, ha nem.
Visszafelé a családtervezőkön keresztülvágva mentem a szállodához. Aztán meglepődtem, hogy a túlsó kapu zárva van. Jöhettem vissza. Az innenső sorompónál meg megesküdtem vol-na, hogy az őr somolyog a bajsza alatt. Na, csak tudnék kínaiul!
A törvényszéki buli maradványaira még visszaértem, bár nem sok értelme volt.

Október 24. Péntek

Semmi extra nem volt ebben a napban. Tisztán géptannal untattak minket. Valószínű, hogy egy büdös szót nem értettem volna az előadásból, ha életembe először hallok ilyesmit. De nem így történt, így lehetett menőzni, hogy értem miről van szó. Rey-jel ezt előszeretettel alkalmaztuk Ramoson, akit nem annyira kedveltünk. Az első napok óta jelentősen sikerült csökkenünk az önbizalmát, meg az arca méretét.

Október 25. Szombat

Úgy gondoltam, hogy sokáig fogok aludni, de Rey előzékenyen felhívott, hogy 8:30-kor lesz a reggeli. Akkor már mindegy, hát felkeltem. Reggeli után páran elmentünk Agnival az egyetemhez, ahol néhány újonnan összeszedett kínai barátja várta. Együtt elindultunk az egyetem mögött lévő Wangjianglou Gongyuanba, vagyis a Folyóra tekintő pavilon parkjába.
A legenda szerint az itt lévő kútból merítette a vizet a papírkészítéshez Xue Tao költőnő, aki még a Tang korban élt. Így hát neki állít emléket a park. Nagy rajongója volt a bambuszoknak, így most a világ minden tájáról összegyűjtött, 150 bambuszfaj nő a parkban.

Szintén itt merítették a folyóba a városban készített brokátot, hogy szebb legyen a színe. Ezért hívják Jin Jiangnak, Brokát folyónak a város folyóját. A park névadó tornya a folyóparton áll, ahogy azt a nevéből is gondolni lehet. Négy emeletes, Qing kori, fa építmény.
A park nagyon kellemes, de azért gondosan elhelyeztek benne néhány olyan dolgot, ami tönkreteszi a hangulatát. Ehhez elég jó érzékük van az ázsiai embereknek. A park közepén lévő tavon rikító színű, némileg hattyúra emlékeztető alakú csónakok várták, hogy piknikező családok kibéreljék őket. Nem volt nagy a tolongás. Másik helyen halakat lehetett etetni egy nagyon kicsi tavacska közepén álló, még kisebb szigetről. Belépés csak jegy ellenében, hely-ben vásárolt halcsemegével.

Jobb volt látni az édességárusokat, akik olvasztott cukorral rajzoltak csodás matyómintákat márványlapra, majd a pálcikával ellátott alkotást felemelték a lapról, és nyalókaként árulták. A kakasnyalókát művészi értékben messze felülmúlta, az biztos.
Persze egy egész csapattal nem könnyű mozogni, így percek alatt elhagytuk egymást, a maradék időt meg azzal töltöttük, hogy egymásra találjunk. Mikor meglett mindenki, már indulhattunk is vissza, hogy le ne csússzunk az ebédről. Volt nagy rohanás, így sikerült úgy odaér-nünk, hogy kapjunk ebédet.
A korai ébresztést kompenzálandó délután döglöttem.

Október 26. Vasárnap

A változatosság kedvéért most délelőtt döglöttem. Délután Willyvel elindultunk a városba, megkeresni a Qingshiqiao piacot. Egy ideig mászkáltunk, fel s alá, de néhány boltnál többet nem találtunk. Később hallottam, hogy már nem létezik, pedig tavaly még megvolt.

Visszafelé végigballagtunk a fél városon. A forgalom megállt, amerre mentünk. Megintcsak nem a ragyogó szépségünkre kell gondolni. Willy annyiban hasonlít rám, hogy mindketten 184 cm körül vagyunk, ami nagyjából egy fejjel magasabb a kínai átlagnál. Ehhez társult még a kontraszt ami köztünk volt színben. És egyáltalán. Annyira nem látszottunk kínainak, amennyire ez lehetséges. Ez magában nem ok arra, hogy megbámuljanak, de a fehér embernél csak a fekete a ritkább arrafelé, együtt meg aztán végképp durva. Amikor egyedül mászkál-tam, akkor is gyakran mosolyogtam azon, ahogy az anyukák próbálják erővel és megrovással rávenni csemetéiket, hogy legalább ne mutassanak rám, miközben fennhangon hirdetik, hogy láttak egy idegent.
A BRTC-hez érve bementünk e-mailt olvasni. Az egyetlen gép, ami támogatta a magyar ka-raktereket, nem volt hajlandó működni, így feladtam a küzdelmet vele, pedig kitartással rá lehetett általában venni, hogy észrevegye, igenis van kapcsolata hálózattal.

Némelyik gép hadilábon állt az ékezetes betűkkel. Ez kétféleképpen nyilvánult meg. Első lehetőségként az ékezetes betűt a mellette álló mássalhangzóval együtt kínai karakterré alakí-totta. A másik az, hogy miután ezt megtette nem jelenített meg kínai karaktert, csak a hűlt helyét. Normálisan, ha ilyen probléma van, akkor csak a magyar betűk tűnnek el, vagy ala-kulnak hülyeséggé, és ki lehet silabizálni a szöveg értelmét. Itt viszont esély nem volt az olva-sásra. Ami nagyobb probléma, ezekről a gépekről küldeni se lehetett, akkor se, ha én nem írok ékezeteket, mint ahogy nem is tudtam volna, legfeljebb a monitorra alkoholos filccel.
Szóval feladtam terveimet és visszamentem a szállodába olvasni.

Október 27. Hétfő

Hétvégén tervezgettem, hogy elmegyek Xinduba, egy közeli városba, és megnézem magamnak az ottani templomot, de lebeszéltem magam az útról, mert volt egy olyan sejtésem, hogy hétfőn oda visznek minket kirándulni. Nem tévedtem, a cél a Baoguang Si kolostor.

A busz a templomtól nem messze állt meg. Át kellett vágnunk a füstölőárus boltokon, ahol a vallási kellékeken kívül árultak rengeteg gagyi szart is az olyan turistáknak, mint például Emerald. A templom előtti tér nagyon szépen rendbe volt rakva. Átmenet volt a park és a tér között. Szökőkutak, meg csobogó víz, és kő borítás mindenütt. Kár, hogy nem igazán passzolt a mögötte álló XVII. századi kolostorhoz. Miután beléptünk a kapun, ez már nem volt zavaró. A templomot eredetileg a IX. században építették, de mint minden rendes templom, ez is leégett. Több ősi kincset is őriznek itt, de ezeket csak különleges engedéllyel lehet megnézni. Nekünk meg ilyen nem volt. A kolostor egyébként éppen felújítás alatt állt, az udvar kövezetét cserélték ki, úgyhogy helyenként a sár szélén kellett egyensúlyozni.

A bejáratnál valaki vett egy köteg füstölőt, és mindenkinek kiosztott hármat. Én is kaptam, meg is gyújtották nekem, hogy ne tudjak tőlük fényképezni.
Az első udvarban egy pagoda áll. A felső része teljesen ferde. Valószínűleg egy földrengés viselte meg ennyire, bár senki nem tudta megmondani, hogy mi történt vele. Biztos nem ilyenre építették, mert nem lehet valamit így elbaszni. A mellette álló épületben volt a dobto-rony. Akkora köd volt megint, hogy ez már a fényképeken csak fakón látszik. 50 méternél nem hordott messzebb a szemem ebben a tejfölben.
A pagodánál egyébként kiderült, hogy Pandey hardcore hívő. Véresen komoly arccal helyezte el a füstölőit, de csak úgy volt hajlandó belépni a pagodát körülvevő kerítés kapuján, hogy előtte levette a cipőjét. Elég hideg volt, és ez itt amúgy sem szokás. hiába mondták neki, hogy nem kell zokniba rohangálnia. Igazából hindu, de tiszteli Buddhát is. Hát, ha neki jól esik, hogy a nedves kövezeten szaladgál cipő nélkül, akkor legyen, én nem tartom vissza.

Kissé hátrébb állt az 500 arhat csarnoka. 500 életnagyságú szobor ábrázolja a megvilágoso-dást elért szerzeteseket. Mindegyiknek más az arckifejezése. A festett faszobrok szépen ülnek sorban a teremben, középen pedig egy nagy oltár van.
Itt rengeteget várt a csoport, amíg Pandey elintézi a vallásosságát. Csak onnan tudtuk, hogy még mindig bent van, hogy a cipője ott figyelte a kapuban, hogy mikor jön már.

Innen a városi parkba mentünk. Rögtön a bejárat után sikerült lenyűgöznünk a helyi lakosságot. Ezt megint Willyvel értük el. Láttam, hogy egy srác suttyomban emeli a fényképezőt és próbálja megörökíteni a pillanatot, mikor két ilyen figura egyszerre tapossa városa kövezetét. Mikor felé fordultam, nem tudta, hogy mit is csináljon. Aztán mielőtt még ideje lett volna elvörösödni, integettem, hogy most fényképezzen, ne hátulról. Nagyon megörült, rögtön mel-lénk állította a barátait is. Nem tudom mit kezd utána a fényképpel, de ha rólam szeretne ké-pet, hát áldásom rá. Ilyen már előfordult Iránban is. Akkor Gabival voltam, és ugyanígy fényképezkedni akartak velünk.

Miután körbejártuk a parkot, ebédelni mentünk a parkban lévő étterembe. Itt esett meg az első étkezési baleset. Pandey, mint brahmin, nem eszik semmilyen húst. Itt azonban véletlenül halat evett. James meg ránézett a tányérjára, és megkérdezte, hogy miért eszi azt, hiszen az hal. Pandey nem esett kétségbe, arisztokratikusan felállt, nyugalomra intette a népet – bár senkit nem érdekelt az eset –, kiment a budiba és az egészet kihányta. Aztán visszaült a helyé-re, és csak nézte, hogyan esznek a többiek a bűnös ételből. A hús nem tiltott nekik, csak azért nem esznek, mert rossz gondolatokat okoz. Ő kimondottan meg azért nem eszik, mert az any-ja azt mondta. Nője még soha nem volt, és nem is nagy az esély rá Indiában, úgyhogy itt pró-bálta hajtani a lányokat, de eléggé tehetségtelennek mutatkozott. Agni is állandóan az egye-temen lógott, meg James nyakán, hogy mutassa be őt szép lányoknak.

Október 28. Kedd

Egy olyan tanár tartott nekünk órát, aki elég gyenge volt angolból, meg a tananyagból is, amit leadott. Ezt meg kellett bosszulni. Halálba szekáltuk a kérdéseinkkel. Ez is egyik hob-bink volt Reyjel. Ez azért volt jó játék, mert a kínaiak nem mondanak soha olyat, hogy nem tudom, azzal ugyanis „elvesztenék az arcukat”. Ez nagyon idegesítő tud lenni néha, mert nem válaszolnak a kérdésre, hanem helyette mellébeszélnek. Akkor is így járhat az ember, ha va-lamit keres. Az istennek nem mondaná, hogy fogalmam nincs, inkább mutat egy irányt úgy találomra. Ezt kihasználva kérdezgettük a hülyeségeinket.

Október 29. Szerda

Egy újabb kirándulás, ezúttal Leshanba, az Óriás Buddhához. Az ilyen napokat szerettem jobban. LeShan Chengdutol kétórányira van busszal. A város nevezetessége a folyóparton trónoló Buddha szobor. A 71 méteres szobor a Min és a Dadu folyó összefolyásánál őrzi a hajósokat. Az építését 713-ban kezdte el egy buddhista szerzetes, Haitong. A koncepció az volt, hogy a hatalmas szobor majd megvédi a hajósokat a két folyó találkozásánál keletkező örvényektől. A legenda szerint, mikor a szerzetes pénzt kért a királytól a terv megvalósítására, a király azt kérdezte, hogy ezt komolyan gondolja-e. A szándék komolyságát bizonyítandó a szerzetes tálcán hozta a király elé az egyik szemét. És nem elég ez a horror sztori, még egy szép színesre festett szobor is készült róla a szobor felett hegytetőn álló Da Fo Si templom-ban.

Ide érkeztünk meg, ahogy a buszparkolóból felmásztunk. A templomon átvágva kijutottunk a szoborhoz, pontosabban a szobor füle mellé, mivel majdnem olyan magas, mint a domb, aminek az oldalába vágták. A feje mellett lenézve csak azt látni, ahogy a lába mellett kis, hangyaméretű emberek mászkálnak. Vállas a szentem, 24 méteres a vállmérete. Eredetileg egy épület védte, de ez a Ming dinasztia korában egy háborúban szépen eltűnt. Emiatt az idő kicsit megviselte, de néhány éve rendbe rakták, így már nem nőnek fák a vállán.
A lábujjai mellé egy keskeny, meredek lépcsőn lehet lemászni. Ezt a sziklába vágták, amibe a szobrot is faragták annak idején. A szobor kifaragása közben a kövek természetesen a fo-lyóba hullottak, így lassan betemetődött a mederben lévő lyuk, ami az örvényeket okozta, így a Buddha csak megoldotta a problémát, ami miatt elkezdték kifaragni. A lábához leérve egé-szen törpének érzi magát az ember. A lábujján akkora a köröm, hogy pingpongozni lehetne rajta. A feje pedig már szinte a ködbe vész, mert ugye mint mindig, most is köd volt. Felnézni a nagy, háromszögű orrára egészen megterhelő, mert az ember nyaka kitörik. Hátralépni nem lehet kettőnél többet, mert ott a folyó.

A terepet egy másik úton lehet elhagyni, mert a keskeny utak miatt egyirányúsítva van a rendszer. Ez az ösvény is a sziklafalba van vágva. Meglehetősen meredek lépcsőn kell felfelé kaptatni. Ezt Phyllis nem is bírta sokáig, megrogyott a csúcs előtt nem sokkal. A baj az volt, hogy nem reggelizett, ettől leesett a vércukra, meg a vérnyomása, ő meg esett utánuk.
Ebédelni mentünk, egy kissé ledörrent étterembe. Utána hajókázni indultunk. Beterelték a népet a buszba, azzal áthajtottunk az út túloldalán lévő hajóállomáshoz. Összesen 20 métert buszoztunk. A mai napig nem értem, hogy miért nem mentünk gyalog. Azt hiszem egy kicsit túlzásba vitték a féltésünket.
A folyón a hajó levitt a szoborig. Innen lehetett csak látni, hogy mekkora is. A hegy oldala szinte függőlegesen zuhan a folyó vizébe. Ebbe vágtak bele egy nagy hasáb alakú lukat, ami-ben a szobor ül, hátával a hegynek támaszkodva. Kicsit jobban eltávolodva megmutatták az „alvó Buddhát” Ez maga a hegy volt, amibe a szobrot faragták. A köd miatt csak halványan látszott, hogy a hegyek egy hanyatt fekvő embert formáznak. A gondos kínaiak még egy pa-godát is emeltek a hegy tetején. Ez történetesen anatómiailag jól elhelyezett álló Buddhapöcsre emlékeztet.

Október 30. Csütörtök

Megérkeztek a koreaiak is, nem kis késéssel. Egészen pontosan Észak-Koreából, vagy inkább a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból. Négyen vannak, helyes kis Kim Ir Szen kitűzőjük is volt. Egy másik szállodában helyezték el őket. Állítólag a miénk tele van, de ezt én nem nagyon tapasztaltam. Inkább gyanakodtunk arra, hogy a rothadó kapitalistáktól szeret-ték volna elszigetelni őket. A két pasi beszélt angolul, a két nő nem. Azt hittük, hogy ők a párt által kirendelt pesztrák, de kiderült, hogy ők képviselik a biogázt, a két fickó meg a tolmács szerepét játssza. Mr. Kim elég jól beszélte a nyelvet, és szívesen érdeklődtem volna nála a koreai életről, de annyira kiborítóan idegesítő volt, hogy ilyen információkat majd inkább Vujity Tvrtkotól szerzek be.
Először egy kertészetbe mentünk, de senki nem tudta, hogy miért is. A lány aki körbeveze-tett nem beszélt angolul, viszont csak néhány hete dolgozott ott, így kínaiul se tudott sokat mondani.

Hogy legyen valami szakmai is a napban elmentünk megnézni két épülő biogáz reaktort, meg egy fertőtlenítő tankot. Vezetőink előzékenyek nylon cipővédőt osztogattak, hogy ne koszoljuk össze magunkat. A 45-ös bakancsomon úgy szakadt szét, hogy öröm volt nézni. Később, mikor hazaértem találtam még egy párral a zsákomban, de amikor meg akartam mu-tatni Gabinak, hogy mire is jó az ilyesmi, azon is átment a lábam, mint kés a vajon, pedig cipő se volt rajtam.

Ebéd közben Emerald besérült valamin, és sleppjével kivonult az étteremből. Később megtudtuk, hogy az fájt neki, amikor Pandey mamájának tituláltuk. Pedig többeknek feltűnt a gondoskodás, amivel válogatja a megfelelő kaját a kis indiainak, a hatalmas mongol.
Este rendeztünk egy bulit, ahol sikerült személyesen is frankón összevesznem Emeralddal. Szememre vetette, hogy én biztos úgy gondolom, hogy ő kövér és öreg. Speciel igaza van, de a lényeg mégis a mondat folytatása volt, amit nem mondott ki, mégpedig az, hogy ...és te ezért nem dugtál meg. Ezen jól kiakadtam, úgyhogy felálltam és kifelé mente közöltem vele, hogy akkor "we can go to bed now!", és otthagytam. Bíztam benne, hogy megérti mire célzok.

Október 31. Péntek

Agyhalál (Ennyit találtam a naplómban)

November 1. Szombat

A nappali rész felejthető volt, el is felejtettem gyorsan. Este BRTC buli. Itt sikerült kiharcolnom magamnak a nagyobb adag bort. Ez 2 dl-t jelent. Ezzel mászkáltam az emberek közt, mikor valaki megállított.
- Te kólát iszol? Kérdezte elhúzott orral.
- Nem, ez bor.
Ettől teljesen ledöbbent, hogy én ekkora mennyiséget fogyasztok. (Hangsúlyoznám, hogy kettő deciliterről van szó)

Ebben a buliban derült fény életem egyik nagy rejtélyére, mégpedig az 528 ml-es sörére. Egy kínai diák is a meghívottak közt volt, így tőle megtudtam az igazságot. Nem arról van szó, hogy az a plusz két ml tenné be az ajtót a kínaiaknál, hanem arról, hogy az öt-kettő-nyolc, vagyis wu-er-ba kiejtése nagyon hasonlít arra a mondatra, hogy "gazdag leszek". Ennek köszönhető például az is, hogy 10 % engedményt adnak annak a SIM kártyának az árából, ame-lyiknek a számában a négyes szerepel, ugyanis az a halál szóra hasonlít, ami elég szerencsét-len dolog.

A parti teljes alkoholfogyasztására jellemző, hogy egy három fős magyar banda súlyosabb következmények nélkül el tudta volna pusztítani. Na, jó, nem olyan nyikhajok, mint én.
Este Tsitsike - anyakönyvezett nevén Batsetseg - alkoholos befolyásoltság hatására újra férfipartner után nézett. Szerencsés voltam - meg előrelátóan elkerültem -, így ezalkalommal nem engem nézett ki magának, hanem a filippínókat. Pontosabban Rey és Boi szobájába vette be magát, mire a szoba lakói elmenekültek, és vártak egy nyugodt helyen, mert kidobni azt azért mégsem akarták. Egy idő után megunta, és hazament a saját szobájába, ott aztán a rossznyelvek szerint behányt a szoba közepére.

Mi meg kint ültünk a lépcsőn és beszélgettünk. Miss Long, Rey és én. Itt tudtam meg, hogy a buliban Rey is arra a sorsra jutott, mint korábban én, és Tsitsike letámadta. Ezen eléggé kiakadt, mert erőteljes égésként élte meg, hogy mindez a BRTC vezetősége szeme láttára tör-tént. Közben ha jött valaki, akkor nekem kellett felugrálnom és elengednem. Ennek később derült csak ki a hatása, nekem csak az tűnt fel, hogy Miss Long nagyon csöndes.

November 2. Vasárnap

A késői lefekvés eredményeként sokáig aludtam, így a délelőtt elmaradt. Ebéd után elmen-tem a Renmin gongyuanba, vagyis a Nép parkba. Már egy ideje terveztem, hogy megnézem, jártam is arra, de eddig nem jutottam el, magam sem tudom, hogy miért. Nem is baj, mert így láttam a virágkiállítást. Csak krizantém volt látható, de abból aztán minden fajta. Volt hosszú, göndör virágszirmokkal, vagy olyan ami leginkább tupírozottnak tűnt, és olyan is, amelyik egy tőről növesztett vagy száz virágot. Meg rengeteg ember tolongott, hogy mindezt lássa. Nem bántam, mert úgyis az volt a célom, hogy gyanútlan kínaiakat fogok fényképezgetni. Volt választék, csak előszeretettel léptek a gép elé abban a pillanatban, mikor lenyomtam a gombot.
Ezt egyébként megfigyeltem már sokszor, hogy az embereknek van egy olyan érzékszervük, amely a hatótávolságon belüli objektíveket érzékeli, és azt, hogy a hozzá tartozó fotós mit is szeretne lefényképezni vele. Ha ez a két információ megvan, akkor addig ténfereg, míg bele nem kerül a képbe valahogy. Kivételt képez, ha ő lenne a modell.

Visszafelé benéztem elolvasni az e-mailjeimet, meg hogy jól felidegesítsem magam. A Gabinak írt leveleim szépen jöttek vissza sorban, és nem tudtam, hogy ezt hogyan adjam a tudtára. Még csak nem is volt online, így se tudtam megkérdezni. Ezt sem értettem, hiába néztem a leveleit, hogy elutazott-e valahova, semmi ilyesmit nem találtam.

November 3. Hétfő

Hát kiderült, hogy nem volt otthon, de az még mindig nem, hogy megkapta-e a leveleimet, vagy sem. De úgy néz ki, hogy én sem kaptam meg mindent. Éljen a modern technika!
Ebédnél Rey felhívta a figyelmemet, arra, hogy Miss Long sántikál.
– Tényleg – mondom én –, de miért?
– Mert szombaton, mikor a lépcsőn ülve beszélgettünk, ráléptél.
– Én?!
– Te. De nem akarta mondani, nem akarta, hogy rosszul érezd magad miatta.
Basszus! Eltapostam egy másfél méteres nőt, és még csak fel se tűnt. Most legalább tudom, hogy miért volt olyan csöndben. Összeszorította a fogait. Ha belegondolok, hogy én bakancs-ban voltam, ő meg papucsban, hát nem sok esélye volt.
Szépen odamentem, térdre vetettem magamat és bocsánatért esedeztem. Azt mondta, hogy nem az én hibám, csak azért fáj, mert két nagy kutya megijesztette, és leugrott a biciklijéről és újra megütötte. Kérdésemre bevallotta, hogy, valóban soha nem látott még nagy kutyát Chengduban. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy tigrisek támadták meg.

Este aztán Rey elmesélte, hogy hogyan szeretett bele Miss Longba. Na, éreztem én, hogy ez csak jó lehet. Miss Longnak férje van, aki pillanatnyilag valahol Indonéziában dolgozik, Reynek is van felesége, meg gyereke is, aki történetesen a druszám.
Ez egy igazi SMS szerelem. Valahova mentek busszal, és közben csak SMS-ben beszélgettek, hogy az emberek ne bámulják őket, mert az mindig egy látványosság, ha egy kínai lány egy idegennel beszélget, ráadásul idegen nyelven. A legszebb az, hogy a szerelem viszonzásra talált.
A L’amour háttereként annyit, hogy házasság előtt nem nagyon van szex, elvált nő pedig nem talál magának új férjet, legalábbis Chengduban ez még így van.

November 4. Kedd

Délelőttre megint egy kis kirándulás volt, most a panda szaporító központba. Miss Long nem jött velünk, mert fájt a lába. Egyébként mindenki tiszta cicás volt, nem tudom miért, talán a napviharok?
A panda – mint az közismert – Kína egyik jelképe. Annyira, hogy reggelinél mikor a pandákon poénkodtunk, Ivy letolt minket, hogy ne viccelődjünk a pandákkal, mert egyeseket ez sérthet. Jól láthatóan ő volt az az egyes. Aranyos volt, hogy durcáskodott egy ilyenen, de végülis a kínai törvények szerint egy panda megöléséért halálbüntetés jár, akkor pandaburger említéséért is járhat egy lebaszás. Egyébként Emerald szobája megkapta a Pandey szaporító központ megtisztelő nevet. Ugyanis több jel utal arra, hogy Pandey itt szabadult meg a szüzesség nyomasztó terhétől.

A panda központ egészen európai volt. A kínai állatkertekről jót nem hallottam, ahol fogságban tartott állatot láttam, ott a ketrec méretét az állat mérte szabta meg. Minimális anyagfelhasználással zárják ketrecbe a dögöket.
Itt viszont nem voltak rácsok, és a kifutók is elég nagyok voltak. Reggel érkeztünk, az etetési időben. Ilyenkor mutatnak némi aktivitást, ami annyit jelent, hogy orvosi műszerek nélkül is észlelhető néhány életjel. A nap nagy részét dögléssel töltik. Láttunk ilyen és olyan fázisban lévő óriáspandát is. Evés közben elég emberszerűen viselkednek. Ülnek, és bambuszleveleket falatozgatnak. Egyébként senki nem érti, hogy miért is ezzel táplálkoznak, ha egyszer nem tudják rendesen megemészteni. Láttunk néhány fiatal állatot is, akik éppen akkor kapták meg a napi bambuszt. Semmilyen reakciót nem váltott ki belőlük, hogy a gondozó bejött egy nyaláb bambusszal. A kis nyavajás továbbra is ott feküdt egy fából ácsolt mászókán. Egyik lába itt lógott le, a másik ott. A gondozó odament, és elkezdte leszedni, de erre se mozdult meg. Teljesen elhagyta magát, és úgy lógott a nő kezében, mint azok a plüss társai, akiket a kínaipiacon lehet kapni. Lehetett már jó húsz kilós, úgyhogy a gondozója a hóna alá nyúlva vonszolta lefelé, mint egy zsákot. Mikor lent volt végre a földön, akkor hajlandó volt végre talpra állni, és elindulni, de leginkább úgy ahogy az ember újév napján ébred reggel. Aztán láthatóan belejött.
Innen nem messze voltak az egészen fiatalok, még inkubátorban. A gondozók orvosi ruhában, maszkkal mászkáltak bent, mi meg kintről néztük őket.

Aztán a vörös pandák kifutójához vittek elektromos kisbusszal. Gyalog egy lépést se, ha nem muszáj! Ők már egy kicsit többen voltak, és aktívabbak is. Emiatt nehezebb volt fényképezni őket.
A túra befejezése a múzeum volt. Először egy filmet néztünk meg az itt folyó munkáról. Ez érdekes volt, láthattuk, milyen gondokkal küzdenek. Például azzal, hogy ezek a dögök, annyira lusták, hogy dugni se nagyon hajlandóak, ezért mesterségesen kell megtermékenyíteni őket. Ha Darwin látja ezt a lustaságot, hát egyesével végezte volna ki őket az evolúció nevében. Egyébként úgy néznek ki, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaki képes lehet vadászni rájuk. Ilyenek csak rajzfilmen vannak.
A múzeum rész viszont nem kellett volna. Néhány kitömött állat volt látható, de bár ne lett volna az! Vedlett, poros szörnyszülöttek. A preparátor technika abból állhatott, hogy a szerencsétlenül járt elhunyt bőrébe annyi szalmát tapostak bele, amennyit tudtak, aztán kész. Mindegyik amőbaszerű volt, nagy öltésekkel összevarrva a hasán. Az üvegszeme mindegyiknek guvadt kifelé. Szőrmeamőbák!
Összességében azonban nem ez volt a jellemző, rám jó benyomást tett a központ, látszott rajta, hogy mindent megtesznek a pandák szaporításáért. Egy baj van, lassan nincs hol élniük a központon kívül. Úgyhogy csináltam egy pár képet, mert tartok tőle, hogy az unokáim (ha lesznek) már nem fognak ilyen állatot látni.
Délután megint a laborban bohóckodtunk. A korábban elkezdett mérést fejeztük be, meg elkezdtünk egy újabbat. Ennek a célja a gáztermelés mérése lett volna. Minden nap le kell(ett volna) olvasni a termelődött gáz mennyiségét.

November 5. Szerda

Kollektív depresszióban vettünk részt. Ez nagyrészt azt hiszem annak köszönhető, hogy az elmúlt hetekben elbúcsúztunk a Naptól, és nem is láttuk többet.
Közben nagy volt a szerelem Rey és Miss Long között. Napi 3-400 SMS-t váltanak. Rey egyébként nagyon hálás nekem, mert kiderült, hogy Miss Long egy csontja elrepedt, így ágyban kell maradnia, hogy közben segítse itteni életünket, hát nem jár haza, hanem a szállodába költözött. Így egész könnyű volt meglátogatni. Elég sokat lógtunk is a szobájában. Rey meg nagy örömmel hordta a párnákat a háta mögé. Az esti iszogatás is ide helyeződött át.
A nagy szerelemről egyébként csak én tudok, sőt szinte még én se.

November 6. Csütörtök

A reggel teljesen normálisnak tűnik, még az e-maileket is megkapom, mindenki nyugodtnak tűnik, aztán egyszer csak Tsitsike feláll és sírva kirohan az óráról. Ezt aztán senki nem érti.
Délben megérdeklődjük Emeraldtól, hogy mi a fene volt ez. Állítása szerint azért borult ki, mert szerelmes lett Reybe, aki nem viszonozza érzelmeit, és ezért be is vette az összes Eleniumot, amit talált. Valóban ott aludt a szobában, csak az volt a meglepő, hogy felébredt. Szépen mindenki kivonult a szobából, így rám maradt a pszichológus feladata. Finoman kérdeztem, hogy mi a fasz volt ez, gondolván, hogy itt ül előttem valaki, aki most akart öngyilkos lenni. A beszélgetés eléggé nehezen haladt. Először azt hittem, hogy a Tsitsike nyelvtudásának köszönhetően, de nem. Nem a nyelv miatt nem értette miről beszélek, hanem azért, mert nem az történt, amit Emerald előadott. Egy szem altatót vett be, és csak azért sírt, mert soha életében nem töltött egy hétnél többet távol a családjától, és nehezen viselte a honvágyat. Amikor elmeséltem mit mondott Emerald, hangosan röhögött, hogy ő ugyan Reyjel soha. Bár ez a soha azért kétségbe vonható, tekintve az előző szombatot, meg azt, hogy volt köztük már egy dugás, valamikor a legelején.

November 7. Péntek

Erről a napról sem maradt fent semmi a memóriámban, de a naplóban sem.

November 8. Szombat

Mivel a nap csak nem akart sütni, hát kénytelen voltam 400-as filmet használni. Az viszont szépen fogyott, így elhatároztam, hogy szerzek még, hiszen egy 3 milliós városban csak lehet 400-as diát kapni. Ezt az akciót erre a napra terveztem, de valami felsőbb erő nem hagyta, hogy elhagyjam a szállodát. Egyszer csak este lett, én meg nem mentem sehova.

November 9. Vasárnap

Délelőtt megint punnyadás volt, de délután erőt vettem magamon, és Boi, Derrick és Phyllis kíséretében bementem a városba. Egy ideig együtt mentünk. Ők ajándékokat akartak venni, és úgy gondolták, hogy közben biztos találok filmet. Nem sejtették, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet. Két boltban mondták, hogy nincs, akkor már kezdték sejteni.
Boi jade medált vett a lányának, meg Rey megbízásából szóróajándékokat az otthoni kollégáknak. Derrick és Phyllis is hasonló bevásárlást tervezett.
Szépen elváltunk egymástól és én elkezdtem keringeni a városban, fotósboltokra vadászva. A nap mérlege: 16:0 Chengdu javára. 16-szor hallottam, hogy mei you, azaz nincs, vagyis 16 olyan boltot találtam, ahol egyébként árusítanak filmet, csak olyat nem, amilyen nekem kelle-ne. A túra, amit levágtam lehetett vagy 8 km.

November 10. Hétfő

Reggel szokás szerint csipás szemekkel vonultunk le reggelizni az étterembe, és azt kellett látnunk, hogy a számunkra megterített asztalnál két idegen ül. Ez elé furcsa volt, mert a két étkező közül csak mi reggeliztünk ebben. Mindenki mást elhajtottak a pincérnők, hogy irány a másik, itt csak a VIP. A pincérnőink nem beszéltek semmilyen nyelvet a kínain kívül, így szépen fejlődött a kézjel rendszer. A xiao jie kifejezés már mindenkinek ismert volt. Ez eredetileg kisasszonyt jelent, de vigyázni kell vele, mert éttermen kívül már a kurvákra használják. Szóval a xio jie hívójel után csak felemeltük a kezünket, és jeleztük, hogy mire van szükség. A mutató és középső ujj nyitogatása az evőpálcikát jelentette, de ha a sörhöz nyúltunk és hirtelen elrántottuk a kezünket, akkor értették, hogy ki kellene cserélni hidegre.
Szóval ott ült ez a két ember, és nem tudtuk mit is kezdjünk velük. Nem hajtottuk el őket, bár felmerült a lehetőség. Aztán ahogy mindenki letelepedett a szokásos helyére, elkezdődött velük a beszélgetés, és kiderült, hogy ők tartanak ma előadást nekünk, és mindenkinek a BRTC dolgozói közül. Az egyikük kínai, de Amerikában él, talán ott is született, a másik tiszta amcsi.
Rajtuk kívül néhányan tartottak még előadást a csoportból, hazájuk biogáz fejlesztéseiről. Ezt a country reportot mindenkinek meg kellett tartania, bár idáig bíztam benne, hogy megúszom, nekem is csinálnom kelljen egyet.
A két amerikai érdekes dolgokat mondott el, de ahogy a csoporttársainkra került a sor, min-denki elhúzott a fenébe, akinek nem volt muszáj maradni. Az én előadásomat az utolsó napra kellett elkészíteni. Most legalább láttam, hogy mi is a szint. Hát, nem volt magas.

Vacsora után felfelé ballagva a lépcsőn, mintha Miss Long hangját hallottuk volna a karaoke bárból.
Ez a műintézmény egyébként sokszor megkeserítette az éjszakáimat. Az épület U alakú volt, így a szobám ablakával szemben helyezkedett el a bejárata, ami rendszerint tárva-nyitva állt. Gyakran élvezhettem amatőr Pavarottik fültépő előadásait. Énekhangom ugyan nincs, de olyan vagyok, mint nagymamámék kutyája. Mesélte, hogy mikor gyerekkorában hegedülni tanultak a testvéreivel, akkor a kutya a hamis hangoknál bedugta a fejét a lábtörlő alá. Én idáig nem mentem el, de a takarót azt a fejemre húztam.
Szóval a Miss Longszerű hangot követve megtaláltuk a forrását is. Rey nem tévedett, Miss Long ült, befáslizott lábbal, és énekelte a képernyőn sorakozó lehetetlen kínai karaktereket. Vele volt az egyik BRTC-s tanár is. Rögtön invitáltak, hogy csatlakozzunk. Vettünk sört is, mert anélkül semmit. Kicsivel később megérkezett Emerald is. A nyakamat kezdte szorongatni, hogy mekkora mocskok vagyunk, hogy neki nem szólunk, mikor ivásról van szó. Pedig ártatlanok voltunk. Aztán szépen elkezdett beszálingózni a csoport krémje, és a zaj is egyre nagyobb lett.
Aztán a két amerikai vendég is megérkezett az igazgató kíséretében. Eddigre elfogyott a sör, úgyhogy Reyjel levonultunk a jól bejáratott boltunkba, ahonnan a hűtött malátacuccot hordtuk, és felhoztunk 10 üveggel.
Szépen alakult a spontán összeröffenés, meg a hangulat is. Talán azért, mert nem voltak je-len azok, akik csak azért jöttek el az előzőkre, mert illik, és nem voltak szervezett játékos ve-télkedők, csak pia. Na, meg karaoke. Arról csak annyi, hogy kínaiul énekeltem, hogy meg-büntessem azokat, akik most szeretnének aludni. Hátha van köztük olyan, aki nekem énekelt. A kínai karaokenak két lehetséges módja van, ha az ember nem ismeri a nyelvet. Az egyik az, hogy türelemmel ül, amíg fel nem bukkan egy olyan karakter, amit ismer, és akkor azt el lehet énekelni. Esetemben ez a ren, vagyis ember volt, több nem. A másik, hogy le kell szarni a kis biszbaszokat a képernyőn és az ismert kínai szavakat belevinnyogni a mikrofonba.
Mikor kiraktak a bárból, természetesen tovább folyt a parti valamelyik szobában.
Summa summarum, ez jó volt.

November 11. Kedd

A hajnali négykor történt lefekvés nem segítette a reggeli kelést. Mindenki elkésett. Mr Hu telefonált is a szállodába, Miss Longnak – aki a bakancsomnak köszönhetően 24 órás ügyeletet tartott a szállodában –, hogy mi a rák van már, hol a csoport. Mikor megérkeztünk mondtuk neki, hogy kérdezze az igazgatóját, mert ő is kivette a részét az ivászatból.
Egész nap csak abban bíztam, hogy nem fogok horkolni az órán.
Aztán az este csodálatosan alakult. Miss Long és Rey romantikázott a szobában, úgy gondolták, hogy Ivy nem jön vissza 11 előtt. Ezt nem tudom honnan vették, de nem így volt. Egyszerre értem oda vele, 10-kor. Csak azt láttam, hogy Rey nagy sebességgel átül a másik ágyra, és szemüveg nélkül hebegve-habogva magyarázza, hogy mit néztek a tv-ben. Elkezdtem csendben röhögni, közben Ivy elszelelt valahova. A helyzet egyértelmű volt, legalábbis számomra. Szerencse, hogy nem egy félórával később állítottunk be, mert az tényleg durva lett volna. Magyarországon az ilyesmin könnyen átsiklik mindenki, de itt más a helyzet. Ha ez kiderül, akkor Miss Long elég lehetetlen helyzetbe kerül a munkahelyén, hogy a férje mit tesz, az csak számomra nem kérdéses. Szóval a katasztrófa szélén álltunk. Helyes! Elkezdtem a problémamegoldást, mert ez láthatóan rám várt. De miért én?!

Először Ivy után loholtam, hogy megállítsam, mielőtt elmeséli valakinek, hogy mi történt. Ügyesen félreértettem, és azt hittem tud valamit, ezért elmeséltem neki, hogy mi történt és fogja be a száját, mert ha más is megtudja, akkor szar lesz több embernek is. Kiderült, hogy semmit nem sejtett, és az se esett le neki, hogy mi történt a szobában. Mindegy, másképp nem tudtam volna meg. Miközben ezt magyaráztam berobogott a szobámba Rey, vörös szemekkel, hatalmas könnyeket potyogtatva, mint egy óvodás. A szobámból hívta Miss Longot, így nem volt haszontalan Ivy kiképzése, mert legalább nem csodálkozott annyira. Szó mi szó, elég röhejesen nézett ki. A saját szobájában egyébként Boi telefonált, valamelyik nőjével csevegett, ezért jött hozzám.
Második napirendi pont Rey volt. Rohangált a folyosón mindenféle levéllel a kezében, olyan fejjel, mintha a kedvenc játékát összetörte volna egy gonosz Pistike. Betereltem a szobájába, hogy nyugodjon le. Itt aztán Boijal röhögtünk egy sort, hogy mit művel ez a szerencsétlen. A bőgés oka az volt, hogy úgy gondolta, hogy innentől nem akarja majd látni őt az ő nagy szerelme.
Éppen ezért a hármas számú célpont Miss Long volt. Vele is beszélnem kellett, hogy hallgassa már meg, mert különben az agyunkra megy, de erre már nem jutott idő aznap.
Kicsit belefáradtam ebbe a napba.

November 12. Szerda

Megint kirándulás volt a napirenden. Ma Dujiangyanba mentünk. Ez már nem volt újdonság, mert itt jártunk Imrével is. De nem bántam.
A szokásos busszal, a szokásos sofőrrel mentünk. Természetesen a buszban is van egy karaoke szett, mert a karaoke olyan, mint a tea, nem lehet sokáig életben maradni nélküle. Egyszer az is előfordult, hogy vezetés közben egy kicsit énekelt nekünk a sofőr a monitorról, de villámgyorsan leállították, hogy jobb lesz, ha a vezetésre összpontosít, mert a kínai közlekedési morál nem biztosítja azt, hogy az autópályán nem jön szembe biciklis.
A busz ott rakott le minket, ahol Imrével befejeztük, így nem kellett hegyet mászni, hanem lefelé sétáltunk. Kicsit körbefotóztam a társaság azon tagjait, akiket erre méltónak találtam, mert rájöttem, hogy csak róluk nincs egyetlen kép se. Így legalább van Reyről egy olyan képem, amin szép piros a szeme, és nem a vakutól.
A függőhídhoz érve nem meglepő módon a csoport lengetni kezdte, amitől James teljesen beparázott. Belém kapaszkodott, és úgy jött át. Egyébként nem túl veszélyes a dolog, mert vastag drótkötelek vannak a háncsfonat alatt. A következő függőhídnál James előre rohant és elsőként kelt át, mielőtt valaki belengethette volna.
Az esti programom Miss Long volt. Sikerült gatyába ráznom a dolgot. Valami olyan vállalkozást kellene nyitnom, ahol az ilyesmit megfizetik.

November 13. Csütörtök

Reggel eldöntöttem, hogy bassza meg a biogáz, én aludni fogok, és nem érdekel semmi. Hát ez azért nem ment olyan könnyen. Először Rey jött, aztán Ivy, hogy mi van velem, aztán a takarítónő, és telefonáltak volna még, de szerencsém volt, és véletlenül rosszul tettem vissza a telefont, így senki nem zavart.
A délutáni órára bementem, de nem volt igazán érdemes.
Ez a nap volt a határidő. Pénteken elő kellett adnom a country reportot. Vacsora után be is mentem, hogy megírom. Hét körül nekiálltam, és nyolckor már a szállodában voltam. Igazi mestermű lett.

November 14. Péntek

Délelőtt megtartottam az előadásomat. Kevésbé volt tudományos, mint mondjuk Pandey előadása a PhD munkájáról, de kevésbé volt unalmas is, valamint volt egy nagy előnye, nevezetesen az, hogy baromi rövid volt.
A maradék előadó is elmesélte, hogy mi van otthon, de ez se érdekelt már senkit.
Délután záróünnepség volt. Kaptunk egy okos kis oklevelet arról, hogy itt ültünk másfél hónapot. Kaptunk hasznosabb dolgokat is. Pl. egy CD-t, az itt készült képekkel, meg egy másikat, amin egy kevés videofelvétel volt a kurzusról. Ez utóbbit azóta se sikerült sehol lejátszani.
Este természetesen záróbuli volt. Miss Longot is sikerült rávenni, hogy eljöjjön, a törött lába ellenére, tehát táncról nem lehetett szó.
A Great Wall nevű kínai vörösborból elég jelentős mennyiséget sikerült elfogyasztani, de erre lehetett számítani.

November 15. Szombat

A délelőttöt a felépülésre szántam. Délután a városban rohangáltam, hogy PICC biztosítást kössek. Az eldugottabb helyeken kérhetik a buszokon a biztosítást, de csak a kínait fogadják el, úgyhogy hiába van nekem magyar, az nem jó. Talán mondanom se kell, hogy nem volt nyitva a biztosító, csak azért hogy idegesítsem magam. Biztosítás nélkül ugyanis dupla árat kell fizetni a buszokért. Persze egész úton egyszer se kérték, de ezt előre nem tudhattam.
Utána rohantam vissza a BRTC-be, hogy chateljek Gabival, mert nem tudtam, hogy mikor tudok legközelebb levelet írni. Fél órát beszélgettünk, mikor felhívta a főnöke, hogy menjen be korábban, mert tolmácsolnia kell. Puck you főnök! Persze utólag megtudtam, hogy a fordítás két mondatra szorítkozott.
Az este a búcsúzkodás jegyében telt egy néhány üveg sör mellett.

Folytatása van!

Kína 2. rész

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

A lap tetejére