A gépünk este indult. A reptéren nem volt semmi érdekes. Becheckolás előtt szépen becsomagoltuk a hátizsákokat abba a tokba, amit személyesen varrtam. Ez egyszer a kosz ellen volt, de inkább azért, mert Bukarestben kellett átszállnunk a bejruti gépre, és én még mindig nem bízok a román dolgokban. Ma is azt álmodtam, hogy Romániában kirabolnak, bár ez nem történt még meg soha. A Bukaresti reptér egész normális volt, de nagyon unalmas. Egy üzlet sem volt nyitva, csak a nagy mennyiségű vécés néni csinálta a fesztivált. Néhány óra várakozás után indultunk tovább Bejrutba. Erről a névről a mai napig háború jut eszembe. (Ami egyébként már nem látszik a városon)

Július 19. Péntek

Hajnali egykor szálltunk le Bejrutban. Már jó előre felkészültem, hogy itt csak horribilis összegekért, vagy némi gyaloglás árán jutunk be a városba, mert erre már felkészített az LP (Lonely Planet útikönyv). Az első kihívás mégis a pénzváltás volt, mert eddig a bejruti az egyetlen reptér, ahol hosszas keresés után se találtunk pénzváltót, de még feketén sem. Na mindegy, mert a dollárt mindenhol szeretik még akkor is, ha Amerikát nem kimondottan. Úgy terveztük, hogy nem taxizunk, mert az kb. 20 USD, ami elég irreális ár, ahhoz képest, hogy a reptér szinte a város közepén van. De megrohant minket ezer taxis, aztán megállapodtunk egyel, hogy 5 dolcsiért elvisz a buszmegállóig, ahonnan mehetünk reggel Baalbekbe. A buszmegálló helyett egy olajjal borított valami szerelőműhelyszerűség volt. Na mindegy, elmentünk körülnézni, mert az első jármű, ami elvihetett minket reggel 7-re volt várható. Bejrut nem egy szép város, de mi ennek is a rondábbik részén voltunk. Egy bank előtt üldögéltünk. Egy pár ember megpróbált segíteni, meg szállodát ajánlgattak, de nem akartunk szállodába menni. Persze egész áron egy fél éjszakát! Hülyeség, magyarok vagyunk!
Szóval ott üldögéltünk, de egy srác nagyon kitartóan invitált minket banánt enni, így elmentünk vele. Kiderült, hogy egy zöldséges standja van az akármelyik rokonnak a közelben. Na, ott ettünk, ittunk reggelig. A beszélgetés az egy kicsit nehezen ment, kicsi volt a közös szókincs. Reggel elkísértek a buszmegállóig. Már korábban hallottuk, hogy busz nincs, mert drága a gázolaj. Ez leginkább taxis cselvetésnek tűnt, mert tőlük hallottuk. De nem jött be, mert nem taxival mentünk. Busz egyébként tényleg nem sok van, de lényegesen olcsóbb, mint mondjuk a mikrobusz, az iránytaxiról nem is beszélve. Egyetlen probléma van vele: a fene se tudja, hogy mikor és honnan indul, vagy merre megy. Szóval maradt a mikrobusz. Ez sem egyszerű. A srác, aki éjjel etetett minket, taxit fogott, és azzal üldöztünk minden mikrobuszt, mire sikerült egyet elfogni, amelyik Baalbekbe ment. Addigra hulla fáradtak voltunk. A sofőr még arab mértékkel is őrülten vezetett. Az egész úton szerintem 10 méter egyenes szakasz nem volt, de annál többet előztünk és anyáztunk a mazsolákra. A legizgalmasabb jelenetekről azonban lemaradtunk, mert elaludtunk. Ez egy tömött mikrobuszban, 100-120-as tempónál egy hegyi úton nem is olyan egyszerű. Csak úgy megy, ha az ember kihagy egy egész éjszakát. Viszont mikor kinyitottam a szemem egyből a Baal templomot láttam meg. Még így félkómásan is egyből megértettem, hogy miért része a világörökségnek.
Még mindig nem volt libanoni fontunk (amit helyben lírának hívnak), de nem volt gond, hogy dollárral fizettünk. Még mindig csak reggel 8 volt. Hiába 10000 km2 nem sok, ha egy országról van szó. Innentől két gonddal kellett kezdenünk valamit. Első a pénz, mert egy múzeumban azért nem lehet bármivel fizetni (Valószínű, hogy lehetne, ha akarnánk), a második a pisi. Ez utóbbi már régóta gyűlt. Váltottunk pénzt kicsit toporogva és beültünk egy kávézóba, ahol a másodikat is megoldottuk. Innentől nem volt akadálya, hogy adjunk a kultúrának. Irány a templom.
Na itt volt az a pont, hogy nagyon kezdtem örülni, hogy nem kaptunk Damaszkuszba jegyet. Elég nehéz leírni, hogy milyen is ez a hely. Talán az jellemzi a legjobban, hogy nem vettük le az ujjunkat az exponálógombról. A nagy része romos, de így is érezni lehet, hogy milyen volt. A Baal templomból csak 6 oszlop áll, de azok hatalmasak. A mellette lévő Bacchus templom már jobban megúszta. Igazából a tetőn és néhány oszlopon kívül nem sokat vesztett az elmúlt évezredekben. Kinézetre a Parthenonra hasonlít leginkább, persze kisebb, és nem márványból van, de az állapota határozottan jobb. Persze itt is van némi arab hozzáépítés, mert az ilyen helyek kitűnőek voltak várnak, na meg az építőanyag is kéznél volt. Helyenként a templom körüli fal akkora faragott kövekből van, amekkorákból a piramisokat építették. A háttérben lévő hegyeken még így júliusban is volt némi hó.
A sok kúttúra leszívta az erőnket, így bedobtunk egy hazai olvadt sajtos szendvicset, és megindultunk Damaszkusz felé. Ez nem ment olyan gyorsan, mint gondoltuk, mert a taxi csak akkor indul, ha van öt utas, vagy valaki kifizeti az öt utas helyét. Na, még kell 3 ember. Vártunk. Gyakran elaludtunk, de a végén csak összejöttünk öten. A taxi egy amerikai hajó volt, nem csoda hogy a sofőr mellé befér még öt ember. Na nem kényelmesen! Itt folytattuk az ötperces alvások sorozatát. A határon gyorsan átjutottunk, a helyi viszonyokhoz (iszonyokhoz) képest. Negyed háromkor már az Al-Haramein nevű szállóban örültünk magunknak. Ez egyébként egy XVIII. századi tradicionális arab házban van berendezve. Ez abból is látszik, hogy a budinak csak a lépcső alatt maradt hely. Belmagasság 150, én meg 185, nem kényelmes a pössentés, pláne, hogy úgy kell becsukni magad mögött az ajtót, hogy nem fordulsz meg (arra nincs hely). Egyébként az egész vízkilépéssel járó reakciónak bárki arra járó tanúja lehet, mert az ajtó csak 130 magas. A hely egyébként nagyon jó. Fent aludtunk a tetőn, mert ugye ez a legolcsóbb, meg a leghűvösebb.
Aludni nem akartunk, mert akkor este meg csak a forgolódás megy, az meg nem jó. Elindultunk a városba, ami itteni mértékkel kihalt volt, lévén, hogy még mindig péntek volt. Ittunk egy üdcsit az Omajjád mecset mögött, de nem sokat ültünk, mert Gabi 1 percen belül elaludt, ha nem szóltam hozzá. Valószínűleg én is ezekben a percekben aludtam. Visszamentünk a Harameinbe és bedőltünk a hálózsákba. (du. 4) Nyolckor felvertek minket, hogy szétrakják a matracokat, de ez csak rövid megszakítás volt.

Július 20. Szombat

Reggel elmentünk az Omajjád mecset mellé, ahol a legjobb hamburgert csinálják. Vagyis már csak csinálták, mert megszűnt a hely. Úgy látszik itt is vannak változások. Pedig errefelé nem McDonalds hamburgert nyomtak, volt benne sült krumpli, tojás meg minden standard tartozék.
Evés helyett az irániak által épített Sayyida Ruqaya mecsetet néztük meg. Teljesen ottani stílus. Férfiak, nők szigorúan elkülönítve, az egész mecset tükörmozaikkal kirakva. Az ember nem is igazán tudja eldönteni, hogy csicsás, vagy nagyon jó.
Utána az Omajjád mecset felé vettük az irányt, mert már kinyitott.
Először persze itt is be kellett öltözni, a Putting on special clothes room-ban. Aztán a special clothes-ban vártuk, hogy kinyissák a kaput. Vártunk egy darabig, aztán elkezdtünk körülnézni, mert gyanús volt, hogy forgalom az van, a kapu meg zárva. Persze, mert a nyitott kapu 10 méterrel odébb volt. Na, bejutottunk. Bent ugye csak mezítláb. Ez csak azért gáz, mert van egy bazi nagy udvar, amit előszeretettel összeszarnak a galambok. Ezt meg minden reggel megpróbálják felmosni. Az az eredmény, hogy az egész kövezet vagy szaros, vagy vizes.
Szóval nehéz átgázolni tiszta lábbal. Azért megéri. Határozottan. Itt van a régi kincseskamra is. Nem olyan, amilyennek hivatalosan lenni kellene, mert ez oszlopokon áll. Egészen pontosan újrafelhasznált ókori oszlopokon. (Hiába a környezetvédelem) Az egész mozaikkal van borítva, ugyanúgy, mint a mecset főfala. Az épület belül egy hatalmas hodály. Nyüzsögnek az emberek, alszanak, tanulják a Koránt, imádkoznak, a gyerekek rohangálnak. Tipikus mecset. Nem olyan halott, mint egy keresztény templom, ahol kussolni kell, különben gyors egymásutánban sújt le rád Isten jobb és bal keze.
Ezután már nagyon éhesek voltunk. Visszamentünk megnézni, hátha csak a korai időpont miatt nem volt nyitva a hamburgeres. Nem. Vadászni indultunk. Ősi ösztönök vezéreltek minket, hogy elkerüljük az összes olyan helyet, ahol valami ehető van. Azért keleten senki nem halhat éhen, így mi sem. Tele hassal elvonszoltuk magunkat a vasútállomás melletti kávézóba, és ittunk egy limonádát. Estefelé megnéztük a Merdzse teret. Nem nagy durranás. Elsétáltunk még a madárpiacra is. Na, az azért rendesen kiakasztaná a WWF-et. Megpróbáltunk kenyeret venni a konzervjeink mellé, de este már nincs szezonja, mondták, hogy reggel lesz.
A szállodában a kenyérhiány ellenre felbontottuk a hazai Globust. Már csorgott a nyálunk és erősebben szorítottuk a kanalat, amikor egy svéd pasi leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megismerkedjen velünk. A Hello! nyitómondat után rögtön elmesélte, mi történt vele a minap egy taxiban. Nos, beteg volt és egyszer csak elájult, és összefosta, -hányta magát. Nem nagyon zavartatta magát és belement a részletekbe is. Mmmh! Jó étvágyat!

Július 21. Vasárnap

Reggel korán keltünk, hogy még legyen időnk kenyeret venni. Olyan frisset kaptunk, hogy ott szedték ki a kemencéből az orrunk előtt. Így, bőségesen ellátva indultunk a Baramke buszpályaudvar felé, a terv Boszra volt. Elég gyorsan találtunk buszt, ami szinte azonnal indult is.
A boszrai színház mögött raktak le minket. Itt szembeszegültünk az LP tanításaival, és nem hagytuk utolsónak a színházat, mint legjobb falatot. Érdekes színház, mert kívülről vár. Az arab korban átalakították. Ha bemegy az ember, akkor viszont határozottan színház. Ez is, mint az egész város, fekete bazaltból épült. Nagyon jó állapotban van. A legfelső sorok egyikében nekiálltunk elfogyasztani korai ebédünket, ami Globus rakottkáposztából és lepénykenyérből állt. Rajtunk kívül csak egy német párocska volt a helyszínen. Apukát az ebédünk annyira lenyűgözte, hogy hagyta a francba az építészet remekeit, inkább mindet vett videóra, ezt legalább lehet mutogatni otthon. A kövek meg mindenhol egyformák. A hulladékgazdálkodást arabosan elintéztük és felderítő útra indultunk a városba.
Itt aztán egy tájfutó is eltévedne. Az utcák teljes összevisszaságban kanyarognak a romok között. Meg aztán nem is nagyon lehet tudni, hogy melyik épület ezer éves, és melyiket húzták fel két hete. Ugyanis leginkább a régi darabjait felhasználva építkeznek errefelé. Ennek ellenére még mindig sok látnivaló van. Jól látszik az eredeti római főutca, megvannak a fürdők, áll egypár oszlop is. Meg az arab kori emlékek is szépek. A város a zarándokok útvonalán feküdt, meg maga is zarándokhely volt, úgyhogy mecset is van néhány.
Turizmus szempontjából teljes a pangás. Annyira, hogy a kávézóban ki se pakoltak, csak amikor mondtuk, hogy fogyasztanánk is, nem csak nézelődünk. Aztán az se tűnt fel a tulajnak, hogy fizetés nélkül távoztunk. Nekem is csak akkor, amikor Gabi megkérdezte, hogy mennyit fizettem. Na akkor visszamentem, hogy fizetek. Azt mondta, hogy mindegy, hagyjam a francba. Azért fizettem, mert rendes vagyok. :)
Damaszkuszba visszaérve megvettük a buszjegyet Palmyrába, ha már a buszpályaudvaron vagyunk. Elmentünk egy vízipipára az Omajjád mecset mögé. Hazafelé meg ettünk egy kaktuszgyümölcsöt. Még mindig finom. A vacsi farrúzs (csirke) volt. Azért nekem erről a far-rúzsról valami egészen más jut eszembe, nem egy kapirgáló dög.

Július 22. Hétfő

Reggelire megvolt a szír hamburger, na nem ott, ahol először akartunk, nem is volt olyan jó, de bármelyik európait leveri. Mellé 100%-os, frissen facsart narancslé. Volt még idő a buszig, úgyhogy kávé után néztünk. A Merdzsén találtunk egy olyan helyet, ahova EU polgár be nem tenné a lábát. Jól át is akartak verni, de mélyen a szemébe néztem az ürgének. Nem tiltakozott, hogy a kért ár negyedét adtam. Végülis még így is sokszorosát fizettem a helyi árfolyamnak. Azért megvolt az az előnye a helynek, hogy behívtak egy cukrászüzembe. Kaptunk kóstolót a nagyonédes fajta sütiből is.
Visszaballagtunk az Al-Harameinbe, és megvizsgáltuk a buszjegyeinket, mert időpontokkal kapcsolatban a legfontosabb, hogy gyanakodj! Nem hiába. A jegyre két hatalmas talpas egyes volt vésve az indulási idő rovatba. Ez csak azért érdekes, mert mikor vettük már hülyén nézett rám a nő, mikor ötödszörre is visszakérdeztem: twelve oclock? A válasz mindig ugyanaz volt. YES. Na, még talán odaérünk. Rohanás, van még háromnegyed óra. Taxi. Harasta bus station? Ok! 20 perc taxizás után körbemutat a sofőr és azt mondja:
- Harasta.
- No bus!?
- ????
- Harasta bus station!
- *&@#$ bus! BOLMAN, BOLMAN, no Harasta! (Bolman=Pullman)
- Baszd meg.
Na irány visszafelé a buszhoz. 11 előtt 5 percel álltunk meg. Jött egy rövid vita, hogy az amúgy is borsos árra még fizessünk, mert tettünk egy felesleges kört. Mondtam, hogy akarta a fene.
Végülis neccesen, de elértük a buszt. Annyi előnye volt a dolognak, hogy normális esetben biztos, hogy egy fél órával előbb kint lettünk volna, és vártunk volna, így meg ment minden mint a karikacsapás. Egyébként ez volt az a buszpályaudvar, ahol Mártival egy fél napot vártunk az isztambuli buszra, tehát nekem megvolt az átlag buszravárási időm.
Röpke 4 óra alatt Palmyrában voltunk. Útközben egy pihenő volt. Tipikus hely. Büfé, wc, mecset, hihetetlenül telepakolt autók, iraki taxi 13 golyóütötte lyukkal.
Palmyrában egy pipec kis kétágyast vettünk ki a New Touristban. Alig volt büdi.
Rögtön elindultunk a romokhoz. Végig követett minket két gyerek. Az egyik mindenáron azt akarta, hogy tevegeljünk, de legalábbis pénzért fényképezkedjünk, a másik meg azt, hogy vegyünk taknyos, maszatos fényképeket. Na, ez utóbbit mélyen piaci ár alatt megvettük, hogy menjenek már a fenébe. Le kéne adni az ÁNTSZ-nek, hátha találnak rajta valami biológiai fegyver szintű vírust.
Bementünk a Baal templomba. Jó magyarként és a titkos tudással felvértezve felmásztam a tetejére a jó kilátás, meg néhány fénykép miatt. (titkos tudás: van egy lépcső, de csak a beavatottak tudják, hogy hol)
Itt találkoztunk egy magyar csoporttal. Érdekes volt az összetétel. Kettővel, a normálisak közül megbeszéltük, hogy jönnek velünk naplementét nézni a várba (ha lezsírozták a vezetővel).
Kint vártuk a buszocskánkat, ami majd felvisz a várba (mint az amcsi túristák), amikor Gabit megcsípte egy lódarázs. Én, mint Indiana Jones szívtam ki a mérget. Meg is lett a hatása: nem dagadt be, nem fájt. Fájt helyette az a böszme lila folt, ami a kiszívás eredménye lett. Megérkeztek a magyarjaink is, meg a buszunk is, nagyjából a megbeszélt időben. A márkája megállapíthatatlan volt. Valószínűleg egy hátsóudvarban készült. Útközben vételeztünk egy kanna vizet, akkor még nem sejtettük, hogy miért. Elindultunk. Fokozatosan telt a busz. Eljött a kritikus szakasz, amikor a gépnek fel kellett kapaszkodnia a várhoz, ami mint egy rendes vár, egy meredek hegy tetején állt. Az utolsó, egyben legmeredekebb szakasz előtt megálltunk. Gondoltam innen gyalog kell menni, mert hogy itt el nem indul mégegyszer az biztos. Pláne, hogy a szőnyeg alól fröcskölt a víz a hűtőből. Na, itt került elő a kanna. A vízzel szépen belocsolta a sofőra a hűtőt, és adj neki. Felment. Egyébként Szíriában minden autó úgy néz ki, hogy ez lesz az utolsó útja, de a legritkább esetben rohadnak le. Fent kipengettük a pénzt az útért. Csak diszkréten a sofőr kérésére mert féláron jöttünk a nyugatiakhoz képest. A kilátás tényleg nagyon jó volt. Erre a város, arra a naplemente.
Lefelé költségtakarékosan, gyalog jöttünk. Úgyis csak segít a gravitáció. Csak vigyázni kell, mert többet, mint szeretnénk. Feltámadt a szél is, az is mindenáron azt akarta, hogy gyorsan lent legyünk.

Július 23. Kedd

Kora hajnalban keltünk, hogy megnézzük a napkeltét is. Még mindig fújt a szél, és elég hideg volt. A konkrét napkeltéről lemaradtunk, de még így is jók voltak a fények. Napközben az ember megvakul olyan erős a nap és a színek is fakóbbak emiatt. Nyolcra a múzeumnál voltunk, hogy jegyet vegyünk a sírtoronyba, és a földalatti sírba. Rögtön megalkudtunk egy faszival, hogy elvisz minket, mert kb. 2-3 km-re vannak egymástól, és csak egy fél órára nyit ki naponta. Ennyi idő alatt meg nem lehet átérni az egyiktől a másikig, nemhogy még meg is nézni. Eredetileg biciklit akartunk bérelni, de akkora volt a szél, hogy a fenének volt kedve pedálozni. Megvettük a jegyet és vártuk emberünket, aki elment az autóért. Meg is érkezett egy háromkerekű csettegővel, ami legalább ezer színben pompázott. A platón utaztunk. Szerencse, hogy nem a bringa mellett döntöttünk, mert nem csak messze volt, de rohadtul nem találtuk volna meg egyedül semelyiket. A sírokat 8:30-kor nyitják ki. Kivéve aznap, mert akkor 9-kor. Így volt idő alkudozni a beduin árusokkal a nagyobbnál nagyobb ezüsttartalmú nyakláncokra és a camel bone (szaru) nyelű, Victorinox minőségű késekre. Mindkettőből bevásároltunk, hiába javasolta a sofőrünk, hogy ne tegyük. Végre megérkezett a keyman. Megállapította, hogy rossz jegyet vettünk, mert a múzeumi jegyet vettük meg. Azért beengedett. A hely inkább érdekes volt, mint szép. A régészek már mindent elhordtak. A halottak eredetileg úgy voltak elhelyezve, hogy a koporsójukat, mint egy fiókot kellett betolni a falba. A sírt mindig egy márványlap zárta le, amin az elhunyt arcképe volt bevésve. Ezek is mind a múzeumban vannak. Egyébként nagyon jók. Nem kozmetikáztak a szobrászok, bevésték a frankót.
Innen átrobogtunk a földalatti sírokhoz. Itt nem is kérték a jegyet. A rendszer nagyon hasonló az előbbihez, csak az egész lefelé van, nem felfelé.
Miután a fickó visszavitt a múzeum elé, úgy döntöttünk, hogy azt is megnézzük, ha már egyszer van jegyünk. Sok nyílhegy, meg köcsög, de a sírokat lezáró lapok miatt érdemes volt.
A délutáni program az Deir-ez-Zorba való elutazás volt. Bementünk a busz irodába. Amikor a hapsi felém fordult majdnem képen röhögtem. Úgy 40 körüli lehetett, kb. +12 D-ás szemüveggel, ami irgalmatlan méretűre nagyította a szemeit. Ezek közül egy rám nézett, egy meg opcionális pontra. Ez még felejthető lett volna, de amikor megszólalt megláttuk mi van a szájában. Valószínűleg eredetileg fogak voltak, de mostanra úgy néztek ki, mintha a leleményes fogorvos olyan kavicsokat tett volna be, amilyennel a parkok útjait szórják fel. Az a kis kerek barna. Viszont a szükséges szinten bírta az angol nyelvet.
A buszunk késett vagy háromnegyed órát, de ez még belefér a plusz-mínuszba. Mire Deir-ez-Zorba értünk Gabin kijött a reggeli hatása, ami frankó gyomorfájás volt. Nem kellett volna löncshúsos szendvicset enni. (Később láttam egy helyen, hogy ezek kb. 1 kg-os kiszerelésben léteznek, úgyhogy elég ritka, hogy az ember frissen bontottból kapjon.) Na, és akkor a kávéról nem is beszéltünk. Az valami azonnal oldódó pótkávé volt, de olyan szaggal, hogy egy fél óráig azt hittem hulla van a közelben. Szóval az este pihiztünk.

Július 24. Szerda

A reggelt a bazárban kezdtük. Bevásároltunk barackból, ami egyszerűen isteni volt. Eredetileg is a bazár miatt akartam idejönni. Itt vásárolnak be nyáron a beduinok. Legalábbis a 25 éves magyar útikönyv szerint. Egyébként meglepően naprakész volt a könyvünk a kora ellenére. (Pl.: a damaszkuszi erőd még mindig felújítás alatt van) Itt is passzolt a negyed százados papírforma. Visszaléptünk az időben. Az egész város annyira keleti, hogy az ember egy kicsit már fél. Na, itt nem volt turista rajtunk kívül. Megkerestük az egyetlen bankot, ahol egész jó árfolyamon váltották a rothadó kapitalizmus dollárjait. Vadászgattam egy kicsit teleobjektívvel a beduinokra, de nem sok eredménnyel, mert valaki mindig bemászott a képbe.
Aleppó felé indultunk tovább. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk Rasafah-ba, mert elég macerás az odajutás, pláne, ha bármikor rájöhet az emberre a fosás.
Aleppóba érve megpróbáltam megtalálni a régen jól bevált szállodánkat, de elnéztem egy kicsit, így egy másik, sokkal drágábba mentünk.
Este még elmentünk a citadellához, meg átsétáltunk a bazáron.

Július 25. Csütörtök

Reggel az első dolgunk volt, hogy egy olcsóbb szállodát keressünk. Nincs nekünk igényünk szállodai törölközőre! Találtunk is. Amikor költöztünk át, akkor vettem észre, hogy szinte szemben van az a szálloda, amit annyira kerestem. Grrrrrr!
A keresztény negyedbe indultunk. Útközben annyira elkeveredtünk, hogy azt se tudtuk hol vagyunk. Mindegy, mert találtunk egy templomot, azt megnéztük, aztán keveregtünk tovább. A végén visszajutottunk oda, ahonnan indultunk. Itt rájöttünk, hogy hol volt a navigációs hiba, így már könnyen eljutottunk a Marronita templomba. Mellette van a Görögkeleti is, de az istenért nem találtuk meg a bejáratát, így hagytuk a fancba. Közben rájöttem, hogy itt van az a régiségbolt, ahova elvitt minket a szállodatulaj öccse, fia, akármije. Tudtam volna mit venni, na de 200 $-ért !? Újra felmásztunk a várhoz. Útközben megnéztük (kívülről) a nagymecsetet, ami sajnos felújítás miatt zárva van. Most be is mentünk a citadellába, megint megállapítottam, hogy nem érdemes. Kívülről egyébként eszméletlen. Az egész egy mesterséges dombon van. A domb oldala 45°-os, és teljesen simára le van burkolva. Vagyis le volt. A bejárathoz egy magas hídon lehet eljutni, mivel várárok is van. A hídon meg őrtorony, kapuval. Az egész bevehetetlennek tűnik. Én biztos, hogy neki se álltam volna ostromolni.
A citadella után a kettes számú kötelező program jött, a bazár. Az aleppói elég méretes és koros darab, van hangulata. Itt elkapott minket egy önjelölt idegenvezető, és elcipelt a régi bolondokházába. Itt régen úgy próbálták rávenni az embereket, hogy ne legyenek hülyék, hogy 2×2-es sötét cellákba zárták őket, amiknek az egyetlen ablaka egy szintén 2×2-es udvarra nyílt, ahol folyamatosan csobogott a szökőkút. Szerintem ezzel a módszerrel max. ágybavizelést lehet elérni. Valószínűleg ezt ők is belátták, mert a modern orvostudomány már nem alkalmazza a fenti módszert.
Utána elcipelt egy mecsetbe, ahova nem mehettünk igazán be, csak az udvarra, mert pray time volt. Ezután kijelentette:
- Mister, baksis.
Elővettem irgalmatlan arab tudásomat:
- Mafis baksis. (Nincs semmi baksis)
- Mister, twentyfive no problem!
Ekkor már kötöttem az ebet a karóhoz, mert ez már elvi kérdés ugye.
- No baksis!
- Mister, twentifive.
Nem sok az a 25 SP, de előtte kijelentette, hogy nem kell neki pénz, csak meg akarja mutatni. Hát akkor meg ne lejmoljon utólag. Elég nehéz volt lerázni, és a végén valami hatástalan átkot is szórt ránk. Legalábbis még nem diagnosztizáltak egyikünknél se halálos kórt.
Az estét vízipipával kezdtük, aztán kifeküdtünk egy parkba punnyadni. Itthonról nézve elég igénytelennek tűnne, de ottani viszonylatban nagyon klassz park volt. Itt fogyott el az első doboz Al-Hamra. Eddig kihúzta, olyan eszméletlen erős volt. A következő doboz meg teljesen light. Amilyen dohány bejön a gyárba olyan cigi sikerül.

Július 26. Péntek

Az imádott péntek, amikor a világ is megáll forogni. Legalábbis a mohamedán része. Próbáltunk valami keresztény dolgot keresni, mint pl. Qalaat Samant, amit ilyenkor is meg lehet nézni. Oda se egyszerű eljutni. Az első nehézségek a buszpályaudvaron kezdődtek, a reggelink után. Mindenki valami távoli misztikus buszterminál felé mutogatott, ahonnan megy mikrobusz Daret Azzéba. Ezt is megtaláltuk, legközelebb már a Szent Grállal is próbálkozhatnánk. Egy tízesért elvittek, majd a sofőr felajánlotta, hogy a maradék 3 km-en elvisz egy százasért. Elutasítottuk a nagyvonalú ajánlatot, és nekiálltunk stoppolni. Egy busz elvitt a nagyobb szakaszon, aztán felmásztunk a kolostorhoz. Eléggé levedzettem mire felértünk.
Fent belefutottunk egy arab iskolás csoportba. Azonnal kipróbálták teljes angol szókészletüket.
Egyébként az egész kolostor a köré az oszlop köré épült, amin állítólag Szt. Simeon ült vagy negyven évig. Már életében elkezdtek jönni a zarándokok. Elég röhejes lehetett.
Az oszlopból már csak egy gumó van meg, mert a drága hívők vittek belőle egy kis ereklyét. Elég sokan lehettek.
Miközben a magyar útikönyvet olvastam fel Gabinak megszólított egy magyar srác, hogy szeretné ő is elolvasni. Ketten voltak a testvérével, ami nem túl gyakori. Innentől együtt mentünk. A romok után ittunk egy teát, meg elbeszélgettünk. Visszafelé megint stoppoltunk. Egy kohósalakkal teli teherautó állt meg. A srácok felmásztak a tetejére, mi meg ültünk a fülkében. Azt mondták jó volt a platón utazni. Mi a fülkében sört kaptunk. Azt itta a sofőr, meg a segédje is. Megjegyezném, hogy a sör nejlon zacsiban volt, két szívószállal. Az övékből kortyolhattunk néhányat. Tulajdonképpen nem volt rossz, bár szénsav nem volt benne. Daret Azzéban fogtunk egy mikrobuszt és visszamentünk Aleppóba. Mindenki éhes volt, úgyhogy elindultunk kajálni. Elég nagy kerülővel csináltunk. Először ha már itt vagyunk alapon bementünk az Antiókia kapun át a bazárba. Pénteken minden zárva van, de így is érdekes volt. Meg lehetett nézni a kapukat, az egész épületet, nem zavart a tömeg. Érdekes, hogy üresen kisebbnek tűnt az egész. Most tűnt csak fel, hogy pár méter széles az összes utca. Lementünk és megint falafelt ettünk. Utána, hogy kárpótoljuk magunkat az uncsi kaja miatt beültünk egy cukrászdába. Fagyiztunk, meg sütit ettünk. Mindkettő igazi arab volt. Aztán átvonultunk egy kávézóba, ahol estig beszélgettünk. Kimentünk még a srácokkal buszjegyet venni, aztán hazamentünk a szállodánkba. Egyébként ez a hely valaha jól nézhetett ki. A falon mindenhol nagy tükrök vannak, meg arab mintás faragványok. A szobákat már elválasztották, és lefestettek mindent szürkére.

Július 27. Szombat

Reggel megint a buszpályaudvaron reggeliztünk. Az útirány Al-Mara volt, ahonnan a holt városok felé szerettünk volna menni. Mivel ilyen van vagy 500, így kinéztük magunknak Serjillát, ami állítólag a legjobb állapotban van. Az Al-Mara-i busz a teljesen gáz kategóriából származott. Ezt itt Karnaknak hívják. Úgy néznek ki, mintha a gyártósorról egybe jönne lefelé a busz alapanyag, és azt szeletelnék fel. Eleje, hátulja mindegy. Az ülések már házi gyártmányok, gondolom az eredeti nem bírta a helyi viszonyokat. Sajnos az üléseket egy kicsit besűrítették, a gazdaságosság nevében. A támlák meg az egyszerűség kedvéért függőlegesek. Az egyetlen komoly gond viszont az, hogy a csavarok helye mindig kiáll a támla hátuljából. Na, ebbe nem kell beletérdelni. Az az érdekes, hogy mindegyik Karnak busz ilyen. Al-Maraig egyszerű volt az út. Megpróbáltunk valami buszt találni a következő városig, de nem volt rá szükség, mert egy fickó azt mondta, elvisz minket. Persze először meg kellett látogatni a családját, ami rendben volt. Nagyon kedvesek voltak, kaptunk reggelit is. Nagyon győzködtek, hogy aludjunk ott, miután megnéztük a romokat, de nem nagyon volt kedvünk hozzá, mert elég kellemetlen az ilyen dolog, ha senki nem beszél semmilyen nyelvet. Az arabtudásunk meg ugye elég gyér.
Emberünk felajánlotta, hogy elvisz Serjillába. Földutakon zötyögtünk, aztán megérkeztünk a romokhoz. Lecuccoltunk a kocsiról. Mondta az ürge, hogy megvár, de meggyőztük, hogy menjen, nem akarunk náluk aludni. Eléggé értetlen fejet vágott, de végül otthagyott minket. Körbejártuk a romokat, és örültünk, hogy megúsztuk a belépőjegyet azzal, hogy hátulról mentünk be. Aztán csak nem láttunk semmilyen bódét a közelben, csak romok voltak, meg az út. Szépen lassan rájöttünk hogy itt egy lélek sincs, és ez egy kicsit sem Serjilla. Na, most legalább tudtuk, hogy miért nézett hülyén a fickó, mikor elment. Elindultunk az úton, úgy találomra. Nem jött semmi, csak egy traktor. Na, azt leállítottuk, és megvitattuk vele, hogy mit kéne csinálni. Ezt csak úgy kézzel-lábbal. Végül megunta és felvett minket. Gabi a bal én a jobb sárhányón ültem, köztünk a sofőr, hátul meg egy másik ember állt, aki folyamatosan kapaszkodásnak álcázott tapizást végzett. Nem rajtam. Megérkeztünk az út végéhez, egy újabb romvároshoz. A traktor megállt, a sofőr meg egy kb. 2 km-re lévő harmadik romvárosra mutatott: Serjilla. Lekászálódtunk. A probléma csak az volt, hogy a város és köztünk csak szántóföld volt, ami itt úgy néz ki, hogy a sziklák között egy-egy méter feltúrt föld van, aztán a földek közti határon meg kőfal, a kihordott, mozdítható sziklákból. Azért valahogy átverekedtük magunkat, és megérkeztünk Serjillába. Rögtön beduinok rohantak meg minket, és szó szerint behúztak a sátrukba. Csak nők és gyerekek voltak otthon, gondolom a pasik valahol a birkáikkal, kecskéikkel ügyködtek. Egy darabig ültünk, de nem szóltak hozzánk, egy pohár vízzel se kínáltak, úgyhogy elkezdtünk felcihelődni. Na, mindjárt megjött a kölkök szava: moni, moni. Megint rohadt kőszívűek voltunk.
A város tényleg jól nézett ki, jó állapotban volt, turista itt aztán nem volt. Legfeljebb birkák, kecskék, meg egy-két taknyos gyerek. Felmentünk a bejárathoz, és megállapítottuk, hogy a WTC lerombolása megoldotta a jegyvásárlási gondokat, ugyanis azóta olyan kevés külföldi jön, hogy nem éri meg belépőt szedni. Tőlünk se kéret senki. Sajnos a forgalom hiánya az autók hiányát is jelentett, úgyhogy megint gyalogolni kellett. Hátunkon az összes cuccal vonultunk. Szerencsére ez is egy olyan út volt, ami csak Serjilláig vezetett, így azzal nem volt gondunk, hogy merre induljunk. Útközben összefutottunk három turistával, kölcsönösen megkérdeztük, hogy messze van-e még, aztán mentünk tovább.
A faluban ittunk egy jól megérdemelt kólát, arab felirattal, aztán megpróbáltunk stoppolni. Forgalom nuku, meg azt is el kellett döntenünk, hogy jobbra, vagy balra akarunk menni. Végül (15 perc után, a harmadik jármű) felvett egy mikrobusz, és elvitt Al-Maraba, ráadásul megkereste nekünk, hogy honnan megy busz Hamába, és mindezt ingyen. A busz egyébként pár percen belül el is indult.
Délután értünk oda. A Riyad hotel tetején tanyáztunk le, majd azonnal a norriák (vízemelő kerekek) felé vettük az irányt. Sikerül egy elég nagy kört sétálni, ami igazából nem hiányzott, mert az aznapi kilométerünk már megvolt. Este csak eldőltünk, mint a rohadt nád.

Július 28. Vasárnap

Reggel a buszállomásra indultunk, hogy Apameába menjünk. Útközben isteni croissant ettünk reggelire. Elég messzire kellett sétálni, valahogy térképen közelebb volt. Mikrobusszal kellett menni Suqeilibiyyáig, ahol át kellett szállni. Mire észbe kaptunk már mentünk is Apamea, azaz mai nevén Afamia felé. Errefelé nem nagy dolog buszozni, vagy buszt találni. Szinte soha nem kell várni, esetleg, ha az ember valami isten háta mögötti helyre akar eljutni, de akkor egyszerűbb stoppolni.
A busz a mozaik múzeum előtt rakott le. Kultúra helyett egy Sadával (helyi 7up) kezdtük a napot. Utána se a múzeumba mentünk, hanem a romok felé. A völgyből fel kellett mászni a fennsíkra, ahol a város épült. Ezen a hőmérsékleten ez elég kemény meló. Útközben letámadtak a mister, mister antikok. Ing alól előhúzott szobordarabokkal. Négy éve ezek még 100 SP körül mentek (4$), de azóta volt egy turisztikai fellendülés, úgyhogy felmentek az árak 100 $-ra. :( A romok viszont változatlanok. Lényegében csak a főutca maradt meg. Ez kb. 4 km hosszú, és végig oszlopok szegélyezik. Rengeteg gekkó rohangál a sziklákon, láttunk egy termetes kígyót is, de annyira gyors volt, hogy lefényképezni nem volt idő. Ballagott egy teknős is keresztbe az úton, nem volt több pár hetesnél. Legyőztem a kísértést és otthagytam. A romok nagyon érdekesek, elég sok csavart mintájú oszlop van. Ezek úgy néznek ki, mint az asztali tekerős ceruzahegyezők belsejében lévő kés. Egy kicsit persze nagyobbak. Visszafelé még elutasítottunk néhány fantasztikus ajánlatot több ezer éves műtárgyak vásárlására, és felmentünk a várba. Ebből nem sok maradt meg eredeti formájában, mert azóta is folyamatosan lakját és átépítik. (bontják)
Lent egy újabb Sada után végre meglátogattuk a múzeumot is. Ez eredetileg karavánszeráj volt, most meg bezsúfolták a feltárt mozaikokat. Nincs kiállítva az összes, helyhiány miatt egy része a leletnek stócokban áll a sarokban. A kiállított darabok gondosan körbe vannak kerítve, hogy a barbár nép ne gyalogoljon keresztül a remekeken. Persze csak ott, ahol ez megoldható, a túl nagy képek csak faltól falig fértek el, ezeket ma is rendeltetésszerűen kell használni.
Visszafelé már nem volt olyan egyszerű járgányt találni, de a helyi erők besegítettek. Suqeilibiyyában megint gyorsan ment az átszállás. 10 másodpercnél tovább nem volt az aszfalton a lábunk. A délutáni program Hama maradéka volt. Az első túra a folyón lefelé a 4 norriához vezetett. Ezeket csak valamelyik étteremből lehet, de így legalább leültünk pihizni, mert magunktól nem mentünk volna be egy ilyen helyre. Mint kiderült, semmi nem volt drágább, mint máshol. Itt még nem nagyon jöttek rá, hogy mit jelent, ha egy vendéglátó-ipari egységnek jó a fekvése. A négy kerék közül csak egy működött. A legnagyobb tetején HVCS-k üldögéltek, és élvezték, hogy nézzük, meg fotózzuk őket. Elég akrobatikus módon jöttek le. Az egyik ottmaradt műugró-bemutatót tartani. Feltűnően csak akkor ugrott, ha odanéztünk. Irgalmatlan hasasokat produkált. Csak az volt durvább, mikor kiúszott a partra. Gyorsúszásszerű mozdulatokat véltem felismerni a jobb kezénél. A ballal mindig maga mellé csapott a vízre. Kialakult véleményünk szerint csak a krokodilok, vagy a piranhák elijesztésére szolgálhatott ez a műsor.
Visszamentünk a szállodába, hogy Gabiból kiűzzük a fájásokat. Ragtapasz a lábra, fejfájdalom csillapító a fejbe. Utána felfelé indultunk el a folyó mentén az Al-Mohamadiya norria felé. Erre már előtte is jártunk, de azt hittük, hogy már láttuk, mivel van arra egy másik nagy is. Egyébként az Al-Mohamadiya a legnagyobb az összes közül. Több mint húsz méter átmérőjű. Ez szerencsére forgott. Nem túl régen még ez a kerék látta el vízzel a hamai nagymecsetet. Félelmetes, folyamatos nyikorgással forog. Lent, pedig a vízpárában szivárvány van. A gáton egészen a kerék közelébe lehet menni.
Hazafelé sütit vettünk vacsorára, amit a szálloda tetején ettünk meg. Ott találkoztunk egy német sráccal, akit korábban jalabiyában (arab hálóingruha) láttunk. Most egy eszméletlenül gyűrött öltönyben jelent meg. Nem csoda, hiszen négy hete cipeli a hátizsákjában. A szerelést kiegészítette egy vietnámi strandpapucs. A hiányosságokat palástolandó magára fújt egy doboz dezodort, de nem találta elégnek, kért tőlem is. Az a borzalmas, hogy az egész még rendben is lett volna, ha nem szólal meg. Bármit mondott, azt nagyon nevetségesnek találta, és nevetett: EEEEE EEE EEEEE. Azt hiszem, rémálmaimban még visszatér ez a röhögés. Aznap este nem volt erőnk a rémálomra, megint teljesítettük a távot.

Július 29. Hétfő

Reggel, a változatosság kedvéért a buszpályaudvarra mentünk. Egészen pontosan a mikrobusz állomásra. Most viszont az összes cucc nálunk volt. Így még messzebb volt, mint az előző nap. Krak des Chevaliers volt a program. A kisablaknál, ahol a jegyet kellett venni közölték, hogy NO BAG. Magyarul válaszoltam. Persze a Közel-Keleten a probléma szó teljesen ismeretlen. Már integetett is egy sofőr, hogy akár a cuccainkkal együtt is hajlandó elvinni minket Homszig. Itt hatalmas buszpályaudvar van. A sivatag, és Irak felől érkező út itt keresztezi az Aleppó, Damaszkusz útvonat és megy tovább a tenger felé. A pályaudvaron egy kissrác kalauzolt el az egyik mikrobuszhoz, amelyik hajlandónak látszott Krakba menni. Először természetesen eljátszották az oda nem megy busz játékot. Ennek az a célja, hogy az ostoba fehér ember ilyenkor kifizet egy viszonylag jelentős összeget (kb. 14 ember menetjegyét), és a busz azonnal indul. Hát ezt sajnos nem szoptuk be. Eljátszottuk az akkor kiszállunk kezdetű show műsort. Erre mindjárt tuszkoltak vissza, hogy mégiscsak megy oda busz és ez pont az. Legfeljebb öt percet kellett várni, hogy jelentkezzen még vagy 12 utas, és már repültünk is Krak felé.
Ez talán a világ legjobb állapotban lévő keresztes lovag vára. Egyszerűen lenyűgöző. Nem sokat kellene tatarozni, ha hirtelen vissza akarnának költözni. Kószáltunk a várban egy ideig, meg bámultunk bele a nagy semmibe a legmagasabb toronyból. Lefelé menet Gabi egy ajtónál mondta, hogy menjek előre. Azóta gyanakszom. Az ajtó mögött nem volt lépcső, csak két emelet lefelé. Persze ezt nem látta, szerencsére én igen. Gyalog elindultunk lefelé, hogy majdcsak akad valaki, aki el akar vinni minket a Szt. György kolostorba. Nem csalódtunk. Egy mikrobusz vitt át a kb. 6 km-re lévő görögkeleti kolostorba. Na, az nem volt egy nagy durranás. A templomban még volt egy-két ikon, de semmi extra. Levittek az altemplomba, ami isten tudja mikor épült, de túl van jópár évszázadon. Vártam valami igazit. Ikonok nem voltak, csak a közepén volt beépítve egy hatalmas alumínium lavór krómozott csappal: keresztelő medence. Hát, mit ne mondjak, illúzióromboló volt.
Tartousba akartunk menni, viszont nem volt mivel. Elindultunk, mert már nagyon jók voltunk gyaloglásban, főleg így, nagy hátizsákkal. Az első autó, ami megállt közölte, hogy rossz felé megyünk. Elmagyarázta, hogy előbb muszáj visszamenni Krakba, onnan Homszba, és ott lesz busz Tartous felé. Elindultunk újra, most már a jó irányba, felfelé. A fele utat már megtettük, mire jött egy kisteherautó. Meg is állt. Nem tudom miért, mert nem akart felvenni. Azért megpróbáltam beugrani a platóra, de amikor benéztem a ponyva alá, megdöbbenve láttam, hogy nem csak a szűk család utazik. Később persze rájöttünk, hogy miért nem akartak elvinni. 200 méterrel arrébb megálltak piknikezni. Nem baj jött egy mikrobusz. Ez is megállt, és el is vitt. Krakban megint felbéreltünk egy sofőrt, hogy vigyen le az autópályáig, onnan majd stoppolunk. Mindenki csak Homszba ment vissza, mi meg az ellenkező irányba, Tartousba akartunk eljutni.
Az autók csak zúgtak el mellettünk, de nem álltak meg. Persze aranyosan visszaintegetett néha valaki. Negyedóra múlva szerencsénkre jött egy kíváncsibb ember és megállt megkérdezni, hogy miért integetek az autóknak. Elmagyaráztam az elképzelésünket, és értő fülekre találtam. Nem vitt be a belvárosba, mert félt a rendőröktől. Nem firtattam, hogy miért. De mindjárt éreztem, hogy fogunk mi még itt gyalogolni. Így is lett. Útközben egy félliteres narancslével vigasztaltuk magunkat. Megtaláltam azt a szállodát, ahol én már jártam egyszer. Kivettünk egy nagyon lerobbant szobát egy nem annyira lerobbant összegért. A szoba annyira nem szokott zavarni, de a fürdőszobát csak gázkamrának neveztük. Nagyon gázos kis kamra volt. Hámló szürke festék, csövek, kizárólagos hideg víz. Megvolt még a fafűtéses bojler, de már be se volt kötve. Azért levakartuk magunkról a legutolsó túra mocskát. Lementünk a tengerpartra, de olyan irgalmatlan meleg volt, hogy visszavonultunk és este tettünk egy újabb próbát. Megdöbbentő volt. Délután egy-két lézengő ember volt, aki székeket pakolászott a teraszokra, most meg az egész hatsávos (kb., mert nincs felfestés) út tömve volt emberekkel, de legalább 5 km hosszan. Hatalmas élet és nyüzsgés volt. Főtt kukorica, traktor vontatta kisvonat, meg minden, ami egy ilyen hepajhoz kell. Szemmel láthatólag nem volt semmiféle ünnep, vagy fesztivál. Söröztünk, ahogy az egy rendes non muslim számára előírt. Érdekes, hogy a sörhöz adnak jégkockát, bár szerencsére nem rakják bele. Este megint nem kellett altatódal.

Július 30. Kedd

Úgy döntöttünk, hogy nem itt pancsizunk majd, hanem Latakiában, miután megnéztük Qaalat Salah-ad-Dint, azaz Szaladin várát. Busszal mentünk Latakiába, ahol először szállást kerestünk, mert a várba nem akartunk nagy cuccal menni. Sokat mászkáltunk, az ideális helyet keresve, de végül megállapítottuk, hogy tulajdonképpen csak egy olyan van, ami a költségvetésnek megfelel. (Ez történetesen az volt, ahol Mártival négy éve laktunk, annyi ideig, amíg a bárányhimlő javán túl nem jutottam.) Ezután mikrobuszt kerestünk, és elindultunk. Akkor jutott eszünkbe, hogy kedden minden zárva. Megnéztük az útikönyvben, és tényleg. Anyázás. Na, mindegy, most már nem fordulunk vissza, legfeljebb kívülről nézzük meg. Ahogy közeledtünk egyre gyanúsabb volt, hogy senki nem szól, hogy ne menjünk, mert zárva. A városban leszálltunk a buszról, majd gyalog indultunk el, a stoppolás nem titkolt szándékával. Először egy busz vitt minket, majd egy sárga böhömnagy homlokrakodó, aztán egy család.
A vár nincs olyan jó állapotban, mint Krak, de fantasztikus helyen van. Két meredek völgy közötti szirten áll, amit egy mesterséges szakadékkal választottak el a hegy többi részétől. A kivésett szakadék közepén meghagytak egy kő tűt, ami a bejárat hídját tartotta. Ez az első, amit az ember meglát a várból, csak aztán néz fel, és veszi észre, hogy fent a feje felett vannak a falak. Itt már szinte biztos volt, hogy nyitva van, annyian voltak a bejárat felé vezető úton. Így is volt, mint később megtudtuk, a felújítás miatt, ami hatalmas tempóban folyt.
A várnézés után elindultam felfelé az úton, hogy lefényképezzem kívülről is a várat. Előttem ment egy pár, láthatóan ugyanezért. Elkezdtünk beszélgetni, és nagy meglepetésemre kiderült, hogy szíriaiak. Teljesen európai kinézetük volt. Felajánlották, hogy visszavisznek Latakiába, mert úgyis béreltek egy taxit, abba meg beférünk mi is. Út közben megvitattuk a helyi és a magyar esküvők közti különbségeket, merthogy éppen nászúton voltak. A lány angoltanár, a férje építészmérnök, úgyhogy sikerült gördülékenyen beszélgetni. Sajnos mentek tovább vonattal, így fájdalmas búcsút vettünk.
Már nagyon szerettünk volna valami olyasmit enni, amit nem az utcán csinálnak, így rászántuk magunkat, hogy bemegyünk egy étterembe. Rendeltünk valamit, aztán megkaptuk ugyanazt a kebabot, amit máshol. Nekem ízlett, de Gabinak már Irán óta kiütése van a birkahústól. Jó vacsora volt. Utána egy kávéházban üldögéltünk, és vízipipáztunk, hogy valami jó is legyen az estében.

Július 31. Szerda

Ezt a napot rászántuk a tengerparti punnyadásra. A Sahat el-Azraqba indultunk. Sajnos a mikrobusz sofőrnek meggyőződése volt, hogy ő úgyis tudja, hogy mit akarnak a külföldiek, ezért kivitt Ugaritba. Ott közöltük vele, hogy nem ide akartunk jönni. Szerencsére nincs messze egymástól a két hely.
A strandra csak mi fizettünk belépőt, de mindegy. Béreltünk napernyőt, de az is mindegy volt. Leégtünk, mint Hans a Balatonnál. Ebédre egy legnagyobbrészt nyers grillcsirkét ettünk. Annyit számoltak fel érte, hogy attól az ő pofájuk is leéghetett volna, úgyhogy megreklamáltuk a véres tetemet. Azt mondták, fizessünk annyit, amennyit gondolunk. Mindezt sűrű bocsánatkérések közepette. Persze még így is nagyon jól jártak.
Este a városban, a bazárban bóklásztunk. Találtunk egy boltot, valami drogériaszerűséget, ahol az egész családnak bevásároltunk valamit. Vehettünk volna még szárított tengericsillagot, gekkót, vagy bármi egyebet, ami egy magas szinten álló boszorkánymesternek kellhet.
Az estét megint a már-már megszokottnak számító kávézóban töltöttük. Elég óvatosan ültünk a széken, mert jól odasültünk a napon.

Augusztus 1. Csütörtök

Reggel a kávézónkban kezdtük a napot egy vérnyomásnövelő kávéval. Taxival mentünk ki a buszpályaudvarra, mert elég messze van. Mentünk végig a busztársaságok irodái előtt és Baniyas iránt érdeklődtünk. Filmbe illő jelenet volt, ahogy mindenki tovább mutatott, így ballagtunk tovább. Fél órán belül indult egy busz, azzal el is mentünk. Baniyasban át kellett menni a mikrobusz terminálra, mert csak onnan lehet eljutni Qaalat Marqabba. Fent, a vár tövében, ahol a busz kirakott minket, hatalmas kaktuszok nőttek, érett gyümölcsökkel. Nekünk, mint megrögzött költségérzékeny magyarnak nem is kellett több a szürethez. Addig ment is rendesen, hogy leszedjük és felnyitjuk. Még az is rendben ment, hogy Gabi kiszedte a belsejének a felét. Ott kezdődtek a gondok, hogy én a looser azt a részt szedtem ki a héjából, a mi nem jött ki egyszerűen. Ezt késsel kotortam ki. Azzal, amelyikkel a héját vágtam le. Sajnos a késen maradt néhány apró tüske, ami legvégül a nyelvemben kötött ki. Nagyon sz@r érzés volt. Gondoltam, majd csak kijönnek, de nem. Fent a várban Gabi szedte ki őket csipesszel.
Ennek ellenére nem bántuk meg, hogy ide jöttünk. A vár fekete bazaltból épült, de van benne egy-két fehér csík, meg a malter is fehér. Ettől nagyon érdekesen néz ki. Kár, hogy nincs túl jó állapotban. A kilátás se az igazi, legjobban a baniyasi olajfinomító látszik fentről.
Visszafelé megint át kellett gyalogolni az egyik buszállomásról a másikra, de onnan villámgyorsan indultunk is tovább Tartousba. Most egy másik szállodát kerestünk, de nem jártunk nagyobb szerencsével, de legalább olcsóbban. Gabi pihengetett, én meg elindultam megtudni, hogyan lehet eljutni Tripoliba, meg szír fontot is kellett szereznem, mert fogytán volt a készlet. Taxi információt öt perc alatt szereztem, ezért elindultam az egyetlen bankba. Teljesen üres volt, csak a portás aludt békésen az ajtóval szemben. Sok funkciója nem volt, mert magától ugyan fel nem ébredt volna, még akkor sem, ha a páncéltermet robbantom is fel. Azt mondta, hogy jöjjek vissza másnap. Na, ezen Szíria bukott néhány cent adót, mert ezzel a mondattal a feketepiaci üzérek karmai közé löktek. Mint kiderült még így se túl egyszerű pénzt váltani, de még mindig gyorsabb, mint bankban. Az árfolyam csak aznap mélyrepülést végzett, de nem túlzottan érdekelt.
A szállodából már együtt indultunk kaja vadászatra. Ez eléggé elhúzódott, mert cipőboltot láttunk, és muszáj volt venni valahol egyet. Ennek olyan kínai piacos volt az árfolyama: eze öccá.
A kaja megint csak falafel volt, mert az összes helyen este kezdenek sütögetni. Tele hassal indultunk Arwadra (Ruad). A szigeten csak a kikötő körül van turistaparadicsom, a többi hely nyugodt. A vár zárva volt, de nem sokat vesztettünk vele. A parton sétálgattunk a hajóépítő műhelyeknél, meg a dokkoknál. Nálunk ugye ilyen nincs. A parton rengeteg szemét volt, meg a vízben is, de ez a helyieket nem nagyon zavarta, vígan ment a fürcsizés.
Este a maradék pénzünket igyekeztünk elkölteni. Ebben nagyon segítőkésznek bizonyult a vendéglátóipar.

Augusztus 2. Péntek

Reggel megint halál volt az élelmezés területén. Tojásos, vagy löncshúsos szendvicset tudtak volna felajánlani, de ezt már mi is nagyon fosásveszélyesnek találtuk. Maradt a banánárus öregember. Megkapta az összes maradék fontunkat némi banánért. Az óratoronynál béreltünk egy iránytaxit, és irány Libanon. 11-re már ott virítottunk, történetesen az ottani óratorony mellett. Úgy látszik egyiktől a másikig mennek a taxik. Az útikönyvből kinézett szállodában egy 1200 év körüli néni fogadott minket. Már messziről látszott, hogy ő is, és a szálloda is valaha jobb napokat látott. Egyébként hihetetlen kedves volt. Nagy sajnálatára nem beszélünk franciául, de szerintem az angollal sem voltak problémái. Rögtön kaptunk tőle kávét, szobát, ami kell. Nagyon jó helyen volt a szállás, és a háború előtt biztos, hogy nem tudtuk volna megfizetni. Egy ideig vártuk a tulajt, hogy bejelentkezhessünk, de végül a néni vállalta a feladatot és átvette a lóvét. Elindultunk felderíteni a várost, amiről Bejruttal együtt még mindig a háború jut eszembe, annak ellenére, hogy kevésbé látszik, mint az elvárható lenne. Ugyan péntek volt, de a bazárban így is nagy volt az élet. Valószínűleg a bazárosoknak is csak 60 %-a muzulmán. Felmászunk a várba, ahol a 98-as LP-hez képest úgy megvágtak minket, hogy csak úgy porzott. Élvezhetőbb lett volna a vár, ha lett volna világítás a pincékben, vagy lett volna nálunk zseblámpa, de egyik se volt.
Lefelé becéloztuk a nagymecsetet, ami nem egyszerű, mert az utcák elrendezése teljes káoszt mutat. Éppen a pénteki imára készülődtek, így leszavazták fotózási vágyaimat. A délutánt egy kávéházban töltöttük, ahol elolvastunk mindent, ami érdekes lehet Libanonnal kapcsolatban. Amikor megéheztünk rá kellett jönnünk, hogy a libanoni konyha valami egészen más. Olyan istenit ettünk, hogy már azért érdemes odamenni.

Augusztus 3. Szombat

Összepakoltunk és elindultunk fogni egy service taxit Byblos (Jbail) felé. Ami volt abban már ültek négyen, de a sofőr betuszkolt minket is. Volt egy kis lázadás, de leverte. Gabi hátul kapott helyet két nő és egy gyerek mellett, és a jobb első ülésen, amit egy öregemberrel osztottam meg. Valószínűleg elég gazdaságos így utazni, de én utáltam. Még jó, hogy az egész ország nem nagyobb 10000 km2-nél. A város szélén egy rendőr ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, és mivel a sofőr be volt kötve, úgy találta mehetünk. Fő a biztonság.
Byblosban az autópálya szélén raktak ki. Lesétáltunk a turistabazáron keresztül a várhoz. Itt van az összes rom, szépen koronként egymásra rétegezve. Néhányat arrébb is költöztettek a feltárás után, hogy az alatta lévőt is meg tudják vizsgálni. Érdekes módon Libanonban a tudományos szempontból kevésbé értékes leleteket hivatalosan eladják. Ez tetszik, mert legalább nem valami múzeumi raktárban foglalja a helyet. A város, Jbail, mediterrán hangulatú kisváros. Nagyon kellemes hely. Ebéd alkalmából megint élveztük a libanoni konyhát. Utána lementünk a kikötőbe. Útközben megnéztük a Keresztelő Szt. János templomot. A kikötőben üldögéltünk, meg a tengerparton összeszedtünk néhány csigaházat, aztán taxit kerestünk Bejrutba. Mondták a taxisok, hogy nem megy innen taxi, csak az autópályán tudunk leinteni egyet. Így arra indultunk, de egy busz állt meg előttünk és a sofőr közölte, hogy Bejrutba megy, ezért őt választottuk a taxi helyett. Tizedébe került így az út. Egyetlen hibája volt a dolognak, hogy valahol a város szélén raktak le minket, ezért taxival mentünk be a városközpontba. Csalódnunk kellett, mert az útikönyvben látott képről itt derült ki, hogy csak egy látványterv. Nincs a helyén semmi. Egy részt már helyreállítottak, az jól néz ki, de szinte senki nem lakik még ott, az üzlethelyiségek is üresek.
Gyalog indultunk az egyetlen látványossághoz, a galamb sziklákhoz. Jó túra volt. Itt szerettük volna megnézni a naplementét. A busszal megspórolt pénzt sörre költöttük az itt lévő étteremben. Egy pohár sört még soha nem ittam órákon keresztül, de most muszáj volt, mert elfogyott a pénzünk. Annyi maradt, amennyiért kivisznek a reptérre. A naplemente tényleg szép volt, de Bejrut még mindig nem lopta be magát a szívembe, nem egy szép város.
Napnyugta után kitaxiztunk a reptérre, hogy megvárjuk a hajnali négy órás indulást.

Augusztus 4. Vasárnap

Hosszú várakozás volt. Semmi nem történt a reptéren, még üzletek sem voltak, csak a tranzitban, oda meg nem mehettünk be, csak a gép indulása előtt. A reptér egyébként a szükségesnél tízszer nagyobbnak tűnt nekem. Innen csak egy ugrás volt Bukarest, ahol várni is csak pár órát kellett. Amikor busszal mentünk ki a géphez, szakértőként mutogattam a gépeket Gabinak: és azok a propelleres gépek biztos, hogy belföldi járatok. Nem, arra kellett felszállni. Nagyon lélekvesztőnek tűnt, de nem történt semmi extra az úton.

Vége

Ahmet

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Szíria, Libanon