Reggel még megvártam a kaját, mert ingyen kaját nem hagyok ki. Még megpróbáltak marasztalni, hogy este még lesz egy nagyon utolsó buli, és maradnom kell, de hajtatatlan maradtam, indulni akarok. A cuccom egy részét a szálloda megőrzőjében hagytam, mert úgy gondoltam, hogy nem lesz szükségem a biogáz jegyzeteimre, meg egy csomó mindenre. Nagyon előrelátóan hagytam egy garnitúra tiszta ruhát is, hogy mikor visszaérek visszaalakulhassak emberré a segítségükkel.
Rey mindenáron nekem akarta adni a telefonját, hogy bármikor felhívhassam Miss Longot, ha nehézségeim támadnak. Alig tudtam lebeszélni róla. Egyedül az segített, hogy csak Chengdu területén működött a kártya benne. Ez egy lökött kínai dolog. Külön kérni kell a szolgáltatónál, hogy mindenhol működjön.

Ivy kikísért a buszmegállóba, és felrakott egy helyi buszra. A sofőrnek megmondta, hogy hol rakjon ki. Jó, hogy eljött velem, mert én körbe mentem volna, amerre ismerem a dörgést, így meg pikk-pakk a Xinnamen buszpályaudvaron találtam magam.
Hát, innentől egyedül kellett boldogulnom. Eddig mindig volt valaki a közelben, aki nem beszélt kínaiul, és nem hagyta, hogy szerencsétlenkedjek önerőből. Eszembe jutottak az útleírások és beszámolók, amiket eddig olvastam Kínáról, és biztos voltam benne, hogy kemény küzdelem vár rám. Kicsit hosszú volt az idő, ami alatt gondolkodhattam, hogyan is lesz, ha egyedül kell majd mennem, és egész jól sikerül beparáztatnom magamat. Néhány nappal korábban kértem pár barátomat, hogy írjanak valami bíztatót, hát csak annyit kaptam, hogy senki nem beszél angolul, és tiszta szenvedés lesz.

Ezekkel a gondolatokkal mentem a jegypénztárhoz, hogy próbára tegyem másfél hónap alatt felhalmozott kínaitudásomat. Emei shan, yi. Legnagyobb meglepetésemre a nő szemrebbenés nélkül nyomtatta a jegyet. Csak bíztam benne, hogy jó helyre, mert elolvasni nem tudtam mi van rajta. A jegyeket egyébként számítógéppel nyomtatják, és rajta van az is, hogy honnan hova, mikor, melyik állásról, néha még a busz rendszáma is. Ezt azonban akkor még nem tudtam. Szépen végigjártam a kijáratokat, ahol a jegyeket ellenőrzik, gondoltam az egyiken csak kiengednek. Jól gondoltam. A buszállásokhoz egyesével van kijárat, ahol a jegyet ellenőrzik, így nincs tolongás, meg busz keresgélés, legalábbis azok közt, akik értik mi van kiírva.

A busz 10 percen belül indult. Nem vagyok babonás, de ha az út jól kezdődik, akkor nem lehet semmi baj. Remélem ez nem jut majd eszembe, ha egyszer nem így indul valami! Kikanyarodtunk a pályaudvarról, végig a városon, néhány ismerős hely mellett is elmentünk. Hirtelen baromi egyedül éreztem magam, és hogy jobb legyen azon kezdtem gondolkodni, hogy az otthonom 6000 km-nél közelebb van-e, vagy távolabb. Aztán ahogy elhagytuk a várost elkezdtem kifelé bámulni, és egyből jobb kedvem lett. Hiszen mázlista vagyok, hogy itt lehetek, és nem is akarok sehol máshol lenni. Az azért az igazsághoz tartozik, hogy soha nem fordult meg a fejemben, hogy kihagyhatnék egy ilyen utat, ha már úgy hozta a jó dolgom, hogy itt lehetek.
Velem egy sorban egy német párocska ült, előttem két narancssárga ruhás buddhista szerzetes. Elég abszurdnak éreztem, hogy az egyikük azzal foglalatoskodott, hogy a zötyögő buszon az előtte lévő ülés fejtámláján lévő feliratot próbálta lefényképezni, és MMS formájában elküldeni. Felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e SMS-ben gyónni? (Na, nem a buddhistáknál!)

Két óra múlva értünk Emeibe, a szent hegy lába innen még 7 km. Betársultam a németek-hez, és taxiba pattantunk. Ők csak kiruccantak Chengduból, úgyhogy a Teddy Bear Caféban elváltak útjaink. Vettek egy térképet, én meg kivettem egy szobát. Pontosabban egy ágyat egy ötágyas szobában. A szálló nagyon tiszta, és nagyon hideg. A cuccomat lepakoltam, és céltalanul elindultam, hogy kicsit felfedezzem a környéket. Rövidesen felfedeztem a táblát, ami a legközelebbi templom felé mutatott. Gondoltam elindulok arrafelé. Közelebb volt, mint gondoltam. Ez a templom a Baoguo Si nevet viselte, vagyis Szolgáld hazádat templom. Eredetileg úgy gondoltam, hogy csak másnap kezdem a nézelődést, de végülis miért ne nézném meg. Valamikor a XVI-XVII. században alpították a kolostort, és 1703-ban építették újjá. Azóta biztosan történt néhány újítás, mert az egyik épületben tv szólt. Egy szerzetesnek is kell valami szórakozás, nem lehet állandóan csak imádkozni!

Innen a Fuhu kolostor felé indultam, ha már így belejöttem a templomok látogatásába. Az ösvényen egy kisebb kínai csapat mellett mentem el. Mint majd minden kínai ők is rámköszöntek nagy örömükben, hogy idegent látnak, én meg válaszoltam, hogy ni hao, vagyis hello. Ennek még jobban örültek. Az egyikük beszélt angolul, vele kezdtem el beszélgetni. Chengdui, de a fiával eljöttek meglátogatni az itteni barátait, és most ők is a Fuhu templomba tartanak, mert ha itt jár mindig eljön meggyújtani néhány füstölőt. A templomba érve vettek is néhányat. Végigvezetett, és el is mondta, hogy mit hogyan kell csinálni. Megmutatta, hogyan kell letérdelni és leborulni háromszor a Buddhaszobor előtt, hogyan kell tartani a füstölőt. Megtudtam azt, is, hogy az oltár mellett mik azok a kúpos valamik, amin rengeteg kis ablak van, mindegyik mögött egy parányi arany Buddha. Némi pénzért kis cetlire felírják az ember nevét, és berakják az egyik ilyen ablakba, a szobrocska alá. Aztán minden reggel a szerzetesek imádkoznak azokért, akiknek a neve itt el van helyezve. A nőt egyébként Tracynek hívták, mivel neki is volt angol neve. Bizalmasan elárulta, hogy Chengduban ez a cédulás dolog sokkal drágább, úgyhogy jobban megéri, ha itt imádkoznak az emberért.
Egyébként érdekes, hogy magyar ember létemre előbb ültem tevén, mint lovon, és előbb borultam le Buddha színe előtt, minthogy keresztvíz érte volna a fejemet. Utóbbi még várat magára. Majd talán, ha eljutok a Vatikánba, persze a Jordán folyónak nagyobb az esélye.

Aztán meglátogattuk az arhatok csarnokát. Hasonlóan a Xinduban látott templomhoz, itt is volt egy nagy terem, tele szobrokkal. Mindegyik más tulajdonságokkal rendelkezik. Itt végre azt is megtudtam, hogy Xinduban miért számolgatták az emberek a szobrokat, és miért vannak azok besorszámozva. Azt hittem azt számolják, hogy megvan-e mind, de nem, Tracy felvilágosított, hogy itt kiválaszthatom a saját Buddhámat. Ki kell választani a számomra szimpatikust, és tőle kezdve számolni a szobrokat, amelyikre aztán az életkorom jut, az az enyém.

Rögtön kiszúrtam magamnak egy hosszú szakállút és elkezdtem a számolgatást. A Huszonhatodiknál megálltam. Duplán jó, hogy nem vagyok 77 éves. Tracy nagyon lelkes volt, hogy milyen jó Buddhám van. Dobtam be neki némi aprót, hátha tud még segíteni nekem a jövőben. A kijáratnál meg lehet venni a kártyát, amin a saját Buddhán képe és a hozzá társított tulajdonságok és egyebek vannak leírva. Na, ezt is megvettem, támogassuk a templomot. Kiderült, hogy a Buddhám szerint jó lehetek a sportban és a tanulásban is. Ezt azt hiszem beleírom az önéletrajzomba, valamint nevezek az olimpiára.

A kártyát a templomon kívül egyébként senki nem tudta elolvasni, mert olyan karakterekkel íródott, amit ma már nem használ senkit. Érdekes problémákat vet fel a kínai írás. Mi el tudjuk olvasni a több száz éves magyar szöveget is, csak egy kicsit nehézkes a megértése. Ők nem. Viszont akkor is megértik egymást, ha szóban gyakorlatilag más nyelet beszélnek. Még egy kínai és egy japán is tud írásban kommunikálni bizonyos korlátok között.
A templomból visszafelé meghívtak ebédre. Teljesen le voltak nyűgözve, hogy milyen jól tudok pálcikával enni. Felemeltem a tányéromat, hogy lássák mit műveltem a terítővel körülötte. Annak is nagyon örültek, hogy ízlik a kaja, rögtön halálra akartak etetni.

Az étterem előtt elváltunk. Ők busszal mentek le, én sétáltam, és rágyújtottam közben. A kínai cigik elég érdekesek. Egy közös jellemzőjük van: a leggyengébb is annyi nikotint tartalmaz, mint amennyi kátrányt egy otthoni.
A faluba visszaérve beültem a Teddy Bearbe, hogy megírjam a naplómat, de nem ment. Először egy kínai sráccal beszélgettem, aki ide jár nyelvet gyakorolni, aztán jött egy szingapúri, egy svéd, aztán még egy, és egy kanadai is. Késő estig beszélgettünk.

November 17. Hétfő

Reggel előbb ébredtem, mint a vekker, fel is keltem. Összepakoltam a cuccaimat és levonultam a portára. Felvertem a békésen szendergő portást, és beraktam a szobájába a nagy hátizsákot. Csak egy túlélőkészletet vittem magammal. Ebben volt a hálózsák és a sálsapka szett is. Nem tudtam, mennyi ideig fog tartani a túra, de azt már előző nap eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó felfelé mászni, inkább egy reverz hegymászást hajtok végre, és busszal megyek fel, gyalog le.
A buszállomás a szomszédban volt, nem kellett sokat keresni. Elég sokan vártak már buszra, de mint külföldi, én külön elbírálásban részesültem, és felültettek a legközelebb indulóra.

Az út majdnem két órán át tartott, közben megálltunk jegyet venni, mert csak úgy lehet felmenni a hegyre, ha az ember leperkál egy kínai viszonylatban elég jelentős összeget. Ezért azonban a jegyre nyomtatják a tulajdonosa képét. Erre nem tudom miért van szükség, de megcsináltattam én is, ingyen van, jól jöhet még alapon.
A parkolóban, ahol megálltunk, már olyan tömény volt a köd, hogy 20 méternél nem lehetett messzebb látni. Ez gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy magam döntsem el merre induljak, tehát követtem a tömeget. Közben megláttam a hegy legendás vámszedőit, a majmokat.
Ezekről már elég sokat olvastam, az útikönyvben és a Teddy Bearben is. Ott ugyanis az utazók a falra írták fel az élményeiket. Szóval ezek a dögök azzal foglalkoznak, hogy elszedik mindenkinek a kajáját. Nekem ugyan ilyesmi nem volt a tulajdonomban, de vajon ezt ők tudják-e? Akinél láthatóan van ehető dolog, az aztán addig nem megy sehova, amíg át nem adta. A kínai mondás is úgy tartja, hogy Ha egy majom van az útban, akkor tízezer ember sem tud ott átkelni. Az útikönyv még hozzáteszi, hogy igazabb, mint gondolnád.

Tehát haladtam szépen lassan ezek felé a vérmajmok felé. Úgy keltem át köztük, hogy a magyar határőrség rögtön lekapcsolt volna, hogy biztos csempészek, ilyen beszari arccal. Ilyenkor szokták azt nyilatkozni, hogy az illető feltűnően zavartan viselkedett. Szerencsére ezek itt nem voltak ennyire rutinosak, vagy mégiscsak a BKV-s gyakorlatom győzött.
Másztam felfelé a lépcsőkön, minden nyirkos volt, vagy inkább vizes. Sejeteni se lehetett, hogy merre van a nap. A tömeg egyre ritkább volt, talán annak köszönhetően, hogy sorban előztem le a láncdohányos kínaiakat. Aztán egy templomhoz érve egyszer csak elfogyott az út. A tábla mutatta, hogy arra, de nem láttam semmi útnak, ösvénynek látszó dolgot. Egy ideig forgolódtam, aztán megkérdeztem két fiatal srácot. Ez úgy történt, hogy az up-up ismételgetését kiegészítettem a non-verbális felfelé mutogatással, és megpróbáltam kérdő pofát vágni. Mivel nem voltak analfabéták, mint én, hát mutatták az utat. A templom mellett kellett elmenni, és befordulni mögé. Erre a verzióra azért nem gondoltam, mert a templom a hegyoldalba épült és mögötte egy támfal volt. Mikor közelebb értünk akkor persze láthatóvá vált, hogy van ott még egy fél méter, ahol el lehet sunnyogni.

Innentől kezdődött a mászás. Továbbra is kiépített ösvény volt, de nem olyan, mint eddig. Már nem szakították meg vízszintes részek a lépcsőt, ami irgalmatlan meredek volt. Lihegtem csak embereim után, akik néha megálltak megvárni. Ilyenkor azért hallottam, hogy ők se úgy veszik a levegőt, ahogy normális ember tenné. Megszámoltam a pulzusomat, 180 volt pihenés közben. elég nehéz volt számolni, mert zavart a tüdőm sípolása. Arról tökéletesen megfeledkeztem, hogy azért elég magasan voltunk ekkor már, tehát az okszigént se tudtam beszívni olyan intenzíven. Aki hegymászó, az biztos röhög rajtam, de abban a pillanatban éppen életem legmagasabb helyén tartózkodtam. Egyik mászótársam katona volt, de ezt csak az egyenruhájából, meg a fején virító tányérsapkából tudtam, mert a kommunikáció az jelentősen korlátozott volt. Meghívtam őket egy üdítőre az egyik útba eső büfébe, addig is pihentünk.

Közben, ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett. Két óra nyelvlógató lihegés után felértünk a csúcsra. Ez ugyan nem a 3099 méteres, csak 3077, de nekem ez is pont jó volt.
A fák ágaira ráfagyott a köd, amin megcsillant a napfény azokban a ritka percekben, mikor sikerült neki átsütni egy-egy lyukon. A felhők csak úgy húztak körülöttünk. Gyorsan fel is vettem az összes meleg dolgot, amit hoztam magammal. Ha szerencsés az ember, akkor a felhők felett elláthat, és ilyenkor csodálatos a napkelte. A hegy tetején egy templom áll. A ködben alig-alig látszott, így nagyon misztikus volt. Bementünk, de nem volt különösebben érdekes, nem is egy régi épület. A neve Jinding Si, vagyis Arany csúcs templom. A csúcs a templomról, a templom meg a csúcsról kapta a nevét. Eredetileg a templomot bronz cserepek fedték, innen a név. Ha valamennyire tiszta az idő, akkor látható, hogy egy szakadék szélére építették. Akkor viszont hiába meresztgettem a szemem, nem láttam lejjebb 20 méternél, pedig volt még lefelé vagy 2000.
Rövidesen elindultunk lefelé. Lényegesen könnyebben ment, mint felfelé. Betértünk egy kis kifőzdébe, és megebédeltünk. Sehogy sem akarták hagyni, hogy fizessek, de még azt se, hogy a sajátomért.

Lassan leértünk a buszmegállóig. Ők busszal mentek le, én gyalog folytattam. Egy darabig az úton kellett menni, aztán az ösvény lefordult az erdőbe. Biztos ami biztos megkérdeztem, hogy erre kell-e menni, de a párocska nem tudta, annak ellenére, hogy lefelé tartottak ők is. Mindegy, mentek tovább az úton, én meg lefordultam, de rövidesen loholtak utánam, hogy velem tartanának, ha nem bánom. A srác kicsit beszélt angolul, így annyit sikerült kiderítenem, hogy egyetemisták.
Néhány méter után már nem volt olyan jó lefelé menni. A lépcső meredek volt, és csúszós. A köd miatt a szélén, ahol nem taposták olyan gyakran, még valami algaszerűség is tenyészett. Néha a frászt hoztam útitársaimra, mikor meg-megcsúsztam, és valami leírhatatlan balett mozdulattal nyertem vissza egyensúlyomat. Ilyenkor én is beszartam, mert előttem semmi nem volt, csak a nyílegyenes lépcső, ami 50-55 fokkal lejtett, és a vége teljesen eltűnt a ködben. Ettől az volt az érzésem, hogy így folytatódik a végtelenségig, tehát ha legurulok, akkor kilométereket fogok pattogni lefelé a lépcsőkön, ami tekintve, hogy kőből voltak nem látszott egy jó alternatívának. Ja, és hogy még jobb legyen, a 45-ös bakancsom nem nagyon fért el a lépcsőfokokon, ezért csak a sarkonjárás működött.

Az Elefántmosó medencénél megálltunk egy teára. Medencét nem láttam egy darabot sem, csak a szentélyt. A legenda szerint Pu Xian itt mosta meg elefántját. Hogy ki az a Pu Xian, arról fogalmam nincs. Mindegy, tudhatjuk róla, hogy rendesen karbantartotta járművét. Elefánt nincs erre, csak majom, de azokkal se találkoztunk szerencsére. Csak a figyelmeztető táblákat láttuk, hogy vigyázzunk a vad majmokkal.
Ahogy üldögéltünk, szépen gőzölgött mindhármunk háta. Ahogy tovább mentünk, összefutottunk a szingapúri sráccal, miközben ő felfelé mászott. Semmi bíztatót nem tudtam neki mondani. Már nekem is fájt a térdem és a csípőm a folyamatos lefelé döngetéstől. Kicsit később két zarándok jött, vagy inkább csúszott felfelé. Minden harmadik lépés után leborultak a földre, és megérintették a homlokukkal. Tibeti útifilmekben láttam eddig csak ilyet. A testük hosszával mérik ki az utat a szent helyig. A homlokuk tiszta sár volt, és ha jól láttam, akkor már ki is sebesedett. Nemsokára megpihentünk egy templom előtt. Mikor tovább indultunk, egy teherhordó jött szembe, a hátán egy méretes kőtáblát cipelt felfelé. Pár perc múlva üresjáratban kocogott el mellettünk. Égett a pofám, hogy én meg lefelé menet izzadok, mint egy ló. Aztán még egyszer megálltunk mert útitársaim közül a fiúnak egy kicsit melege volt. A hajáról már régóta csöpögött az izzadtság, így eldöntötte, hogy levesz valamit. Kiderült, hogy há-rom nadrág volt rajta, de még ez alá is vett egy jégeralsót. Nem csoda, hogy izzadt!

A Wannian Sihez érve már elment minden vágyam, hogy a kultúrát lássam. Továbbmentünk a buszmegállóba. Utólag megpróbáltam összeadni, hogy hány kilométert tettem meg, de ahány forrás, annyi eredmény. Az egyik szerint kb. 38 km volt, az viszont biztos, hogy 3077 méterről lejöttem 700-ra. Ez úgy 800 emelettel egyenértékű. Ez olyan, mintha otthon 200-szor leszaladnék kenyérért. Na jó, annyi, hogy mindig csak le, de soha nem vinném fel azt a rohadt kenyeret.
A busz visszavitt a faluba, nem volt szükségem a hálózsákra, de legalább cipeltem. Beestem a Teddy Bear Cafeba, és ettem valamit, meg utána küldtem egy sört, ami nagyon jól esett. Utána irány a zuhany, mert még a kabátomat is átizzadtam. Goretex rulez!
Ilyen felfrissülés után visszamentem a Teddy Bearbe egy kis dumálásra.

November 18. Kedd

Reggel húzódott a vádlim, és a térdem is reklamált, nem akarta, hogy menjek. Egyébként egész jól megúsztam. Arra számítottam, hogy lépni nem tudok majd.
Együtt keltem fel Andash-sal, a svéd sráccal, aki szintén a szobában aludt. A legolcsóbb megoldás mindig a dorm, ezért egy négyágyas szobában aludtam, három idegennel. Andash volt az, akivel az előző két este beszélgettem. Lementünk a Teddy Bearbe reggelizni. A szálló tulajdonképpen ugyanaz a cég, csak egy sarokkal arrébb van.
A palacsinta után ő hegyet mászni indult, én Lijiangba. A térképen nem látszik túl messzi városnak.

Bebuszoztam a városba, aztán ki a vasútállomásra. Szépen eltelt az idő, már tíz óra volt, de nem is baj, mert a pénztárnál sikerült megtudnom, hogy az első vonat 15:59-kor indul csak. Az klassz, van hat órám. A városban nincs semmi, nem érdemes akárhova is elmászkálni, pláne nem a nagy hátizsákkal. Szépen leültem a váróteremben, és arra használtam, amire tervezték.
Itt nincs az az anarchia, mint otthon, hogy mindenki oda megy, ahova akar. A peronra csak a vonat érkezése előtt engedik ki az utasokat, a jegyek ellenőrzése után.

Üldögéltem, olvastam az útikönyvet, hallgattam ahogy az óra egymás útán üti el a tizenegyet, tizenkettőt aztán a hármat is, és már ott is volt az indulás időpontja. Felmálháztam, és a többi utassal együtt beálltam a sorba. Mellettem állt egy amerikai fickó, de nem sokat beszélgethettünk, mert ahogy beléptünk a kapun, el kellett válnunk, máshova szólt a jegye. A vonat még sehol nem volt, de a vasutas kisasszonyok mindenkit sorba rendeztek a helyjegye szerint. És valóban, mikor megállt a vonat, az ajtó ott volt a sor elejénél. Minden ajtónál egy vasutas lent, egy fent, és terelték befelé a népet. Amíg várakoztam, úgy gondoltam, hogy majd bámulom a tájat, esetleg olvasgatok egy kicsit, de a felszállásra várakozó tömeg láttán egy kicsit elbizonytalanodtam. Aztán mikor sikerült felverekednem magam, akkor biztos lettem benne, hogy helyjegy ide, helyjegy oda, én itt nem fogok ülni. A baj csak az volt, hogy közben utánanéztem, hogy mennyi is lesz az utazási idő, és nagyon úgy nézett ki, hogy 10 óra. Megkérdeztem a kalauzt és ő is azt mutogatta. Na, gondoltam, most kiderül, hogy tudok-e ennyit állni.

Az első két óra eltelt. Aztán a kaller már nagyon erősködött, hogy menjek át a másik kocsiba, mert oda szól a jegyem. Átmentem vele, de reménytelen volt. A hely, ahova ülnöm kellett volna egy kicsit túltelített volt. A négy ülésen hatan ültek, az ölükben még két ember, az ülések között lévő asztalon pedig a tetőig halmozva a motyó. Mutogattam, a kalauznőnek, hogy hagyja a fenébe az egészet. Gondoltam, ha én ezeket felállítom, akkor csendben meglincselnek, de amúgy se tudtam volna odáig átverekedni magamat a tömegen. Annyi előnye volt az akciónak, hogy sikerült felrakni a hátizsákomat a csomagtartóra. Rövidesen megjelent a kalauz egy kisszékkel. Szétnyitható, 20 cm magas alkalmatosság volt, és nekem szánta kárpótlásul. Hát, több mint a semmi, így leültem a lábak közé. Valamit még magyarázott, de nem értettem belőle egy hangot se, úgyhogy elment. Pár perc múlva újra megjelent egy cédulával, amire valaki felírta a mondandóját angolul. Ez állt rajta: Panzhihua hair give me. Panzhihua haj ad nekem. A Panzhihuát értettem, ott kellett leszállnom, hogy Lijiang felé továbbmenjek busszal. De mit akarhat a hajammal? Hát nekem is alig van, és még adjak is neki? Sorban futottak át a gondolatok a fejemen, hogy mit lehet hajjal csinálni, mikor észrevettem, hogy a kisszékre mutogat. Óóó! Hát nem hair, hanem chair! Így már érthető, nem hajat akart, hanem a széket, csak egy c betű maradt le. Megnyugtattam, hogy nem viszem magammal a kincstári hokedlit.

Lassan a mellettem ülőkkel is összebarátkoztam, amennyire a nyelvi korlátok engedték. Megkínáltak egy kis főt tojással, meg piával is, bár ez utóbbival óvatosan bántam, nem akartam elbutulni, hiszen egész nap nem ettem, akkor meg üt a tömény.
Az utazás közben öt percenként fel kellett állnom, mert jött valamilyen mozgóárus, akinek kellett a hely. Nem bántam annyira, mert amennyire le szerettem volna ülni az út elején, anynyira akartam felállni, mikor megkaptam a székemet. Összesítve tehát sehogy se volt jó. Aztán szépen eljött a nap vége is.

November 19. Szerda

Azzal, hogy az órámon eggyel előrébb ugrott a dátum, nem sok dolog változott. Ott kushadtam a tábori hokedlin, és már elzsibbadt mindenem. Még két óra volt hátra az útból. Ezek az utolsó órák telnek a legnehezebben, ezt már megfigyeltem, és akkor se volt másképp. Aztán hajnali kettőkor csak begördültünk Panzhihuaba. Visszaszolgáltattam a kincstári hokedlit és leszálltam. De jó is volt mozogni, bár nem ment könnyen. Összesen vagy öten szálltunk itt le, pedig nem olyan kis város. A kijáratot alig találtam meg, mert ugye kimenni se lehet, csak úgy, kifelé is ellenőrzik a jegyeket. Még jó hogy az ilyesmit mindig elrakom, mert ráfaragtam volna. Ahogy kiléptem megrohantak a különböző felhajtók. Két csoportra voltak oszthatók. Az egyik banda szállást ajánlott, a másik taxit. Én az utóbbiak közül választottam, mert a buszpályaudvarra akartam menni. Lehettem volna tökös, hogy felhajtsak egy buszt, vagy hasonlót, de nem voltam az. Puhány módon a taxit választottam, ezt a tettemet csak azzal ma-gyarázhatom, hogy fogalmam nem volt, hogy merre is kellene elindulni, és milyen messze lehet, és térképem se volt. Szóval sikerült egy olyan embert találni, aki valamennyit beszélt angolul, neki elmagyaráztam, hogy hova akarok menni. Elvitt egy taxihoz és beültünk. Meglepődtem, mert nem ő volt a sofőr, és egy nő is beült még a kocsiba. Örültem, gondoltam megosztjuk a költségeket és mindenki jól jár. Elindultuk. Mi előre a taxiórán a számok meg felfelé. Figyeltem, hogy nem visznek-e körbe-körbe, de nem. Közben gyanússá vált, hogy a sofőr és a pasi haverok, és a számla teljes összegét én fogom fizetni. 30-nál kicsit elkezdtem izgulni, hogy ugyan hova megyünk. 40-nél meg is kérdeztem, hogy messze van-e még. Egyre keskenyebb utakon mentünk, mindenféle gyárak között, és ha nincs ott a nő, én biztos lettem volna benne, hogy megyünk egy elhagyatott részre, ahol agyonütnek, és viszik a cuccomat. Így, hogy ott volt, nem voltam teljesen biztos. A pasi később megnyugtatott, hogy kb. 50 Y lesz a tarifa. Hát 60 lett. Ez csak azért érdekes, mert a vonatjegyem volt 70.

Fizettem, és letelepedtem a buszpályaudvar elé, mert ilyenkor zárva van az ilyesmi. Mutogatta a taxis, hogy ott egy hotel, de nem akartam fizetni egy pár óra alvásért. Így legalább elkönyveltem magamban, hogy sok volt a taxi, de egy szállodát megtakarítottam. Ott üldögéltem a hátizsákomon, mellettem két összetolt székben valami gondnok aludt, és mikor felnéztem az égre nagyon megörültem, mert megláttam a csillagokat. Nem valami szentimentális érzés lett úrrá rajtam, csak annak örültem, hogy nem voltak felhők. Hallottam ugyan Emei Shanban, hogy Yunnanban kék az ég, de Andash-sal csak röhögtünk, hogy nem lehet igaz, mert Kínában ilyen nincs. Hat hete nem láttam az eget, és most úgy nézett ki, hogy csak a napkeltét kell megvárnom, és lesz kék ég, meg napsütés, pedig még nem is Yunnan tartományban voltam, csak Sichuan szélén.

Rövidesen társaságot is kaptam. Egy kínai párocska csatlakozott hozzám. Beszélgettünk egy keveset, aztán elvonultunk kajálni valamit. Egy kifőzdében ettünk dumplingot. Ez az a bizonyos gőzölt tésztagombóc, ami hússal van töltve. 6 yuanból hárman bezabáltunk. Ők se hagyták, hogy fizessek.
Látszik, hogy terjed a nyugati gondolkodásmód, mert ők is azt csinálták, mint sokan Európában. Gyűjtöttek egy kis pénzt, és utána felmondtak, csak utazgatnak az országban. Annyi a különbség, hogy nem lépik át a határt. Persze Kína estében ez nem nagy korlátozás.
Hatkor kinyitott a pályaudvar és megvettük a jegyeinket. Az én buszom hétkor indult Lijiangba, az övék nyolckor a Lugu tóhoz, így elbúcsúztunk.
A nap is felkelt, és előtűnt a kék ég. Sokáig nem éveztem, mert elaludtam, mint akit agyonvertek. Egyszer megálltunk pihenni, itt vettem egy üveg vizet, mert nagyon szomjas voltam. Életem legszörnyűbb ásványvize volt. Mentollal ízesített víz! Mintha egy rágót áztattak volna bele.

Aztán megérkeztünk a végcélhoz, Lijiangba. Fantasztikus város, a naxi kisebbség központja. Először azonban az tűnt fel, hogy milyen jó idő van, a kabátot vettem is le, és néhány méter után a pulóvert is. Az óváros nem volt messze a buszpályaudvartól, és gyorsan meg is találtam. Sehol egy modern épület, sehol egy neon reklám, csak a keskeny, kanyargós utcácskák, és azok szélén a nyílt vízvezeték. Ja, meg több ezer kínai turista. Ezekkel kellett megküzdenem, hogy szállást találjak, meg az utcaszerkezettel. A kínai városok általában derékszögű utcákból állnak, ez meg itt maga a káosz, de gyönyörű. Nem véletlenül lett a Világörökség része. A magyar útikönyvem szánt is rá vagy öt sort, abban is sikerült hibát ejteniük.

Nagyon jó szállást találtam. Egy hagyományos naxi ház, a város közepén. Hiába küzdöttem, nem engedtek az árból, így kénytelen voltam a teljes árat fizetni, ami így volt vagy 40 Y. Egy helyes kis szobát kaptam, ahol minden volt csak fény nem, de az meg minek. Fáradt voltam, mégse bírtam ki, hogy ne induljak felfedezőútra.
Az itt élő naxik Yunnan tartomány sok nemzetsége közül az egyik. Az ősi társadalmuk matriarchális volt, de nem túl szigorú. Érdekes, hogy a szavak értelmét kibővítette, ha a női jelentésű toldalékot adták hozzá és kisebbítette, ha a férfiét. A férfi-nő kapcsolat elég laza volt. Nem okozott problémát, ha egy pár nem házas, a férfi bármikor meglátogathatta kedvesét, aztán hazatért. Ha gyerek született, akkor a nő nevelte fel, de anyagilag a férfi is támogatta. Egészen addig, míg a kapcsolat működött. Az öröklés is leányágon történt.

Saját nyelvük és írásuk is van. Az írásuk kb. 1000 éve fejlődött ki, és az egyetlen ma is használt hieroglif írás. A vallásuk, a Dongba, a tibeti bon vallás egy oldalhajtása. Sámánok biztosították a kapcsolatot a naxik és az égiek között.
A népviseletet a mai napig hordják, bár inkább csak a nők. A turizmus fejlődésével egyre több han kínai költözik a városba, a jó üzlet reményében.
1996-ban erős földrengés rázta meg a vidéket, és rendesen lenullázta Lijiang újvárosát, de a tradicionális épületek szépen megúszták az esetet. Erre a kormány is felfigyelt, és betonból épült házak helyett a hagyományos technológiát alkalmazva építették újjá a várost.

Ahogy a mászkáltam a keskeny utcákon, eszembe jutott, hogy nem ártana enni is végre, mert ez már régóta nem történt meg. Egyébként is nehezen vettem rá magam az evésre, mert azt igazán rossz egyedül csinálni, a turistáktól hemzsegő belvárosban meg amúgy se tartottam gazdaságosnak. Ballagtam kifelé, a kevésbé tömött részek felé, és közben ráakadtam egy nénire, aki tésztába tekert virslit sütögetett. Rögtön be is dörgöltem kettőt. Kicsit el is égettem vele a számat, de mint azt barátom ilyen esetekben mondta: Én nem sajnállak, a mohóságod az oka!

Tele hassal békésen sétálgatva ráakadtam egy internet caféra, ideje volt már jelentkezni az otthoniaknál, így betértem, de inkább csak felidegesítettem magam. Az ékezetes betűk helyett kínai karaktereket láttam csak. Ez nem lenne akkora katasztrófa, de nem csak az ékezetes karaktereket, hanem a mellette álló mássalhangzót is belevonta az átalakításba a gép, így egy betűt se tudtam elolvasni a leveleimből, és ami rosszabb, írni se tudtam. Grrr!
Visszamentem a szállásomra egy kis pihire, mert abból is hiányom volt. Aztán céltalanul kóvályogtam az utcákon, és vártam, hogy besötétedjen, mert szerettem volna pár esti képet csinálni. Séta közben láttam egy boltot, ahol pecséteket faragtak. Már régen elhatároztam, hogy egy ilyet csináltatok Gabinak, névnapjára. Itt meg is ejtettem a boltot.
Ahogy sötét lett, még egyszer körbelőttem a várost. Pozitív volt, hogy egész diszkréten világítottak ki mindent. Sehol egy villogó futófény, vagy hasonló.
Korán lefeküdtem, mert volt mit bepótolni.

November 20. Csütörtök

A felkelés is a pótlás jegyében történt, így csak fél tizenegykor sikerült kikászálódnom az ágyból. Nem volt nehéz elaludni, mert jó sötét van a szobában. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a falak papírvékonyak, így mindent hallottam, ami a szomszédban történt. Bár ettől aludhattam volna, mert nem volt semmi érdekes. A fűtés itt is hiányzott, de ezt takarókkal megoldottam.
Kicsit szétszórt voltam, így miután elindultam, rögtön fordultam is vissza a vízért. A csapvizet senki nem issza meg forralás nélkül, még a helyiek sem, így, bár nem szokásom, én se tettem. Helyette a szobámba készített forróvizet töltöttem ki a poharakba, és vártam meg, amíg kihűl. Csak nem fogok drága pénzen ásványvizet venni!

Az utam ma a Fekete Sárkány medencéhez vezetett. Valahol félúton vettem észre, hogy az útikönyvet se hoztam magammal. Ekkor már nem volt kedvem visszamenni, inkább a vadkacsagénekre bíztam magam, meg az emlékezetemre. Ahogy mentem, a beleim felől furcsa hangok érkeztek. Eszembe jutott Imréék jóslata, miszerint Kínában három hetetente fosni fogok, és én eddig nem tettem. Lehet, hogy eljött az időm? Aztán arra gondoltam, hogy csak néhány napja dobtam Buddhának pénzt, igazán nem hagyhat szó szerint szarban. Nem is tette, elmúlt a probléma, és a félelmem is.
A tóhoz is megérkeztem. A város innen kapta egykor az ivóvíz ellátást. Az utcák mellett még most is folyik a víz a csatornákban, de már rég nem ivóvízként. A tó gyönyörű. A víz kristálytiszta, aranyhalak úsznak benne, egy tipikus soklyukú, fehér kínai híd szeli át, a háttérben sárguló páfrányfenyők, messzebb egy havas hegycsúcs. Ha valaki lefestené, rávágnám, hogy giccs, de még fotón is necces. A valóság egészen más.

Visszafelé megálltam enni egy lepukkant kis kifőzdében valami tésztára. Előnyben részesítem az ilyen helyeket, szemben azokkal, ahol csak turisták esznek, és népviseletben vannak a pincérek. Tizedéért megkapom ugyanazt, és nem érzem úgy, hogy én vagyok A KÜLFÖLDI.
Visszamentem az útikönyvemért, és teszteltem a beleimet. Buddha velem volt!
A Mu család rezidenciája volt a délutáni program. Ők a naxi nemzetség vezetői voltak jó darabig. A palota 500 évvel ezelőtt épült, de a 96-os földrengés elintézte, utána inkább lehet mondani, hogy újra felépítették, mint hogy helyrehozták. A palota nem egy épületből áll, mint felénk az ilyesmi, hanem, mint a templomok is, egy nagy területen elrendezett pavilonok csoportja. Mindegyiknek megvolt a maga funkciója. Ma múzeumként működnek. Az egyik épületben például egy fiatal naxi lány szobája van berendezve. Mikor beléptem, az egyik múzeumi gondnok éppen a takarítgatta a kiállítási tárgyakat. Történetesen egy fiatal nő volt, népviseletben. Mintha visszaléptem volna az időben. Sajnos nem hagyta, hogy lefényképezzem.

Egy másik épületben kalligráfiák voltak kiállítva, de ez engem annyira nem hatott meg, mert az én szememben mind egyformának tűnt. Megint máshol zenekar játszott hagyományos hangszereken, hagyományos zenét. Sétálgattam még a parkban, és a különböző pavilonokban. Nem aprózták az építkezést, szép kis területet belaktak.
Innen a az új- és óvárost elválasztó dombra mentem. Itt áll a Múltba tekintő pavilon, vagyis Wanggu lou. Nem túl régi épület, a turisták számára húzták fel, de a stílusa, és építési módja megegyezik az ősivel. Négy emeletes, a legfelső szintről jó kilátás nyílik a városra. Látható, hogy az óvárosban sehol egy modern stílusú ház, és sehol egy derékszög az utcák rendszeré-ben, vagy inkább rendszertelenségében. Mindenfelé csak a szürke tetőcserepek, az össze-vissza nőtt házak tetején.
Ezután időmet a főtéren üldögélve töltöttem. Tervezgettem, hogyan tovább, néztem a turistáknak táncoló öregasszonyokat. Nem egészen értem miért csinálják, mert itt nincsen kalapolás. Lehet, hogy csak örömből? Biztos létezik még ilyen is a világban!
Aztán egy egyetemista srác szólított meg. Interjút készített velem eddigi utamról, mert az iskolában ezt a feladatot kapták, valami felmérés részeként. Elbeszélgettünk, aztán mennie kellett a dolga után.
Sétálgattam, vacsoraként banánt ettem, aztán visszavonultam.

November 21. Péntek

Reggel nyolckor csörgött a vekker, le is nyomtam, és áttekertem kilencre. Ez már régi jó szokásom. Az éjszaka nem telt valami jól, nem tudom miért.
Szóval kilenckor kezdtem el feltápászkodni, és pakolni. Az utam a buszpályaudvarra vezetett. A mai cél Zhongdian. Megvettem a jegyet, és örömmel láttam, hogy nem fogok éhen halni a kilenc órás buszozás alatt, mert van idő egy gyors reggelire. A buszpályaudvarok mellett mindig van kajálda is, ahol ezt meg is ejtettem.
A buszon rajtam kívül két turista volt még, egy pár Hollandiából. Elbeszélgettünk egy kicsit, ők a Tiger Leaping szakadékba tartottak, túrázni. Én is beterveztem ezt a túrát, mert szép helyeken vezet, de az Emei Shan lemászása után úgy döntöttem, örülök, hogy tudok járni, nem kell nekem újabb gyalogtúra. Rövidesen elhajtottak, hogy rossz helyen ülök, nem oda szólt a jegyem. Se előtte, se utána nem fordult elő, hogy valaki adott volna jegyen szereplő számokra.

Az út hosszú volt, és meglehetősen zötyögős, mert éppen felújították, kiszélesítették. A munka megfigyelésem szerint leginkább abból állt, hogy a hegyből egy kicsit lefaragtak, hogy elférjen egy szélesebb út, amivel azt érték el, hogy a meredekebbé vált hegyoldal állandóan megcsúszott, és eltemette az épülő utat. Ezeket a szakaszokat letakarították, hogy helyet adjanak egy újabb földcsuszamlásnak. Az épülő úton haladt a teljes forgalom, mert a hegyekben nem lehet csak úgy megkerülni az építkezést. Rettenetes por volt, minden növény, épület, vagy akármi ami egy napig mozdulatlanul képes maradni, ugyanazt a barnásszürke porszínt vette fel.

Aztán elhagytuk ezt a szakaszt. Egyszer megálltunk, hogy utasokat vegyünk fel. Olyan ruhában szállt fel egy nő, hogy azt hittem, valami útifilmben vagyok. A fején hatalmas fejdísz, leginkább mintha egy rajztábla lett volna a kendője alatt, a fülében meg vállig érő fülbevaló. Igazából nem is a fülébe volt akasztva, hanem a hajába. Gondolom így kényelmesebb. Egy pillanatig azt hittem a helyi néptánckör tagja, de a karjában hozta a gyerekét is, aztán felszállt a férje is, kevésbé impozáns öltönyben.
Végül megérkeztünk a Zhongdianba, Tibet kapujába. Innen nyugatra terül el Tibet. A hivatalos határ csak egy ugrás innen, ami az útviszonyokat és a kínai arányokat tekintve ugrás, mert busszal öt óra zötyögést jelent. A helyi lakosság nagy százaléka már itt is tibeti. A feliratok nem csak kínai karakterekkel szerepelnek, hanem a tibeti írással is, bár nekem mindkettő kínai.

Amikor leszálltam a buszról, akkor láttam, hogy a hollandok ugyan leszálltak korábban, de így is maradt külföldi a buszon. Egy kis ember nagy hátizsákkal. Beszélgetni kezdtünk, aztán együtt indultunk szállást keresni. Stefanonak hívták a srácot, Olaszországból jött, és nagyon mulatságosan nézett ki. Nem volt magasabb 160 cm-nél, jól beleillett ilyen szempontból a környezetbe, de igazán az volt röhejes, mikor a hátára vette a saját testtömegénél jelentősen nagyobb hátizsákját. Ilyenkor olyan pózt kellett felvennie, mint egy síugrónak, hogy ne essen hanyatt a súlytól. Hogy vinni hogyan tudta, azt nem nagyon értem. A város 3200 méter magasan fekszik, így oxigénben sem dúskál, szóval jó sport lehetett számára a cipekedés. Nekem se volt könnyű.

A szálláskeresés nem ment túl könnyen, mert fogalmunk sem volt, hogy hol is rakott ki a busz. Az első szállásnak látszó helyen érdeklődtünk, és útbaigazítást nem, de szobát adtak, bár gyanús volt, hogy nem ott jártunk, ahol a térkép alapján gondoltuk. Fűtés itt se volt, de ekkor még nem éreztük annyira hiányát, mert csak a cuccokat dobtuk le, és indultunk valami élelemforrás után nézni. Kis séta után beültünk egy helyre. A néni nagyon lelkes volt, még fűtést is hozott. Az asztalunk mellé tolt egy lavór faszénparazsat. Itt találkoztam először ezzel a megoldással. Étvágyam nem sok volt, az okosok szerint a magasság miatt. Hittem nekik, és magamba diktáltam a kaját, nehezen ment.

Innen a város kolostorához, a Ganden Sumtseling Gompához indultunk. A buszmegállóban vártuk becsülettel, hogy jöjjön a 3-as busz, de csak nem akart megérkezni. Aztán elindultunk gyalog. A kereszteződéshez érve végre jött egy busz, de teljesen más irányból, mint a térkép szerint kellett volna. Kezdtük sejteni, hogy tényleg teljesen máshol vagyunk, mint gondoljuk, de hol? Valahogy csak felültünk egy olyan buszra, ami a kolostorhoz vitt.
A busz a szokásos volt, csak nem távolsági, hanem helyi üzemmódban. Tízegynéhány személyes roncs. Az ajtót a sofőr madzaggal nyitotta, és gumikötél zárta valaha. A madzag az működik, de a gumi annyira elernyedt, hogy helyette nagy gázzal indult, ettől becsapódott az ajtó. Az út nem volt hosszú, összesen talán öt kilométer.
A busz megállt, és a sofőr egy kis ösvényre mutatott, hogy arra. Biztos tudja! Lekászálódtunk és a mutatott irányba indultunk. A kolostor az út mellett álló dombon volt. Nem is lehet szimplán kolostornak hívni, mert egy egész falu van a templomegyüttes mellett, itt élnek a szerzetesek, összesen vagy hatszázan.

A házak közt másztunk fel a keskeny ösvényeken a kolostor felé. Nem ment könnyen, fújtattunk mindketten. Felérve nem láttunk semmi arra utalót, hogy jegyet kellene venni, pedig az útikönyv szerint kell. Mindegy, nem küzdöttünk érte. Először, egy csapat kínait követve a konyhába mentünk be. Sajnos fényképezni bent nem lehetett. A konyha gyakorlatilag egy nagy nyitott tűzhelyből állt. Fent a tetőn nem igazán kémény volt, csak egy nyílás, ami fölé egy kisebb tetőt emeltek, így a füst is kimehetett, és az eső se jött be. Mindent korom borított, ennek ellenére kellemes illat terjengett a tűzifa miatt. Azt hiszem valami borókafélével tüzel-nek, attól ilyen. Innen rögtön át lehetett menni egy szentélybe. Itt még tettem egy kísérletet, és megkérdeztem, hogy fotózhatok-e, de nem. Pedig itt se volt senki. A csoportot követve átmentünk a szomszédos épületbe is. Az előző szentélyhez hasonló volt, de sokkal nagyobb. Az oltáron jakvajmécsesek, fényképek, szobrok. A párhuzamosan elhelyezett padsorok üresek, de amikor nincsenek turisták, akkor itt ülnek a szerzetesek. Benéztünk még egy templomba, ami üres volt. Kihasználtam a helyzetet és suttyomban csináltam egy-két képet.

Ahogy a nap lement, mi is hazaindultunk. Útba esett a buszállomás, így beugrottunk megnézni mikor megy reggel busz, mert Stefano ment tovább Deqinbe, utána visszamentünk a szállásunkra aludni. Dermesztő hideg volta a szobában. Szerencsére három ágy volt kettőnk számára, így megosztozhattunk a plusz takarókon. Nem sokat segített az ügyön.

November 22. Szombat

Reggel Stefano és a hátizsákja leléptek, még integettem nekik a takaró alól, de nem volt merszem kijönni onnan. Tízkor véglegesen felkeltem. Megpróbáltam letörölni az ablakról a párát, hogy kinézzek, de nem sikerült, le volt fagyva. Másodszori, határozottabb próbálkozásra sikerült némi lukat vésnem a jégre, és azon keresztül láttam, hogy felhős az ég. Nem lett tőle túl jó kedvem, mert embereket akartam fényképezni, az meg csak teleobjektívvel megy, ahhoz meg fény, vagyis napos idő kell.
Sál-sapka szerelésben indultam a város felé. A pocsolyákon még volt némi jég. Akármilyen magasan is voltam, megéheztem. A városközpont felé mentem, már ha lehet ilyenről beszélni. Zhongdian, akármilyen szép kolostor is van itt, jóindulattal is csak egy porfészek.

Az utamba esett a piac, nem az a turistabazár, hanem az, ahol bevásárolnak az emberek. Kapható volt ott mindenféle élelmiszer, az viszont biztos, hogy az ÁNTSZ bezáratná, felszántaná, és a helyét behintené sóval. Egy szóval egy kisebbfajta csoda. Népviseletben az árusok, és hatalmas kosz. A helyéből egyébként sikerült megállapítanom, hogy a buszpályaudvart áthelyezték, ezért keveredtünk meg annyira Stefanoval, mikor a szállodát kerestük, és ezért nem jött azon az úton 3-as busz.
Nem messze a piactól találtam egy dumpling kifőzdét, be is tértem reggelire. A hely akkora volt, hogy megfordulni is alig lehetett, és még itt főztek is. Ettől úgy bepárásodott a szemüvegem, hogy az orromig nem láttam. 2,5 Y-ért úgy bezabáltam, hogy utána menni is alig tudtam.
Kicsivel arrébb volt egy másik piac, ahol nem csak élelmiszereket árultak, hanem minden egyebet is. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és vettem egy tibeti trombitát. Ha másra nem, hát arra jó, hogy felébresszem vele a szomszédokat.

Az óvárosba tartottam, ami akkora, hogy inkább ófalunak kellene hívni. Közben megejtettem életem legnagyobb sportteljesítményét, elszívtam egy szál cigit séta közben. Alapban azért ez nem probléma, de ott hiányom volt oxigénből. Az épületek között itt se volt egyetlen új se, csak a régi favázas, zsindelytetős házak egy domb körül. Egy üres telken építkeztek, de szintén a hagyományos stílusban. A dombon egy kis kolostor állt, meg egy sokkal nagyobb imamalom. Megkerültem az egészet, hogy megtaláljam a bejáratot, aztán felballagtam a lépcsőn a bejárathoz. Kifizettem a beugrót és másztam tovább. Fent, a domb tetején egy egészen kicsi szentély állt, egyetlen szerzetessel. Annyira megörült a ritka látogatónak, hogy azonnal a kezembe nyomott egy adag füstölőt, hogy gyújtsam meg. Cserébe dobtam némi pénzt a perselybe. Körbesétáltam az aprócska helységet, aminek a sarkában a szerzetes fekhelye volt, aztán elbúcsúztam tőle. A kilátás jó volt a dombról, körben a régi házakkal. Közelebbről is megnéztem az imamalmot, de megforgatni meg se próbáltam, mert csak beégtem volna, hogy meg se tudom mozdítani. Új építmény volt, tibeti felirattal, meg a szélén horogkeresztes sormintával. Ez a horogkereszt nem pont olyan, mint a Hitlerféle, és itt sokkal régebb óta használják, csak az volt a gond, hogy nem védették le a logót, aztán a nácik lecsaptak rá.
Lemásztam, és visszafelé, a csortenhez indultam. Közben szembe jött két öregasszony, két akkora adag rőzsével a puttonyukban, hogy Munkácsynak három rőzshordója se vinné el egy fordulóra.

Kis keresgélés után meglett a csortenhez vezető ösvény is. Felmásztam, de nem éreztem túl jól magam. Először éreztem úgy, hogy nem tökéletesen biztonságos helyen vagyok. Teljesen kihalt hely volt, csak két fiatal fickó bámulta minden léptemet, én meg szépen paráztattam magam.
A csortenen mindenhol imazászlók lengtek, többé kevésbé megtépázott állapotban, úgy, ahogy annak lennie kell. Minden lengés egy ima az égbe. Megforgattam még az imamalmokat, az soha nem árt. Meg is lett az eredménye, percek alatt eltűntek a felhők, nem maradt semmi, csak a ragyogó kék ég, indulhattam fotózni. Embereket fényképezni Kínában se túl egyszerű, mert nem szeretik. Ha mégis megengednék, akkor pózolás lesz csak belőle. Annyival egyszerűbb volt a dolog, mondjuk egy arab országhoz képest, hogy legalább akkor nem szóltak rám, hogyha másokat fényképeztem. Kifejlesztettem a technikámat. Mindenki az utca napos oldalán mászkált, mivel az árnyékban hideg volt, csak én maradtam ott, onnan lődöztem a népet. Ki figyeli, mi van az utca túloldalán?

Közben a húgomnak bevásároltam egy tekercs imazászlót, gondoltam ennek biztos örülni fog, mert ilyet nem árulnak a kínai piacon, ellenben a legtöbb errefelé kapható termékkel.
Dél felé beültem a Tibet Caféba egy sörre, aztán ha már ott voltam rendeltem egy adag kaját is. Nem sokkal később bejött egy srác. Mivel egyedül ültem az asztalnál, meginvitáltam. Mathieunek hívták, együtt ebédeltünk, aztán beszélgettünk egy ideig, majd elmentünk a kolostorba még egyszer. Új koncepcióval kezdtünk a látogatásnak: az az ajtó, amelyik nyitva van, azon be lehet menni, tehát be is megyünk.

Vagy korábban értünk oda, mint előző nap Stefanoval, vagy nem ment korábban haza jegyszedő, de kellett vennünk jegyet. Mindegy, nem egy nagy összeg. Végigjártuk ugyanazokat a helyeket, amiket előző nap is láttam, de kicsit több időt szántunk rá. Bementünk a szomszédos, még épülő templomba is. A falak már ki voltak festve, mindenfelé démonokkal. Az egyik kisebb helységben még dolgoztak a festők, de nem zavarta őket, hogy ott téblábolunk. A terem közepén egy hatalmas bronz Buddha-szobor trónolt. Nagyjából már elkészült, de a festését még el se kezdték, be volt állványozva. Felmásztunk az emeletre, a szobor arcával egy szintre. Itt se készült még el minden. A kisebb szobrok már készen voltak, de nem kerültek még a helyükre, egyelőre még lenylonozva vártak a sorukra. Halmokban álltak a szent szövegek, és az imamalmokba való tekercsekre írt imák. Följebb másztunk, fel egészen a tetőre. Nemrég fejezhették be, mert a sárgaréz borítás még úgy fénylett, mint az arany. Alattunk a falu, az utcákon egy-két bordó ruhás láma beszélget. Az itteniek a karmapa, vagyis a vörös sapkás szekta tagjai.

Lemásztunk, hogy megkeressük azt a termet, ahol a 108 imamalom van. Az egyik lépcsőn felmászva benéztünk az ajtó egyik résén, és láttuk, hogy megvan a hely, de nem tudunk bemenni. Csalódottan jöttünk le. Az udvaron két szerzetestől megkérdeztük persze mutogatás-sal , hogy fel lehet-e menni. Azt mutogatták vissza, hogy nem. Egyikük feltűnően nézte a fényképezőmet, úgyhogy megmutattam. Nagyon tetszett neki, rögtön csinált is nekem egy képet így utólag nem is lett olyan rossz. Cserébe én is csináltam róluk. Meglepett, hogy nem tiltakoznak, hanem örülnek neki. A kattintás után kérdőn néztek rám: hol a kép? Még Chengduban láttam egy műsort erről az országrészről, és a forgatócsoporttal is hasonló dolog esett meg. A hátizsákomból kiálló trombitát is felfedezte az idősebbik, és azonnal ki is húzta, hogy belefújjon egyet. Volt olyan hangja, hogy rögtön adta is vissza, mielőtt valaki reklamál a szent hely környékén keltett hangzavarért.

Megmutattam Mathieunak a másik templomot, ahol előző nap a fényképeket csináltam. A bejáratnál három fiatal szerzetes ült a napon, egy meglehetősen profinak kinéző nő meg fotózta őket. Gondoltam beszállok én is, aztán majd mutogathatom, hogy nekem is van ilyen képem. A szerzetesek mutogattak, hogy menjünk csak be. A fotósnő is mondta, hogy menjünk be, bár fényképezni nem lehet.
A belső ajtó csak egy függönnyel volt elzárva, de ez nem zavart, mert simán átláttunk felette. Bent a padokon sorban ültek a szerzetesek és a szent szövegeket tanulták. Monoton hangon ismételgették az évezredes tételeket az összefűzetlen lapokból álló könyvekből. Persze, ha jobban megnézte az ember ezeket, akkor feltűnt, hogy mindenki fénymásolatból tanul, de miért is várnánk, hogy ősi iratokat koptassanak, ha lehet másolni. Az ajtóhoz közel ülő gyereket azonnal minket kezdtek el bámulni, ugyanúgy, mint a világ bármelyik részén, ha idegen téved az iskolába. Az se zavarta őket, mikor néha gyors pattogással megforgatta valaki a kis kézi dobot. Ránk se hallgattak, hiába mutattuk, hogy tanuljanak, ne minket nézzenek. Persze magam se gondoltam komolyan, hogy ez hatásos lenne. Felmásztunk az oldalsó lépcsőn, így a fentről nézhettünk le rájuk, és minket se látott senki.

A kijárat felé menet észrevettük, hogy van még egy ajtó, amelyiken nem mentünk be. Egy lépcső vezetett felfelé, egyenesen abba a terembe, ahol az üvegtető alatt körben sorakoztak a keresett imamalmok. körbejártunk és megforgattuk mindet, aztán egy másik lépcsőn felmentünk a tetőre.
Innen nyílt egy helység, ahol húsz-harminc szerzetes tanácskozott. Éppen az ajtó felé tartottam, hogy véletlenül belessek, mikor kitódultak. Nem sokat foglalkoztak velünk. Úgy éreztem magam, mintha visszaléptem volna néhányszáz évet. Sorba jöttek kifelé a bordó ruháikban, egyik karjuk teljesen meztelenül hagyva. Némelyik barátságosan felénk biccentett, aztán a lementek a lépcsőn a napi dolgaik után nézve. Itt a tetőn állt egy másik kis építmény, amiben egy hatalmas dob volt. A turisták már gondosan összefirkálták. Körülötte imamalmok.

Lemásztunk az épület tetejéről és úgy döntöttünk, hogy mielőtt elmennénk, még sétálunk egyet. Így találtunk rá, egy teljesen elhagyatottnak tűnő újabb templomra. Felmentünk az oldalsó lépcsőn, és a végén lévő ajtó mögül hangokat hallottunk. Bementünk, három szerzetes beszélgetett bent. Azonnal meginvitáltak a villanyrezsó mellé, aminél melegedtek. Kicsit körülnéztünk a nyomasztó helységben, aztán leültünk. Szinte minden feketére volt festve, csak a figurák körvonalai voltak fehérek. Démonokat, kibelezett embereket, és szárítókötélre lógatott lenyúzott emberbőröket és mindenféle szörnyeket ábrázoltak a falfestmények.

A szerzetesek azonban barátságosak voltak. Tubákkal kínáltak, és megpróbáltak beszélgetni velünk. Elég nehézkesen ment, csak annyit sikerült megbeszélnünk, hogy ki hány éves, és hogy nekem hányas a lábam. Ezek azért sikerültek, mert kínai számokat tudtam, sokkal többet nem. Ők is felfedezték a trombitát, de csak megnézték, zajongani nem akartak. Egy ideig még üldögéltünk, aztán búcsút vettünk tőlük.
A domb aljában, ahonnan a busz indult, volt egy bazár, ott beszereztem egy imamalmot, mert anélkül nem mehettem haza.
Este még elmentünk Mathieu szállodájába inni egy sört. A nagy vaskályha mellé telepedtünk, mert csak ott volt elviselhető az időjárás. Megjelent az a két srác is, akikkel Emei Shanban beszélgettem. Ők más útvonalon jöttek, a hegyek között.
A szállásom a város másik felén volt, így kellett tennem egy jó kis sétát. Meg akartam nézni a buszindulást, de már késő volt, bezárt a buszpályaudvar. Mindegy, majd reggel kiderül.

November 23. Vasárnap

Reggel hatkor csörgött a vekker. Kurva hideg volt, de felkeltem és felvettem a hasonlóan hideg nadrágomat, majd egy vetődéssel mentem is vissza a paplan alá. Kint még tök sötét volt, az ablakon masszív jégréteg volt. Fűtés természetesen semmi. A rossznyelvek szerint a tibetiek háromszor fürdenek csak. Születésükkor, házasodás előtt, és haláluk után. Ilyen időjárás mellett nem is igazán csodálom, ha valakinek nincs kedve fürdeni a jéghideg vízben.
Abban a szállodában, ahol megszálltam, a vizesblokk egy oldalsó teraszról nyílt. Vagyis nem záródott. Három bokszból állt, amik közül az első kettő pottyantós budi volt, a harmadik zuhanyzó. Volt még egy csap, amiből valami csoda folytán folyt víz, mert ilyen hőmérsékleten jégkockáknak kellene potyogni.

Szóval szokás szerint áttekertem az órát 6:30-ra, aztán 7-re, és végül 7:30-kor fel is keltem. Összepakoltam a cuccaimat és elindultam a buszpályaudvarra. A szobám ajtajától minden nyitva volt a külvilág felé, tehát a folyosón is fagy uralkodott. A teraszon meg ilyen körülmények között egy fickó aludt, két összetolt széken, összesen két pokróccal betakarózva. Úgy látszik, hogy a helyiek az idő során hozzászoktak a klímához. Ehhez képest én két paplan és két pokróc alatt rendesen megfáztam.
A Nap is csak most kelt, így nem késtem le semmiről. A pályaudvaron már folyt az élet. Megvettem a jegyet Daliba. Még csak nyolc volt, a busz meg kilenckor indult, maradt időm kaja után nézni. Az egyik büfében vettem péksüteményt, és leültem a várakozók közé. A Nap 8:05-kor a házak fölé emelkedett. Ez is esemény. Kína egyetlen időzónában van, ami egy ilyen kicsi országból származó ember számára mint én furcsa meglepetéseket tud okozni. Például ez utóbbit is.

Nem sokáig unatkoztam, mert jött egy német lány, aki szintén Daliba tartott. Beszélgettünk a busz indulásáig, de mivel ő kicsit később érkezett, már csak a 9:30-as buszra kapott jegyet. Megbeszéltük, hogy az általa ajánlott szállodában összefutunk.
A hátizsákomat a busz tetejére rakták, aminek annyira nem örültem. A sofőr láthatta ezt rajtam, mert mutatta, hogy rak rá ponyvát. Na, jó, legyen. Nem mintha tehettem volna ellene akármit is. Az út első szakasz szép helyeken vezetett, ugyanarra, amerre jöttem, de odafelé menet nem láttam sokat, mert a függőleges hegyoldal felőli oldalon ültem a buszban. Aztán elértük az útépítést. Lassan zötykölődtünk Dali felé, egészen Qiaotouig, ahol kényszerpihenőt kellett tartanunk, mert az útra zuhant egy méretes szikladarab, azt próbálták meg elpakolni, és ezt ki kellett várni. Kihasználtam az adódó alkalmat, és vettem egy tekercs budipapírt, mert papír zsebkendő helyett ezt használtam, és már elfogyott, köszönhetően a megfázásomnak.
Várakozás közben elbeszélgettem két másik turistával, akik szintén Daliba tartottak, de nem velünk, mert a buszunk már tele volt.

Pont egy orvosszerűség előtt álltunk. Nem igazán orvos volt a hölgyemény a pult mögött, hanem átmenet a védőnő és a természetgyógyász között. Fehér köpenyben tüsténkedett, arca előtt maszk, ahogy kell egy ilyen fertőzésveszélyes munkahelyen. Az üzlethelyiséget semmi nem választotta el az utca porától, ami jelen esetben nem csak frázis, hanem nagyon is valóságos, és nagy mennyiségű por. Volt egy szürke rongya, azzal tartotta fenn a tisztaságot. Végigtörölte a pultot, aztán a cipőjét is. Jött egy kuncsaft valami injekcióért. Egyszerűen leült egy székre, az utcától centikre, és megkapta a seggébe a szurit. Kicsit zavarban volt.
Közben eltűntették a sziklát, mehettünk tovább. Ahányszor megálltunk, hogy valaki leszálljon, mindig le is kellett pakolni valamit a busz tetejéről, például egy komplett sparhertet ilyenkor mindenki a hátizsákomon balettezett amitől sorban rémlettek fel előttem azok a dolgok, amik miatt nem kellett volna rálépni a cuccra.

Egyszer le is rakták a cuccomat, amit jelzésértékűnek véltem, gondoltam itt vagyunk. Megkérdeztem hát, hogy Dali? Bólogattak, így felkaptam a zsákot és indulni készültem. Ekkor értették meg, hogy mi volt a kérdés, és tiltakoztak, hogy még nem. A zsákom hótmocsok volt. A ponyva ugyanis csekély védelmet nyújtott az épülő úton felszedett por ellen. Abból viszont csak a legfinomabb frakció juthatott a ponyva alá, és ott, a huzatmentes helyen immobilizálódott, de csak azokon a felületeken, amik kontaktusba szoktak kerülni a hátammal. Kicsit leporoltam, és beraktam a buszba. A porolással annyit értem el, hogy a kezem is koszos lett.
Még egy óra zötykölődés következett. Mindenér kárpótolt, mikor megláttam a város mögötti hegyeket. A hegyvonulat tetején felhők buktak éppen át, úgy, mintha csak vattát terített volna valaki a tetejére. És a Nap éppen e mögé bukott le.

A város legszélén raktak ki, mert a busz még ment tovább, a pár kilométerre lévő Dali City-be, ami csak pár éve vette fel ezt a flancos nevet, addig Xiaguannak hívták. Gyalog indultam a város felé. Kicsit keveregtem, de viszonylag könnyen megtaláltam a szállást. Az utolsó métereken csatlakozott hozzám egy felhajtó, hogy megmutatja hol van. Akkor már láttam is, de mindegy, biztos kap valami jattot. A recepción összefutottam a német lánnyal. Gyakorlatilag néhány perc eltéréssel értünk oda.
Nagy nehezen megtaláltam a szobámat, ami kicsi volt és sötét, de csak az enyém. Lepakoltam, és lementem zuhanyozni, mert az már nagyon rám fért. Örömmel engedtem magamra a forróvizet, mikor észrevettem, hogy a hátam mögött egy méretes elektromos ventilátort. Kicsit féltem, hogy a szellőztetőrendszer kivégez, mert nem úgy nézett ki, mint egy szakszerűen szigetelt dolog.

A megtisztulás után vacsizni mentem. Nem sokat tököltem, beültem a szálloda éttermébe, és megkajáltam.
A hallban ingyenes internet hozzáférés volt, így nekiálltam leveleket írni, meg olvasni, így pillanatok alatt eljött a tizenegy óra, mikor kipateroltak, hogy húzzak aludni. Így is tettem. Az alvás nem ment könnyen, mert a taknyosság miatt a fülem is bedugult és levegőt se kaptam, viszont folyt az orrom.

November 24. Hétfő

Valahogy csak elaludtam, mert a reggel ébredéssel kezdődött, bár nem voltam valami fitt. Elindultam várost nézni. Menet közben vettem valami mézes péksüteményt, amit séta közben kezdtem el csipegetni, de nem ment könnyen, mert a levegő még mindig nem járta át az orromat. Rágás közben néha meg kellett állnom, hogy egy nagy levegőt vegyek a további élethez.
A San Ta Si, Három pagoda temploma felé mentem. Dali jelképe, a 4000 métert is meghaladó hegyek lábánál áll, a város szélén, nem messze az Erhai tótól. A három pagoda közül a középső, a Qianxun a legmagasabb, 16 szinttel és 70 méteres magassággal. A másik kettő 10 emeletes, és 42 méter magas. A nagyot a IX. században építették Xianból érkezett mesterek, a két kisebb száz évvel fiatalabb. A háttérben a hegyek tetején még mindig ott volt a felhőpaplan, amit előző este láttam. A nap közben kisütött, gyönyörűen megvilágítva a pagodákat a hegyek előtt. Sétálgattam a parkban, megnéztem a templomot is, de teljesen modern, nem túl érdekes. A pagodákat körülvevő parkban van egy mesterséges tó, ebben egyszerre tükröződik mindhárom építmény. Fantasztikusan néz ki. Kis üldögélés után visszaballagtam a városba.

Dali papírforma szerint az Erhai tó mellett van, a valóságban legalább 4 km-re tőle. A tó 260 km2-es, tehát nem kicsi. Egyik oldalról ez védte a várost, a másikról a 2000 méterrel a tó szintje fölé emelkedő hegyek. Csak észak, vagy dél felől lehetett megközelíteni két viszony-lag keskeny átjárón a tó és a hegyek közt. Itt egy-egy erőd állt. 764-ban aztán a mai napig itt élő bai kisebbség elszakadt a Tang dinasztiától, és megalapította a Nanzhao királyságot. Daliban volt a híres Burmai útnak az egyik vége is, szépen éldegéltek, olyan dolgokat építettek, mint például az előbbi három pagoda. Aztán a 1253-ban akárcsak minket, és nem is sokkal később őket is lenyomták a mongolok, és ezzel mintegy visszacsatolták Kínához.
A XIX. századi mohamedán felkelés is innen indult ki. A város jó helyen volt, így könnyen védhették a felkelők. Nem is sikerült őket leverni, csak egy áruló segítségével. A szultán kivonult az ostromlókhoz, hogy kegyelmet kérjen a népének. Az ostromlók csodálatraméltónak találták bátorságát, becsületes kormányzását, de bevonultak a városba lemészárolni mindenkit. A népesség kétharmadát legyilkolták, legalábbis Lóczy Lajos szerint, aki nem sokkal az eset után járt ott.

A délutánt a városban csellengve töltöttem. Vettem egy adag narancsot, megfázás ellen, aztán beültem egy teázóba és megittam egy vödör teát, és olvasgattam az útikönyvet, hogy megtervezzem a további utat.
Este megint a szállodában ettem, két japán sráccal. Megtudtam tőlük, hogy az írásukat a kínaiaktól vették át, de elég régen ahhoz, hogy megváltozzon néhány dolog jelentése, így néha csak néznek, hogy ki írta ezt a hülyeséget. Tudtam, hogy Miss Long mennyire utálta a japánokat, ezért megkérdeztem, hogy hogyan érzik magukat Kínában, de nem érte őket semmilyen atrocitás. Azzal persze tisztában voltak, hogy a történelem miatt nem annyira csípik őket.
Vacsora után befejeztem a leveleimet. Utána egész jól ment az alvás.

November 25. Kedd

Jó későn keltem. Csipás szemmel tartottam a fürdő felé, mikor egy ismerős arcot láttam. Köszöntem neki, de nem tudtam, hogy honnan is kellene ismernem. Visszafelé megkérdeztem. Elárulta, hogy az Ugly Cityben találkoztunk, vagyis Qiaotouban, ahol a busszal dekkoltunk az útra gurult szikla miatt. Ő volt az egyik, akivel beszélgettem. Most már a nevét is elárulta, Rolfnak hívták, svájci, de pillanatnyilag Hollandiában él.
Reggeli közben beszélgettünk, és kiderült, hogy ő is Xishuangbannába megy, úgyhogy megbeszéltük, hogy egykor találkozunk és bemegyünk Xiaguanba buszjegyet venni. Xishuangbanna a neve Yunnan tartomány déli részének.

Volt még elég időm, így elmentem a Kígyó pagodához, a város szélére. Ez is ezer éves kor körül van. Sajnos éppen a kora miatt felújításra szorult, amit el is kezdtek a gondos kínai hangyácskák, de ez azzal járt, hogy a körülötte lévő parkba se mehettem be, csak messziről nézhettem meg. Egy kicsit azért közelebb mentem, az őr tiltakozása ellenére, mert egy fényképet azért akartam róla csinálni.
Visszamentem a szállodába a megbeszélt találkozóra. Rolf már ott volt, így indultunk is. A 4-es busszal átzötyögtünk a pár kilométerre levő városba, ahonnan a buszok mennek. Xishuangbanna fővárosa Jinghong, ide szerettünk volna jutni. A buszpályaudvart keresgéltük egy darabig, mert ahány ember, annyi felé mutogatott. Végül megtaláltuk, de a jegy még messze volt tőlünk. Elmagyarázta a hölgyemény, hogy jöjjünk vissza háromra. Nem értettük, hogy miért nem lehet jegyet adni kettőkor, ha háromkor lehet.

Mindegy, egy ebéd egyébként is aktuális volt már, úgyhogy elindultunk valami kifőzdét keresni. Találtunk is egy egészen kis helyet, ahol megkezdődött a pantomim előadás. Végigmutogattuk, hogy a kint látható összetevők közül melyiket szeretnénk a tányérunkon látni. Aztán a tulajdonos és egy személyben szakács nem kevés színészi tehetségről tanúságot téve eljátszotta, hogy az általam választott tésztát levesből szürcsöli, vagy wokban megsüti. Sült tésztát szerettem volna, úgyhogy a képzeletbeli serpenyőt két lendületes mozdulattal meglódítottam, hogy a képzeletbeli tészta le ne ragadjon, mert ha odaég azt utálom. A szakács bólintott, és hellyel kínált. Megkaptuk a tűzforró teát, és még alig égettük el vele a nyelvünket, már ott is volt a kaja. Príma sült tészta, és tényleg nem égett oda.

Ideje volt visszamenni a buszjegyért. A pénztárban a rendkívül türelmes, de csekélyke nyelvtudással rendelkező nő közölte, hogy a következő napon nem megy busz, és utána se, és azután se. Az egész beszélgetés papíron zajlott. Minden leírt dátum után pötyögött a gépen egy keveset, aztán ingatta a fejét. Az végkép nem fért a fejünkbe, hogy ezt miért nem tudta egy órával ezelőtt. Még nem volt kész a menetrend? Akkor esetleg ma? Igen, aznapra volt hely, 19:30-kor megy egy busz. Akkor kérünk két jegyet.
A jeggyel a zsebünkben tűztünk vissza Daliba, hogy összepakoljunk. Kaját is kellett venni, mert hosszú lesz az út. Hogy milyen hosszú, azt nem lehet tudni. Az útikönyv szerint 30, a helyiek szerint 24 óra. Nagy különbség kaja szempontjából nincs.
Bevásároltam cigit, kekszet, banánt, összepakoltam és kijelentkeztem. Mivel elmúlt már dél, szomorúan közölték a portán, hogy egy fél napot fel kell számolniuk. Mindegy, arra készültem, hogy az egészet ki kell fizetnem. A zsákommal kiültem a teraszra, és bár nem volt gatyarohasztó meleg megittam egy sört.

Megérkezett Rolf is, és elindultunk. Mindkettőnknek ez volt az első alvósbuszos utazása. Ilyen felénk nem nagyon van, mert ugye még a magyar útviszonyok mellett is nehéz az országon belül maradni hat-hét óra autózással.
A váróteremben egy újságárus kissrác mindenáron ránk akart sózni valami napilapot, címlapon egy hatalmas tűzesettel. Nem érdekelte, hogy egy betűt nem tudnánk elolvasni belőle. Az ok persze leginkább az volt, hogy ritkán lát nagyorrú fehéreket. Még várakozás közben elintéztük a folyóügyeket, mert hosszú lesz az éjszaka.

A busz indulása előtt még volt egy nehéz feladat, be kellett cuccolni. A busz berendezése úgy néz ki, hogy három sorban állnak az úgy nevezett emeletes ágyak. Minden ágynak döntött támlája van, ami alatt a mögötte fekvő, vagy nyomorgó utas lába helyezkedik el. Ezen a támlán van még egy kis kosár szerű pakolóhely, ahova én például a fotóstáskát raktam. Az ágyak közti keskeny folyosón a cuccok vannak felhalmozva, méter magasan. Ez az a mennyiség, ami nem fért be az alsó ágyak alá. A mi hátizsákjaink is itt kaptak helyet. A busz közepe táján egymás melletti felső ágyakra szólt a jegyünk. Alattam egy cseh lány, mellette a pasija. A kis hátizsákom az előttem lévő tároló kosárra akasztva, kosárban a fotócucc, mellettem lent a hátizsák. Az ágyhoz kiskutyás takaró és párna is járt. Szépen elfészkelődtünk, egy óra alatt csak a lábam nem fért be a kiszabott helyre. Elindult a roncs. Már sötét volt. Amíg a városban jártunk lehetett kifelé nézni, utána nem volt sok értelme. A buszt a szokásos kínai hangok töltötték be. Orrszívás, krákogás, köpködés. Ilyenkor összenéztünk Rolffal, és azért könyörögtünk, hogy ne a zsákunkra. Dohányozni persze lehetett, és ezt nem is hagyta ki senki. Egy idő után mi is beszálltunk. Rolf bögréje üzemelt hamutartóként, amit a végén az ablakon keresztül ürített. Alattunk a csehek borozgattak. Minket is megkínáltak. Hoztak sört is. Gondoltam jó lesz, mert ami bemegy, az ki is akar jönni, de nekik volt igazuk. Egy sör után könnyebb aludni. Nem kényelmes ez a módja az utazásnak, de nagyságrendekkel jobb, mintha hagyományos buszon kellene ugyanezt eljátszani.
Valahogy mégiscsak elaludtam, mert arra ébredtem, hogy megálltunk. Kisebb dugó alakult ki, amiatt álltunk. Egy földúton zötykölődtünk. Gondoltam valami terelőút lehet, és aludtam is tovább.

November 26. Szerda

Még egyszer felébredtem, és azt kellett látnom, hogy az elmúlt órákban semmi sem változott. Ugyanazon a földúton araszolunk, tehát nem terelőút volt. Valószínűleg ezért van olyan nagy szórás a menetidő tippekben is. Nyáron, mikor esős az idő, akkor lehet, hogy 30 óra, de most száraz évszak van.
Délben megálltunk egy ebédszünetre. Mindenki lekászálódott, és a legközelebbi büfében bevásárolt némi kaját. Mi is vettünk hungarocell dobozban egy adag rizst, meg valamit. Guggoltunk sorban a helyiekkel a fal mellett, és csipegettük a kaját. Érezhetően délebbre voltunk. Itt már kellemesebb volt az árnyékban, mint a napon, nem úgy mint Daliban, ahol azért kellett a kabát, és jól esett, ha sütött a nap, de üldögélni nem volt túl kellemes.

Nekivágtunk az út hátralévő részének. Néhány óra múlva megint megálltunk. Vártuk, hogy újra elindultunk, de mindenki pakolt le a buszról. Hm, sokan szállnak le, gondoltuk, de kezdett kiürülni a busz. Leszálltunk mi is, és megkérdeztük, hogy hol vagyunk. Jinghong, hangzott a válasz. Alig telt el 20 óra az indulástól, így gyanakodtunk. Végigkérdeztünk mindenkit, és mindenki azt mondta, hogy márpedig megérkeztünk. Visszamentem a buszra, hogy az ablakon keresztül kiadogassam a cuccot. Erre a csehek is felneszeltek, és megkérdezték, hogy hol vagyunk. Pont annyira hittek nekünk, mint mi az előbb a helyieknek. Ők is végigkérdez-tek mindenkit, aztán leszálltak.

Találomra elindultunk a helyesnek vélt irányba, hogy igyunk egy sört és közben eldöntsük, hogy merre tovább. Ültünk egy üres kajáldában és továbbra is éreztük a zötyögést, pedig stabil volt a szék. A fülünk is zúgott. Megpróbáltuk a felszolgálónőtől megtudni, hogy mi az utca neve, de nem tudta megmondani. Kivételesen nem a nyelvtudás volt a probléma. Körberohangált, de a közelben senki nem tudta az utca nevét, amelyikben dolgozik. Később megtudtuk, hogy havonta változnak a nevek, ezért felesleges megjegyezni.

Eldöntöttük, hogy a Dai Building nevű helyen fogunk aludni. Az egyszerűség kedvéért fogtunk egy taxit, ezzel kiküszöböltük az utcanév káoszt. A taxis meg akart győzni, hogy fizessünk egy tízest, de nem álltunk kötélnek. Elégedett volt az öt yuannal is.
Az úgynevezett hotel néhány lábakon álló bambuszkunyhót jelentett. Furcsa volt, hogy a környező házak négy emeletesek, de volt hangulata a helynek. Az ágyak fölött moszkitóháló lógott, tisztára mint a filmekben. A tulajjal megalkudtunk az egyik kunyhóra, aztán elmentünk vacsorázni. Sikerült egy kevésbé jó helyet találni, de egyszer ez is belefér. Utána sörözni indultunk. Két lány még az étterembe érdeklődött, hogy merre van a Forest Cafe, ebből úgy gondoltuk nem lehet rossz, hely, megkerestük mi is. Iszogattunk, beszélgettünk. Ennek során kiderült, amit sejtettem már korábban is, hogy Rolf hogy is mondjam szexuálisan alternatív beállítottságú. A hosszú út után a két sör a fejünkbe szállt, úgyhogy mentünk is haza. Na mielőtt valaki továbbgondolná, mint ahogy kellene: ALUDNI mentünk, és KÜLÜN ágyban!
Rolf már elég régóta él Hollandiában, úgyhogy lefekvés előtt még elszívott egy jointot, amit lekísért egy sörrel. Én meg alukáltam a szúnyogháló alatt. Nem mintha lettek volna moszkitók ebben az évszakban, de kellett a feeling miatt. Végülis a Mekong partján voltam, a Ráktérítőtől délre.

November 27. Csütörtök

A szállásunkon három kunyhó foglalt. Az egyikben Ecki lakott, egy német öreg, a másikban egy fiatal párocska, a harmadikban meg Rolf és én. Nem, nem alakult ki köztünk románc, nem kell kombinálni!
Reggel úgy döntöttem, hogy elindulok dél felé az utcánkon, kifelé a városból. Velem tartott Ecki is. Kiballagtunk a városból, aztán keresztül a földeken. Minden zöldellt, nem úgy nézett ki, hogy mindjárt itt a Mikulás. Lesétáltunk a Mekong partjáig, aztán vissza a városba. Pont a szállásunk előtt lyukadtunk ki. Ecki bement zuhanyozni, én meg visszamentem megnézni egy templomot, amit útközben láttunk.

Eléggé lepukkant kis szentély volt, de teljesen más, mint az eddigiek, magas, csúcsos teteje volt. A bejáratnál sárgaruhás szerzetestanoncok ültek. Bementem. Bent is elég szegényes volt. Az oltáron porcelán Buddha vigyorgott. Legalább annyira giccses volt, mint egy Herendi porcelán kiskutya. Körben virágokkal próbálták enyhíteni a látványt.
Innen a Mei Mei Caféba mentem, hátha találok ott valakit. Nem nyert. Ittam egy sört, írogattam a naplómat, meg bámultam az utca forgatagát. Befutott Ecki, teljesen felfrissülten. Megebédeltünk, és közben megbeszéltük, hogy együtt kimegyünk a botanikus kertbe. Így is tettünk, keresztülgyalogoltunk a városon. Az utak mellett mindenhol kókuszpálmák nőnek, ami azért érdekes, mert nem tudom mi történik akkor amikor beérik a termés, és hullani kezd.

A botanikus kert bejáratánál az elengedhetetlen tó, hatalmas aranyhalakkal. Mellette lehet venni eledelt is, hogy legyen mit szórni nekik. Nem tudom mit kevernek a kajához, de a halak őrjöngenek érte. Némelyik úgy jár, hogy a többi kinyomja a vízből, ilyenkor pánikszerűen próbál visszajutni, de ez nem megy az alatta lévő tömegtől. A kert persze nem erről szól, hanem a környék növényvilágáról. Rengetegféle pálmafát ültettek itt. Szépen gondozott az egész, csak magyarázat nélkül nem sokat ér. Egy idő után elváltunk Eckivel. Ő beült egy teaházba, én meg sétálgattam tovább. Betévedtem a kiállítóterembe is, ahol nagyon megörültek az egyetlen látogatónak, de csalódniuk kellett, mert villámgyorsan távoztam. Na, nem azért, mert taszít a tudás, csak fotókon kívül nem volt látható semmi, azok meg kínai szöveggel nem túl informatívak, vagy izgalmasak.

A további utam megint csak a Mei Meibe vezetett. Ott találtam Rolfot, egy angol sráccal, Siddel beszélgetett. Sid már elég régóta él Kínában. Először Kunmingban laktak a barátnőjével, de már egy fél éve leköltöztek Jinghongba. Semmit nem csinál, csak tervezgeti, hogy épít egy turistaszállót hátizsákosoknak. Beszélgettünk egy kicsit, aztán visszamentünk a szállásunkra, ahol szívtak egy kicsit Rolf füvéből, amit még a Tiger Leaping Gorgeban szedett, aztán vissza a Mei Meibe vacsorázni.
Itt találkoztunk Sid barátnőjével, később megérkezett a szomszéd párocska is. A srác ausztrál, a lány francia, és Shanghaiban élnek. Később még Ecki is megérkezett, így gyakorlatilag az összes külföldi együtt volt. Ettünk, iszogattunk, beszélgettünk, jól telt az este. Eckiről kiderült, hogy úgy van, ahogy gondoltuk, mert az ugratásra, hogy őshippy, elmesélte, hogy fiatal korában stoppal ment Indiába, a Beatles csak őt követte. Akkor még Iránban a sah volt uralmon, és Nepálba se járt senki szívni. Hát, igen, 61 éves. Szeretném, ha így tudnék megöregedni. Gyerekek felnőttek, ő meg kezdi újra az utazgatást.
Sidék hazamentek, mi meg vissza a kunyhónkhoz. Az kapu be volt csukva, csak egy angol nyelvű tábla volt rajta, hogy nincs zárva, csak meg kell lökni. Aranyos, a helyiek nem értik, így nem is próbálkoznak.
A teraszon szívtunk a Rolfféle matériából, de csak ésszel, meg egyébként is lightos volt. Elég későn sikerült lefeküdni végül.

November 28. Péntek

Reggel a szomszédos építkezés ébresztett, nyolc körül. Túlzottan nem bántam mert korán akartam kelni, hogy elmenjek az elefántrezervátumba. Kimentem a buszpályaudvarra, hogy keressek egy buszt.
Kínában megtalálni nem olyan egyszerű megtalálni az ilyesmit, mert a buszok nem egy nagy, nyílt placcról indulnak, hanem általában egy belső udvarról. Csak az tűnik fel az embernek, hogy az egyik kapun sok busz járkál ki-be. Én is a buszokat követtem, így a jegyszedő néni rosszallását is sikerült kivívnom, mikor a buszok felől akartam bemenni a váróterembe, és onnan a jegypénztárhoz. Szerencsére nem volt egyetlen közös nyelv sem, amin letolhatott volna, így beengedett. Rövidesen jöttem is vissza hozzá, de már jeggyel felszerelve, és már robogtam is észak felé, azon az úton, amelyiken érkeztünk.

Egy óra buszozás után kipakoltak az út szélére, hogy megérkeztem. Gyanítottam, hogy ez az a hely, amit az útikönyv ír, hogy nem jó. Igen, így volt. A déli-, vagyis főbejárat mellett raktak ki. A hibája az, hogy itt nem lehet sétálni az erdőben, mert nincs ösvény, ami nem zavarna, de tilos letérni róla. A park másik végébe kötélpályán lehet átjutni, amiért fizetni kell ugye.
Mindegy, megvettem a jegyemet, és bementem. Egy iskoláscsoporton átvágva eljutottam a lepkeházhoz. Tulajdonképpen egy hatalmas szúnyoghálóból készült sátor volt, amiben a természetesnél csak egy kicsit volt több lepke. Annyi előnye azonban volt, hogy ha elrepült a dög a fényképező elől, akkor könnyebb volt utolérni, és csak azért is lefényképezni.
A lepkék mellett megnéztem a boát is. Egészen pontosan ketten voltak. Egyikük egy nagy kifalazott gödörben tetette, hogy meg van dögölve, a másik a gondozóval arra várt, hogy valakinek a nyakába akasszák egy fotó kedvéért, persze nem ingyen. Kicsit közelebbről észrevettem, hogy azért itt is adnak a munkabiztonságra, jól becelluxozták a száját szerencsétlennek. Lehet, hogy izomlazítóval etetik, hogy teljesen ártalmatlan legyen.

Innentől nem tudtam merre menjek. Össze-vissza kóvályogtam, de csak nem leltem az utat. Végül megkérdeztem valakit, és kiderült mint sokszor már , hogy megint egy olyan ösvényen kell továbbmennem, amiből nem néztem ki, hogy tovább vezet egy kerti budinál.
Ezen haladva elértem a madárházat. Hasonló volt a lepkeházhoz, csak egy kicsit masszívabb felépítésű. Az ajtóban egy szarkaszerű, hosszúfarkú kék madár tipródott. Na, mondom mi van, be akarsz menni? Kinyitottam az ajtót, hogy utat engedjek neki. Nem csalódtam, bement. Tesznek ezek a szabadságra! Kaja legyen, meg térerő!

Végigmentem a teljesen összeszart erdőn. Pávákat láttam, fekete gólyát, meg a kék madarat. A másik oldalon kilyukadtam a kötélpályánál. Nem kígyóztak hosszú sorok, és ennek az okát is megtudtam rövidesen, 40 Y volt egy utazás. Mit tehetek, felültem, és elindultam az erdő felett. Egyetlen embert se láttam se előttem, se mögöttem, és szembe se jött senki. Valószínűleg az én pénzemből üzemelt aznap a rendszer. Hiába sasoltam a kicsike kabinomból, egyetlen egy elefántot se láttam, sőt semmilyen állatot sem. Erdő az viszont volt. Bambuszok, meg liánok, és kispatak keresztben. Én meg csak libegtem hegynek fel, völgynek le. Ja, és minden második oszlopon hangszóróból szólt a zene. Húsz perc utazás után megérkeztem a túloldalra.

Itt, a kis folyó partján elindultam a kikövezett úton. Nem sok turista volt, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy előbb látok T-rexet, mint elefántot. A békák kórusa kísért, de sehogy nem sikerült egyet sem felfedeznem, hiába gúvasztottam a szememet a hang irányába. Lepkék itt is repkedtek, ugyanolyanok, mint a háló alatt, úgyhogy nem rohangáltam utánuk. Az ösvény elérte a kijáratot. Itt volt elefánt. A hátán ültek a kosztümös fiúk, lányok, aztán pózoltatták őket. Na, ennyit a vadvilágról. Nem mentem ki, hanem egy hídon átkeltem a folyó túlpartjára, és az ottani ösvényen visszafelé sétáltam. Itt aztán senki nem járt rajtam kívül. Senkivel nem találkoztam, csak egy agresszív rákkal, ami elállta az utamat. Kicsit hergeltem a 2 cm-es jószágot, hogy pózoljon a fényképező előtt, aztán letereltem az útról, hátha mégis jön valaki. Az út felvezetett egy lábakon álló felüljárószerűségre, ami végigvitt az elefántok dagonyázóhelye mellett. Hajnalban állítólag kijönnek ide. Ezt egy pár lábnyom és trágyakupac bizonyította. Magas lábakon álló kulipintyókat is lehetett volna bérelni, hogy onnan nézze az ember őket, ha méltóztatnak megjelenni.
Elefántok hiányában újra a kijárat felé fordultam, és a korábbi úton elhagytam a rezervátumot. Felbaktattam a bekötőúton, és csatlakoztam a buszra várókhoz.

Mire Jonghongba értem, már kopogott a szemem az éhségtől, úgyhogy egyenesen a Mei Meibe mentem enni. Egyszerre értem oda Eckivel. Bekajáltunk, aztán én visszamentem a kunyhónkhoz. Rolf a naplóját írta éppen, mert már korábban már emlegette, hogy el van maradva vele. Lepakoltam és átmentem a szomszédos internet kávézóba, hogy megnézzem a leveleimet. Rögtön körbeálltak, hogy megcsodálják, ahogy nem kínaiul gépelek. Kicsit idegesítő volt.
Mikor visszamentem a kunyhónkhoz, Rolf még mindig írt. Javasolta, hogy menjünk enni, mert már nagyon unja az írást. Kiderült, hogy valahol Mongóliában hagyta félbe. Ilyen távlatokból nem sokra emlékeznék a helyében.
A kajálásban benne voltam, mert a napi egyszeri evés nem annyira elég. Közben megegyeztünk, hogy a tervezett trekkingből nem lesz semmi, mert Rolf túl lusta egy túrához. Én sem bántam túlzottam, volt így is programom.
Este korai lefekvés volt napirenden. A moszkitóhálót természetesen továbbra is használtuk. Rolf annyira parázott minden rovartól, hogy körben betömködte a matrac alá, csak egy kis helyet hagyott szabadon, ahol bemászhatott a biztonságos övezetbe. A bejáratot én dolgoztam be kívülről, hogy teljes legyen az ízeltlábúak kizárása.

November 29. Szombat

Fél tíz tájban ébredtem fel. Ma is minden bajom volt, tüsszögtem, égett a szemem, ugyanúgy, ahogy Rolfnak. Természetesen azért, mert a moszkitóhálóinkat nem mosták már egy jó ideje, így egész éjjel hullott a por a fejünkre, ami többet ártott, mint egy hadosztály szúnyog.
Nem tudtam mit is tegyek, mert Damenglongba akartam menni, de a buszút két és fél óra, aztán már egy kicsit késő volt az induláshoz. Úgy döntöttem, hogy elindulok, aztán legfeljebb nem lesz túl sok időm.
Az előző napból okulva a bejáraton mentem be a buszpályaudvarra, és a jegy mellé reggelit is vettem, hogy ne haljak éhen a nagy kirándulás alatt.
Nem sok utas volt a buszon, aminek kezdetben örültem, de rövidesen rá kellett jönnöm, hogy ez azt jelenti, hogy további utasokat kell gyűjtenünk. Lépésben hajtottunk át az egész városon, hátha valakinek megjön a kedve az utazáshoz. A város elhagyva kicsit gyorsítottunk, de nem értünk el veszélyes sebességet, legfeljebb attól tarthattam, hogy a nyelvemet harapom el. A táv 70 km, az utazási idő 2,5 óra, az annyi mint 28 km/h átlagsebesség.

Az út gyönyörű tájakon vezetett keresztül. dai falvak, pálmafák, gumifa ültetvények. Már vagy 170 km-re voltam a Ráktérítőtől délre, a klíma itt trópusi, bár a tengerszint feletti magasság miatt elég kellemes.
A lábakon álló dai házak mellett szinte mindig volt egy kis halastó, aminek olyan volt a vize, hogy nem sok esélyt láttam a halak túlélésére. A házak körül csirkék rohangáltak, de nem a felénk használatosak, hanem furcsa, nyakigláb jószágok.
Megérkeztünk Damenglongba. A város maga nem túl bizalomgerjesztő. Egész közel van a myanmari határhoz, szóval Isten háta mögötti hely. Első utam a Hei Tahoz, vagyis Fekete pagodához vezetett. Ehhez fel kellett másznom a városka szélén álló, meglehetősen meredek dombra. Izzadtam rendesen, és eszembe is jutott, hogy Rolffal egész nap gyalogolni kellett volna, ha elmegyünk a kétnapos túrára. Felértem a dombtetőre, és megláttam a Fekete pagodát. Arany színű volt, és sztupa formájú, hogy mitől lett Fekete pagoda, azt nem tudom. Éppen valami felújítási munkát végeztek körülötte, úgyhogy szerteszét hevertek a deszkadarabok. Három gyerek is érkezett velem együtt. Azt hiszem a munkások gyerekei lehettek. Bementek a szentélybe, ami a sztupa mellett állt, és buzgón imádkozni kezdtek.

A szentéllyel szemben egy kis tető alatt gyönyörűséges szoborcsoport állt, ami azt ábrázolta, ahogy Buddha áldást oszt. Az alkotás egy óvodai rajz háromdimenziós megtestesülése volt, betonba álmodva. Természetesen a gondos kezek ki is festették, közel élethű színekkel. Buddha karja úgy nézett ki, mintha gumiból lenne, de ez már csak rosszindulatú okoskodás, nem vagyok én érett a magas szintű művészetre.
Leballagtam a dombról és elindultam kifelé a városból, arra amerről jöttem. Nem terveztem, hogy gyalog megyek haza, csak a Manfeilong Tahoz, a Fehér Bambuszrügy pagodához indultam, ami a várostól néhány kilométerre van. Talán mondani se kell, hogy ez is sztupa, de rögtön kilenc darab egybeépítve.

A főútról két kilométer után letértem, egy pofás kis templomnál. A templom mellett szerzetestanoncok lebzseltek narancssárga ruhában. Bementem a templomba, de nem volt túl sok látnivaló bent. Folytattam az utamat arra, amerre a gyerekek mutatták a Manfeilong Tat. Az út itt is felfelé vezettet, keresztül a falun, aztán egy gumifa ültetvényen. Bíztam benne, hogy senki nem vár rám fent, hogy befizessem a jegyet, de tévedtem. Egy mosolygós néni adta tudtomra, hogy a tökig leizzadás nem elég, még fizetnem is kell a bejutásért.
A kiskapun belül ott állt előttem a sztupa. Buddha lábnyoma fölé emelték, persze néhány hitetlen kételkedik benne, hogy járt-e itt. Leginkább arra alapozzák ezt a nézetüket, hogy a be-aranyozott lábnyom a sziklába mélyedve látható, és legalább 60 cm-es, valamint személyes véleményem szerint egész kevéssé hasonlít lábnyomra. A középső építményt nyolc hasonló vette körül, mindegyikben kicsi Buddha szobor. Akkora füle volt mindenek, mint egy denevérnek. Itt láttam A legnevetségesebb Buddha kategória győztesét is. A szobor feje tüskés volt, nyakat az alkotó nem csinált a szerencsétlennek, cserébe viszont learanyozta az egészet.

A sztupát két kígyószerű sárkány hullámozta körbe, mindkettő betonból készült és egy színes festés emlékeit viselte. Később észrevettem, hogy lábaik is vannak, de csak jelzésképpen, tarajuk viszont annál nagyobb.
Visszamentem a főútra, és elgondolkoztam, hogy merre is induljak. Végül a város irányába fordultam, bízva abban, hogy majd csak jön, és felvesz egy busz, nem kell elmennem a buszpályaudvarig. Rövidesen jött is a busz, és már mentem is vissza Jinghongba. Ugyanazon az úton mentünk, amelyiken jöttem, nem is volt más választás.
Jinghongba érve egyenesen a Mei Meibe mentem és ettem egy isteni ananászos marhasültet. Tele hassal mentem a szállásunkra. Először magamat mostam le, aztán nekiálltam a ruháimnak, mert már nagyon esedékes volt, és a száradásra is jobb esélyek mutatkoztak, mint az ország egyéb részein. A ruhák kilötybölése után ledöglöttem, de nem nagyon tudtam aludni.
Rolf valamikor éjjel ért haza, gondoltam, biztos nem lesz kedve reggel felkelni, hogy a menghai-i piacra jöjjön velem.

November 30. Vasárnap

Hétkor csörgött a vekker, amit azonnal lenyomtam, és szokás szerint aludtam még egy órát, úgyis sötét volt még. Mikor felkeltem a biztonság kedvéért megkérdeztem Rolfot, hogy akar-e jönni, de nem csalódtam benne.
Szinte szokásosnak mondható volt a reggel. Buszpályaudvar, jegy, reggeli, indulás. Megint szép helyen vitt a busz, de örültem, hogy a mai út csak másfél óra lesz.
Menghaiba érve nem volt nehéz megtalálni a piacot. Amerre a legnagyobb a tömeg, arra kell nekem is menni. Errefelé a fiatal lányok már nem úgy öltöznek, mint az ország többi részében. Gyakran láttam őket összekarolva, hármasával, négyesével, teljesen egyforma ruhában. Élénk színű blúz, szűk szoknyával. Sokkal inkább volt thaiföldi a hangulat, mint kínai. Voltak persze sokkal konzervatívabb öltözetek is.

A piac bejáratánál egész nagy volt a tolongás. Leginkább élelmiszereket, és mindennapi használati tárgyakat árultak. A malacokat nagyon praktikusan, bambuszból font ketrecben árulták. A ketrec tulajdonképpen egy két végén zárt henger volt, amiben éppen elfért egy malac, de csak behúzott lábakkal. Ilyen formában könnyen lehet szállítani őket, sőt, akár rakatolni is, csak visít. A piactér szélén üzletek sorakoztak. Az egyikben vettem egy egészen kicsi lakatot a táskámra, hogy a vonaton, buszon be tudjam zárni. Amíg alszom, addig a táska pántját a lábam köré tekertem, de azt nem tudtam megakadályozni eddig, hogy kinyissák, és elvigyék a lényeget. Persze valószínűleg a kinyitás se menne egyszerűen, de jobb így.

Volt egy vásárcsarnok is, de abban csak ruhákat árultak, abból is azt a fajtát, amit itthon is lehet kapni bármelyik jól felszerelt kínai üzletben. A szabadtéri részen volt még zöldség, meg minden egyéb, ami kellhet. Betévedtem egy vasboltba is, ahol egy szögön lógott néhány machete is, ami nálunk nem annyira hétköznapi szerszám. Gondoltam ezt nem lehet kihagyni, Apának veszek egyet, legyen mivel rémisztgetni a családot. A pengéje eléggé elnagyolt, de méretes volt, a markolata, és a tokja is bambusz. Tulajdonképpen nagyon jól nézett ki, nem volt rajta semmi modern, semmi műanyag. Később egy néninél megláttam a kistestvérét, ami alig volt negyven centi, de ugyanaz a felépítés. Ezzel megszántam magamat, hogy legyen nekem is valami veszélyes a tarsolyomban. Az alkudozás nem ment könnyen, leginkább azért, mert az istennek nem akart engedni az árból.

Amíg a vásárban bóklásztam a nap is szépen kisütött, így elindultam egyik kedvenc tevékenységemet művelni, suttyomban lefényképezni a helyieket. Megint a bevált technika szerint az utca árnyékos oldaláról lődöztem.
Mikor beteltem a látvánnyal, visszamentem a buszpályaudvarra. Ez egy poros udvar volt, ami mellett egy nyitott helységben jegyet lehetett venni és leülni néhány padra. Ez utóbbi szolgáltatás nem vettem igénybe, mert már indult is egy busz vissza, Jinghongba.
Mikor megérkeztem, kivételesen nem az evésen járt az eszem először. Elmentem a távolsági buszpályaudvarra, mert az volt közelebb és megvettem a jegyemet másnapra Kunmingba. Alvósbuszra természetesen, mert megint hosszú útra készültem.
A turistabazáron keresztül a Mei Mei felé indultam. Jöhetett az ebéd, ami megint kitűnő volt. A szállás felé menet beugrottam elintézni az e-mailjeimet. Egy darabig eltököltem vele, aztán a kunyhónkhoz mentem. Rolf azzal fogadott, hogy másnap megy Kunmingba. Mondtam, hogy én is. Kiderítettük, hogy más buszra sikerült jegyet vennünk, bár ez nem csoda, mert nem beszéltük meg a dolgot.

Kaptunk új szomszédokat is. Egy fiatal cseh házaspár. A lánnyal nem sokat beszéltünk, mert egy kicsit kikészült a hosszú buszozástól. A sráccal hármasban elmentünk inni egy sört, meg vacsorázni. Elmesélte, hogy a Kínai Rádiónál dolgozik. Ő felelős a kínai hírek csehre fordításáért. Ez abból állt, hogy a fordítók által megírt cikkeket elolvasta, majd kiigazította, hogy érthető legyen. Rolf rögtön arra volt kíváncsi, hogy szokott-e néha egy kis szarkasztikus élt adni a híreknek, ha úgy érzi. Persze, a fordítók ezt úgyse érzik benne. Az egész melónak semmi értelme, mert senki nem hallgatja a kínai rádió csehül sugárzott propagandahíreit. Egyébként van magyar tagozatuk is. Még négy éve, mikor Pekingben jártunk, akkor volt a tolmácsunk a Kínai Rádió munkatársa. Annak ellenére, hogy kínai volt, és soha nem járt Magyarországon, nagyon jól beszélt magyarul.
Hazafelé vettünk még egy adag sört, amit a verandán ittunk meg. Furcsa, hogy kint ültünk a verandán és beszélgettünk, söröztünk, mikor otthon a gyerekek már sasolják a Télapót.

December 1. Hétfő

A tél is elkezdődött hát. Fél tíz felé összepakoltam és a buszpályaudvarra indultam. Fogtam egy taxit, mert elég lusta voltam. A hátizsákom is akkora volt, hogy úgy néztem ki, mint egy málhás szamár. Rolffal megkötöttük a bizniszt, amiről egy pár napja beszélgettünk. Jutányos áron megvettem a szükségtelenné vált hálózsákját. Még Mongóliában vette, de jó ideje nem használta már, mert ahogy ment dél felé egyre kevésbé kellett. Kínából pedig Vietnámba ment, ahol biztos nem kell a hidegtől tartani. A hátizsák méretét növelte még a kabátom, amire nem volt szükség ezen a délkörön.
A pályaudvaron nem volt semmi említésre méltó. Annyi volt csak meglepő, hogy nem olyan lerobbant busz jött, mint amivel érkeztünk, hanem egy teljesen elfogadható. A csomagok se a folyosóra kerültek, hanem a csomagtartóba. Mikor felszálltam, a sofőr szatyrot adott és leparancsolta a cipőmet. A buszban csak zokniban lehetett mászkálni. A helyem legelőre, a sofőr mögé szólt. Ez tulajdonképpen nem lett volna rossz, de vállam mellett volt a poroltó, amitől nem fértem le, csak egyféle pózban.
Rögtön a város szélén megálltunk, és még ezer helyen. Nagyon idegesítő volt, hogy nem haladunk. Szépen be is esteledett. Megálltunk kajálni, aztán egy ellenőrzőpontnál. Már sorban álltak a buszok, eltelt egy kis idő, mire sorra jutottunk. Morcos arcú katonák, vagy rendőrök a fene se tudta megállapítani melyik egyenruha mit rejt ellenőrizték a csomagokat. Rám is rámparancsoltak, hogy mutassam a táskámat. Benne volt a matchete, attól egy kicsit tartottam, de a hátizsák nem érdekelte őket, csak a fotóscucc. Az is szerintem inkább csak azért, hogy milyen gép van benne. Eszembe jutott, hogy Rolf is erre fog jönni, zsákjában a kis egészség-ügyi fűvel. Bíztam benne, hogy nem kapcsolják le, mivel megbeszéltük, hogy a Camelia Hotelben találkozunk, úgyhogy előbb-utóbb ki kellett derülnie.
Aztán mentünk tovább.

December 2. Kedd

Az éjszakai buszozás után, reggel megálltunk egy helyen. Kipakolták a cuccokat. Kérdeztem, hogy Kunming-e a hely, ahol vagyunk, de valami mást mondtak, ezért megpróbáltam visszapakolni, ekkor rájöttek, hogy nem értem mi van. Persze, az előbb mondták meg a buszpályaudvar nevét, csak nekem nem sokat mondott az a szó.
A térkép alapján nem tudtam beazonosítani, hogy hol vagyok, megint egy vadi új buszállomás. Egy nő úgy nézett ki, hogy útba igazít, de csak egy mikrobuszba próbált betuszkolni. Éreztem, hogy ez sokba lenne, így kitartóan kérdezgettem, hogy mennyiért visznek el. Kiderült, hogy 30 Y-ra gondoltak, én meg nem. Kiszálltam a tiltakozás ellenére, és gyalog indultam a tömeg után. A vasutat láttam, ez egy biztos pont volt a világegyetemben. Kinéztem a térképen, hogy a Beijing Lunak a közelben kell lennie. Megkérdeztem egy embert, aki magabiztosan egy irányba mutatott, ahol semmi érdemlegeset nem láttam, de elindultam az ujja irányába. Átmentem az úton, ami felett lábakon álló autópálya vezetett. Körben mindenfelé építkezés, és hatalmas forgalom. A túloldalon megint érdeklődtem, és megint ugyanabba az irányba mutatott a kérdezett. Mentem tovább, és észrevettem, hogy mindketten egy aluljáró felé mutogattak. A túloldalon egy kis utcába lyukadtam ki, ahol megint nem tudtam hol vagyok, de megint útba igazítottak. Végre megvolt a kiindulási pont, ahova érkeznem kellett volna.

Felszálltam a 2-es buszra, és elmentem a főtérig. Az útikönyv innen egy másik buszt javasolt, de gyalog mentem.
Bejelentkeztem, és lepakoltam a szobámban. A legtöbb ágy üres volt, de ketten még aludtak, mivel még csak reggel nyolc múlt. A lehető legnagyobb csendben beraktam a zsákomat az egyik szekrénybe, de nem voltam túl sikeres, mert egy lemez szekrénybe 15-16 kg-os hátizsákot zaj nélkül berakni gyakorlatilag lehetetlen.
Először pénzt akartam váltani, mert a Yuan már fogytán volt, aztán kajálni szerettem volna. Miután mindkettőt összehoztam, elindultam a városban kóborolni. Össze-vissza keveregtem, karácsonyi bevásárlás címszó alatt. Ebben az évben mindenki kínai ajándékot kapott. Néhány üzlet már ráharapott az európai marketinge, és kirakták a polimer karácsonyfákat, és műhóval borították a kirakatot, hátha többen vásárolnak ennek hatására. Furcsa volt mindezt látni úgy, hogy közben a kinti hőmérséklet 20 fok körül alakult.
Valahogy visszaértem a szállodához. Lepakoltam az olyan fölösleges cuccokat, mint a kabátom, amire azért reggel még szükség volt. Megkezdtem a városnéző programot.

Először a Xisi Ta pagodához mentem. Útközben felfedeztem a Nancheng mecsetet. Délelőtt már rengeteget kerestem, de nem találtam. Egy tipikus kínai eset. 400 éves mecset, amit lebontottak, modern stílusban újra felépítettek, de ettől még 400 éves maradt. Az útikönyv szerint úgy néz ki, mint egy béna Las Vegasi kaszinó. Ezzel teljesen egyetértek. Azért nem fedeztem fel eddig, mert az utcafronton üzletek vannak, a többi része meg egyszerű, fehér csempével borított kockaház, ami attól lesz mecset, hogy a tetejére raktak egy nagy zölt kupolát. Röviden szocreál mecset Mao stílusban, kis Deng Xiaoping beütéssel. Gyorsan hátat is fordítottam neki, és mentem tovább a pagodám felé. Kissé elbizonytalanodtam már, mikor végre megpillantottam. Nem egy hatalmas építmény, de végre valami olyasmi, ami igazi kínai. A háttérben persze új beton szörnyek voltak. Az utca másik végén viszont a Xisi párja, a Dongsi Ta. A kettő között meg egy hangulatos utca. Itt, a közelben volt a híres The Hump nevezetű hátizsákos szálló és szórakozóhely. Egészen pontosan volt itt rengeteg, de már csak ez az egy üzemel, ez is csak agonizál. A kínai hatóságok nem nézték jó szemmel a nagy mennyiségű fű fogyasztását, így bezáratták mindet. Igazából nem sok dolgot tudtak bizonyítani, úgyhogy a fő indok a poroltó készülékek hiánya volt.

Az irányt a Cuihu park felé vettem, a muszlim kifőzdék utcáján keresztül. Jó kis séta volt. A park egy kissé le van lakva. A nagy részét egy tó alkotja, a maradék meg le van betonozva. Ennek ellenére nagy volt a tömeg. Ide járnak ki a családok a friss levegőre. Aki nem ment be mert ugye belépőt kellett fizetni , az kintről etette a sirályokat. Százszámra köröztek a levegőben, csak arra várva, hogy valaki kenyérgalacsint dobjon közéjük. Általában a kenyér nem esett a vízbe, még előtte elkapták. A parkban lehetett volna vizibiciklit bérelni, de senki nem tette, talán a vastag sirályguanó miatt, amelyik mindegyiket borította. Igaz, hogy tetővel rendelkezett mind, de akkor se a legfelemelőbb érzés.

A szállodába indultam, de útközben még vettem egy fél ananászt, amit mindenfelé árulnak. 1 Y-t fizettem érte, és isteni volt. Aztán még egyszer megálltam egy kocsmánál, mert úgy éreztem, hogy a szervezetem víztartalma vészesen lecsökkent. Tipikusan az itt élő európaiaknak fenntartott hely volt, bár kínaiak is betévedtek. A személyzet itt is azzal foglalatoskodott, hogy karácsonyi hangulatot teremtsen. Miközben a sörömet iszogattam láttam az utcán Stefanot, a hatalmas hátizsákja alatt görnyedve a felüljáró felé loholni, már amennyire loholni tudott. Gondolom az állomásra sietett, hogy továbbutazzon. Ezek szerint nem fagyott meg Deqinben.
Este korán lefeküdtem, az éjszakai buszozás után nem voltam túl virgonc. Rolffal nem futottam össze, de bíztam benne, hogy nem kapcsolták le a kis vitamincsomagjával.

December 3. Szerda

Reggel ébredés után csendben pakolásztam, mert hárman még aludtak. A mai napra a Xi Shan meglátogatását terveztem. Ez a hegy a Dian tó partján van, és épült arra egy-két érdekes templom.
Az 5-ös busszal elmentem a végállomásig, ahol át kellett szállnom a 6-osra. Csatlakoztam hát a tömeghez, ami az egyetlen parkoló, 6-os számmal ellátott busz előtt várt. Mikor megérkezett a sofőr, megkezdődött a rambózás. Gondoltam szolidan a háttérben maradok, aztán a végén felnyomakodok én is. A terveimet keresztülhúzta a sofőr, mert mikor a busz véleménye szerint tele lett, akkor becsukta az ajtót és nem foglalkozott a lent maradt méltatlankodókkal. Szerencsére nem sokára jött egy másik, amire simán felfértem.

A végállomás a túrám kezdete. Indulás előtt még beszereztem némi enni-, innivalót, aztán indulás. Az út mellett ballagva majszolgattam a reggelimet. Eddig egész kellemes volt a séta, de elkövettem egy hibát. Az eszem helyett elkezdtem követni a tömeget. Mindenki letért az útról, fel, mindenféle ösvényeken a hegyre. Gondoltam csak egyfelé mehetünk, tehát mentem én is felfelé. Az ösvény mellett a fákon piros nyilak mutatták az utat, azokat követtem. Persze minden csak tipp volt, mert a sok piros nyíl mi más lehetne, mint útjelző nekem. Boldogan kaptattam felfelé, előzgetve a nyugdíjas turistaklub tagjait törtem a cél felé. Aztán ahogy nőtt a kilométerek száma, úgy csökkent a lelkesedésem. Mire kilyukadtam egy noname falunál már teljesen elfogyott, sőt leginkább tele volta a tököm az egész nyomorult heggyel. Eddigre egyébként már folyt a hátamon a víz, és már rég össze kellett volna találkoznom akármelyik templommal, de egy se jött szembe. Az út se a hegy tó felőli oldalán vezetett, a templomok-nak meg ott volt a helyük. Így lefordultam egy aszfaltozott útra, és elindultam a tó felé. Lefelé sokkal könnyebben ment a séta. Leértem a főúthoz, ahol egy útbaigazító tábla várt, amiről kiderült, hogy a keresett Taihua Si nincs is messze, csak marha nagy kerülővel jöttem. Ettől megnyugodtam, végülis kirándultam egyet, a keresett hely megvan, minden jó, ha a vége jó. Ballagtam a templom felé.

A Taihua Si templom a hegy tövében, egy teljesen nyugodt kis helyen volt. Nem volt sok turista, csak néhány kínai lézengett. Megnéztem a kalligráfia kiállítást is, de ez ismét nem nyűgözött le. Azt hiszem ezek a dolgok lényegesen élvezhetőbbek, ha az ember el tudja olvasni. A Taihuatól egy kiépített gyalogösvény vezetett a hegyoldalban, a Huating Sihez. Ezen mentem, nem az autóúton. Közben egy szélmentes, napos helyen leültem pihengetni, meg élvezni a kilátás.
A Huangti templomot nem régen újították fel, így nagyon szépen nézett ki. Egy része még mindig le volt zárva, mert a festők még pingálták a sárkányaikat. Az egyik szentélyből kifelé jövet utánam jött egy szerzetes, és adott két almát. Mindezt azért, mert kínaiul köszöntem neki. Hát igen, hasznos, ha az ember beszél nyelveket! Leültem a lépcsőre, és megeszegettem az almáimat, közben figyeltem azt a néhány hívőt, aki arra járt. Megsimogatták a kapuőrző oroszlánokat, hátha szerencsét hoz. Körbesétáltam a templomot, és az úton visszamentem a busz végállomásához. Már többen vártak rá. Mikor megérkezett, megkezdődött a harc a felszállásért. Röhejes volt, hogy tizenöt ember harcol azért, hogy felférjen egy negyven személyes, tökéletesen üres buszra. Hagytam őket, hogy a helyi rítus szerint foglalják el helyeiket, majd elegánsan fellibegtem, és választottam a fennmaradt huszonöt hely közül. Visszafelé ugyanúgy mentem, ahogy jöttem. Az 5-ös busz most emeletes volt. Felmentem a felső szintre, hogy élvezzem a ritka lehetőséget.

A városba érve kicsit megijedtem, hogy a végállomásig fogok utazni, ha akarok, ha nem, de csak sikerült leverekednem magam, a tömegen keresztül. Pont a muszlim kifőzdék utcájánál sikerült az akció. Jól jött bár nem volt teljesen véletlen , mert nagyon éhes voltam már. Beültem egy helyre, hogy egyek egy kebabot. Nem akartam, de már tették is elém a levest. Kicsit science fiction érzés volt, mert a férfinak, aki elém pakolta a tányért két hüvelykujja volt. Mármint kezenként. Ahogy közeledett, már meresztgettem a szemem, hogy hogyan fogja azt a tányért, hogy állnak az ujjai, de hogy hány ujja van, az csak akkor esett le, mikor lerakta elém az ebédemet. Mindkét kezén a standart hüvelyk mellett volt még egy-egy pluszban, igaz az alapfelszereltséghez tartozóval összenőve. Evés közben megtárgyaltuk, hogy nem hadzsi, mert Mekkába elutazni az baromi drága.

Ebéd után kószáltam a városban. Gondoltam megnézem a leveleimet, de jellemző módon egyetlen internet caféba se botlottam, lehet, hogy nem kellett volna keresni, akkor sikerül. Végül beültem az előző napi sörözőmbe, és ittam egy sört.
A szállodába visszatérve a társalgóban olvasgattam, meg próbáltam valamit megtudni a kőerdőről, ahova készülődtem. Sokan mondták, hogy nem érdemes megnézni, de én nagyon szerettem volna látni, így akartam keresni valakit, aki megnyugtat, hogy nem rossz hely. Miután megtaláltam, gyorsan elmentem zuhanyozni, aztán lefeküdni, mielőtt lebeszélnek a tervemről.
Nem tudtam elaludni, de mikor sikerült rögtön bejött egy nő, hogy a mai napért még nem fizettem. Örültem neki. Megkérdeztem, hogy fizethetek-e nála. Nem. Akkor mi legyen? Mondta, hogy adjak 30 Y-t. Ebből legalább kiderült, hogy nem értett egy szót se az előző társalgásból. Mikor visszajött a visszajáróval, és beírta a nevemet a papírjára, akkor láttam, hogy Rolf a szomszéd szobában van a papír szerint. Átballagtam meglátogatni. Már ő is éppen aludt volna, úgyhogy örült nekem, mint én az előbb a nőnek. Mindegy, legalább tudom, hogy él még.

December 4. Csütörtök

Reggel már ébren vártam, hogy hatkor megszólaljon a vekker, volt ugyanis egy kolléga, aki szintén úgy járt el, ahogy én szoktam, és az ötkor megszólaló vekkerét áttekerte hatra, akkor is szólt, így hétkor nem volt gond már az ébredéssel.
Irány a buszpályaudvar, hogy keressek egy buszt Shilinbe, a kőerdőhöz. Kicsit rohangáltam fel s alá, aztán betereltek egy kisbuszba. Mikor elindultunk, akkor jöttem rá, hogy ezt nagyon elcsesztem, mert nem menetrendszerinti buszba ültem, hanem egy olyanba, ami turistajárat. Ez önmagában még nem lenne gáz, de megálltunk két ajándékboltnál, amibe senki nem ment be, de azért vártunk egy fél órát, hiszen ezért kapja a jattot a sofőr. Aztán megnéztünk egy templomot is. Az legalább jó volt, bár a tömegtől nem lehetett lépni se. A bejáratnál áldást osztottak, kis horogkeresztekkel díszített nylon sál formájában. Körbejártuk a műintézményt, sajnos a magyarázatból semmit nem értettem, lévén, hogy én voltam a környéken az egyetlen nem kínai. Kifelé menet még egy áldást kaptunk, bár némi pénzért valami sokkal biztosabb védelmet adtak volna rossz sors ellen, de erről letettem. A sálat is le kellett adni, pontosabban egy bordásfalszerű akármire felkötni, pedig erős volt a kísértés.

Azt hittem, hogy innentől repesztünk a végcélig, de tévedtem, meg kellett állni enni. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, hogy a kínaiak olyanok, mint a csecsemők, négy óránként enni kell. Ettem én is, aztán fizettem. Elég vad összeget mondott be az asszonyság, vissza is kérdeztem, hogy jól értem-e. Sajnos jól értettem, hát akkor fizetek.
A buszon nagyon vigyorgott rám a két asztaltársam, akkor jöttem rá, hogy az ő ebédjüket is én fizettem. Persze ez nem váltott ki belőlük nagy hálálkodást.
Végre, végre egy órakor megérkeztünk Shilinbe. El se akartam hinni! A kísérő közölte, hogy kettőre legyek a busznál, mert indulunk vissza. Felejtsd el! Otthagytam a francba. Kocogott utánam, hogy nem kettőkor, hanem háromkor. Na, jó, majd meglátjuk , gondoltam, és elloholtam a bejárat felé. Ha elég a két óra, akkor jó, ha nem, akkor megyek majd másik buszszal.
Kifizettem a meglehetősen borsos belépőt, átestem a fémkeresésen, biztonsági ellenőrzésen is, és mehettem, amerre látok. A röhej az, hogy ha valaki veszi a fáradtságot, akkor megkerülheti az egész kócerájt, és bemehet mindenféle ellenőrzés és jegyfizetés nélkül.

Zúdultam a tömeggel a fantasztikus sziklák felé. Mikor odaértem, úgy gondoltam, hogy mindenkinek igaza volt, aki leszólta a helyet. A sziklák tényleg fantasztikusak voltak, de az egészet agyonvágta az, hogy körülöttük nyírt gyep, virágágyások, és kikövezett gyalogutak. Na, ezért kár volt, ráadásul lépni se lehetett a csoportoktól, amik a megafonos vezetők után vonultak. Gondoltam, ha már itt vagyok, akkor körüljárom. Villámgyorsan rájöttem, hogy a kínaiak itt is azt csinálják, mint mindenhol. Egy jól bejáratott útvonalon terelik végig ezeket a birkákat. Na, ha ők mennek jobbra, akkor én balra, aztán nem zavarjuk egymást. Ez a csodálatos! Nem szóródtak szét, nem zavartak.

Kicsit beljebb, ahova nem mennek a csoportok, már nem volt parkosítva, az ösvények is keskenyebbek voltak. Mikor még távolabb mentem, nem volt már semmi ösvény, csak csend ami azért elég ritka errefelé , és természet ami szintén. Rendes tempóban jártam az ösvényeket, folyt is rólam a víz. A szürke sziklákat az erózió formálta a legfélelmetesebb alakokra. Magas oszlopok és falak alakultak ki, mindnek éles, cakkos teteje volt. Az ösvény meg lent vezetett a félhomályban. Helyenként liánok is nőttek, hogy teljes legyen az Indiana Jones érzés. Mikor kiértem egy teljesen elhagyatott helyre, felmásztam az egyik sziklára. A teteje tüskésre erodálódott, de annyira éles, hegyes volt mindenhol, hogy a súlyom alatt lepattantak az elvékonyodott kőpengék. Innen visszakeveredtem a kiépített részre. Egy tó bukkant fel a sziklák között. Félelmetes volt, ahogy a kőcsipkék tükröződtek. Onnan nem messze meglepődve tapasztaltam, hogy egy tábla mutat a sziklák közé vezető nagyon keskeny ösvényre, hogy Dangerous section! Ennek fele se tréfa, merre is menjek? Nálunk az ilyen hat lánccal és négy korláttal, meg büntetéssel le lenne zárva, itt meg még reklámozzák is. Elindultam felfelé. Rövidesen négykézláb kellett átbújnom a félig ledőlt sziklák alatt, aztán meg felfelé kaptatni a kőbe vésett lépcsőfokokon. Először hetykén szökdécseltem, de ahogy nőtt a magasság, és csökkent a szélesség, úgy fogyott a bátorságom. Végül már szinte minden szikla alattam volt. Úgy nézett ki, mintha lentről ezer konyhakés mutatna rám. Talán nem kéne leesni, gondoltam. Majd rögtön végiggondoltam az esélyeimet, ha mégis. Amit meghagynának belőlem a sziklák, az a tóba esne. Ilyen gondolatokkal markoltam a penge vékony szikla legfelső taraját, miközben átegyensúlyoztam egy szakaszon, amit egy kőlappal mi mással kipótoltak, hogy el lehessen menni. Az ösvény, vagy mi a fene szélessége itt már csak 20 cm volt. Fönt találkoztam egy emberrel, aki lényegesen magabiztosabban mozgott, de rajta is láttam, hogy jobban be van fosva, mint ahogy mutatja, és ez egy kicsit megnyugtatott. Mikor találtam magamnak egy biztos pontot, akkor végre rendesen körülnéztem, nem csak úgy, hogy na, mire esnék. A látvány gyönyörű volt. Ahol a sziklák közt állt egy egy fa, ott látszott, hogy ősz van. Vörös, sárga, zöld levelek a szürke sziklák közt. Hát, megérte felmászni.

Lefelé se volt egyszerű, mert ugye nem könnyű úgy menni, hogy az ember nyakában lóg egy fotóstáska is.
Mászkáltam még az ösvényeken, és biztos voltam benne, hogy el lehetne itt tölteni rengeteg időt, de így is elég sokat láttam belőle, a buszt meg még elérem, úgyhogy kifelé vettem az irányt. Már amennyire egy ilyen helyen lehet irányt venni. Az ösvény az nem kérdezte, hogy merre akarok menni, követte a szurdokot. Végül kikeveredtem az útra, ahol a csoportok vonulnak, és a kapuhoz mentem. Leginkább inni szerettem volna, mert lefolyt rólam öt liter víz a turné során. Egyszer azt hittem, hogy esik az eső, felnéztem az égre, de ragyogó kék volt. Akkor jöttem rá, hogy az izzadtság csöpög a fülemről. Ááá!
A busz ott várt, ahol megbeszéltük. Magát a járművet nem nagyon ismertem volna meg, de a parókás útitársunkat biztosan. Szép fekete nylonparóka virított a fején. Az alatt milyen meleg lehetett?
Időben indultunk vissza. Attól borultam volna ki, ha ezután még ott állunk. Na, nem ott álltunk, hanem öt kilométerrel arrébb. Mikor jöttünk, már akkor is láttam, hogy egy kamion fekszik az egyik kanyarban, na azt mentették. Mikor elmentünk mellette, már talpra volt állítva, és egy gyanúsan emberforma kék csomag feküdt mellette.

Kunmingba visszaérve az állomásra mentem megvenni a másnapi vonatjegyemet, úgyis ott rakott ki a busz. A vasútállomás egyébként éppen nem létezett, mikor ott jártam, mivel a régit lebontották, az új meg még sehol se volt. Kicsit féltem is a jegyvételtől, de gyorsan meglett a pénztár. Rákészültem a vásárlásra, és kis cédulára kiírtam, hogy Guilin, így is, meg kimásol-tam a könyvemből kínai jelekkel is, mellé írtam, hogy mikor, aztán nekivágtam. Egészen könnyen ment, mert a kulcsszavakat tudta a pénztáros angolul.
Guilin, tomorrow! Guilin, holnap!
Hard sleeper, soft sleeper? Keményágyas, puhaágyas?
Hard. Kemény.
Ok!
Már meg is volt az egész. Ez nagyon feldobott. Gyalog indultam el a Beijing Lun észak felé. Vettem egy pálcikára tűzött fél ananászt, és örültem a jó dolgomnak. Kicsivel később utánam hellózott egy fickó. Visszaköszöntem, örüljön a nyelvtudásának, de kiderült, hogy tényleg beszél angolul. Egy kisfiúval jött, akiről kiderült, hogy a tanítványa. Angolul tanítja, miért cserébe a gazdag apja nála fekteti be a pénzét. Hol van itt kommunizmus?!
Vacsoráztam, majd a szállodámba mentem. Beszélgettem egy-két emberrel, majd elvonultam zuhanyozni. Kerestem a tusfürdőmet, de nem leltem, biztosan ottfelejtettem a zuhanyzóban az előző nap, gondoltam, de ott se volt. Valaki biztosan elhasználja az én drága Baba tusfürdőmet szomorkodtam , és fájó szívvel veszteséglistára tettem, aztán sima vízzel mostam le magam. Mikor visszacaplattam a szobámba, akkor láttam, hogy a galád takarítónő belerakta a papucsos zacskóba, és a szomszéd ágyra rakta. Felháborító, ezek a mai takarítók! De legalább megvan.

December 5 Péntek

Mivel a vonatjegyem 20:41-re szólt volt elég időm Kunmingban, bár inkább mentem volna már. A nagy időmilliomosságban úgy gondoltam, hogy majd sokáig alszok, hiszen megtehetem. Ezzel csak az volt a gond, hogy egy dormitóriumban nem mindig én döntöm el, hogy meddig alszok. Az egész szoba lakossága korán kelt, mert mentek statisztálni valami filmbe 220 Y-ért. Hívtak engem is, de végül kihagytam, mert nem tudták megmondani, hogy meddig tart. Pedig lehettem volna kínai sztárstatiszta.
Szóval nekem a filmezésből csak a koránkelés maradt. Összeszedtem magamat és elindultam a városba. Első az evés, ami errefelé nem megy annyira egyszerűen. Itt a legtöbb kifőzdében nem voltak kipakolva az alapanyagok, hanem mondta a kedves vendég, hogy mit akar, fizetett, aztán hozták. Ez nekem nem ment. Egészen pontosan a megmondás részével voltak problémáim, így mindig csak azt ehettem, amit már éppen evett valaki, mert arra tudtam rábökni.

Reggeli után az állatkert felé indultam, de magát az állatkertet elkerültem nagyívben, mert csak a nyugati utazók felháborodásáról híres, mert itt is úgy tartják a jószágokat, hogy úgy vannak belezsúfolva a ketrecbe, mint kövér nő a neccharisnyába, vagyis a ketrec méretét az állat mérete határozza meg. Helyette a szomszédjába mentem, a Yuantong templomba, mert még mindig nem lett elegem a templomokból.
Érdekes volt. Azt épületek egy kis tavat vettek körül, amin egy pavilon állt. A tóban rengeteg teknős volt. Legtöbbjük a sziget partján sütkérezett. Közéjük vegyülve üldögélt egy ránézésre jó félkilós béka is. A város a falon túl volt, mégis mintha több napi távolság választott volna el tőle.

A nagy nyugalomból a városon keresztülgyalogolva a Yunnan múzeumba mentem, hogy felszedjek valami kultúrát is. Végignéztem a híres bronz dobokat, és az időrendbe szedett porcelánokat is, sőt még a kalligráfiákon is végigszaladtam, de az az igazság, hogy a földszinti üzletben sokkal több mindent láttam, és még vezetést is kaptam, mert a boltos lány nagyon szeretett volna nyelvet gyakorolni.
A múzeum megtekintése után már csak rengeteg időm maradt. Sétálgattam, és ezredszer is végignéztem a virág- és madárpiac portékáit. Igazából a legkevesebb az a virág meg a madár volt errefelé. Inkább turistáknak szánt igazi régiségeket lehetett errefelé kapni.

Végiggyalogoltam a városon, hogy találjak egy internet elérhetőséget, de sehol semmi. Másodikán olvastam utoljára leveleket, de a kínai karakterek megkeserítették az életemet, így a lényeget elfelejtettem megírni Gabinak, azt, hogy nem felejtettem el az évfordulónkat. Vagyis elfelejtettem. Azóta is netet keresek, és nem találom azt se, ahol akkor jártam, mert arra is véletlenül akadtam. Lementem a térképről, de semmit nem találtam, eltekintve egy piactól, amit biztos, hogy nem turistáknak találtak ki. Mikor visszafelé tartottam már a városba, akkor találtam egy nagy Internet Café feliratot. Időm eddigre már nem nagyon volt, de bementem. Szívesen olvastam volna magyar híreket, de sietnem kellett, hogy elérjem a vonatomat. Rászámoltam azt is, hogy meg kell találni a pályaudvar megfelelő részét, mivel nem a pénztártól indulnak a vonatok.

A Cameliában felszedtem a cuccaimat, amit kemény 0,5 Y-ért őriztek egész nap, és elindultam az állomásra. A buszról leszállva megkezdtem harcomat, hogy az építkezési területen megtaláljam a vonatomat. A mutogatásban már elég jó voltam, mutogattam mindenkinek a jegyemet, ők meg mutogatták az irányt. A kínai rendszer határozottan tetszik. A jegyre rá van írva a vonat száma, a pályaudvaron meg mindenfelé ki van nyilazva, hogy melyik vonat merre van. Nincs káosz, nincs keresgélés, hogy melyik vágány merre, meg mit hazudott a bakter, csak a táblákat kell követni. A peron bejáratánál ellenőrzik a jegyet, és a vonat ajtajában le-cserélik egy bilétára, amin csak a kijelölt ágy száma van. Zsebemben a fémlappal felszálltam. Szerencsére már bent állt, nem kellett rambózni. A buszok első ajtaján lévő karakter volt a szám mellett, így gyorsan kilogikáztam, hogy a felső ágy az enyém a három közül. Nem voltak fülkék, de az elrendezés olyan volt. A csomagot a folyosón lévő csomagtartóra tornáztam fel, majd leültem az egyik lehajtható székre az asztalka mellé. Az alsó ágyon van csak annyi hely, hogy ülni lehessen, a többin még egy kínainak is kushadni kell, nem hogy nekem!
Megettem a vacsorának szánt kajám egy részét és felmásztam az ágyamra. A fotóscucc vállpántján átdugtam a lábamat, hátha így felébredek, ha le akarják nyúlni, és már aludtam is.

December 6. Szombat

Meglepően jól aludtam, a hímzett kispárna segíthetett. Lemásztam a két méter magasan lévő galambdúcomból és megnéztem, hogy hozott-e valamit a Mikulás éjjel a cipőmbe. Nem hozott semmit, de ebben a köpködős országban ennek inkább örültem, meg annak is, hogy megvan még. Egyáltalán nem hiányzott semmim.
Reggelire megettem a váróteremben vásárolt buktám maradékát és a lehajtható ülésről bámultam a tájat. Kezdtek feltűnni a hegyek, amik miatt Guilin felé vettem az irányt. A mezőn álltak szétszórva, olyanok voltak, mintha gyerekek rajzolták volna oda. A sík területből egyszer csak felbukkantak, szinte minden oldalról függőleges volt az oldaluk, a teteje meg mindnek lekerekített.
A gyér reggeli után vágytam valami ételre még, úgyhogy kipróbáltam a kínai utazós kaját. A mozgóárustól szereztem be. Száraz tészta, egy papírdobozban, meg mellé csomagolva mindenféle ízesítő. Igazi műanyag kaja. Csak forróvíz kell hozzá, ami Kínában nem lehet probléma. Vételeztem én is a legközelebbi köztermoszból és vártam a hatást. A használati utasítással meggyűlt a bajom, de utastársaimat már tanulmányoztam hogyan is kell főzni vonaton. Nem volt rossz, és nem is volt kevés. Az egészet megfejeltem egy sörrel, így egész jó éreztem magamat. Kellemesen elbutulva visszamásztam a helyemre egy kis szunyókálásra. Volt időm, az útikönyv szerint jósolt utazási idő 24 óra volt, és vonatról lévén szó nem bízhattam abban, hogy a jó időnek köszönhetően jelentős órákat faragnak le belőle.

A szunya után megint jött egy kis kifelé bámulás. Semmi jelentős nem történt, talán csak annyi, hogy a megláttam, hogyan tört be a kapitalizmus a vasúthoz. Olyan volt mint a magyar postahivatalok, ahova a demokráciával együtt betörtek a literes bugyik, és a zoknik. Persze kettős honfoglalással érkeztek, az első hullámot a kaparós sorsjegyek jelentették. Itt ez a sorsjegy dolog elmaradt, és rögtön támadtak a zoknik. A vasúti alkalmazottak felkaptak egy-egy kosarat és beindították a bizniszt. Nem csak úgy tessék-lássék, hanem komolyan agitáltak a legjobb minőségű zoknikkal. Lehet, hogy ez a kommunikációs technika Mao Ce Tung öröksége? Látványos méretekre nyújtották a zoknikat, majd megdicsőült arccal mutatták a potenciális vevőknek, hogy a párjához képest egy millimétert se nyúlt meg. Hát, a mai műszálak sokat bírnak. Elém is leraktak egy ötös csomagot, de nem vettem, minek, csak két lábam van.
Szépen besötétedett, innentől elég uncsi volt, mert a bámulás kifelé innentől nem kötött le. Végül 24 óra zakatolás után megérkeztünk Guilinbe.

A pályaudvar előtt vadászó szállodai felhajtók hadán céltudatosan vágtam át. Nem álltam le a taxisokkal se alkudozni, hanem próbáltam messze kerülni a lehúzós néptől. Az útikönyvből kinézett szálloda felé loholtam megtermett hátizsákommal. A járda nedves volt, valószínűleg nem sokkal előtte esett, ettől olyan volt mint a korcsolyapálya. Tipegtem a sok cuccal. Rövidesen megérkeztem, de gyanúsan nagy volt a sötétség az ajtó mögött. Mikor megpróbáltam bemenni, már integetett a két őr, hogy én itt nem fogok alukálni. Bánatosan fordultam vissza az ajtóból. Legnagyobb meglepetésemre egy férfival találtam magam szemben, aki egy mobilt nyújtott felém azzal az arckifejezéssel, ami az egész világon annyit jelent: Téged keresnek! Teljesen meg voltam zavarodva. Vártam, hogy Morpheus szól bele, és kiutat kínál a Mátrix-ból, de nem. A vonal másik végén egy szállodatulaj beszélt, közölte velem, hogy az általam keresett hely megszűnt, de az övé is pont olyan jó, és a telefon tulajdonosa odakísér. Megnyu-godtam, hogy minden rendben a világgal. Az előrelátó szállodatulajdonos egy őrt állított az utazók által ismert, ám csendben megszűnt szálloda elé, és ha az őr látott egy áldozatot, akkor azonnal hívta a főnököt. Nem kell ide nyelveket beszélő alkalmazott, csak egy telefon.

A szálloda ahova mentünk természetesen majdhogynem a vasútállomás mellett volt, így feleslegesen gyalogoltam annyit. A szoba amit kivettem meglehetősen leélt volt, de mindegy. Volt különbejáratú fürdőszobám, ami nagy luxus, bár melegvíz nem volt. A WC ülőkéjén keresztben papírszalag virított nagy felirattal: DESINFECTED. Kétségeim voltak.
Lepakoltam és kajálda után néztem. A szomszéd utcában azonnal leintettek, hogy van inglismenü. Ennek megörültem, mert nem kell eljátszanom, ahogy a wokban megsütik a tésztát. Bekajáltam aztán visszavonultam kipihenni a nagy semmittevést.

December 7. Vasárnap

Bementem a városba. Kicsit csalódás volt, mert annyit hallottam már, hogy a várost dicsérik, erre egy teljesen modern városban találtam magam.
A Wang Cheng palotához mentem először. Pillanatnyilag az egyetem működik benne, meg egy kis múzeum. Miután kifizettem a szerénynek nem annyira mondható beugrót, úgy éreztem, hogy meg kell néznem, mert kifizettem. Minden felirat csak és kizárólag kínaiul volt, az egyetlen érdekes dolog az volt, hogy meg kellett találnom a villanykapcsolókat, ahogy haladtam előre szobáról-szobára. Utána felmásztam a palota mögötti hegyre. Ez is olyan volt, mint errefelé mindegyik. Leginkább cukorsüveghez hasonlított, így nem volt egyszerű a feljutás annak ellenére sem, hogy lépcsőt építettek rá. Fent egy kis pavilon van, amibe nem lehet bemenni. Ez kiváltotta belőlem az egészséges kíváncsiságot, és aki keres az ugye talál, sikerült egy lukon benéznem. Lehangoló, de egy baromi nagy légvédelmi sziréna volt benn. A kilátás a párás idő ellenére csodálatos volt. Körben mindenhol félelmetes mészkőhegyek, a köztük szabadon maradt lapos helyen meg a város.

Még a bejáratnál ajánlkozott egy srác, hogy végigvezet, de pénzes ajánlat volt, így elutasítottam, de ingyen is ajánlotta, hogy nézzem meg a hegy alatti barlangot. Hihetetlen, hogy egy kis angolgyakorlásért már senki nem dolgozik. Szóval leereszkedtem a hegy lábához, és keresni kezdetem a barlangot, de csak egy boltot találtam. Érdeklődtem, egy csámpás fogú, egyetemista önkéntes kinézetű őrnél, de egy szót sem értett, viszont nagyon készséges volt, ahogy egy önkéntestől elvárható. Végül kerített valakit, aki megértette, hogy mit is akarok, és a boltra mutatott. Bátortalanul bementem, és kiderült, hogy a szent barlangban folytatódik.
Az egyik eladó rögtön körbevezetett, mert ő nem tudta azt amit én igen: nem fogok vásárolni. A barlang egy kápolna, amelynek a falába istenképek vannak faragva, nyilván szöveggel együtt. Elmesélte, hogy minden évhez tartozik egy kép. Kikerestük az 77-hez tartozót, így végre megtudtam, hogy a kígyó évében születtem. Volt persze gyönyörűségesen szépséges színes lámpás kivilágítás is. A bolt részlegbe visszaérve rögtön felajánlotta, hogy a személyre szabott istenségem papír képmását megvehetem, de letettem róla. Ezek egyébként úgy készülnek, hogy a dombormű elé papírt raknak és átsatírozzák.
Mosolyogva elbúcsúztam, és mentem a városba. Nem ott mentem ki, ahol befelé jöttem, itt nem volt jegyszedő, csak egyenruhás őr. Rögtön az járt az eszemben, hogy egyszerűen egy akármilyen igazolvány felvillantásával bejöhettem volna. Ehhh, mindig csak a csalás.

Közben az idő egyre rosszabb lett. Az előző nap este se véletlen volt vizes a járda. Elkezdett szemerkélni az eső, és a köd is olyan volt, mint Chengduban.
A Xiangbi Shanhoz mentem, de csak nézelődni. Ez az Elefánt-hegy, ami arról kapta a nevét, hogy az élénkebb fantáziájúak úgy látták, olyan alakja van, mint egy elefántnak, ami a vízbe dugja az ormányát. Az idő egyre kevésbé volt kellemes, meg a város se győzött meg igazán, így eldöntöttem, megyek Yangshuoba. Loholtam vissza a szállodához, hogy dél előtt kijelentkezzek még, ami pénzmegtakarítás. Sikerült is megoldanom tizenkettő előtt tíz perccel. Beültem a korábbi éttermembe, és megebédeltem. A szemben lévő masszázsszalonból integettek a lányok, hogy ugorjak be, de volt egy olyan gyanúm, hogy a masszázsszalon ott is azt jelenti, mint Magyarországon.

Ebéd után kiballagtam a buszpályaudvarra, és megvettem a jegyet Yangshuoba. Teljesen szokatlan volt számomra, hogy egy nagy, légkondis busz állt be. Kényelmes volt, utaztunk rajta vagy négyen. Az út nem volt hosszú, rövidesen megérkeztünk. Mikor leszálltam megrohant legalább húsz szállodai felhajtó, mindegyik a saját brossúráját lobogtatta felém, a környék legjobb szállodájáról. Futólépésben menekültem, ők meg lévén, hogy nem volt közel, s távol más áldozat utánam. Bevillant a Brian élete című film megfelelő jelenete, így megtorpantam, és visszafordulva rájuk kiabáltam: MENJETEK A PICSÁBA! A hatás annyi volt mint a filmben, de én jobban jártam, mert egy bizonyos táv után feladták, csak addigra nem tudtam, hogy merre is kellene menni. Ahhoz, hogy betájoljam magam vissza kellett volna menni, de a rám leselkedők miatt nem volt hozzá kedvem. Végül megszólított a helyi iskola egyik tanereje, és elvezetett a kiszemelt szállodához. Bejelentkeztem, és lepakoltam a hatágyas szoba kiválasztott fekhelyére. Becsuktam az ablakot is, mert a friss levegő ugyan fontos, de baromi hideg volt már bent is. Az ablak becsukása sokat nem segíthetett a dolgon, mert fűtés itt se volt.

Lementem a városba csellengeni. Céltalanul kóboroltam, míg rá nem bukkantam a városi parkra. Kifizettem a kategóriájában borsosnak számító belépőt, és bementem. Leginkább lerobbantnak nevezhetném a helyet, bár néhány helyről jó kilátás nyílt a környékre. Természetesen itt is cukorsüveg hegyekkel volt teleszórva minden.
A nap hátralevő részében ajándékokat vásároltam, mert a szokásos souvenir vadászat mellé ott volt még a karácsony is. Estefelé beültem egy helyre sörözni. Közben elbeszélgettem a felszolgálókkal, ráértek, nem volt nagy forgalom. Elég hideg volt, nem igazán csúszott a sör.

Megkínáltak valami héjában főtt csicsókával, vagy valami más krumpliszerű dologgal. Miközben megfelelően összemaszatoltuk magunkat, elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy az előző nap még gyönyörű idő volt, csak az én tiszteletemre köszöntött be köd. Boldoggá tett az információ. Kaptam még narancsot is, de nem olyat, amire gondolna az ember, hanem kicsi, pár centi átmérőjű kis vackokat. Mikor meg akartam hámozni, szóltak, hogy kár a maceráért, egyben kell megenni, jót tesz a toroknak. Gondoltam akkor ki van kompenzálva a kínai cigi okozta károkozás.

A sörözés után átfagyva felmentem a szobámba, de rá kellett jönnöm, hogy korán van még, és éhes is vagyok, tehát egy kétbetűs kitérés után újra az utcán voltam. Nézegettem az éttermeket, meg az árakat a kirakott étlapokon. Az Under the Moonnál is éppen a kínálatot vettem számba, mikor az egyik pincérnő bizalmasan megsúgta, hogy bent meleg van. Ennek fele se tréfa, ez minden pénzt megér, gondoltam, és bementem. Valóban, legalább egy fokkal melegebb volt, mint kint. Ciki lett volna innen meghátrálni, meg minden egyéb tekintetben kellemes kis hely volt. Az asztalon gyertyák, nagy üvegezett tolóajtók körben. Maradtam, és nem bántam meg, mert valami isteni sült tésztát ettem, meg banános palacsintát. Ilyen kaja után már lehet aludni.
Már a szobámban készülődtem, mikor nyílt az ajtó, és belépett egy ismerős árnyék, mikor felkapcsolta a villanyt, akkor láttam, hogy Andash az, akit még Emei Shanban ismertem meg, bár azóta Kunmingban is összefutottunk. Sokat nem beszélgettünk, mert az útitársával együtt leginkább evésre vágyott.

December 8. Hétfő

A Yulong Hé folyóhoz terveztem kirándulást. A buszpályaudvaron találtam is egy egészen mikro buszt, ami arrafelé indult. Benyomakodtam, és már mentünk is. Az út nem volt hosszú, legfeljebb két kilométert utaztam, és már a folyó hídjánál is voltunk. Kikászálódtam, és a folyó bal partján felfelé indultam. Ahogy haladtam, eltűntek az errefelé is szaporodó vendégházak. Az egyik utolsónak még betévedtem az udvarára, ahol két nagy kutya jelezte, hogy húzzak el. Örömmel meg is tettem, és visszatérültem a földútra, amin indultam. A folyó vize teljesen nyugodt volt. A völgy nem is annyira völgy volt, inkább egy folyamatos hegyhiány, ahol pont elfért egy folyócska. Mindkét oldalon a csak errefelé szokványos hegyek. Többféle is akadt közöttük. A leggyakoribb az állított ellipszis alakú, de van ennek több módosulata is. Az egyik például szinte szabályos félgömb, a másik egészen lingam (pöcs) alakúra nyúlt, de létezik Gauss-görbe is, meg cápafog alakú. És mindegyik zöld. Még a függőleges falakat is növények borítják.
Bandukoltam felfelé a folyó mentén. Áthaladtam néhány faluszerűségen is. Igazából csak elszórt házak voltak. A folyó mellett még akadt hely némi rizsföldnek is. Már nem volt rizsszezon, régen learatták a termést. Elmentem pár sír mellett is. Kínában nincsenek temetők, a csillagok, meg az elhunyt személye alapján jelölték ki a bölcsek a sírhelyet. Ha a család jóban volt velük, akkor volt olyan kedves, és a csekélyke családi birtok terméketlen részét találta alkalmasnak a temetésre. Nem sok viszály lehetett, mert mindegyik a hegy tövében volt, és nem a rizsföld közepén. Mentem mendegéltem, de csak nem értem el a híres Sárkány hidat. Az egyetlen pont ahol keresztezni lehetett a folyót az utam során, egy modern beton tákolmány volt. Átmentem rajta és a másik parton visszafelé indultam. Innen még jobb volt a vidék, mert azon a parton, ahol az imént jöttem sokkal közelebb vannak a folyóhoz a hegyek, így most a víz széléről duplán láthattam őket. Egyrészt az eredetit, másrészt a tükörképet a teljesen sima vízen. Keretnek meg néhány bambuszcsoport. A róla készült képet tapétának lehetne használni. Olyan fajtának, amit jó ízléssel rendelkező emberek szoktak az ágy mögé, előszobába, akárhova felrakni egy teljes fal méretében. Persze a legelterjedtebb motívum a pálmafás tengerpart, közvetlen utána a havasi tájkép, de azt hiszem pont itt az ideje feldobni a piacot a kínai karsztvidék kollekcióval. Mellesleg életben lenyűgöző volt.

Mikor úgy tűnt, hogy elfogy az összes út az én oldalamon, akkor észrevettem, hogy korábban csak úgy elsétáltam egy technikatörténeti kuriózum mellett. A folyón átjárást biztosított egy pontonhíd. Régi olajoshordók voltak összefűzve két sorban, a tetejükön meg deszkák keresztben. Bátortalanul indultam el a korhadt deszkákon. A híd hullámzott csekélyke súlyom alatt is, és bizarr módon kanyargott a túlpart felé, ami egyetlen általam ismert hídnak sem jellemzője. Biztonságban átértem, bár folyamatosan a lábam elé kellett nézni, mert helyenként hiányzott egy-egy léc, én meg nem akartam fürdeni, mert hideg volt. A víz egyébként félelmetesen tiszta. Állítólag a kőzet miatt jól öntisztulnak errefelé a folyók. Én inkább annak tulajdonítanám, hogy az idegenforgalomból él a környék, nem az iparból. Remélem így is marad, mert más vizet nem láttam Kínában, aminek leláttam volna a fenekéig. Szóval a kanyargó, imbolygó, lyukacsos hídon úgy mentem át, hogy a lábamat bámultam, így a partra lépéskor továbbra is úgy éreztem, hogy hullámzik alattam a talaj.

A már ismert úton haladtam visszafelé, mikor eleredt az eső. Szedtem a lábam, bár ettől még ugyanúgy esett, szidtam is az eget, hogy miért nem bírta még egy pár napig, és úgy látszik az égiek félnek a fenyegetésemtől, mert elállt. Az úthoz kiérve elindultam a város félé, közben nézegettem hátrafelé, hogy mikor jön egy nekem megfelelő busz. Egy hasonló mikro-, vagy inkább nanobusz állt meg, mint amivel érkeztem. Az ablakai természetesen mint minden más négykerekűnek be voltak fóliázva, így nem láttam be. Ezért még nagyobb volt a meglepetés, mikor elhúztam az oldalajtót. Olyan érzés volt, mint a szardíniakonzerv kinyitása. Pislogott rám a sok bezsúfolt arc, és szorítottak még egy helyet. Érdekes, hogy még egy hely mindig van. A Xi Jie Nyugati utca végén szálltam ki, és elmentem abba az étterembe, ahol előző nap sörözgettem a fagyhalál széléig. Az ebéd amit kaptam felejthető ízvilágú volt.

Az ebéd után a város másik parkjába mentem a Zöld Lótusz Csúcsra. Furcsa park, a Li Jiang folyó partján álló hegy egyik oldalán alakítottak ki néhány ösvényt, azon lehet felkaptatni egy darabig. Van néhány kalligráfia is a sziklába vésve. A híres emberek látogatása után mindig maradnak ilyen emlékek. A park nem nagy, csak a belépő. Hozzászoktak már ahhoz, hogy sok erre a gazdag külföldi.
Innen a Li Jiang partján indultam felfelé. A víz itt is nyugodt volt a száraz évszakban nincs sok víz itt se, nem járnak hajók , és szél se fújt. Itt keskenyebb volt a folyóvölgy, nincsenek rizsföldek a két parton, az út, amin mentem a hegyoldalban vezetett. Először a városban gyalogoltam, egészen kikötőig, ami nyáron elég forgalmas lehet, már csak az üres bazár standokból ítélve is. Mentem tovább az üres asztalok között, amik az utat szegélyezték.
Szépen elfogyott a házak után az útburkolat is. Elég szépen eltávolodtam a várostól, úgyhogy visszafordultam. Már a bazárnál tartottam, mikor megint eleredt az eső, és ezen semmi nem segített már. Az ereszek alatt próbáltam meglépni az áldás elől, de elég kevés sikerrel. Az ebédelős helyemre menekültem, hogy megnézzem az e-mailjeimet. A hálózat olyan lassú volt, hogy már-már a hajamat téptem, mire megjelent valami a monitoron, persze fűtés nem volt továbbra sem. Átmentem az Under the Moonba, mert az ebéd tapasztalatai után inkább ott akartam enni.

A pincérlányok megismertek, nem nagy a forgalom. Meglepetést kaptam, hoztak nekem is egy lavórt, amiben samottal kirakott vödörben izzott a brikett. Abszurd volt a francia kisvendéglő hangulatát árasztó helyen egy ilyen fűtés. A lavór az asztal alá került, és így lényegesen kellemesebb volt az élet. Megvacsoráztam, és egy sört is ittam minden vacogás nélkül. Békésen üldögéltem, kezem az asztal alatt melegedett, mikor beviharzott egy lány, és leült az egyik asztalhoz. Errefelé elég bátor módon levette a kabátját, úgy ült az asztalhoz. Meginvitáltam a személyes parazsamhoz melegedni, amit el is fogadott. Emmának hívták, Skóciából jött vonattal. Mesélte, hogy útba ejtette Magyarországot is, mielőtt a Transzszibériai expresszel Mongóliába ment volna. Ott ismert meg egy walesi srácot, Gust, aki nemrég írta neki, hogy itt van Yangshuoban, így hát felkerekedtünk, hogy megkeressük a szállodáját. Az eső közben elállt, de ez sokat nem könnyített a keresésen, mert senki nem hallott még a helyről, így feladtuk, és beültünk egy kocsmába. Még ki se csapolták a sörünket, mikor belépett a keresett személy. Ez a jó a kisvárosokban. Csak úgy megjegyezném, hogy könyvem szerint a lakosság 300.000 fő, szinte falu.
Hajnali egyig dumcsiztunk, akkor feladtam, és elmentem aludni. Előtte még megbeszéltük, hogy a Mei You vagyis Nincsen Caféban találkozunk tízkor egy reggelire.

December 9. Kedd

Tíz körül ébredtem, úgyhogy erős volt bennem a gyanú, hogy a megbeszélt találkozóra nem fogok odaérni. Ez egyre erősödött bennem, mikor a fürdőszobára vártam. Tíz perc után nyilvánvalóvá vált, hogy csak nő lehet bent. Ezen jót röhögtünk kínai szobatársammal, aki még türelmetlenebbül várt a budira, mint én. Fél óra záróizomtorna után végre kilibegett a hölgy.
Háromnegyed tizenegy volt már, mikor elmentem a Mei You előtt. Nem számítottam ilyen mértékű türelemre, de benéztem, és legnagyobb meglepetésemre Emmát láttam bent üldögélni. Megreggeliztem én is, és mire befejeztem Gus is megérkezett. Előző este háromig iszogattak, csoda, hogy felkeltek. Én nem tettem volna.
A mai napra a Yueliang Shan vagyis Hold hegy meglátogatását terveztem, esetleg, egy környékbeli barlangot. Elváltunk egymástól, én mentem megint a buszállomásra, és gyakorlatilag ugyanarra buszoztam, mint az előző napon, csak messzebb, de nem sokkal.
A nevét a közepén virító félhold alakú lyukról kapta. Jól néz ki, szó ami szó, szinte szabá-lyos háromszög alakú hegy, a közepe táján a boltíves nyílással.

A jegy megvétele után elkezdtem felfelé baktatni a kikövezett ösvényen, ami emlékeztetett az Emei Shan lépcsőihez. Nagy lehet télvíz idején a turistahiány, mert egy néni rám akaszkodott, hogy vegyek nála üdítőt, és minden mászás ellenére kitartóan követett, ismételgetve a háromszavas angoltudását, amivel szomjúságra akart rábeszélni. Hatástalan volt ellene minden. Kipróbáltam, a nem látlak trükktől a hazudozásig mindent, de csak jött utánam. Aztán megállt, hogy majd itt megvár és akkor visszafelé vehetek nála akármit. Lelkesen helyeseltem, bízva abban, hogy nem lesz annyi türelme, esetleg vezet lefelé más út is. Az eső csendben szemerkélt, amiről szívesen lemondtam volna, és nem volt valami meleg sem, de meg kellett állnom vetkőznöm néhány réteget. Rajtam kívül nem sokan jártak arrafelé akkor.

Mikor felértem a lyukhoz, akkor láttam csak, hogy mekkora. A szélessége lehetett 30 méter, a magassága meg 20. Lehet, hogy melléhord a saciméterem, de jellemző a méretre, hogy rögtön az jutott eszembe, hogy ezen Besenyei Péter biztos rögtön át akarna repülni. Persze ahogy ismerem még meg is fordulna ekkora helyen. Átmentem ezen a furcsa barlangon mert végül is az és felfedeztem, hogy az ösvény tovább vezet felfelé. Volt ugyan egy nagy Tilos az Á tábla, de ilyenkor mindig elfelejtek angolul, így továbbmentem. Itt már nem volt burkolat, csak a legfrankóbb agyag. Ez a szemerkélő esővel összefogva ragaccsá, meg csúszós kulimásszá alakult, hogy megvédje a csúcs titkait, de nem adtam fel. Szépen felmásztam, és nem bántam meg. A kilátás a pára, és az eső ellenére is fantasztikus volt. Alattam a rizsföldek, néhány falu, és ameddig a szem ellát ezek a mesebeli hegyek. Ha az ember látja ezt a helyet, talán még a sárkányokban is tud hinni. Na, jó, ha nem múlt el hat éves.
Körbefényképeztem a világot, és elindultam lefelé. Na, ez sokkal gázosabb volt, mint felfelé. Lassan araszoltam, mert éreztem, hogy nem célszerű itt kitörni a nyakam, mert a tilos táblát nem nagyon fogják átlépni a kínaiak, így meg se találnak. Nincs is veszélyesebb, mint a csúszós agyag! Főleg, ha megsebesítették! Mikor kiértem a kövezett részre tíz centivel magasabb voltam, mint a mászás előtt, és egyensúlyozni is nehezebb volt a gömbtalpú cipőben. Félórás küzdelem után megszabadultam a sár nagy részétől. (Az utolsó darabkák akkor tűntek el a bakancsomról, mikor február utolsó hetében Szarvaskőn hóban gyalogoltunk egy napot, pedig közben le is mostam a nyomorultat.)

Leballagtam a lépcsőkön, és arra gondoltam, vajon vár-e rám az asszony a kólákkal? Nem várt, volt esze. Békésen nézegethettem a bejárat mellett a táblát a közeli barlang gyönyörűségeiről. Ez lett volna a mai nap másik programja, de elbizonytalanodtam. Iszapban hempergést, meg patakban fürdést ajánlott a túra. 7-8 °C-ra becsültem a hőmérsékletet, ami nem annyira tüzelte bennem a vágyat az ilyesmi iránt, úgyhogy erről lemondtam csendben.
Helyette az első busszal visszamentem a városba, majd rögtön tovább Baishába, hogy végre megnézzem a Sárkány-hidat. Egy mellékúton gyalogoltam két kilométert a Yulong He folyó-ig. Itt átmentem a hídon, ami még mindig nem a Sárkány-híd, vagyis Yulong Qiao volt, és a parton elindultam. A riszföldek töltésein haladtam folyásirányban. Rövidesen elértem a hidat. Egy nagy boltív ível át a folyó fölött, már 1412 óta. Magában ez a szám nem egy nagy durra-nás, a híd is eléggé leharcolt állapotban van, de érdemes egy kicsit belegondolni.
Ez már a mongol invázió idején is idősebb volt, mint én most, túlélte őket és a világháborúkat, és Maót, meg a kulturális forradalmat is. Akkor rakták le az alapjait, amikor a többség szerint még lapos volt a Föld. Most piros nylon szatyrok vannak szétdobálva rajta, de gyanítom, hogy ettől se fog összedőlni. Ja, és a mai napig használják! Én is átmentem rajta, de csak azért, hogy vissza is jöjjek. Nincs rajta semmi csicsa, csak a funkció. Már hatszáz éve.

Folytattam az utamat tovább a rizsföldeken keresztül. Nem sok emberrel találkoztam, talán néggyel, meg ugyanannyi bivallyal. Ezek nagyon tetszenek nekem. Nagy mafla állat, aztán úgy állnak a szarvai, mintha az áramvonalasság lett volna a fő szempont a tervezésnél.
Ahogy haladtam, észrevettem, hogy piros nyilak mutogatnak nagyjából arra, amerre én tartok. Állítólag van arra még egy régi híd, biztosan oda vezet, gondoltam. Ebből is kiviláglik, hogy nem vagyok valami tanulékony, mert nem olyan sokkal előtte ezt már eljátszottam Kunmingban, de sebaj, követtem a nyilakat. Itt annyira nem lehetett elrontani, mert csak a folyót kell követni. Gondoltam, ha a nyilak fel akarnak mászatni a hegyekre, akkor megválunk egymástól. Kanyarogtam mindenféle úton, és ösvényen, kereszteztem öntözőcsatornákat apró hidakon és ugrásokkal. Átvágtam néhány falun is, ahol a helyiek furcsán néztek rám, a kutyák meg ugattak. Az egyik el is határozta, hogy megtép, de eléggé bátortalan volt a projekthez, mert csak akkor rohant felém csaholva, mikor hátat fordítottam neki. Ennek az lett az eredménye, hogy a nagy forgolódásban teljesen elszédültem. Gyorsabban elhagytam volna a territóriumát, ha békén hagy. A régi hidat nem találtam meg, de elértem oda, ahol az előző nap átkeltem a folyón és visszaindultam. Most is átmentem a folyón, de nem a parton mentem tovább, hanem Yanngshuo felé indultam az úton. Nagyon büszke voltam magamra, hogy a kínai kresztábláról el tudtam olvasni, hogy melyik irány vezet a városba. Elvileg nem volt több a távolság három kilométernél. Az út szélén ballagtam, figyeltem hogyan terelik haza a kacsákat. Haláli, amikor száz kacsa trappol az aszfalton. Az idétlen úszóhártyájuk csak úgy csattog. Ahogy mentem szembe velük igaz az út másik oldalán , kicsit elbizonytalnítottam a csapatot, ezért lassítottak. Paccspaccspaccs, aztán mikor melléjük értem, akkor belehúztak, hogy minél gyorsabban elsuhanjanak mellettem, paccspaccspaccs. És mindezt kb. száz pár kacsaláb. Nem sokat bandukolhattam, mert megállt mellettem egy háromkerekű csettegő, és felvett. Ezek a járgányok igen elterjedtek errefelé. Mikor először láttam azt hittem házi gyártmány, de annyi egyforma volt belőlük egész utam során, hogy biztosan van Kínában egy csettegőgyár. Elöl van a motorja, meg egy kereke. A kisebbeket úgy lehet irányítani, mint egy motoros kapát, a nagyobbaknak rendes kormánykerekük van. Engem egy ilyen vett fel. Pakk-pakk hangokkal hasítottuk a levegőt. Elöl egy gumibelső van mindegyikre felapplikálva csak úgy házilag hogy a hűtővíz ne fröcsögjön ki. Ezt cikk-cakkosra vágják le, hogy szép legyen.

Miközben robogtunk, megláttam brit barátaimat, Emmát és Gust velem szembe biciklizni. Integettünk egymásnak. Az önkéntes fuvarosom a város szélén rakott le, és megsarcolt 1 Y-ra, ami méltányos ár. Besétáltam a városba. Közben megnéztem a piacot is, ami a város legtöbb utcáját elfoglalja. A szállodába mentem, és beálltam a zuhany alá. Egy fél órán át engedtem magamra a forró vizet és bíztam benne, hogy mikor kimegyek nem várnak hárman az ajtó előtt.
Megtisztulva indultam az Under the Moonba, hogy megérdemelt vacsorámat magamhoz vegyem. Ott üldögéltem, mikor megláttam a barátaimat az utcán. Beinvitáltam őket. Együtt megvacsoráztunk és beszélgettünk. Este tízre beszéltünk meg egy találkát a Red Star Expressbe. Addig volt még időm bőven, így megnéztem a leveleimet. Az étteremben ingyen internetelérés volt. Leültem a gép elé, a pincérlányok utánam hozták a sörömet, meg a lavórban a parazsat. Félemetes, hogy az ujjaimmal a XXI. század technológiáján zongoráztam, miközben a lábamat egy olyan eszköz mellett melengettem, amit már az ókori rómaiak is használtak, és a világ nagy részén nem sokkal később ki is veszett, mert nem túl hatékony. Mire befejeztem, már mehettem is át a Red Starba, a megbeszélt találkára. Az a jó, hogy ezek a helyek mind egy utcában vannak, így nem kell gyalogolni.
Egy pár sör mellett folytattuk a beszélgetést, aztán megint egy óra lett. Elmentünk lefeküdni. Alvás előtt még beszélgettem egy kicsit a kínai szobatársammal, aztán szunyáltam én is.

December 10. Szerda

Reggel belém hasított a felismerés, hogy baromira nincs időm elmenni Longshengbe ahova szerettem volna , hogy megnézzem a híres rizsteraszokat, mert Chengduba eljutni kell két nap, így ha elmegyek még rizsteraszozni is, akkor az utolsó pillanatban esek be a reptérre. Arról nem is beszélve, hogy ez arra az esetre vonatkozik, ha minden klappol.
Nagyon nehéz szívvel mondtam le a rizsteraszaimról, amitől olyan érzésem lett, mintha idő előtt kellene megszakítanom az utazást.
Lementem a Mei Youba, és reggeli mellett elmeséltem bánatomat Emmáéknak, aztán viszszamentem a cuccaimért a szobámba. Kikísértek a buszpályaudvarra, és integettek, mikor Guilin felé indultam az első busszal. A busz a vasútállomás előtt rakott ki, ahol éppen egy transzport kiskatonát tereltek a vonatról teherautókra. Nem ez volt az első alkalom, hogy katonai csapatokat láttam, de mindig meglepett, hogy mekkora szemeket tudtak mereszteni rám. Gondolom, itt is az a módi, mint nálunk volt régen, hogy a katonák mindig az ország túlsó végében teljesítenek szolgálatot, így nem lázadnak. Ja, hivatalos verzió szerint ez az Ismerd meg hazádat mozgalom. Ezek is lehet, hogy valahonnan az isten háta mögül jöttek, soha nem láttak még külföldit.
Bementem, és megvettem a jegyemet. Az útikönyvem szerint 3-4 óra a menetidő, de elég volt a térképre nézni, és tudtam, hogy ez valami oltári nagy baromság. Emma szerint 17 óra, ami sokkal reálisabbnak tűnt. Szerencsém volt, húsz percen belül indult egy vonat.

Mentem befelé, a hátizsákot beraktam a röntgenbe, ami errefelé az állomáson is van. Vigyázni is kell, mert eltérítenek egy vonatot, aztán ott a baj! Már vettem volna fel a cuccot a túloldalon, mikor jött a rendőr, hogy nyissam ki. Gondoltam, hogy csak a machete lehet a gond, meg a többi kés, de ártatlan arcot vágtam, és kinyitottam, mint aki semmit se ért. Persze ha fentről belenézett, akkor csak a koszos ruháimat láthatta, így visszaparancsolta a röntgenbe. A kép megint nem volt tiszta, mert a zsák fémváza takarta a késeket, így félreállított, hogy majd a főnök lejön aztán dönt a sorsomról. Ez már nem annyira tetszett, így elkezdtem mutogatni a jegyemet, hogy mennem kell, ne szórakozzanak. A fickó rám nézett, és intett, hogy menjek. Valószínűleg megpróbálta maga elé képzelni a helyzetet, ahogy egy machetével végigszamurájozok a vonaton, hogy megdöntsem a kommunista párt hatalmát, és a látványt anynyira abszurdnak érezte, hogy utamra engedett.
Nem kellett sokat várnom a beszállásra, mire megtaláltam a megfelelő kaput, már özönlött befelé a tömeg. Megint a felső ágyat kaptam. Örültem neki, mert az olyan megbízható, biztonságos helynek tűnt. Felcuccoltam, és vártam, hogy este legyen. Sok minden nem történt. Jó darabon visszafelé vonatoztam, mert Liuzhouig vissza kellett menni, ott ágazik el ugyanis a vasút. Mikor besötétedett lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Vagy azért, mert nem csináltam semmit, vagy azért, mert nem ittam sört.

December 11. Csütörtök

Reggel minden rendben volt, csomaglétszám ellenőrzésen mindenki megvolt. Elvileg már nyolcra Guiyangban kellett volna lennünk, de késett a vonat.
Ahogy megérkeztem, rögtön mentem is a pénztárhoz, hogy megvegyem a chengdui jegyet. Az első vonat négy előtt indult, úgyhogy volt időm a városra bőven, több is, mint szerettem volna. A hátizsákot beadtam a megőrzőbe, mert azzal a hátamon tényleg hosszú lett volna a nap.
Először a madár és halpiacra mentem. A Zunyi Lun végigmenve láthattam az ország egyik legnagyobb Mao szobrát. Csalódás volt, mert a vizuális effektek nagy szakértői háttérnek beraktak egy kétszer magasabb épületet, így a szobor akármekkora is volt, eltörpült a ház árnyékában. Mao elvtárs egyébként egy nagy, üres térnek, a Renmin térnek integet, amin semmi nincs, csak két Louvre koppintás üvegpiramis.

Átmentem a Nanming He hídján, és már ott is voltam a piacon. Az árusok még csak most pakolták ki a portékát. A madarakat főleg a hullámospapagáj, a halakat az aranyhal képviselte. Az utóbbiból persze volt jó néhány változat. A két legszörnyűbb az átlátszó volt, és az, amelyiknek a szemén, vagy a szeme alatt ezt nem sikerült megállapítanom, mert csak fent-ről nézhettem őket a lavórban egy nagy átlátszó hólyag volt. A dagadt, és a guvadt szemű verzión már fenn se akadtam. Volt persze minden egyéb, ami egy akváriumba kellhet, meg kiegészítők az erkélyen berendezett kerthez. A papagájokat nagy kalitkában tartották, mégsem repkedtek. Talán nem kellett volna annyit berakni, amennyi befér.

Szinte a piacról nyílt a Qianming templom. A bejárathoz egy keskeny sikátor vezetett. Ezt úgy találtam meg, hogy itt voltak a füstölőárusok. A bejáratnál a jegyárus néni arca egészen felderült, mikor meghallotta, hogy tudom kínaiul, hogy a one yuan, az yi kuai. A templom egészen kicsi volt, és a kertje is csak akkora volt, amekkora a virágcserepekbe belefért. Akármerre néztem, a háttér mindig valami magas, modern üvegpalota volt. Itt bent meg az évezredes hagyományok.
A fél várost megkerülve a Wengchang Gé pavilonhoz mentem. Itt látható a városfal egy kis megmaradt, és felújított darabja is. A pavilon nem volt túl érdekes. Megint a folyó felé fordultam, hogy a Jiaxiu pavilont látogassam meg. Az utat, amin mentem, éppen szélesítették, így a környékbeli házak egy részét lebontották. Azért volt érdekes, mert így bele lehetett látni egy kicsit a házak rendszerébe A több emeletes épületekre itt-ott ráépítettek, ha kellett még egy szoba, vagy megtoldották az éppen rendelkezésre álló anyagokból Az egész úgy nézett ki, mint életem első olyan kártyavára, ami elérte a harmadik szintet is. Persze az összképhez hozzátartoznak a szárítókötelek, és a kiteregetett ruha, meg most már a tv antennák is.

A Jiaxiu pavilon ezeknél lényegesen jobban nézett ki, és kicsit korosabb is volt. Ahhoz, hogy odajussak, megint át kellett mennem a folyón. A híd közepén állt egy másik kis pavilon is, de hogy mi lehetett a rendeltetése, azt nem tudom. A folyó jobb partján álló Jiaxiu Lou nagy része sajnos le volt zárva a felújítás miatt.
A városban kóvályogtam, néztem a forgatagot. Vettem egy adag sült rizst, dobozban, olyan McDonalds stílusban, és egy parkban leültem eszegetni. Csípett, mint a veszedelem!
A piac végénél láttam egy embert, aki a tipikus kínai vállrúdon élő pontyot szállított. Minden halnak a hátúszóján át volt fűzve egy piros madzag, annál fogva volt a rúd végére akasztva. Mindkét oldalon lógott hét-nyolc halacska. Mivel nem a farkuknál aggatták fel őket, vízszintesen lógtak, mintha éppen csak csoportosan úszkálnának a tömegben. Elég nyugodtan tűrték, hogy csak a levegőbe tátoghatnak.

Ahogy mentem, tovább, éppen ezen a lehetetlen szállítási módon gondolkodtam, mikor megláttam, hogy nem sokkal előttem meg ugyanígy húst visz valaki. Na, nesze neked higiénia! Aztán felötlött bennem, hogy mégis milyen hús lehet az, minek van ilyen kicsi combja, talán bárány? Meggyorsítottam a lépteimet, hogy közelebbről is megvizsgáljam a rakományt. Pár lépésről már láttam, hogy ez nem lehet bárány, mert karmos kis tappancsokban végződik, és akkor megfordult a férfi, és a rúd másik végéről két-három kutyafej vicsorgott rám. Sátáni pofát vágtak, főleg, hogy teljesen szőrtelenek voltak, és a madzagos felfüggesztés húzta vi-gyorba a képüket.

Az ebédre befalt rizses sült fűszer marta a beleimet, úgyhogy nagyon vágytam valami alkalmas oltóközegre. A szervezetem sörért sikított. Persze csak a B vitamin tartalom miatt! Hiába kerestem valami pénztárcámhoz szabott sörivó helyet, csak nem akadt az utamba egy se. Errefelé nem divat az ilyesmi, csak a romlott nyugatiaknak jutna eszébe, hogy igyanak evés nélkül. Aztán feladtam, és beültem egy étterembe. A személyzet nem egy tagja részt vett a pantomimben, hogy kitalálják mit is akarok. Egy ideig hiába mutogattam a sörre, és ismételtem minden hanglejtés kombinációban, hogy pi jiu, nem értették, hogy mit akarok, vagy nem akartak hinni a fülüknek. Aztán mikor úgy gondoltam, hogy nekem már mindegy, mert a fűszeres ebéd lángjai fognak elemészteni, mint Jean dArcot, akkor kihoztak egy üveggel.
Kitöltöttek egy fél pohárral, nem többet. Ahogy beleittam, és letettem a poharat, máris ott termett valaki, hogy megint a feles szintre állítsa a sört. A harmadik alkalomnál rájöttek, hogy ez sok rohangálással jár, így állítottak mellém egy őrt, aki ott állt vigyázzban az asztalomnál, és ügyelt a megfelelő sörellátásomra. Közben én írtam volna a naplómat, de baromira idegesített, hogy ott áll felettem egy pincérlány, vagyis xiaojie, és azt lesi, hogy kell-e tölteni. Szépen rábeszéltem, hogy pihengessen csak, és engem is hagyjon meg ebben a tevékenységben. Iszogatás közben el nézegettem, hogy mekkora tempóban bontják a kerítést az utca túloldalán. Reggel óta végeztek kb. három méterrel. Nem lenne rossz eredmény, ha nem háromig teljesítik ezt. Lassan elfogyasztottam a sörömet, és elindultam az állomásra.

Kiváltottam a zsákomat, és elkezdtem parázni a röntgentől, hogy megint lekapcsolnak, de szerencsére itt nem voltak olyan lelkesek, mint Guilinben. A vonaton szépen elhelyezkedtem, és vártam a nagy semmire. Aztán a kocsikísérők integettek, hogy látogassam meg őket a fülkéjükben. Az egyikük évek óta tanul angolul, ő akart egy kicsit gyakorolni. Szegény nem hiszem, hogy valami intenzív tanfolyamra járna. A korát olyan húsz évre taksáltam, de mikor beszélgettünk kezdett kibukni, hogy baromira mellélőttem. Akkor kezdett gyanús lenni, mikor az mondta, hogy tizenöt éve tanul angolul, aztán kiderült, hogy iskolás korú gyereke van.
Itt is volt árus, világítós tollat árult. Ahányszor bekapcsolja az ember, annyiszor más színben pompázik. Annyira szörnyen semmire se jó dolog volt, hogy vettem egyet. A nagy beszélgetés, mutogatás során beesteledett, és le kellett kapcsolni a lámpát, úgyhogy mentem aludni.

December 12. Péntek

Reggel megérkeztem Chengduba. Majd egy hónapja indultam el, és az eltelt idő alatt a harmincvalahány tartományból gyakorlatilag egyet jártam be. Az időmből 148 órát töltöttem buszon, vagy vonaton. Hát, nagy ez az ország, vagy inkább kontinens!
Először is szállodát kerestem, pontosabban a Traffic Hotelbe mentem. Mintha hazaértem volna, úgy szálltam fel a 16-os buszra. A helyet megtaláltam könnyedén, de a szálloda bejáratát keresgélni kellett. Bejelentkeztem, aztán mentem is a cuccaimért, amit a Friendship Hotelben hagytam megőrzésre.
Útközben beugrottam a BRTC-be, hogy megnézzem, ott van-e Miss Long, de nem jártam szerencsével.
Mielőtt bementem volna a gönceimért, még pénzt váltottam, mert nem akartam mindent elvinni a bankig, meg vissza. Kiváltottam a cuccaimat, egy kisebb infarktus árán. A hölgyemény a pultnál közölte, hogy nem találja. Angolul persze nem tudott, így behívott a tárolóba, ahol láthattam, hogy nincs. Mosolyogva, magyarul közöltem vele, hogy elvágom a torkát, ha nem keríti elő. Szerencséje volt, mert jött a kollegina, aki tudta hol van. Meglepődtem, hogy milyen nehéz, és mekkora. Nem így emlékeztem.

Az egyik kis üzletből megpróbáltam felhívni az ismerőseimet. A legtöbb trafikban van nyilvános telefon. Nem pénzdobálós, csak egy hétköznapi telefon, aztán ha végzett az ember, akkor a tulajnak fizet. Senkit nem sikerült elérnem. Imre telefonja csak foglaltat jelzett, Miss Long ki volt kapcsolva, egyedül Ivyt tudtam elérni. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk. Jobb híján a Friendshipnél. Ez azt eredményezte, hogy visszakutyagoltam a Trafficbe, leraktam a göncöket, aztán vissza a Friendshiphez. Amíg vártam, elmentek előttem a pincérlányok, akik naponta háromszor hoztak nekünk kaját, másfél hónapig. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy megint itt vagyok.
Megérkezett Ivy, és elindultunk sétálgatni, csak úgy céltalanul. Egy idő után beültünk enni, de nem tudtam rádumálni, úgyhogy csak én ettem, mert nekem már majd kilyukadt a gyomrom. Egy teát is alig akart elfogadni.
Az ebéd után ballagtunk tovább. Az egyik sarkon megláttam, hogy olyan szivart árulnak, amit a hajléktalanok szívnak errefelé. Picúréknak mindig szoktam vinne egy adagot az éppen aktuális ország dohányipari remekeiből, ezért nem tudtam ellenállni. Ivy volt a tolmácsom, aki megkérdezte, hogy mennyibe kerül. Kb. nyolc darab volt egybefogva papírszalaggal. Négy yuan, mondta az árus. Odaadtam a négy yuant, mire kezembe nyomott egy akkora csomagot, amibe volt vagy húsz darab.
A sétánk közben többször próbáltuk hívni Miss Longot, és végül sikerrel jártunk. Megbeszéltük, hogy a házuk előtt találkozunk. Már tudott járni, nem csak ugrálni. A sok fekvésben (és nassolásban) szépen meghízott, alig ismertem rá. Elmentünk egy kis étterembe hot pot vacsira. Felhívta Jameset is, hogy jöjjön.

A menü nyúl- és kacsafej volt csípősen. Nem tudom mit esznek rajta, mert, hogy húst nem az biztos. Egyébként a nyuszi feje hosszában volt félbevágva, a kacsáé meg keresztben. Kaptunk egyszer használatos nylon kesztyűt is. Na, gondoltam, itt hajfestés is lesz, de nem, csak nem akarták, hogy összemaszatoljuk magunkat. Volt pálcika is, de csak arra volt jó, hogy kipiszkáljam a nyúl agyát. Ekkor jöttem rá, hogy a nyulak miért nem építenek űrállomást. Aztán persze a forró lébe jött zöldség is, hogy együnk is valamit, ekkor már hasznos volt a pálcika is. A kaja mellé forralt sört ittunk. Először nem akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy gőzölög a kancsó. Egész jó volt. Édesre csinálták, még valami bogyókat is raktak bele. Mikor kihűlt, akkor már nem volt annyira élvezetes.
Miss Long javaslatára, aki mellesleg idegenvezetőként is funkcionál, elhatároztuk Ivyval, hogy másnap meglátogatjuk a sichuani operát.
A vacsora végeztével mindenki szépen hazavonult.

December 13. Szombat

Reggel még megpróbáltam felhívni Imrééket, de továbbra is csak a foglalt jelzéssel tudtam beszélni. Vagy hosszan dumálnak, vagy már kikapcsolták a telefonjukat. A legutolsó információm szerint ők is a következő napon utaztak haza.
Aztán Ivyt hívtam. Hozott nekem csokit, mert tudta, hogy megint éhes leszek, mert a reggeli rendszerint elmaradt nálam. Cserébe neki ajándékoztam csodálatos világítós tollamat.
A csoki ellenére beültünk reggelizni, de most nem csak én ettem. Egy kis kifőzdében ettünk. Olyan hely, ahova az emberek beugranak munka előtt valami kis tésztára.
Legalább háromszor körbesétáltuk Chengdut, ami nem kis teljesítmény. Mikor már majd leszakadt a lábunk, akkor elmentünk a Renmin parkba, hogy beüljünk egy teaházba. Mikor utoljára itt jártam, akkor éppen virágkiállítás volt, hatalmas tömeggel. Ivy is ugyanazon a napon járt itt az anyjával, meg a nagybátyjával, de nem futottunk össze. Jó darabig üldögéltünk, mert a gyalogláshoz egyikünknek se volt nagy kedve. Kitárgyaltuk a kínai élet minden pontját, aztán csak sétáltunk még egy kört, mielőtt az operába indultunk volna.

Először busszal akartunk menni, de senki nem tudta megmondani, hogy melyik busz megy oda. Ekkor megpróbáltuk az uras megoldást, hogy taxit fogjunk. Ez még annyira se ment. Mindegyik foglalt volt. Maradt a gyaloglás. Kiderült, hogy jártam már arra, csak nem is tudtam, hogy ott van az opera. Ivy nélkül biztos nem találtam volna meg, úgy el volt dugva.
Nem egy európai stílusú operára kell gondolni! Nyáron szabadtéri előadások vannak, télen meg egy nagy teremben lehet élvezni a műsort. A nézőtéren asztalok mellett állnak a székek, és minden érkező azonnal kap egy csésze teát. A fűtést egy hatalmas fém serpenyőben álló parázs biztosította.
Rövidesen elkezdődött az előadás. Nem igazán jó szó az opera, inkább a cirkusz, a színház és a bábszínház keveréke volt. Mindenféle kínai nyelvtudás nélkül is élvezhető volt.
Tűznyelőket láttunk, és bábosokat. Az utóbbiak nem paraván mögül játszottak, hanem egyszerűen kiálltak a színpadra. A bábokat alulról, pálcákkal irányították, de olyan tökéletesen, hogy egy idő után az ember szinte el is felejtette, hogy bábokat lát.
Felléptek a híres sichuani maszkcserélők is. Mutatványuk abból áll, hogy egy pillanatra eltakarják az arcukat a köpenyük szélével, és ennyi idő elég is arra, hogy lecseréljék az arcukat takaró álarcot. Félelmetes gyorsasággal csinálják mindezt. Csak bámultam!
Mire vége lett, már nem jártak a buszok, így taxival mentünk haza. Először hazafuvaroztam Ivyt, aztán a Traffic Hotelhez vitettem magam. Ahogy visszaértem fel kellett hívnom Ivyt, mert csak úgy engedett el, hogy felhívom, ha visszaértem. Nevettem, mondván, hogy egy hónapig utazgattam egyedül, nem fogok elveszni egy taxiút alatt, de felhívtam, hogy megnyugodjon. Szomorú szívvel pakoltam össze a dolgaimat. A maradék WC papírt, mosóport a szobatársamnak adtam akivel a szobát osztottam meg, mert itt is dormba költöztem , nem volt értelme hazacipelni.

December 14. Vasárnap

A hazaindulás napja. A vekker csörgésére ébredtem. Felöltöztem, és felmálháztam magam. Nagyon bíztam benne, hogy a hátizsákom nem lesz több húsz kilónál, mert nem szerettem volna fizetni. Ez jött a hátamra. A hasamra aggattam a kis hátizsákot, a vállamra meg a fotóstáskát. Alig kaptam levegőt, így kellett a buszmegállóig elmennem. A buszon is csak ültem, de nem mertem lepakolni, mert aztán nem tudom visszavenni. Elmentem a találkahelyig, és megvártam Ivyt. Együtt mentünk ki a reptérre. Becheckoltam a 20,8 kg-osra sikerült hátizsákomat, és leültünk reggelizni. Sütit hozott, valamilyen chengdui specialitást. Isteni volt.
Csináltam Ivyról egy búcsúfotót és bementem a tranzitba. Integettünk még egymásnak, aztán Ivy is ment a dolgára.
A repülőúton nem történt semmi. A kilátás viszont gyönyörű volt. A felhők mindent beborítottak, nem volt rajtuk semmi luk, a tetejük sima volt, mintha havas tájat néznék. Csak helyenként dugták át a fejüket a havas hegycsúcsok.

Az úton kiterveltem, hogy mit is csináljak Pekingben, mert a következő gép, ami Moszkvába visz, csak másnap indult.
Mikor megérkeztem, az összes felesleges cuccot egybe raktam, és beadtam a megőrzőbe, hogy ne kelljen cipelni. Horribilis árat kértek, de amilyen súlya volt, nem sajnáltam. Buszra pattantam, és már robogtam is a város felé. Próbáltam felismerni néhány helyet, a négy évvel ezelőtti pekingi látogatásomról, de teljesen idegennek tűnt a táj. Eltartott egy darabig, mire beértünk, de legalább olyan helyen raktak le, amiről tudtam hol van. A Tiananmen tér mellett szálltam le.
Sajnos a Tiltott város már bezárt, mire odaértem, de a Tiananmen kapura még felmásztam. Nem volt egy nagy élmény, de legalább lenéztem a térre. Most Mao van a téren, és a tömeg integet a kapuról. Változnak az idők.
Még sétáltam egyet a világ legnagyobb terén, miközben ment lefelé a nap, aztán elindultam a kinézett szállodám felé. Gyalogoltam vagy két kilométert, mire megleltem az International Hotelt, ami mellett kellett lenni egy International Youthhostelnek. Talán mondanom se kell, hogy a másodikat kerestem. Sőt, kutattam, mert elköltözött. Ott köröztem a környéken, és nem találtam. Erőt vettem magamon, és bementem a csilli-villi öt csillagos hotelbe megkérdezni. Adtak egy szórólapot, amin volt térkép arról, hogyan találom meg. Nagyon lepukkantnak éreztem magam a sok puccos bútor, és londiner között.

Elsétáltam a jelzett helyre, és meg is leltem. Bejelentkeztem, lepakoltam. Beszélgettem egy keveset a szobatársaimmal, aztán mentem kajáldát keresni, mert a reggeli süti óta nem sokat ettem.
Egy viszonylag jó kinézetű éttermet választottam. Persze a jó kinézet csak az eddig látogatott helyekkel összefüggésben értelmezhető. Kínaiul rendeltem Konbao csirkét, és sört. Marha büszke voltam magamra, hogy azt kaptam, amit akartam. Alig fizettem valamit a vacsoráért, pedig meg akartam már szabadulni a nyakamon maradt yuantól.
Hazafelé bementem egy útba eső internet caféba, és megírtam az utolsó leveleimet Kínából. Itt futottam össze az egyik szobatársammal. Este még dumáltam vele is, meg a másik fickóval, aztán alvás.

December 15. Hétfő

A délelőtt semmire nem volt elég, főleg, hogy korábban ki kellett menni a reptérre. Fogtam a cuccaimat, és elindultam a reptéri busz megállója felé. Visszakaptam a szálláson letétbe helyezett 100 yuanomat is, így még több pénzem volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Az utcán az egyik árustól vettem egy üveg piát, az sose árt alapon.
A busz az International Hoteltől indult. Én voltam az egyetlen, akinek nem voltak cuccai. A reptéren viszont felvettem mindet. Újra rendeztem a holmimat, mielőtt becheckoltam. A mér-leg 20,1 kg-ot mutatott, úgy látszik fogyott a zsákom. Vigyorogtam, mint a tejbetök, hogy ilyen jól belőttem a súlyt. A nehéz cuccok, mint pl. a jegyzeteim, meg az üveg pia, a kézi-poggyászban volt, így nem kell fizetni. Kérdezte a pultnál a nő, hogy van-e kézipoggyász. Mondtam, hogy csak a kis hátizsák, meg a fotóscucc. A hátizsákot rakjam a mérlegre. Azonnal kivert a veríték, de felraktam, amilyen óvatosan csak tudtam, mintha attól kevesebbet mutatna. Megdöbbentem, mikor a számok 29,7-ig pörögtek, majd megálltak. A kérlelhetetlen asszonyság közölte, hogy ezt bizony fel kell adni a másikkal. Könyörgésre fogtam a dolgot, hogy ne piszkáljon már így ki velem, stb. Azt mondta, hogy nem kell fizetnem, de nincs mese, megy a gép hasába. Gyorsan elkezdtem kimenteni a cuccokat belőle. Kivettem a filmeket, mert az a legfontosabb, hogy hazaérjen. Ki akartam venni a piát is, de rám parancsolt, hogy az is megy. Nem akartam vitatkozni, mert a végén fizethetek, csak bízhattam benne, hogy szárazon kapom meg a zsákot. Azt se vetettem fel, hogy a tranzitban öt literes whiskeyt lehet kapni, ami szintén üvegben van. Megkaptam a beszállókártyámat, és már mentem is befelé. A tranzitban majd elköltöm a pénzemet, a maradék időben elszívok egy cigit Rádöbbentem, hogy a cigi is úton van a csomagtérbe. Mindegy, veszek azt is.

Mászkáltam az üzletekben, nem sok értelmes dolgot láttam, vettem bort, édességet, és cigit is, de kartonnal, mert az volt a legkisebb kiszerelés.
Rövidesen szállhattam is be a 777-esbe. Még mindig hatalmas volt. Az út nem is tűnt olyan hosszúnak, mint idefelé, talán azért, mert bennem élt még a 20-24 órás busz- és vonatutak emléke. Moszkvában szálingózott a hó, de a legendás hidegből nem volt semmi, csak + 2 °C volt.
A reptér még kisebbnek tűnt, mint két és fél hónappal ezelőtt, viszont ugyanolyan hideg volt. Magamra vettem mindenemet, és kerestem egy helyet, ahol ledőlhetek. Biztos voltam benne, hogy nem késem le a gépemet, elvégre volt húsz órám. A tranzitot ugyan elhagyhattam volna, de azért, hogy éjszaka bemenjek Moszkvába, aztán hajnalban vissza, semmi értelmét nem láttam. Inkább eldőltem egy hideg és kényelmetlen padon.
Fél óráig bírtam, aztán felültem. A reptér két vége hidegebb, középen meg tömeg van. Vajon miért? Lassan telt az éjszaka.

December 16. Kedd

Egy idő után beszélgetésbe elegyedtem egy sráccal. Kiderült, hogy Moszkvai ugyan, de hasonló meggondolásokból, mint én a reptéren tölti az éjszakát, mivel most csak tranzitutasként érkezett. Lassan reggel lett, és én elmehettem a beszállókártyámért. Nem kellett volna a nyitásra odamenni, de így legalább történt valami. Még az idő is gyorsabban telt, és hirtelen azt vettem észre, hogy már lehet is beszállni. Fogtam a szatyraimat, amiken virított a Beijing Duty Free felirat, hogy mindenki lássa honnan jöttem, és beszálltam.
Közeledett az indulás ideje, és csak nem akart telni a gép. Ez alkalommal nem a jó öreg Tupoljev, hanem egy Airbus. Még lett volna vagy tíz perc indulásig, de becsukták az ajtót és elindultunk. Végül is mire, várjunk. Itt van mindenki? Rendben!
Végig - szinte Pekingtől - havas táj fölött repültünk. Aztán ahogy elértük a magyar határt, puff vége a hónak. Megismertem a tájat fentről is. Láttam merre kanyarog a Tisza, aztán megtaláltam Sárospatakot, meg az M3-ast, aztán még leszállás előtt a szüleim házát is láttam egy pillanatra, és már itthon is voltam.
Megérkeztek a gönceim is, még az üveg is túlélte, kint meg egész kis fogadóbizottság várt. Gabi lelkesen közölte, hogy amióta elmentem kicsi lettem és szőrös. Az utóbbi igaz, mert mikor annak idején Willy megérkezett, elhasználta a borotvahabomat, amit nem pótoltam, hanem szabadjára engedtem a természetet.

Hát, ennyi volt!

Ahmet

Vége

Kína 1. rész

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Kína útinapló 2. rész