Magáról a hegyről sokat nem tudtunk, így kemény információ-gyűjtésbe kezdtünk. Az Internet nagy segítségünkre szolgált. Térképeket tanulmányoztunk, útleírásokat olvastunk. Külön-külön mindegyikünk anyagi támogatok után indult, mert egy ilyen úthoz a mi zsebünk elég szűkösnek bizonyult. Kaptunk is egy pár lelkes támogatót, nekik külön köszönjük, ők termékekben segítettek, így kissé hiányos felszerelésünk szépen kiegészítődött és már könnyebb szívvel gondoltunk az előttünk álló útra. Felszerelésünk már megvolt, indulásunkat július közepe tájára tűztük ki, ugyanis információk szerint július közepétől augusztus közepéig a legstabilabb az időjárás a Mont-Blanc-on így már csak a szállítás problémája maradt hátra. Június második felében jártunk mikor aztán ez a gondunk is megoldódott. Egy váradi barlangász felszereléseket forgalmazó cégtől mentek ki árúért Franciaországba és ők elvállalták, hogy elvisznek és vissza is hoznak. Július 14-re tűztek ki az indulás napját. Lázas készülődésbe kezdtünk, ki-ki a maga módján. A mindennapi edzések sem maradtak ki, sokat szaladtunk, sziklát másztunk, úsztunk, és számláltuk a napokat visszafele.

Aztán egyszer előkerültek a hátizsákok és lassan, de biztosan kezdtek formát ölteni, kerekedtek, gömbölyödtek szépen. Ahogy a zsákok nőttek, úgy nőtt az utazás előtti izgalom is.

Csomagok feszesek, július 14-ike, eljött az indulás napja. Egy sokat-látott Dacia gépkocsival kellett eljutnunk Váradig. Aki ismeri ezt a "híres" kocsit, az el tudja képzelni, hogyan gyúródhattunk be mi 4-en, 4 nagy hátizsákkal, emellett volt meg 4 / 40 l-es hátizsákunk, 1 pár síléc, síbotok, jégcsákányok és egyéb apróságok.

1 - Csomagok feszesek

A halkonzervben szundikáló halak franciaagyban erezhetik magukat a mi helyzetünkhöz hasonlítva. Nem maradt más hátra, mint a búcsúzkodás az otthoniaktól, akik most mar izgatottabbak lettek, mint mi. Utolsó puszik és indulás, elkezdődött a kaland!

Zsúfolt állapotunk ellenére szerencsésen megérkeztünk Váradra, ahol már vártak minket, és a pakolás folytatódott, egyik kocsiból ki, másik kocsiba be.

2 - Varadon az indulas

Este fel 8 volt, amikor kis buszunk gurulni kezdett a határ fele. A román-magyar határon sokat időztünk, nagyon zsúfolt volt, így este 10 lehetett mikor végre túljutottunk. A monoton motorzúgás és a gödörmentes utak miatt lassan mind elszenderedtünk, kivéve sofőrünket, aki zenét hallgatva elmerült gondolataiba. Első megállónk egy benzinkútnál volt, ahol ki kellett fizetni az autópálya használati díjat. Nem időztünk sokat, folytattuk utunkat és a szunyókálást, olykor ki-kinyitottuk csak félszeműnket, nehogy az álom kirepüljön, és belepillantottunk a kinti sötétségbe. Egyszer arra ébredtem, hogy újból megálltunk. Almos szemeimmel kinéztem és láttam, hogy bizony ez nem egy benzinkút. Kérdem Tudor-t a sofőrünket, hogy hol vagyunk? Azt mondja, hogy ez már a magyar-osztrák határ és kéri az útleveleket. Ránézek az órámra, alig volt éjjel 2 óra. Mondom neki biztosan viccel, hát alig telt el 4 óra mióta a román határon átjöttünk. Hát nem volt vicc, szűk 4 óra alatt átszeltük Magyarországot! Közben elromlott az idő is, lehűlt a levegő és esni kezdett az eső is. Arra gondoltam nem baj, ha akarja, most tombolja ki magát és, majd amikor szükségünk lesz rá, akkor majd legyen szép idő. A csendes kis esőből hamarosan komoly zápor kerekedett ki, az autópálya olyan volt, mint egy véget nem erő kocsimosó, amin 130 km/h s sebességgel száguldanánk keresztül. A jól futott kocsi újból álomba ringatott minket, olykor meg-megébredtünk és láttuk, hogy az idő nem tágít, és mi bizony még mindig abban a kocsimosóban száguldunk, a sofőrünk Tudor pedig rendületlen frissességgel hallgatta tovább a zenét. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen útviszonyok mellett, hogy is lehet annyi kilométer levezetése után meg mindig olyan frissen ülni a kormány mögött, de úgy látszik ezt is meg lehet szokni.

Pirkadott kint, mikor újból megálltunk egy benzinkútnál. Megkérdeztem, hogy egyáltalán hol is vagyunk, amire azt a választ kaptam, hogy valahol pont az osztrák-német határon. Kíváncsiskodásom nem hagyott békén így tovább kérdeztem, hogy végül is akkor hol van a tulajdonképpeni határ, erre pedig azt mondták, hogy tulajdonképpen az már nincs, mert felszámolták, így meg sem kell álljunk a két ország között. Begyömöszöltem ezt is valahogy az úttól elkábult fejembe, egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak. Inkább elővettem a meg otthonról hozott szendvicses tasakomat és megettem egy kis zsemlét. Az már biztos volt, hogy nyugaton járunk, ugyanis benézve a benzinkútnál található élelmiszerüzletbe láttam, hogy egy szomorú szendvics "csekély" 3 euró volt, így aztán már egyből nagyon finomnak tűnt az otthoni kiszáradt zsemle. Az idő továbbra is pocsék volt, a felhők valósággal a lábunk között simultak végig az agyonázott aszfalton, és mi melegebb ruhába öltözve is fáztunk.

Ahogy az éjszakát magunk mögött hagytuk, végtelennek tűnő utunk is kezdte mosolygósabb arcát elővenni. Az eső lassan elállt és a körülöttünk levő táj is mutogatni kezdte magát és volt is mit látni. Gyönyörű hegyek kezdtek kibontakozni a lassan felszakadozó felhőzetből, az autópálya pedig egyik alagúton keresztül ment át a következő alagútba. Kapkodtuk fejünket szorgosan jobbra-balra, az esős éjszaka már a múlté volt, és az olykor több, akár 10km-es alagutak után a táj csak egyre szebb lett.

3 - ...volt mit látni...

Hófödte hegygerincek kezdtek kibontakozni, mi pedig próbáltunk felfedezni egy-egy híresebb csúcsot, kedvünk egyre jobb lett, a nap is már szárítani kezdte a meg mindig nedves aszfaltot.

4 - ...hófödte csúcsok...

Németországból újból Ausztriába jutottunk, onnan Svájc következett, és aztán végre átjutottunk a francia határon is. Már csak egy hegy választott el minket Chamonix völgyétől, amely tulajdonképpen a végállomást jelentette számunkra. Ez a hegy azért nem adta meg olyan könnyen magát, ugyanis egy, a transzfogarasnál legalább kétszer hosszabb, és jóval meredekebb szerpentin vitt keresztül rajta. Azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha a jó öreg Dacia-val kellett volna áttornásszuk magunkat azon az emelkedőn...?!

5 - szerpentinen pihenő

A tetőre érve pillantottuk meg először az addig tőlünk elbújó Mont-Blanc-ot! Nehéz volna azt az érzést leírni amit akkor ott átéltünk. Gyönyörű volt a hegy maga és környéke, nagy volt, jóval nagyobb, mint amivel addig valaha is találkoztunk.

6 - először láttuk meg

Nevéhez híven hófehér volt, és csillogott a napsütésben. Óriási gleccserek indultak le a hófödte csúcsok alól.

7 - csillogott a napsütésben

Délután volt, amikor végre begurultunk Chamonix-ba, a világ alpinizmusának a fővárosába. Utcái hemzsegtek a hegymászóktól, turistáktól, hegymászó felszereléseket forgalmazó üzletek egymás után, vendéglő, vendéglő mellett. Másfél napi fárasztó út után becsöppentünk ebbe a forgatagba, hirtelen azt sem tudtuk mitévők legyünk.

8 - zsúfolt utcák

Valahogy összeszedtük magunkat és elindultunk, hogy keressük meg a Maison de la Montagne épületet. Ez a város központjában található, ide gyűl össze minden információ, ami magával a heggyel kapcsolatos. Itt érdeklődhetik az ember az időjárási viszonyokról-előrejelzésekről, turistaösvényekről, itt kereshet magának hegyi-vezetőt, ha a zsebe engedi, ugyanis ennek igen borsos ára van (kb. 600 euró), szóval itt meg lehet tudni mindent, amire egy odatévedt hegymászónak (és nem csak) szüksége lehet.

9 - Maison de la Montagne

Minket leginkább az elkövetkező néhány nap időjárása érdekelt, valamint az, hogy egyáltalán van-e lehetőség arra, hogy a csúcsról le lehessen síelni. Tervünk szerint a következő nap, vagyis pénteken pihenni szerettünk volna, és leghamarabb szombaton indultunk volna fel a hegyre. Hát ez nem épp így történt. Kedves, segítőkész emberek dolgoznak ott, így kérdéseinkre részletesen elmondták az elkövetkező három napra varható időjárást. Így tudtuk meg, hogy pénteken meg jó idő lesz, szombaton délutánra már romlik, és vasárnap már teljesen alkalmatlan lesz az idő hegymászásra. Síeléssel kapcsolatos kérdéseinkre a válasz csak az volt, hogy a szezonnak vége, és ilyenkor nem sízik senki és nagyon veszélyes a jégszakadékok miatt. Mivel csak 5 nap állt rendelkezésünkre, nem engedhettük meg magunknak, hogy kivárjuk, míg újból stabil lesz az idő, így amellett döntöttünk, hogy pihenés nélkül, már a következő nap indulunk is. Az idő nagyon sürgetett, ezért rögtön szállás után néztünk. Chamonix-ban a sátorhelyek elég drágának tűntek, így a várostól 3 km-re levő les Bossons falu mellett döntött a társaság. Kaptunk is egy nekünk megfelelő camping-et a Les Marmottes t, ahol nagyon civilizált körülmények között telepedhettünk le.

10 - Les Marmottes camping

A mosdóban tisztaság, és meleg víz, a zuhanyzóban melegvíz reggel 6-tól este 9-ig. Ami talán a legfeltűnőbb volt az a csend és a rend. Habár elég sokan voltunk a camping-ben senkinek sem ment a zenéje a kocsiban, sehol sem hangoskodtak az emberek, mindenki a saját dolgát végezte szépen, csendben. A szállás napi 6 euró körül volt egy személynek.

Estefele volt, amikor aztán elbúcsúztunk Tudor-tól aki csodával határos módon, még mindig nem mutatta a fáradtságot, és társától Viorel-től, nekik tovább folytatódott az útjuk. Nekünk pedig rengeteg tennivalónk volt még és lassan már alkonyodott. Gyorsan felhúztuk sátrainkat, és utána egy idegölő csomagolás kezdődött. Habár éhes volt mindegyikünk, enni csak részletekben ettünk, mert közben a fűre kiszórt csomagjainkból próbáltuk kiválogatni azt, hogy mit vigyünk magunkkal fel a hegyre, és mit hagyjunk lent. Teljes káosz lett körülöttünk, amikor mind a négyen kiszórtuk mindenünket a fűre. Ott minden volt egymás hegyén-hátán: kabátok, nadrágok, alsónemű, zokni, összekeveredve a csomó étellel, bakancsok, mászó felszerelések, hálózsákok, jégcsákányok és még sorolhatnám.

11 - teljes káosz

Közben, amikor tudtunk egyet-egyet még faltunk is, és lassan már csak fejlámpával tudtuk megkülönböztetni a müzlistasakot a zokniktól. Robi közben elszaladt megérdeklődni az állomáson, hogy milyen vonattal juthatunk el St. Gervais-be, mert onnan indult a fogaskerekes kisvonat, amire nekünk szükségünk volt ahhoz, hogy megközelíthessük egynapi távolságra az első menedékházat. Kiderült, hogy reggel 7-kor indul az a vonat, amivel elérhetjük a másikat, így aztán meg gyorsabb tempóba fogtunk. Sietségünkbe elfelejtettük, hogy milyen késő is van, így lemaradtunk a melegvizes zuhanyozásról is, amire bizony nagy szükségünk lett volna 2 napi kocsikázás után. Késő este volt már, amikor mosatlanul és hulla fáradtan zuhantunk bele a sátrakba.

12 - késő lett

Mély álmunkból az óra csengetése ébresztett reggel 6-kor. Érezhető volt, hogy a gleccserek közelében vagyunk, ugyanis hűvös volt a reggel, és a harmattól csurom vizes minden. Újból kapkodás következett, hogy idejében szedjünk össze mindent, és érjük el a vonatunkat. A zuhanyozás újból elmaradt, de már ez sem számított, reggelinket is nagy darabokban gyúrtuk le torkunkon, csakhogy menjen hamarább az evés. Érdekes az, amikor az ember azért eszik, mert kell, és nem azért, mert kívánja, vagy tán éhes is. A camping-nél rendesek voltak, mert megengedtek, hogy ott hagyjuk az összeszedett fölösleges cuccainkat, amit nem vittunk magunkkal, többek között a vizesen összeszedett sátrakat sem. Felfele csak bivakolásra szükséges dolgokat vittunk. Sajnos így is nehezek lettek túrazsákjaink, később kiderült, hogy túl sokat cipeltünk magunkkal. Aki a Mont Blanc-ra indul, föltétlenül vegye figyelembe ezt a tényt, hogy ott csak kicsi zsákkal ajánlatos túrázni, főleg ha két útvonalat akar összekötni, ahogyan mi is szerettük volna eredetileg. Maximum 35-40 literes hátizsákba bele kell, hogy férjen minden, amit magával visz az ember!

Amikor megérkeztünk a vonatállomásra meg 5 perc volt az indulásig, így volt időnk megszusszanni, a reggeli kapkodás után. Mosdatlanságunkon már csak nevettünk, legalább több esélyünk volt a helyszerzésben Az egész állomáson csak mi 4-en vártuk a vonatot, ami pontosan érkezett.

13 - megszusszanunk

14 - vonatvárás , 5 perc

Automatikusan nyíló ajtói voltak, így aztán csodálkozva tapasztaltuk, hogy az itthoni szokásos rángatásnak nem engedelmeskednek még a fülke ajtói sem, amelyek érintésre nyíltak, és automatikusan csukódtak 20 másodperc múlva. Kicsit furcsán néztek ránk a helybeliek, de mit tudják ők milyen romantikus az, amikor a rozsdától vöröslő, és szeméttel teli vagonok ajtóit jól lehet csapkodni, és még csak be sem csukódnak. Légkondicionált szerelvényünk fél óra múlva érkezett meg St. Gervais-be, zsebeink 4 euró-val lettek könnyebbek. Kis fogaskerekes vonatunk 1 óra múlva indult, így volt még időnk egy kis lazításra. A két állomás egymás mellett van, így nem kell cipekedjen az ember. Itt már lényegesen megváltozik a hangulat, ugyanis különbféle turisták, hegymászók gyülekeznek, és mindenki ugyanarra a szerelvényre várakozik.

15 - a hangulat változik

Kisebb sor kiállása után mi is megvettük jegyeinket, ami ha csak oda szól, akkor 15 euró, ha pedig oda-vissza, akkor 22 euró. Mi 15 eurót csorgattunk ki zsebeinkből, és próbáltuk nem átszámítani. Egy óra várakozás után végre megjött a két vagonból álló kisvonatunk. Habár sokan voltunk, mégis elmaradt a felszállásnál a lökdösődés, gyúródás, és mindenki szépen kivárta sorát. Szerencsénkre kaptunk ülőhelyet, mert bizony olykor 30 fokos emelkedőn kapaszkodik a szerelvény, és ha nem ül az ember, hát akkor jó, ha kap valami támaszpontot magának, ha nem akar a vagon hátáig gurulni csomagostól.

16 - kisvonat az emelkedőn

Egy órás utazás után értünk el a 2372 méteren található Nid DAigle megállóhoz, ami egyben a végállomás is. Gyönyörű tájakon vitt keresztül kisvonatunk, előbb a lombhullatók övezetét, majd a tűlevelük otthonát is magunk mögött hagytuk, míg végül már a sziklafalba vágott úton kapaszkodtunk fölfelé. Kemény napsütés fogadott 2300 m-en, így vonatunktól elbúcsúzva máris azzal kezdtük, hogy nekivetkőztünk, és házunkat hátunkra véve elindultunk fölfele az ösvényen, így megtéve az első lépéseket ott a hegyen, Európa teteje fele.

17 - Nid DAigle megálló

18 - elindultunk felfele az ösvényen

Nem volt nehéz követni az ösvényt, ugyanis elég sokan indultak felfele, így csak a meleggel kellett megbirkózni, ami bizony nem volt könnyű feladat a nehéz hátizsákok alatt. Elég jó tempóban haladtunk, dél körül már el is értük a 2768 méteren található kis menedékházat, a Des Rognes-t, amelyet 1890-ben építettek! Lakatlan kis betonház, ingyen meghúzódhatik benne az ember. Pár száz méterrel alatta keresztezi az ösvény az utolsó vízforrást, ami a jobboldali hegyoldalakból érkezik. Barátságos zergékkel találkoztunk, amelyek mintha elvárták volna, hogy az ember lefotózza őket, mi sem szalasztottuk el az alkalmat.

19 - barátságos zergék

Kis pihenő után folytattuk utunkat, amely egy kitartó emelkedővel kezdődött a továbbra is tűző napsütésben. Izzadtunk is bőségesen, gondoltuk legalább így lefolyik rólunk a többnapos kosz. Egy sziklás hegylábon kimászva értük el a Tete Rousse menedékházat, vagyis inkább annak a szintjét, mert az-az ösvénytől pár száz méterre található. Mivel mi tovább kellett menjünk, ezt a kerülőt nem volt miért megtennünk, így egy hosszabb pihenő mellett döntöttünk. Előkerültek az édességek, és a meleg miatt rohamosan fogyatkozó víz.

20 - hosszabb pihenő

Gleccseren kellett folytassuk utunkat, ezért műanyag bakancsra váltottunk. Hágóvasra még nem volt szükség a gleccseren levő lágy hó miatt. Nem tartott sokáig, míg újból sziklára jutottunk, és kisebb kapaszkodó után elértünk a Mont Blanc talán legveszélyesebb szakaszához, a Grand Couloir-hoz, nevezzük Nagy Folyosónak. Ez egy körülbelül 70-80 méter szélességű meredek havas lejtő olyan, mint egy megdöltött váju, ezen visz keresztül az ösvény. A veszély onnan ered, hogy fentről állandóan kisebb-nagyobb kőlavinák indulnak, ezek nagy sebességgel száguldanak alá a mélybe magukkal sodorva netán az ösvényen talált szerencsétlen hegymászót is. Segítségül szolgálhat a már feljebb mászok kiáltása, ők hamarabb észreveszik az alázúduló köveket. Leírások és információink szerint ezen a szakaszon fix-kötél kellett volna legyen, de nem volt, hacsak nem az a sodrony ami egészen elérhetetlen magasságban húzódott végig az ösvény fölött. A Nagy Folyosó átkelése előtt találkoztunk valami magyarországi hegymászókkal, akik lefele tartottak. Váltottunk velük néhány szót, az útviszonyokról érdeklődtünk. Látván, hogy nincs sisak nálunk próbáltak lebeszélni a Nagy-Folyosó átkeléséről, azt mondták, hogy öngyilkosság ott átkelni sisak nélkül. Hát igen, a felszerelésünknek e hiányosságáról nem tehettünk anyagi okok miatt, tudatában voltunk, hogy emiatt milyen veszélyek leselkednek ránk, de vállaltuk. Épp ezért nem lehetett minket visszafordítani utunkról, így amellett döntöttünk, hogy ha nagy kő jön, akkor úgyis mindegy, hogy tíz sisak van az ember fején, vagy akár egy sincs, ha pedig kicsi kő jön, akkor hát bízzuk a szerencsére, ami reméltük, hogy velünk tart. Előkerültek a hágóvasak, gondoltuk legalább ennyit megtehetünk a biztonság érdekében. A folyosó széléhez egy rövid de nehezebb sziklás szakasz vezetett, ahol acélsodronyok segítettek a biztonságos átkelésen.

21 - Grand Couloir Nagy Folyosó

E szakasz megtétele közben zúdult le egy elég tekintélyes kőlavina a tőlünk már csak pár méterre levő folyosón. Furcsa érzés volt látni, tudván azt, hogy mi következünk. A kiáltások elmaradtak, csend lett. Mondtam a többieknek, hogy remélhetőleg egymás után két kőlavina nem fog érkezni, ezért minél hamarabb át kéne jussunk. Két párra osztottuk kis csapatunkat, azzal a szándékkal, hogy amíg az első kettő keresztezi a folyosót, addig a másik kettő figyeli, hogy jön-e kő vagy nem, utána pedig az átjutott kettő figyeli a hátramaradt párat. Sabin és Robi mentek át elsőként. Olyan fürgék voltak mintha nem is lett volna nehéz hátizsák a hátukon. A fentiek kiáltása még mindig szünetelt, ezért nekivágtunk mi is Luci-val. Ezúttal kegyes volt a hegy velünk is, szerencsésen átjutottunk. Itt újból a szikla fogadott, a hágóvasak lekerültek. Még le sem vettük őket, erős kiáltásokra lettünk figyelmesek. Ezúttal egy hatalmas kő pattogott lefele, valósággal lehetett hallani, ahogy süvít a levegőben, aztán kisodródott a folyosó szélére, és velünk egymagasságban a túloldalon csapódott neki a falnak olyan erővel, hogy a nagy kő, szilánkokra tört. Mi csak egymásra néztünk, de nem szóltunk semmit, tudtuk, hogy szerencsénk volt.

22 - tudtuk, hogy szerencsénk volt

Lelkileg megkönnyebbülve indultunk tovább. Könnyebbülni csak a hátizsákjaink nem akartak, ráadásul még az idő is kezdett elromlani. Délután volt már, tudtuk, hogy a Mont-Blanc arról ismert, hogy nagyon bizonytalan az időjárása, különösen délutánonként van nagy esély arra, hogy egy hirtelen vihar lepje meg az embert. Fújt a hideg szél, és a hó is hullni kezdett. Sietnünk kellett volna de a legmeredekebb szakasz csak ezután következett. Egy elég hosszú és meredek falon kellett felkapaszkodni, néhol szabadmászással. Szerencsére nagyon jók voltak a fogások, az út jól ki van építve, a legnehezebb szakaszokon acélsodronyok vannak kifeszítve a falon. Ambícióból próbáltuk nem igénybe venni őket.

23 - hosszú meredek fal

24 - szabadmászás

Erőt adott az is, hogy egyre közelebb került a fal tetején található Gouter menedékház, ami az aznapi utunk végállomását jelentette. Az idő közben egyre romlott, már egészségesen havazott, és valahogy az izzadásunk is elmaradt a hideg szélben. A menedékház alatti szakasz már nagyon meredek, és a haladást már az is lassítja, hogy ott mar 3800 méteren jár az ember. Zavaró volt az is, hogy egyre több a csúcsról lefele tartó csapattal találkoztunk, helyenként a nehezebb szakaszoknál komoly torlódások alakultak ki. Nem tudtam eldönteni, hogy a felfele tartó vagy a lefele mászóknak van elsőbbsége. Az tény, hogy akik hegyivezetővel járnak, jobb, ha félreáll előlük az ember, mert van olyan vezető aki az udvariasságot elfelejtve mindent megtesz azért, hogy akik fizettek neki elérjék célúkat, függetlenül attól, hogy felülmúlja vagy nem fizikai és pszichikai képességeiket. Ezzel a problémával különben később is találkoztunk.

25 - torlódások

Hat óra telt el azóta, hogy elhagytuk a kisvonatot, amikor késő délután végre elértük a 3817 méteren lévő Gouter menedékházat. A menedékházakról úgy általában kialakított képem most teljesen más formát öltött. Itt, ebben a magasságban már nincs fagerendás zsindelytetős házikó, nincs esti tábortűz sem, ami mellett megmelegedjen az ember, madárének sem hangzik az erdőből, csak a hágóvasak fémes csikorgása az acélrácsokból kiépített párkányokon és lépcsőkön. A menedékház a sziklafal peremére van építve, az-az embernek az érzése, ha jön egy komolyabb vihar, az egész házat besodorja az alatta tátongó mélységbe. A ház maga inkább egy alumínium doboz, szegecselt alumínium lemez borítja minden oldalát-tetejét.

26 - szegecselt alumínium lemez

A wc egy különálló helyiség, mely teljesen az alatta levő mélység fölött ágaskodik. A menedékházat a wc-vel egy lyukacsos acélhíd köti össze, mely alatt a szakadék nyújt látványt.

Nagy nyüzsgés fogadott itt minket, de nem lepődtünk meg, mert tudtuk, hogy ez a menedékház a legzsúfoltabb az egész Mont Blanc-on. Talán 70 férőhelyes és olykor 200-an is bepréselik magukat ebbe a dobozba. Ezért ajánlatos azelőtt idejében helyet foglalni, mert úgy van még némi esélye az embernek egy normális pihenésre. Nekünk ez nem volt meg, így első próbálkozásunkra azt is mondták, hogy nincs hely, és mehetünk a szemünk világába. Hát ez még elmegy vagy 2000 méterrel lennebb, de nem 3800-an, így aztán tovább erőltettük a dolgokat. Egy kalapot viselő fiatal úriemberrel kellett tárgyalást folytatnunk, vagy inkább folytasson Robi, mert ő volt közülünk az egyedüli francia nyelvet ismerő. Szerencsénk volt vele, mert a franciák nagyon szeretik, ha a saját nyelvükön szólítják meg őket és nem valami akármilyen angol világnyelven! Szóval ez a kalapos végül kezdett engedni, és azt mondta, hogy jó befogad, ha fizetünk fejenként 20 euró 40 centet. Máig nem tudjuk, hogy miért kellett meg azt a 40 centet is rátegye a 20-ra?! Szerencsére még itthonról tudtuk, hogy a 20 euró az a rendes szállásnak, semmi esetre egy saroknak vagy legjobb esetben egy asztalon-alvásnak az ára. Ezt közöltük is vele, és azt is, hogy bizony nem vagyunk hajlandóak sátor nélkül 3800 méter magasan kint tölteni az éjszakát, ha már ott vagyunk egy menedékház tövében. Végül engedett a kalapos és értékes időt veszítve megkaptuk az engedélyt 11.9 euróért!! Technikai felszerelésünket (hágóvasak, jégcsákányok, síbotok, kötél, műanyag bakancsok. és egyebek) a túlzsúfolt, kivilágítatlan előtérbe hagytuk, és hátizsákjainkkal pár lépcsőfokot megmászva léptünk be az izzadságszagtól és ételgőztől sűrű levegőjű étterembe. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy bizony már elég magasan vagyunk, amikor attól a pár lépcsőfoktól is felgyorsult a lélegzetem, és enyhe szédülést éreztem, de még nem volt olyan mértékű, hogy zavarjon. Meglátva minket a kalapos újból nekünk jött, hogy márpedig a hátizsákjainkat kint kell hagyjuk, oda nem vihetjük be. Biztos nem sikerült túl barátságos szemmel ránéznünk, és én már nem tudtam megállni, hogy ne mondjak feléje valami meleg üdvözletet drága anyanyelvemen, így aztán csak egyet legyintett és tovább állt. Álltunk mi is, ugyanis ülőhely annyi sem volt, hogy legalább félfenékkel ráülhessünk, de legalább bent voltunk, és ennek nagyon örvendtünk, ugyanis kint közben erősen fújni kezdett a szél és jócskán havazott is. Sietnünk kellett, mert mar lassan esteledett és megtudtuk, hogy este 8 után már villanyoltás lesz, mert ezen az útvonalon a csúcstámadás ebből a menedékházból indul rendszerint kora hajnalban. Addig meg valahogy meg kellett oldani az evés problémáját és talán még nehezebb a helyfoglalás volt. Azt is megtudtuk, hogy víz nincs, vagyis van de másfél liter palackozott sima víz csekély 5 euró!!! Bármennyire szükségünk volt vízre, ezt az árat egyszerűen képtelenek voltunk kiadni zsebünkből, legalábbis akkor még nem, így nem volt mit tenni mást, mint havat olvasztani. Nem volt semmi vizünk, így kemény munkába kezdtünk: Sabin és Luci elvállalták, hogy ők kint maradnak, és két gázfőzőn olvasztják a havat, közben én Robi-val bent maradunk és próbálunk helyet foglalni egy asztalnál, ami majd alvóhelyként is szolgált volna. Senkinek nem volt könnyű dolga, a hó-olvasztók kint fagyoskodtak a menedékházat a wc-vel összekötő acélhídon, Robi a levegőtlen étteremben próbált minden felszabaduló helyet elfoglalni de nem sok sikerrel, mert a hegyivezetőknek és embereiknek elsőbbségük van mindenben, így az asztaloknál is. Egyesek közülük nem is szégyellték ezt kimutatni, ha kellett akar félre is löktek az asztaltól, és mindent amit rajta kaptak. Miközben folyt a hajsza a helyért, én hordtam be a kint már megolvasztott hólét és egy főzésre kijelölt mellékhelyiségben próbáltam egy levest főzni. Ez sem volt szórakozás, mert ott is teli volt olyanokkal, akik gázfőzőiken szorgoskodtak, de egy kis könyökjátékkal én is kaptam egy asztalsarkot magamnak. Borzasztó bűz volt ott, mert nem volt szellőzőnyílás, és az egész égett gáz már teljesen megtöltötte a zsúfolt szobát. Asztalsarkomhoz gyúródva valamibe belerúgtam. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy ott aludni próbáló hegymászó kopasz feje volt, akit már az sem zavart, ha netán egy-egy túlfőzött kifutó levesből ő is kap néha egy-egy lecsorgó adagot. Rám nézett, én mondtam neki bocs, amit tekintetéből ítélve nem akart megérteni, és aztán mindegyikünk folytatta dolgát. Két óra telt el, amióta Luci és Sabin elkezdték a havat olvasztani, összesen 4 liter víz volt már, ők meg teljesen átfáztak.

27 - 4 liter víz

28 - ők meg teljesen átfáztak

Aki valaha is olvasztott havat, azt mondhatja, hogy ez nagyon kevés, két óra alatt több víz kellett volna kiolvadjon. Így van, de a baj ott volt, hogy a hó nem volt a főzők közelségében. Felváltva kellett kimásszunk a menedékház mögé, és a fagyott hóból a bakancsok segítségével annyit kaparni, hogy két marékban levigyük, mert már szabad edényünk nem volt. Persze a félhomályban arra is kellett ügyelnünk, hogy nehogy sárga-havat kezdjünk kaparászni.Közben valahogy meglett a leves is, és a kopasz ember is eltűnt, valószínű nem kellett több leves neki. Robi is sikerrel gyúródott, mert végül elfoglalt az étterem sarkában egy asztalt, amit aztán foggal körömmel védtünk. Kellett is védni, mert a házban túl sokan voltunk azok, akiknek nem volt foglalt szállása, és mind az étteremben kellett helyet kapnunk magunknak. Csendóra volt már, amikor végre nekifoghattunk a levesnek, de szerencsénkre sokan nem tartottak be, így még mindig elég nagy nyüzsgés volt a házban. Aggódtunk a kint még mindig tartó hófúvás miatt, de egy páran megnyugtattak, hogy az előrejelzés a következő napra jó, és hajnalig ki fog tisztulni, és meg azt is hozzáfűzték, hogy ott ez biztos, a meteorológusok nem tévednek. A leves egészen jólesett, mert nagyon ki voltunk száradva, de így nem maradt több mint 3 liter folyadék a csúcs-mászás napjára négyünknek. Én még a campingben csinált szendvicsek közül is egyet megettem, de itt már megint azért ettem, mert hát kellett és nem azért, mert kívántam. Csendben fejeztük be az evést, mert az étterem túlsó végében egy pár szerencsés már szunyókált, majd sietve mi is megvetettük ágyainkat. Ez abból állt, hogy én kiterítettem hálózsákomat az asztalra, Sabin az asztal alá bujt be, Luci két asztal közötti padon foglalt területet magának, Robi pedig nagy örömére a mellettünk lévő asztalon tudott elnyúlni.

29 - megvetett ágyak

Tisztálkodásról szó sem volt, abban a vízhiányban túl nagy luxus lett volna, különben is már egészen kezdtük megszokni. Éjjel kettőre beszéltük meg az ébredést aztán fáradtan álomba merültünk.

Éjjel 12-t mutatott az óra, amikor arra ébredtem, hogy fázom, csak a baj az volt, hogy ez másfajta fázás volt. Lázas voltam és elég gyenge! Kicsit még forgolódtam hálózsákomban, de amikor láttam, hogy ennek fele sem tréfa, arra gondolván, hogy más nem lehet, mint csak hűlés, hát aspirinnel ostromoltam meg magam. Egy ablak pont mögöttem volt, így ki tudtam nézni, ahol még mindig erősen fújt a szél, de mintha az égen már egy pár csillagot is megpillanthattam. Ez jó jel volt, ellenben az nem, hogy többet már nem tudtam visszaaludni, márpedig minden perc alvás sokat jelentett volna. Gondolataimba merülve vártam ki a 2 órát, amikor végre ébredni kezdtek társaim is. A teremben újból beindult az idegőrlő nyüzsgés, mert voltak, akik már éjjel 1-kor mocorogni kezdtek, ők kettőkor indultak is a csúcsra. Eleinte csak a fejlámpák, majd később 2 sárgán égő villanykörte szerény fényénél próbáltuk kétségbeesetten összeszedni dolgainkat az asztalról és alóla, mert újból megjelentek a hegyivezetők mér ismert udvariasságukkal. Az egyik közülük már a lábával kezdte lökdösni Lucinak a videokameráját, az apróbb dolgokat egyszerűen félresöpörte az asztalon. Így aztán ágynak szolgált asztalomnak már csak egy kis sarkát tudtuk megtartani. Nem láttuk értelmét velük vitatkozni először is azért mert nem tudtuk kellően fűszerezve kifejezni magunkat, másodszor kár lett volna az energiánkat arra pazarolni. Én újból bekerültem az égett gázzal teli szobába, ezúttal egy tea főzésén ügyködtem, később Robi is mellém szegődött. Hátunkkal kellett védjük a főzőket, nehogy a többiek sietségükben felborítsák őket. Engem a láz még mindig kínozott, erőnlétem sem javult sokat, már azt fontolgattam, hogy le kéne mondjam a csúcsot, de a többiek erről nem is akartak hallani. Biztattak rendületlenül, ami nagyon jólesett abban a káoszban ami ott volt. A Gouter háznál nem elég fizikailag edzettnek lenni, szerintem ott sokkal fontosabb a pszichikai erőnlét, hogy ép idegekkel kibírja az ember azt az állapotot, ami ott uralkodik csúcsszezonban.

A teánk egyszerűen borzalmas lett. Én életemben olyan rossz teát még nem kóstoltam. Az edények az este megevett leves maradványait tartalmazták, kimosni őket nem volt mivel, így a tea is azokban főtt meg. Savanykás, sós, zöldségleves ízű, megcitromozott - cukrozott lé volt. Én ebbe a lébe áztattam bele egy kis csokoládés müzlit, amit igen nagy kínnal-bajjal tudtam csak lenyomni torkomon. A többiek is ettek egy keveset, az asztal sarkához szorítva, közben megbeszéltük az útitervet. Eredeti tervünk az úgy szólt, hogy a csúcsra érve folytattuk volna utunkat tovább a gerincen, érintve még két négyezres csúcsot, a Mont Maudit- és a Mont Blanc du Tacul-t, onnan eljutva az Aiguille du Midi-re (3842 m), ahonnan felvonó segítségével ereszkedtünk volna le, vagy ha az idő velünk tartott volna, akkor az onnan induló Mer de Glasse gleccseren végiggyalogolva jutottunk volna vissza Chamonix-ba. Sajnos túl nehézre sikeredett hátizsákjaink miatt ezt elvetettük, mert ha megkockáztatjuk a gerincet, megtörténhetett volna, hogy az este meg ott kap valahol fent, és egy hirtelen bejövő vihar sátor nélkül ér minket, aminek súlyos következményei lehettek volna. Volt meg egy olyan elképzelés is, hogy vigyük fel zsákjainkat a Vallot házig 4300 méterre, mert onnan már nincs olyan messze a csúcs. Innen a csúcsig csak a legszükségesebb dolgainkat vittük volna. Visszajövet a Vallot háztól már nem a Gouter-felé jöttünk volna le, hanem a Bossons gleccseren, a Grand Mulet útvonalon. Sajnos erről is lebeszéltek az ottaniak, azt mondták, hogy lavinaveszélyes a hely, néhány napja ott haltak meg egy páran. Így nem maradt más hátra, mint ugyanazon az úton visszajönni, mint amelyiken felmegyünk, vagyis a Gouter- normálúton.

Lassan az asztaltól is félreállítottak, így kínos reggelinket a szobák előtti folyóson fejeztük be, aztán újból pakolászni kezdtünk. Kimondottan erre a célra szolgáló műanyag ládikókba tettük fölösleges dolgainkat, abban a reményben, hogy visszajövet meg is találjuk őket. Sietnünk kellett, mert már nagyon sokan elindultak, mi sem akartunk lemaradni. A beöltözés elég nehezen ment, állapotom nem sokat javult. Kimentünk az előtérbe, ahol egymás hegyén-hátán kínozta fel mindenki magára a műanyag bakancsokat, és a hágóvasakat a fejlámpák fényénél. A nagy felfordulásban szerencsére megkaptuk mindenünket.

Luci és Robi már kint voltak, amikor végül mi is Sabinnal kiléptünk a házból, 3 óra volt. Hideg levegő csapta meg arcunkat, de valahogy mégis jólesett azután a nehéz levegő után, ami az étteremben volt. A ház mellett levő rácsos acélhidakon kellett végigmenni vigyázva arra, hogy nehogy a hágóvasak beleakadjanak. Ezek fémes csikorgással kapaszkodtak a rácsba, majd egy pár méter magas hófalon kellett kimászni a menedékház mögé, onnan indult az ösvény. Itt talán életem eddigi legcsodálatosabb látványa tárult elem. Alattunk majdnem 3000 méterrel lennebb Chamonix völgye volt látható csodálatosan, tisztán. Minden városfalu külön csillogott. Felfele nézve a csillagos ég felé nyúló hosszú kígyózó fénycsíkot láttunk. Talán 100-nál is több hegymászó csillogó fejlámpája volt, ahogy lassan felfele meneteltek a hosszú kitartó emelkedőn, amelynek tetején a Gouter csúcs volt (Dome du Gouter) 4304 méterével. Olyan volt mintha szentjánosbogarakat láttunk volna menetelni a csúcs irányába. Fényeiktől a hó kékes-fehéren csillogott. Hogy ettől a látványtól-e vagy a hidegtől nem tudom, de már nem éreztem rosszullétet, mintha valami kis gépezet indult volna meg bennem, csak a mászásra gondoltam, amikor beálltunk mi is ennek a kígyózó fénycsíknak a végére. Alig hagytuk el a Gouter menedékházat, néhány hóba ásott sátor mellett haladtunk el. Kicsit meglepődve néztük azokat, ugyanis úgy tudtuk, hogy nem szabad sátorozni ott a hegyen. Kiderült, hogy állítólag hegyivezetőkkel rendelkező csoportoknak szabad, ha pedig nincs hegyivezető, akkor a sátort este lehet csak felhúzni, és reggel korán már össze is kell szedni, mert ha nem, jönnek és elviszik, amit csak büntetés kifizetése után kap vissza az ember.

Lentről a völgy irányából elég hideg szél fújt, de minket nem zavart, a gyaloglástól jól bemelegedtünk. Porhóban haladtunk, így nem láttuk szükségét annak, hogy jégcsákányainkat használjuk és annak sem, hogy összekössük magunkat. Gyorsabban és könnyebben tudtunk így haladni, síbottal segítettük az előrehaladást. Ment is az, szép lassan, nem volt baj vele, egymás mögött kaptattunk fölfele szép csendben a csillagos ég alatt, hágóvasaink jól belemartak a pár centis porhó alatti kemény firnbe. Luci és Robi álltak ki először a sorból, hogy a hágóvasakat jobban rögzítsék. Mivel segítségre nem volt szükségük Sabin-nal továbbhaladtunk. Nem tűnt nehéznek az emelkedő, ebben lehet a sötétségnek is szerepe volt, így aztán egyszer azt mondta Sabin, ha úgy érzem, hogy jól megy, akkor megpróbálhatunk előzni. Mivel már 4000 méter felé közeledtünk, az előzés teljesen másképp zajlik le mint 1000-2000 méterrel lennebb. Nagyon kell vigyázni arra, hogy olyan tempót vegyen fel az ember, amit hosszabb távon bír, és nem fullad ki tőle, ugyanis egy 3-4 tagú csoportnak az előzése eltarthat egy jó pár percig, nem futhat előre az ember, hogy aztán ott folytassa tovább az utat. A másik nehézséget az jelenti, hogy ahhoz, hogy előzhessen az ember, ki kell lépjen az ösvényből, és itt bizony már nehezebb az előre haladás, mint a jól kitaposott nyomon. Nem várhattuk el az előttünk lévőktől, hogy álljanak meg, lépjenek félre és engedjenek tovább. Legtöbbjük hegyivezetővel volt, és mint már írtam ők nem híresek az előzékenységükért. Egy pár csoportot sikerült szép lassan leelőzzünk. Nem verseny volt ez, de ott a legjobb, ha mindenki a saját szervezete által diktált tempóban halad, és mi ezt szerettük volna megtartani. Később aztán Sabin mondta azt, hogy egy kicsit megáll, mert túlmelegedett és le kell vessen egy réteg ruhát magáról. Nekem még elég jól ment, nem akartam megállni, féltem attól, ha megállok, akkor talán nehéz lesz a folytatás, így megegyeztünk abban, hogy folytassam az utat. Elég jó volt az idő, jól kitaposott ösvényen mentünk, nem lehetett eltévedni.

Még mindig sötétben haladtunk, csak a hágóvasak ropogása zavarta meg a fagyos csendet. Különleges világ az, ami ott uralkodik. Eltompul minden érzés, mintha összeszűkülne a világ az ember körül, leegyszerűsödik minden, csak arra figyelsz, hogy haladjál előre, egyenletesen lélegezz, és egyik lábadat tedd a másik elé olyan tempóban, hogy a belégezett oxigén, amiből egyre kevesebb van, elegendő legyen az egyre jobban kifáradó izmoknak. Én is így lépegettem előre, fejemet lelógatva csak az előttem megvilágított ösvényt figyelve, néha fel-felnéztem a kanyargó, még mindig elég hosszú fénycsíkra. Egy-egy rövid pihenőnél próbáltam kitalálni, hogy vajon a mögöttem levő rengeteg fejlámpa közül melyek azok, amelyeket a barátaim viselnek, de nem sikerült, mindegyik egyformán fénylett, a sötétben. Egyszer még hátra is szóltam egyik fénypontnak, hogy Sabin te vagy az?, de semmi választ nem kaptam. Akkor egy kicsit tényleg egyedül éreztem magam, de mégis folytattam utam. Közben az előttem kanyargó fénycsík már kezdett rövidülni, aminek nagyon örvendtem, mert azt jelentette, hogy közeledik a Gouter-csúcs, ami az unalmas szakasz végét jelentette. Talán azért is indulnak meg éjjel az emberek, hogy ezt a szakaszt meg sötétben tegyek meg, így könnyebb kimászni rajta, na meg jó, ha még kora reggel elérik a csúcsot, mert így elkerülik a rendszeres délutáni viharokat. Még mindig a fejlámpák segítségével lehetett csak haladni, amikor végre én is feljutottam 4304 méterre. Ez volt a Dome du Gouter. Az első nehéz szakasz végére jutottam. Egy lankásabb rész következett, meg egy enyhe kis lejtő is volt benne, így pihenés nélkül mentem tovább. Elég jól éreztem magam, a hűlésről már megfeledkeztem, boldogan lépegettem tovább. A lankásabb szakasz megtétele egy keményebb emelkedővel folytatódott, aminek a tetején volt elhelyezve a Vallot ház, 4300 méteren. Jobbnak láttam, ha végre tartok egy komolyabb pihenőt, még mielőtt nekifogok annak a meredeknek. Mióta elhagytuk a Gouter házat, még nem ittam semmit, és nem is ettem, márpedig ebben a magasságban már gyakran kéne inni, mert nagyon hamar kiszárad a szervezet, az erőltetett légzés és a magashegyi száraz levegő miatt. Édesség és szárított gyümölcs volt nálam, de sajnos víz az nem. Még abból a pocsék teából sem hoztam, ugyanis társaim azt mondták, hogy mivel olyan rosszul vagyok, hát az egész folyadékot ők hozzák, hogy könnyebb legyen a zsákom. Nem volt mi mást tennem, be kellett várnom őket, mert már szomjas is voltam, és bizony kezdtek hiányozni is. Jó érzés volt aztán, amikor végre három fejlámpa csillogása mellett meghallottam ismerős hangúkat is, jókedvűen beszéltek. Mindannyian örvendtünk a találkának, röviden elmeséltük egymásnak az addig megélt élményeinket, kicsit ettünk és ittunk, aztán elindultunk a Vallot ház fele. Itt már lényegesen meredekebb helyen vitt végig az ösvény, és a levegő is nagyon lehűlt. A pihenő miatt kihűlt izmaim nehezen engedelmeskedtek, de aztán valahogy a kis gépezet újból beindult, a világ megint beszűkült és csak egyik láb jött a másik elé, a gondolatok újból megszűntek. Elég lassan értünk fel a Vallot házhoz, és itt már az idő sem volt valami kegyes velünk.

30 - köd lett, erősen fújt a szél

Köd lett, erősen fújt a szél, nagyon hideg volt, és habár tudtuk, hogy nem ajánlatos a Vallot házban több időre megpihenni azért mert akkor onnan a továbbjutás nagyon nehéz, mégis amellett döntöttünk, hogy benézünk. Vallot menedékház - 4362 m. Miért is lenne más, mint a többi, ez is egy szikla csücskére helyezett szegecselt alumínium doboz. Kísérteties világ uralkodik ott bent, amikor az ember belép, mintha egy másik világba tekintene be. Lakatlan, csak sürgősségi esetekre ajánlott rideg hely ez, amely ellenben sok életet mentett meg már eddig. Hajnalodott odakint, így már a házban sem volt szükség a fejlámpákra, ezek egyenként a zsebeinkben pihentek meg több órás működés után. Ott bent voltak még mások is, többek között egy spanyol csoport, akik egy talpig pihébe öltözött lánytársukba próbáltak lelket verni. Teljes testében remegett a hidegtől, alig tudott beszélni is. Sajnos számukra a csúcs-felé tartó út ott véget ért, onnan csak lefele tudtak menni. Mi sem álltunk valami fényesen, de azért eszünkbe sem jutott, hogy visszaforduljunk. Az oxigénhiányos levegő egyre erősebben éreztette hatását. Volt, akinek a feje fájt és hányingere volt, nekem a hányinger okozott bosszúságot és gyengén szédültem. Az elégetett energiát mégis pótolni kellett, így kedvenc csokoládém mellett döntöttem, reméltem azt valahogy sikerrel el tudom fogyasztani. Hat nem így sikerült. Az egészből csak az lett, hogy a többiek nevettek rajtam, ahogy egy falat csokit percekig forgattam a számban, akár egy kéredző tehén, és csak nagy nehézséggel tudtam legyúrni torkomon közben arra vigyázva, hogy nehogy azonnal irányt változtasson netán a fagyos padló fele. A tea elmaradt, nem ittam semmit, hogy miért, azt máig sem tudom, ellenben ennek később levét ittam. Sabin közben még egy pár zoknival próbálta életre kelteni átfázott lábujjait. Igyekeztünk minél hamarabb onnan távozni, nem akartunk a spanyol lány sorsára jutni, így 20 perc pihenő után már ki is léptünk a házból. Erős köd és hideg szél fogadott kint bennünket, de mindannyian örvendtünk, hogy magunk mögött hagytuk a Vallot- házat túlvilágával együtt.

31 - magunk mögött hagytuk a Vallot-házat

Közben kivilágosodott, így a sötétség már nem jelentett nehézséget, a köd ellenben igen. Újból beálltunk a felfelé tartó ösvénybe, és bizony volt, amikor alig láttam a pár méterrel előttem lépkedőt. Minden fehér volt körülöttem, az egész táj egybefolyt, csak az előttem kígyózó ösvény jelentette az egyetlen kapcsolatot az alattam levő világgal.

32 - Minden fehér volt körülöttem

Szerencsére ez sem tartott sokáig, így aztán, amikor pont azon kezdtem bosszankodni, hogy milyen kár lesz, ha a csúcson is ilyen idő lesz, akkor egyik percről a másikra kitárult a világ előttem, és a látványtól mindannyian majdnem hanyatt estünk. Baloldalról egy gerinc mögött a Nap is hegymászást gyakorolt, talán jobb tempóban, mint ahogyan mi haladtunk felfelé. Olyan volt, mintha valaki egy óriási tábortüzet rakott volna a gerinc mögött, és annak a fénye világította volna meg az eget.

33 - ...óriási tábortűz...

Előttünk is felelevenedett a táj. Az addig fehérben úszó kihalt világból egy színes ruhákban öltözött hegymászókkal teli gerinc, a meredeken felfelé ívelő les Bossons gerinc volt az. Lenyűgöző látvány volt, egyből előkerültek az addig melegben tartogatott fényképező gépek. Mintha mondta volna a hegy, hogy most nézzetek-fotózzatok, mert ez a legszebb arcom és szerencsések vagytok, hogy láthatjátok.

34 - les Bossons gerinc

35 - nézzetek-fotózzatok

Igaza is volt, ugyanis egyik percről a másikra újból elmerültünk a semmibe, a színes ruhájú hegymászók megint eltűntek, hogy aztán a következő percben szikrázó napsütésben gyönyörködhessünk a látványban.

36 - szikrázó napsütés

Életemben először láttam, hogy 5 perc alatt hogyan változhat 5-szor az időjárás. Robi is buzgón fotózott, amíg egyszer láttuk, hogy a magasban repül egy kesztyű. Igen, az ő kesztyűje volt, amit valószínű, hogy a csodás látványtól elfelejtett biztosítani és az erős szél a mélybe röpítette. A mosoly egyből az arcára fagyott, de szerencsére nem sokáig, mert hátizsákomból elővettem tartalék kesztyűmet, és odaadtam neki. Jobb nem gondolkozni azon, mi lett volna kesztyű nélkül. Fotós kötelességeinknek eleget téve a gépek újból elbújtak a kabát melegébe, és előttünk ott állt a les Bossons gerinc. Sokat olvastunk róla jót meg rosszat, de most láttuk először élőben. Egy meredek felfelé kígyózó éles gerinc, amely olykor komoly figyelmet igényel a rajta egyensúlyozó hegymászóktól. A Republic együttesnek a Kés hegyén táncol az élet című zeneszáma jutott eszembe, csak épp dúdolni nem volt kedvem a dalt.

37 - Kés hegyén táncol az élet

Megtörténhet, ha olyan az időjárás az egész gerinc kijegesedik, és akkor komoly szerepet kap a kötél, jégcsákány és hágóvas, mert ha netán kicsúszik az ember, akkor jobbra Olaszországba érkezik, vagy balra Franciaországba. Itt újból szerencsések voltunk, mert a hó minősége nem követelt különösebb biztosítást, továbbra sem használtuk a kötelet, sőt, még a jégcsákányok is pihenőben maradtak a hátizsákokon, ellenben a síbotok nagyon hasznosnak bizonyultak.

38 - a síbotok nagyon hasznosnak bizonyultak

Jól lehetett kapaszkodni velük, és pihenéskor rájuk támaszkodva lelógathattuk fejünket az egyre kevesebb oxigén miatt. Lépésben haladtunk előre, az egyre meredekebb ösvényen hol a gerincen, hol annak valamelyik oldalán. Újból csak arra tudtam figyelni, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. Számomra minden más megszűnt létezni, csak a saját lélegzetvételem-hallottam, és a hágóvasak harapását a keményre megfagyott hóban. Nem tudtam a többiekre figyelni, ezért volt olyan is, hogy egyszerűen nekimentem az előttem levőnek, aki megállt pihenni. Torlódások is voltak a gerincen, ugyanis akik korán indultak, azok már a csúcsról jöttek lefele, sok olyannal is találkoztunk, akik lekókadt fejjel vonszolták le magukat a hegyről, mivel nem jutottak fel a csúcsra.

39 - Torlódások is voltak a gerincen

40 - azok már a csúcsról jöttek lefele

Érdekes módon sokszor újból a felfele kapaszkodóknak kellett félre állniuk a lefele jövök elöl. Ezen ott sokat nem gondolkodtam, kár lett volna az energiát erre pazarolni.

A pihenők alatt volt időm a tájat is csodálni.

41 - volt időm a tájat is csodálni

Szikrázott minden az erős napfényben, a felhőket egyre jobban magunk alatt hagytuk.

42 - egyre magasabban, felhők felett

Ha felfelé néztem, akkor mindig egyszer végigfutott tekintetem az előttem kígyózó gerincen, amelynek a végén egyre közelebb került a csúcs. Fölötte egy állandóan kavargó hófelhő üldögélt, ami azt jelentette, hogy bizony erős szélre számíthatunk odafent. Itt is fújt egészségesen jobb oldalról, így aztán az arcom bal oldala sütkérezett a napfényben, jobb oldala pedig le volt fagyva. A hányinger továbbra sem hagyott békén, érdekes az volt, hogy amíg haladtam felfele addig nem volt baj, de minden pihenéskor előjött így aztán igyekeztem, amennyire csak tudtam rövidre fogni a pihenőket.Mielőtt a tetőre érne az ember, van még két kisebb csúcs a les Bosses. Nem nagyok, ha 2 ezer méterrel lejjebb volnának, akar kocogva is, át lehetne jutni rajtuk, de itt fent bizony nem sieti el az ember a dolgokat. Egyre több lefele tartó hegymászóval találkoztunk, ami a csúcs közeledtét jelezte, és ez meg egy kis plusz erőt is adott. Enyhén szólva furcsán néztek Luci-ra aki még a síléceit is cipelte a hátán.

43 - aki még a síléceit is cipelte a hátán

Senki mást nem láttunk sílécekkel az egész hegyen, de ez Luci-t nem riasztotta el, sőt adott a kis csoportunknak egy különlegességet, a megszokottól eltérőt, amire mi büszkék is voltunk. Nyár idején nagyon kevesen merészkednek síelni a hegyen, ugyanis a gleccserhasadékok megnyílnak, így a lesíelés nagyon veszélyessé válik. Reggel 8 óra lehetett és a Nap olykor a felhők mögé bujt, de úgy általában ott fent szép idő volt.

44 - a Nap olykor a felhők mögé bujt

A kétnapos út, a kevés alvás, a koránkelés, az oxigénszegény levegő erősen ránknyomta bélyegét. Energiatartalékaimat erősen igénybe véve tettem egyik lábamat a másik elé, amikor eszembe jutottak azok a sorok, amelyeket 8 ezres csúcsok megmászásairól olvastam, ahol a hegymászók a végén már számolták lépéseiket a pihenők között, és átlagban 3-4 lépés után mindenki pihenésre szorult. Hát itt még távol álltam attól a magasságtól, de akklimatizálás hiányában ez a szint is megviseli a szervezetet, így én is számolni kezdtem lépéseimet. Mély lélegzetvételek mellett nem tudtam 25-30 lépésnél többet megtenni, ezt mindig egy 2 perces pihenő követte, utána újból jött a számolás. Pont egy pihenő alatt miközben épp a fejemet lógattam a két síbot között és próbáltam minél több levegőt magamba préselni, kiáltást hallottam magam fölött. Felnéztem, és előttem vagy 50 méterrel, egy emelkedő végén, az éles gerincen Luci-t láttam, ahogy nekem integet, és azt kiáltotta, hogy ...gyere Zoli mert már nincs sok, itt van mögöttem!

45 - gyere Zoli, mert már nincs sok

Nehéz volna szavakban kifejezni azt az érzést, amit akkor éreztem, de az öröm és az a tudat, hogy a csúcs majdnem karnyújtásnyira van új erőt adott, a lépegetés újból beindult.

46 - a csúcs majdnem karnyújtásnyira

Az emelkedőnek vége lett, a gerinc majdnem vízszintesen folytatódott még vagy 30-40 métert, ennek végén pillantottam meg a szikrázó napfényben azt a csoportot, akik már nem másztak sehova. Nem is volt hova, innen már csak lefele vezetett minden út.

47 - akik már nem másztak sehova

Ez volt a csúcs!! Mindenki mosolygott, ölelkezett, gratuláltak egymásnak.

48 - Ez volt a csúcs!!

Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy ez az, megcsináltam én is, sikerült. Szemeim könnyesek voltak valószínű az erős fagyos széltől, de szerintem az örömtől is.

49 - ez az, megcsináltam én is

Fent voltunk 4807 méteren, reggel fel 9-kor mind a 4-en épen egészségesen. Csodálatos volt a kilátás, akármerre néztünk minden csak alattunk volt.

50 - minden csak alattunk volt

Egészen mélyen lent a völgyben láttuk Chamonix-t és a mellette lévő falvakat, fennebb az örök hó határát, a gerincet, amelyen végigjöttünk.

51 - fennebb az örök hó határa

Egy kicsit nehéz szívvel - de abban a reményben, hogy ha majd meg egyszer idejövünk, akkor már tudjuk, hogy hogyan, és mit kell csinálni - csodáltuk meg azt a gerincet is, amelyiken eredetileg végig szerettünk volna menni a csúcs megmászása után, és végül lemondtuk a nehéz hátizsákok miatt.

52 - gerinc, amelyiken eredetileg végig szerettünk volna menni

Mögöttünk volt Olaszország és annak a technikásabb utjai, amelyek ugyancsak a csúcsra vezettek fel. Gyönyörű panoráma volt ez, kár, hogy nem tölthet sok időt ott fent az ember. Kézfogások, gratulációk után első dolgunk az volt, hogy megörökítsük az eseményt. Újból előkerültek a fényképezőgépek. A gond csak ott volt, hogy Olaszország felől erősen fújt a szél és ez felkavarta a keményre fagyott hó felszínen lévő parányi jégdarabkákat, megtöltve ezzel mindent. Percek alatt megtelt minden apró rés, így a hátizsákok, zsebek, fényképezőgépek, minden tiszta jég lett. Megpróbáltam egyujjas kesztyűmmel fotózni, de sehogy sem ment, így kénytelen voltam levenni őket, habár tudtam, hogy nem lenne szabad, de nem engedhettem meg magamnak, hogy kép nélkül induljak le a csúcsról. Hideg volt, lehetett legalább 10 fok, nem csoda, hogy a kesztyű nélküli fotózás alatt teljesen átfagytak kezeim.

53 - teljesen átfagytak kezeim

Közben alattunk egyre kompaktabb felhőréteg alakult ki, és félős volt nehogy elkezdjenek a csúcs irányába emelkedni, mert akkor egy hirtelen kialakuló vihar nagyon megnehezítette volna a leereszkedést. Hallottunk számtalan halálos balesetről, akiket fent talált a rossz idő és már nem tudtak idejében lejönni, ezért fél órát töltöttünk csak ott, és indultunk is vissza. Általában a hegyen éjjel és kora délelőtt a legstabilabb az időjárás, ezért kell olyan korán a csúcsra indulni. Így még reggel fent lehet az ember, és délig visszajuthat biztonságosabb helyekre.

54 - kompakt felhőréteg alakult ki

A hegymászásban van az a mondás, hogy a csúcs félúton van, és ez így igaz. Ezt mi is saját bőrünkön tapasztaltuk. Az ember úgy kell feljusson a csúcsra, hogy maradjon még energiája a leereszkedésre is, ami gyakran nehezebb mint a feljutás, így egyáltalán nem szabad figyelem nélkül hagyni egy lefele vezető lépést sem. Ráadásul ott volt meg Luci is, akinek csak most jött el a várva-várt pillanat, hogy megpróbáljon a jeges gerincen lesíelni, egy olyan terepen, amit még nem ismert és nem síelt le soha.

Mivel a csúcs elég jeges volt így beereszkedtünk vagy 100 métert, itt már elég hely volt a sík felcsatolására, és a hó is lágyabb volt. Aggódtunk Luciért amikor nekilendült a lejtőnek, de a második kanyar után már láttuk, hogy elég magabiztosan halad. A lécek recsegve haraptak a jeges hóba, minden egyes kanyarnál a felkavart hó csillogott a rajta áttörő napsugaraktól. Ezt a gyönyörű látványt örökítette meg Sabin Lucinak a kis videokamerájával. Hogy minél többet rögzíthessünk a síelésből, Luci időnként bevárta Sabin-t aki igyekezett gyorsabb tempóban ereszkedni utána nehogy túl lemaradjon. Én Robival hátrébb maradtunk, mert időnként még fotóztuk is a körülöttünk lévő tájat.

55 - körülöttünk lévő táj

55A Hó-piramisok

A rossz idő elmaradt szerencsénkre, így végig napsütésben lépegettünk lefele. Nem volt könnyű, csak most láttuk, hogy olykor milyen meredeken kellett kimásszunk felfele menet. Az is megnehezítette a lefele haladást, hogy az ösvény most már össze-vissza volt taposva, nem voltak már benne a lépcsőhöz hasonlító nyomok, mindenki úgy lépegetett lefele, ahogy a benne maradt erő megengedte. Voltak, akik oldalazva haladtak lefele, mások csak lógatták fejüket, és úgy vonszolták le magukat az ösvényen, a hegyivezetők, akik már sokadszor járták ezt az utat, magabiztosan haladtak előre maguk után húzva a kimerült fizető turistákat.

56 - maguk után húzva a kimerült fizető turistákat

Ahogy ereszkedtünk lefele, a fagyos szél is alábbhagyott, így aztán nagyon megörültem, amikor végre ujjaim bizseregni kezdtek, nem kellett már féljek a lefagyástól, na meg a fotózás is könnyebben ment így már.

56A fotózás

56B - könnyebben ment a fotózás

Pont egy ilyen fotózás után jutottam el egy meredek lejtőhöz, ami a Vallot házhoz vezetett, amikor egy hirtelen gyengeség lett úrrá rajtam. Akkor tudatosodott bennem, hogy bizony már nagyon rég nem ittam semmi folyadékot, és nem is ettem semmit több órája. Ráadásul még a hányinger is újra jelentkezett, de most már szünetek nélkül. Nagyon lassan tudtam csak lefele ereszkedni, így aztán le is maradtam a többitől. Nehezen tudtam figyelni az ösvényre is, féltem nehogy kicsússzak, mert akkor a Vallot házig nem lett volna semmi, ami megállítson.

57 féltem, nehogy kicsússzak

57A - a Vallot ház felett

A Vallot háznál (4362 m) társaim már teáztak, és édességet ettek amikor végre én is beérkeztem. A szám annyira ki volt száradva, hogy beszélni is alig tudtam, ittam egy pár kortyot a teának nevezett sós léből, de olyan hányingerem lett, hogy többet nem voltam képes inni belőle. Akkor kezdtem rájönni, hogy a vízhiány okozhatta hajnalban is a lázat és a gyengeséget, erőtartalékaim vége felé járva teljesen ki voltam száradva.

Kis pihenő után nehezen de folytattuk az ereszkedést. Csak Lucinak volt igazan jó dolga, az éles gerinc véget ért, meredek de széles hómezőn tudott nagy ívekben lefele száguldani. Annyira élvezte a sízést, hogy már nem volt türelme minket bevárni, így a filmezés is elmaradt. Robi ment előre, én Sabi-nal hátul maradtam, most már mind a kettőnknek elég nehezen ment az ereszkedés.

58 - A Vallot ház alatt

A Vallot ház alatti nyereg után értünk ki annak a hómezőnek a tetejére ami a Gouter menedékház mögött található. Egy nagyon széles, elég meredek, és véget nem erő lejtő tetején álltunk, aminek lent a végén alig észrevehetően ott állt a Gouter menedékház. Azon elmélkedtünk, hogy biza milyen jó, hogy az ember még éjjel indul a csúcsra, mert úgy legalább a sötétben nem látja, hogy milyen hosszú unalmas emelkedőnek néz elébe.

59 - hosszú unalmas emelkedő

Sőt akkor friss erővel még lenyűgözőnek is mondhatja, ahogyan az a kígyózó fénycsík kúszik előtte felfele.

Lassan, síbotjainkat magunk mellett lógatva értünk a Gouter-házhoz, ekkor délelőtt 11-et mutatott az óra. Szerencsére a házban most már más hangulat uralkodott. Nem tűnt zsúfoltnak, kis ablakain szépen besütött a Nap, és ebben a fényben mintha már az étteremben sem volt elviselhetetlen a levegő. Köze lenne az egészhez a sikeres csúcsmászás öröme is??? Robi és Luci már az asztalnál ültek mikor végre találkoztunk. Párolgó foghagymás levest szürcsöltek pirított kenyérrel gazdagítva, mellette két szelet sajt. Ha lett volna nyálam, biztosan a bokámig folyik, de így csak kimeredt szemekkel tudtam nézni azt a finomságot. Éreztem, ha nem viszek magamba valami folyadékot és egy kevés ételt akkor nem lett volna erőm tovább folytatni az utat. Érdekes, hogy ilyen helyzetekben mennyire érteket veszti a pénz, ilyenkor már nem érdekel, hogy mi mennyibe kerül, csak annyit tudsz, hogy neked az kell és kész. Így gondolkoztak Luciék is, amikor megvették a levest, és így döntöttünk mi is Sabinnal. Pár perc múlva előttem párolgott a forró leves, aminek illatat becsukott szemmel szippantottam magamba, és máris mintha az erő kezdett volna visszatérni fáradt végtagjaimba. Gondolta,m ha már kirúgunk a hámból akkor legalább tegyük meg azt becsületesen, ezért a gázfőzőket a hátizsákokban pihenve hagytuk, a hó-olvasztás elmaradt, és vettunk 3 liter palackozott simavizet. Az ember azt mondhatná, hogy na és mi van, mi az a leves és 3 liter simavíz?! Hát a helyzet az, hogy 3800 méter magasságban már nemcsak a levegő összetétele vagy a túlélés szabályai változnak meg, hanem az árak is. Így fizettünk a levesért 4.6 eurót porciónként, és most jön a meglepetés: a 3 liter simavíz csekély 10 eurónkba került!!! Az átszámítást mindenki végezze el saját maga ha óhajtja!

A leves nagyon jólesett, akkor úgy éreztem, mintha minden porcikámban végigfolyt volna. A vízbe tettünk pezsgőtablettákat és ott helyben megittuk az egészet. Talán a legjobb hasonlat az volna, hogy úgy éreztem magam, mint a száraz szivacs, amit a vízbe dobnak. Bevallom fogalmam nincs, hogyan érezheti magát a szivacs, de én minden esetre teljesen helyrepattantam és a kedvem is megjött, amire szükség is volt, mert aznap még sokat kellett menjünk. Úgy terveztük, hogy addig megyünk, amíg bírjuk erővel, ha jól megy, hát akkor napnyugtáig és majd egy arra alkalmas helyen bivakolunk.

Fölösleges dolgainkat érintetlenül megkaptuk a műanyag ládikákban, aminek nagyon örvendtünk, lassan be kellett lássuk, hogy azért más emberek járják azokat a hegyeket, mint a mi tájainkon. Elég hamar összepakoltunk és felújult erőkkel nekivágtunk a Gouter-ház alatti szakasznak. Aki valaha is mászott sziklán, az már tudja, hogy felfele, meg lehet úgy-ahogy mászni, de lefele bizony sokkal nehezebb, főleg ha az ember hátán még ott csücsül egy jó 25 kg-os hátizsák is. Szerencsére ott vannak biztonsági okokból az acélsodronyok, amelyek lényegesen jobb állapotban vannak, mint amivel mi meg vagyunk szokva.

60 acélsodronyok, amelyek jobb állapotban vannak

Elég jó erőben éreztem magam, ezért ambícióból ezeket a sodronyokat mellőztem, teljesen szabad mászással haladtam lefele. Elég sok időbe telt, amíg kijutottunk a meredek falból amikor nagyobb tempóba vágtunk bele, mert közben az idő elromlott, dara hullott az égből és egyik villám csapott a másik után a körülöttünk levő csúcsokba.

61 - közben az idő elromlott

Valószínű, hogy Luci a villámfélelmétől is plusz erőre kapott de úgy elhúzott, hogy csak vagy 2 óra eltelte után találkoztunk újra vele.Sajnos a kőlavinás helyet, amit nagy folyosónak neveznek visszafele sem lehet elkerülni, és rossz idő miatt most talán még veszélyesebbnek tűnt, ráadásul siettünk is. Luci már valahol elől járt, mikor mi hárman a folyosóhoz értünk. Azelőtt nem sokkal gurult le néhány kő de most már ez nem jelentett újdonságot, tudtuk, hogy a legfontosabb mielőbb átkelni ezen a helyen. Sajnos az ember, amikor fáradt, és ráadásul még siet is, akkor van a legnagyobb esély arra, hogy hibázzon is. A gond ott volt, hogy délután lévén a hó már elégé meglágyult, kásás csúszós volt a folyoson keresztül vágó ösvényen és, hogy időt nyerjünk nem tettük fel a hágóvasakat sem. Én indultam el először, és bizony komoly erőfeszítésbe került, hogy műanyag bakancsaimmal ne csússzak ki az ösvényből. A nehéz hátizsák minduntalan kibillentett az egyensúlyomból, amit csak a síbotok kemény igénybevételével tudtam visszanyerni. Az idő továbbra sem akart javulni, esett az eső, így miután szerencsésen túljutottam a folyoson nem vártam a többiekre, és folytattam az ereszkedést a Gouter-háztól induló oldalgerincen.

62 - a Grand Couloir és alatta a gerinc

Kis idő múlva egy előttem menő idősebb francia a fiával hívta fel a figyelmemet arra, hogy mögöttem valami baj történt! Csak akkor vettem észre, hogy a mögöttem átkelő Robi kicsúszott az ösvényből és a nehéz hátizsák súlya alatt lecsúszott a folyoson vagy 20-30 métert és egy sziklatűben fogózva várta, hogy valaki kimentse onnan. Mozdulni nem tudott, mert a meredeken tovább csúszhatott volna, és akkor nem kerülhette volna el az alatta levő sziklákhoz való csapodást. Sabin nem tudott segíteni, mert ő még fent volt a kuloár túloldalán. Szerencsére a francia nagyon segítőkész volt, és rögtön a náluk levő kötelet egy karabiner segítségével a mellettünk levő acélsodronyhoz rögzítette. Én közben a hátizsákot levetettem a hátamról, és kimásztam a szikla szélére, onnan ledobtam a kötélvéget Robi-hoz, aki bizony már jó pár perce tartotta magát a sziklán. Nagyon gyorsan kellett mozogjunk, mert bármikor egy újabb kőlavina útjában találta volna Robit magával ragadva őt mindenestől.

Szerencsénkre a hegy ezúttal is velünk tartott, és mindaddig, amíg Robit szerencsésen ki nem húztuk a vályúból, addig egy kő sem zúgott le mellettünk. Közben Sabin is átkelt és odaért hozzánk. Robi kisebb ijedséggel és néhány horzsolással úszta meg az esetet. Megköszönve a franciának a segítséget folytattuk utunkat. Később találkoztunk Luci-val is, aki egy hómező szélén üldögélve a távolból nézte végig a történteket tehetetlenül. Habár már mind a négyen fáradtak voltunk, elvégre hajnali 3-tól ébren voltunk és közben még a csúcsot is megmásztuk, mégis folytattuk utunkat. Egy igen hosszú szerpentines ereszkedő következett a kőrengetegben. Lucinak ezúttal is úri dolga volt, mert ő egy kis kerülővel de sílécekkel a lábán tudott leereszkedni egy meredek hó-nyelven. A 2768 méteren található Des Rognes menedékháznál találkoztunk.

63 - Des Rognes menedékház

Mindannyiunknak elég volt már aznapra a menetelésből, így amellett döntöttünk, hogy itt maradunk, mert különben sem volt bivakolásra ideális időjárás. Az eső közben elállt, de elég hideg szél fújt, és az ég továbbra is borús volt. Ráadásul nem messzi tőlünk már víz is volt, aminek jobban örvendtünk, mintha aranyat kaptunk volna. Ez a menedékház lakatlan, van benne két szoba és egy padláshelyiség. Az egyik szobában, amelyet két török mászó foglalt el volt két vaságy, a másikban, ahova mi telepedtünk le volt vagy két matrac a deszkapadlóra helyezve. Tiszta a hely, amit mi is igyekeztünk megőrizni, és ingyen lehet megszállni, aminek igazan örvendtünk.

Hosszú napnak a végén jártunk: hajnalban 3-kor indultunk a Gouter menedékháztól 3817 méterről, reggel fel 9-kor 4807 méteren voltunk a Mont Blanc csúcson, hogy késő délutánra leérjünk a Des Rognes házhoz 2768 méterre. Fáradtságtól elzsibbadt végtagjainkat végre ki tudtuk nyújtóztatni egy 15-16 órás meneteles után. Farkaséhesek voltunk, így első dolgunk, a második és talán a harmadik is az volt, hogy együnk-igyunk, együnk-igyunk és így tovább. Ott aztán minden előkerült, ami csak a tarsolyunkban volt. Volt ott szárazétel, csináltunk levest, tejporból kakaót, szóval minden finomság előkerült, örvendtünk, hogy végre megjött az étvágyunk és van elég oxigénünk is, amivel meg is emésszük a bezabált eledelt. Evés közben az aznap átélt élményeinket elevenítettük fel, kinek mi tetszett a legjobban vagy a legkevésbé. Mindannyian örvendtünk, hogy elhagytuk a Gouter menedékházat, jóérzéssel tekintettünk fel a már távolban levő csúcsra, ami közben a felhők közül kibukkanó lemenő Nap narancssárga fényében úszott. Jó volt tudni azt, hogy mi ott mar voltunk!

64 - mi ott már voltunk

Evés után előkerültek a matracok meg a hálózsákok, és percek alatt mély álomba zuhantunk.

Vasárnap reggel szikrázó napsütésre ébredtünk. Éjjel 3-kor a két török elment így csak magunk voltunk. Az egész nap rendelkezésünkre állt, nem volt miért sietnünk, habár még hosszú út állt előttünk, még aznap vissza akartunk jutni a camping-hez. A reggelit ugyanolyan jóízűen fogyasztottuk el, de ezúttal a ház előtt a napon sütkérezve gyönyörködve az előttünk elterülő tájban. Jégtől csillogó hegycsúcsok, függőgleccserek, az eget karcoló meredek sziklák, a gleccserekből csörgedező patakok, mindez ott állt előttünk és mi nem győztük eleget csodálni azt a hegyet, amely megengedte, hogy szeges bakancsainkkal végigjárjunk rajta.

65 - ház előtt a napon sütkérezve

65A - mindez ott állt előttünk

És mintha ez nem lett volna elég, pár méterre tőlünk megjelent egy zerge, aki semmi jelét nem mutatva, hogy félne tőlünk, elkezdett legelészni a sziklákon található zuzmók között. Azt sem tudtuk, hogy kapkodjuk elő a fényképezőgépeket, mindegyikünk meg akarta örökíteni ezt a látványt egy olyan állatról, amelyet a mi hegyeinkben csak nagy nehézségekkel lehet megközelíteni és fotózása igen nehéz.

66 - pár méterre tőlünk megjelent egy zerge

A fotók meglettek, a reggeli elfogyott, mi pedig pakolászni kezdtünk és nemsokára útnak indultunk. Mindegyikünknek a hosszú mászás megviselte a lábát, ezért úgy döntöttünk, hogy szandálban folytatjuk az ereszkedést, habár még voltak meredek szakaszok és néhol havon is kellett menni, de ez minket már nem zavart, élveztük a szandálok által nyújtott kényelmet. Egyedül Robi maradt hű a bakancshoz, de csak, azért mert más nála nem volt, és mezítláb már egy kicsit túlzás lett volna a sziklákon gyalogolni hátizsákostól.

67 - nemsokára útnak indultunk

Közben megindult fölfele az áradat, kisebb-nagyobb állig felszerelt csoportokkal kezdtünk szembe menni, akik az első fogaskerekes járattal érkeztek a még alattunk levő Nid dAigle végállomáshoz. Sisak mindenkinél, szélkabát, vastag hosszúnadrág, műanyag bakancs, jégcsákányok minden fajtája, így jöttek felfele összekötve, mi pedig kalappal a fejünkön, egy szál gatyában, rövid ujjúban és szandállal a lábunkon jöttünk velük szemben lefele.

68 - megindult fölfelé az áradat

Megrökönyödve tekintettek ránk, az egyik csoportban, valamit még mondtak is németül a szandállakkal kapcsolatban, mi meg csak nevettünk, sajnos nem tudtunk németül, hogy elmagyarázzuk milyen jó is hegyet mászni szandálban 2700 méteren.

Elég hamar elértük a 2300 méteren található Nid dAigle fogaskerekes vonat végállomását, de sokat nem időztünk, nagyon zsúfolt hely volt, hamar folytattuk utunkat a vasúti sínek mellett található ösvényen. Csak most láttuk igazából, hogy olykor milyen veszélyes helyen halad végig a kisvonat.

69 - veszélyes helyen halad végig a kisvonat

A 2077 méteren levő Col du Mont Lachat megállóig követtük az ösvényt, onnan a nyeregből jobbra letérve egy másik útvonalon haladtunk tovább. Jóérzés volt újból visszatérni a zöld övezetbe. Magunk mögött hagyva a sziklákat beértünk a fenyőerdő árnyékába, majd lassan a lombhullatók is köszöntöttek minket. Egy kis forrásnál tartottunk pihenőt, ahol újból előkerültek az élelmiszeres tasakok. Örvendtünk, hogy végre nem kell hólevet igyunk, mindenki újratöltötte kis palackját miután már magába többet egy kortyot sem tudott bepréselni.

70 - Egy kis forrásnál tartottunk pihenőt

Ahogy egyre lennebb ereszkedtünk úgy a hőmérséklet is növekedni kezdett, lassan a télből újra a nyárba zuhantunk vissza, és a hátizsákok újból nehezedni kezdtek a tikkasztó hőségben. A második napja tartó állandó ereszkedéstől lassan a csípőtől a térdig és onnan a bokáig minden fájni kezdett és nekünk még mindig volt mit ereszkednünk.

70A - még mindig volt mit ereszkednünk

Délután volt már, amikor végre beérkeztünk a les Houches nevű faluba, ahonnan egy busszal mentünk tovább a les Bossons helységbe. Nem volt nehéz helyet szerezzünk a buszon a többnapos mosdatlanságunknak köszönhetően, de mindazok után, amiket az utóbbi 3 nap alatt átéltünk ott a hegyen ez már minket egyáltalán nem zavart. A buszjegy nem volt sem olcsó, sem drága, egyszerűen 1.5 euró volt. Délután 5 óra volt, amikor végre megérkeztünk a campingbe hulla fáradtan, de teli élménnyel és örömmel egy igazán sikeres túra után. Hiánytalanul visszakaptuk az otthagyott fölösleges dolgokat, ugyanazt a parcellát kaptuk vissza, így már ismerős helyen állítottuk újból fel a sátrakat, amelyek szegények 3 napig csurom vizesen ültek becsomagolva. Gondolom, hogy már könnyű kitalálni mi is volt az első dolgunk miután felhúztuk a sátrakat?! Igen, végre eljött a várva várt pillanat, egy jó adag melegvíz!! Siettünk, nehogy újból lekéssük a melegvizet, mert akkor az egész campinben érezték volna illatunkat. Legszívesebben úgy, ahogy voltam ruhástól mentem volna be zuhanyozni, de ott bent még a papucsát sem viheti be az ember higiéniai okokból. Nehéz leírni azt az érzést, amikor végre majdnem 5 nap után bebújhattam a melegvíz alá. Mintha újjászülettem volna, úgy érkeztem vissza a sátorhoz, ahol a többiek már készítették a vacsorájukat. A főzők újból előkerültek és mindenki valaminek a kotyvasztásába kezdett, így aztán lett levesünk, lett krumplipürénk, teánk, és még sok minden más.

71 - A főzők újból előkerültek

Majdnem sötét volt, amikor végre befejeztük. Fölöttünk kékes színben úszott az egész hegy, nehéz volt elképzelnünk, hogy két nappal azelőtt még ott voltunk fent a tetején.

Hétfő reggel július 19-én későn ébredtünk, így majdnem összekötöttük a reggelit az ebéddel, és ha nem mentünk volna be Chamonix-ba városnézésre valószínűleg, hogy az ebéd is összefolyik a vacsorával. Chamonix ahogy mondják a világ alpinizmusának a fővárosa, és meg is érdemli ezt a kitüntetést. Jacques Balmat és Dr. Paccard annak idején 1786 -ban innen indultak fel a Mont Blanc-ra, és délután 6.23kor, amikor sikeresen felértek a csúcsra, ők lettek az elsők, akik lábukat tehették erre a ma már nagyon népszerű hegynek a tetejére. Azóta a város sokat változott, sokak által látogatott nevezetes turista-központtá nőtte ki magát. Mi négyen is belevetettük magunkat a turistáktól zsúfolt utcák forgatagába. Nem a mi világunk volt ez, de próbáltuk feltalálni magunkat kisebb nagyobb sikerrel.

72 - próbáltuk feltalálni magunkat

Egész napunkat ott töltöttük, estefele bementünk a Maison de la Montagne ba, hogy érdeklődjük meg a keddi nap várható időjárását, ugyanis mászni akartunk már megint. Mivel eredeti tervünkből az említett okok miatt kimaradt a Mont Blanc du Tacul (4248 m) és a Mont Maudit a 4465 méterével, gondoltuk maradt meg időnk, hogy próbáljuk megmászni legalább az egyiket közülük. Sajnos tervünk hamar csődbe ment ugyanis keddre, egész napra esőt jósoltak, és ott nem is tévednek, ezt az ott töltött napok alatt mar megtanultuk. Kedden gleccsertúrára pakoltunk föl, gondoltunk meglátogatjuk a Bosson gleccsert, amely állítólag arról híres, hogy a legalacsonyabb szintet éri el a világon, majdnem beérkezve a nevét viselő faluba les Bossons-ba ahol mi is táboroztunk. Alig 1 órás gyaloglás alatt el is értük az aljat, de nem volt szerencsénk, ugyanis az ígért eső meg is érkezett, így vissza kellett forduljunk.

73 - 1 órás gyaloglás alatt el is értük az aljat

Azt a napot is Chamonix-ban töltöttük, egyik üzletből a másikba látogattunk addig, amíg már nem bírtuk azt a bőséget ami ott található, és visszafordultunk a sátrainkhoz. Mint ahogy a nagyobb expedícióknál is, lassan nekünk is lejárt az engedélyünk, és értesítést kaptunk Tudor-tól, hogy már este érkeznek utánunk, és szerdán reggel indulunk haza. Hát ennek a hírnek örültünk is meg nem is. Nagyon szerettünk volna már hazamenni is, de ugyanakkor sajnáltuk ott hagyni azt a gyönyörű helyet. Este meg is érkeztek a barátaink, és az időt élményeink elmesélésével töltöttük, és megünnepeltük a sikeres csúcsmászást. Szerdán reggel, gyönyörű napsütésben, pont egy héttel a vásárhelyi indulás után újból útra készültünk. Sátraink körül megint teljes káosz, de ezúttal valahogy könnyebben ment a csomagolás.

74 - Sátraink körül megint teljes káosz

Honvágyunk volt már, és tudtuk, hogy az otthoniak már nagyon várnak minket. Délelőtt 10-kor minden hátizsák feszesen begyúrva állt a kisbusz hátuljában, mi pedig útra készen. Aztán utolsó pillantás a fölénk magasodó hegycsúcsokra, és már úton is voltunk hazafele. Hamarosan nagyon meleg lett, mi pedig kábulva kerestük a legkényelmesebb pozíciókat az előttünk álló 2 napos útra.

75 - legkényelmesebb pozíciók

A hegytől elbúcsúztunk, mindegyikünk szótlanul üldögélt saját gondolataiba merülve.

A szószünetet időnként megtörve már azon tanakodtunk hova mehetnénk ezután, melyik legyen az a hegy, amelyet megkérhetünk engedjen fel a tetejére

Borbély Zoltán
Marosvásárhely

Vendégkönyv - Szívesen olvasgatok tetszés vagy akár nem tetszés nyilvánításokat! :))

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Mont Blanc 2004