Reggel ötkor csörgött a vekker. Lehet, hogy egy kicsit nagy biztonsággal számoltunk a napkeltéig, még tök sötét volt. Gabi már akkor jelezte, hogy szarul érzi magát, amikor még csak felült az ágyban. Mire lemászott az emeletes ágyról, már sietnie kellett, hogy a WC-ben tárgyi bizonyítékát adja ennek. Megegyeztünk, hogy a sajt lehet a hibás, és nem valószínű a gyermekáldás.
A történtek ellenére azt mondta, mehetünk a hegyre. Hideg volt, sötét, és erősen fújt a szél. Másztunk felfelé az ösvényen, anélkül, hogy látnánk a célt, így egyszer csak azt vettük észre, hogy fent vagyunk. Nem mi voltunk az elsők. Kerestünk valami szélárnyékos helyet, ahol nem vitte le a fejünket a huzat. Olyan persze nem volt, ami szélmentes. Fagyoskodtunk, amíg vártunk a napkeltére. Gabi közben még mindig nem érezte jól magát, így csak én láttam, hogy megjelent a horizonton a nap első sugara. Szóltam, hogy le ne maradjon az egészről, de annyi volt a reakciója, hogy akkor most már mehetünk le. Gondoltam, hogy már rég megbánta, hogy feljöttünk, úgyhogy nem vitatkoztam. Elindultunk lefelé. Pár méter után megállt hányni. Olyan szél volt, hogy az egész anyag vízszintesen elrepült a fenébe. Szépen fodrozódva szállt, megcsillant rajta a kelő Nap fénye. Viszont megszabadult a sajt maradékától és annak hatásaitól is, mert rögtön emberszínt öltött az eddigi viasz helyett. Egyébként jobban is áll neki.
Szállásunkra leérve összeszedtük a cuccainkat, hogy mielőbb elindulhassunk lefelé. Most is csak a stoppolásra számíthattunk, így nem szerettünk volna kihagyni egyetlen lefelé tartó autót sem, mert ellenben a naplementével, most nem volt tömeg. Gyalog indultunk meg az úton. Most egyszerűbb volt a dolog, mert segített a gravitáció, meg meleg se volt. Szép kis távolságot megtettünk, mire az első autó utolért minket. Gondolom ők nem rohantak. Végre az egyik meg is állt, és elvitt egy darabon. Sajnos még a faluig se, mert egy kis sehonnai úton egy számunkra ismeretlen falu felé lefordultak.
Nem kellett sokat kutyagolni, hogy felvegyen egy arra járó dolmuş. Néhány szétcsúszott francia lány volt az utasa. Olyan XXI. századi hippi lények voltak, roppantul megfáradt arccal, ami arról árulkodott, hogy őket már a világ csodái nem hatják meg. Szóval annyira tenyérbe mászó, hogy erős vágyat éreztem néhány pofon kiosztására.
A sofőr az első vendégháznál rakott ki minket, nem messze attól a sorompótól, ahol a jegyet vettük előző nap. Mondta, hogy rövidesen jön a dolmuş, az elvisz minket Narincébe. Igaza is lett, nem kellett várni, talán negyed órát se. Egyébként ez az egy busz jön föl idáig naponta. Meg voltunk győződve róla, hogy már rég lekéstük, de így elég kényelmes volt a visszaút. Persze a kényelmest nem kell túl szigorúan venni. A busz mindenhol megállt, és ha nem is szállt be senki, akkor is beraktak még valami motyót, vagy ha nem fért be, akkor a tetőre kötözték fel. Pillanatok alatt elértük a busz tervező által számított kapacitását, de ez senkit nem érdekelt, még akkor sem, amikor elértük az érték háromszorosát.
Narincében kifeszegettük magunkat a buszból, ami nem volt kis kihívás. Egyébként út közben egyszer át kellett rendeződni, nehogy mellém kerüljön az egyik vénasszony. Ugye, mit lehet tudni? Lehet, hogy molesztálnám. A hátizsákjainkat is leszedték a tetőről a köbméteres bálák alól.
Rögtön vettünk valami kaját, amíg vártunk, hátha jön valami jármű. A boltban választék nem nagyon volt, így csoffadt szőlővel kellett beérnünk.
Szállítóeszközből se válogathattunk, így gyalog mentünk a főútig, ahol a padkán letelepedve stoppoltunk, vagy vártunk valami buszt. Ami jött az mind tele volt. Még a dolmuş is annyira ki volt tömve, hogy nem állt meg, pedig mindig van még egy hely. Aztán csak megszántak minket, és felvett egy autó, ami egyenesen Siverekbe tartott. Ugyanazon az úton haladtunk visszafelé, mint előző nap, de olyan volt, mintha hetek teltek volna el. Míg a kompra várakoztunk, meghívtak egy teára. Figyeltük közben, hogy múlatják az emberek az idejüket. Hogyan borítja le a péksüteményeit az árus gyerek, aztán hogyan hozza őket újra eladható formába.
A komp természetesen ugyanaz volt, de csak most fedeztük fel, hogy két magyar matrica is van rajta, hirdetve, hogy a Baraka szervez errefelé utakat. Jó kontraszt volt a mellette álldogáló csadoros néni. Akit nem túlzottan érdekelt, hogy lefényképeztem. Inkább csak úgy somolygott magában, mint mikor engem fényképeztek a kínaiak, mint egzotikumot.
Siverekbe érve sofőrünk kiderítette, hogy hol a buszpályaudvar. Egy helyi motoros mutatta az utat a városon keresztül, mi meg az autóval követtük. Elbúcsúztunk, ők mentek tovább Diyarbakirba, mi meg kerestünk egy dolmuşt, ami elvisz Şanliurfába.
Én bóbiskoltam az úton, Gabi meg azon röhögött, hogyan dülöngélek a kanyarokban.
Lassan megérkeztünk egy nagyvárosba, ami nem lehetett más, csak Urfa. Többen leszálltak itt-ott, de mi inkább bementünk a buszpályaudvarra, különben soha nem találunk oda ahova akarunk. Legalábbis általában ez igaz, jelen esetben nem sokat segített. Megkérdeztünk ugyan egy embert, hogy merre van a şehir merkezi, azaz a városközpont, de úgy elirányított, mint annak a rendje. Nehezen passzolt össze a térkép a valósággal, de határozottan kitartottunk az irány mellett, főleg hogy elég felesleges dolog visszafordulni, ha az ember nem tudja, hogy mennyivel jobb, ha a kiindulási pontra visszamegy. Szóval csak törtünk előre a hátizsákokkal a döglesztő melegben, nagyjából észak felé. Persze utólag könnyű megállapítani, hogy a városközpont pontosan nyugatra volt. Aztán egy jó három kilométer hosszú ív után már nyugat felé tartottunk. Itt roppant leleményesen ráfordultunk az Atatürk sugárútra, dél felé. Ez jó döntés volt, mert ekkorra a cél már pontosan délre volt tőlünk, úgy két kilométerre. Szóval öt kilométer túra után ott álltunk a város közepén, alig egy kilométerre onnan, ahonnan indultunk. Innen már egész kevés segítséggel megtaláltuk az Ugur hotelt. Nincs benne semmi extra, egy átlagos épület, de szép, tiszta szobát kaptunk, légkondival, mindössze 15 MTl-ért. Boldogan kapcsoltuk be a legkondit a kinti 35 °C után, aztán kb. öt perc múlva meg ki, mielőtt tüdőgyulladást kapunk a fagyban, szabályozni azt ugyanis nem lehetett.
Városkerülő túránk után egy kicsit megpihentünk, majd kerestünk egy lokantasit, hogy együnk valamit. A szállásunk melletti kis utcában gyakorlatilag csak ránk vártak. Étterem, étterem hátán. Elbizonytalanodtunk egy kicsit a nagy túlkínálatban, majd roppant célszerűen a legközelebbit választottuk. Rendesen teleettük magunkat, úgy, ahogy sose szoktuk, aztán menni se tudtunk, de muszáj volt, mert a város fő látványosságához egy kevés séta árán juthattunk el.

Fújtatva kerülgettük az embereket az utcán. Nagy volt a káosz, nyüzsögtek az emberek, nagy volt a forgalom, jobban hasonlított valami arab vidékre, mint Törökországra. Persze Urfától már alig pár kilométer Szíria.
A város nagy zarándokközpont, mert a legenda szerint itt született Ábrahám próféta, és itt szórakozott vele Nimród király is, akinek a vára még ma is áll, többé-kevésbé. Persze Ábrahám barlangját is megtalálták, és mutogatják is. A történet szerint Ábrahámot máglyahalálra ítélték, és végre is hajtották, de a máglya vízzé, a parazsak halakká változtak, ő maga pedig felemelkedett az égbe, majd földet ért épségben. Talán mondani se kell, hogy megvan a rózsakert is, ami földet érése helyén nőtt ki, és a tó is a halakkal, ami a máglyából lett. Az egész környék egy nagy park, ami a meglepően jó állapotban van. A törökök imádnak piknikezni, erre azok is emlékezhetnek, akik nem jártak Törökországban, csak látták a vendégmunkások átvonulását Magyarországon. Az ilyen piknikhajlammal megáldott népek olyanok, mint a sáskák, ha találnak egy kellemes helyet, akkor annyian jelennek meg, hogy pillanatok alatt nem marad egy szál fű se a területen. Itt, az ideális területen meg ennek ellenére árnyas fák, és zöldellő nyírt gyep mindenütt. Aztán rá kellett jönni, hogy miért. Egy naiv csapat indult meg, hogy letelepszik a fák árnyékában. Még csak az egyikük emelte a fű fölé a lábát, már szólt a síp, és dühödt rinocérosz módjára közeledett egy parkőr.
A medencében - ami egykor ugye Ábrahám máglyája volt - rengeteg a hal, - ami a máglyában még parázsként tengette az életét. Olyan mennyiségben vannak a vízben, hogy csak paprikát kellene hozzáadni, meg bedobni a merülőforralót. Mégis biztonságban van az egészségük, mert egy másik legenda szerint, aki csak megérinti őket, megvakul. Voltak persze bátrak, akik azért megpróbálták a barátságos kapcsolatfelvételt, de itt is közbeléptek a parkőrök. Viszont el tudom képzelni, hogy biztos ami biztos, később megvakítják az illetőt, így mi csak néztük a halak őrjöngését, amit a közéjük dobált eledelért vívtak.
A medence partján is áll két mecset, meg ilyen szent helyekre jellemzően Ábrahám barlangjánál is van vagy kettő-három. A park feletti hegy tetején meg a várfalak maradványa, és két hatalmas oszlop. A helyiek szerint ott volt Nimród trónja. Mindent összevetve szép hely.
A parkban való pihengetés és nézelődés után a várba indultunk. A belépő elég borsos volt, ahhoz képest, hogy bent semmi nincs a kilátáson kívül. Az viszont nem rossz. Miután így kigyönyörködtük magunkat, elindultunk visszafelé.
A bazár bejáratánál vettünk egy fagyit, amit mindig a halálos betegségek biztos beszerzési forrásaként szoktak azonosítani a tej és tojás tartalma miatt ilyen éghajlaton. De már csak ilyenek vagyunk, szeretünk veszélyesen élni, meg bízunk benne, hogy itt is terjed a fagyipor.
A szállodában prózai kötelezettség várt ránk, egy halom koszos ruha képében. Gabi felvállalta a rosszabbik részét, és a zuhanyzóban lötybölte a göncöket, és nem győzött csodálkozni, hogy még várakozásainál is feketébb lé termelődött. Én közben a teregetés technológiáját vállaltam magamra. Idén ugye először történt meg az a csoda, hogy már otthon eszünkbe jutott, hogy kellene szárítókötél. Jövőre remélem a szög és kalapács is eszembe jut, mert nem minden szoba olyan, hogy legyen hova kötni a madzagot. A ruhákat alaposan ki kell csavarni, mert nem az igazi esőben aludni. Én ezt az ablakban végeztem, bízva abban, hogy a járókelők csak örülnek egy kis frissítő víznek a nyakukba.

2004. szeptember 28. kedd

Reggel megkérdeztük a portán, hogy hogyan is lehet ésszerűen eljutni a buszállomásra, mert nem akartuk eljátszani, azt amit érkezéskor. Persze jó helyi lakoshoz méltóan megadta a választ, menjünk busszal. Bólogattunk, aztán elindultunk gyalog, a térkép alapján. Tapasztalat alapján tovább tart megtalálni, hogy hol áll meg a busz, mint legyalogolni a távot.
Kis tanakodás után rátaláltunk az ideális útvonalra. Valami jótét lélek egy úttal kettévágta a város egyik temetőjét, így nem is kellett sokat caplatni, csak követni az utat. Ezt tettük, és az előző napi turnéhoz képest jelentősen lefaragtuk a szintidőt.
Először az esti buszra vettünk jegyet, Kayseribe, hogy ezzel ne legyen gond este. Éjjel szerettünk volna utazni, mert azzal idő és pénz takarítható meg, és mi egyiknek se voltunk bővében. Amikor megvettük a jegyet, valószínűleg sejtették, hogy miért is akarunk késői busszal utazni, így az este tízkor indulóra adtak két jegyet. Aztán ahogy megvettük a jegyet, módosítottak, hogy bocs, de mégse tíz, hanem kilenc. No, mindegy, bár hajnali ötre érünk Kayseribe, ahonnan - régi és kényelmetlen tapasztalataink alapján tudjuk - csak hétkor van csatlakozás, tehát kell várni jócskán.
A jeggyel a zsebünkben a második napirendi pontra tértünk rá, dolmuşjegyet vettünk a közeli Harranba. Olyan flottul ment minden, hogy megint nem maradt idő kávéra se.

"És felvevé Tháré Ábrahámot az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrahámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földjére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének."
(Genezis 11:31)

Mi azért nem szeretünk csoportosan utazni, mert akkor úgy jár az ember, mint Ábrahám, és nem jut el sehova, nemhogy az ígéret földjére, ráadásul állandóan csak névsorolvasás van. Egyébként, ha mi is olyan tempóban haladnánk, mint ők, akkor az én blablám is lenne olyan hosszú, mint a Biblia.
Szóval, mire kettőt pillantottunk, már indult is a kisbusz. Persze úgy látszik, errefelé hagyomány, hogy nem illik csak úgy száguldozni Kánaán felé, hanem évezredes szokás szerint lassan, és megfontoltan. Sofőrünk is így tett, és lépésben tette meg az út legfontosabb szakaszát, azt amelyik a város területére esik. Nekünk annyira nem fontos ez a rész, viszont ő csak itt számíthat utasokra, amire szükség is volt, mert nem sokan voltunk. Aztán hosszas benzintakarékos gurulás, és egy autószerelő ismerős meglátogatása után elértünk egy külvárosi piacot, ahol már mindenki arra várt, hogy jöjjön valami, ami hazaviszi. Örömmel zsúfolódtak be mellénk a répák és miegymások, és végre utazósebességre gyorsultunk, ami nem túl nagy, de Ábrahám csak álmodozhatott ilyesmiről. Neki legalább egy napig tarthatott az út, kivéve ha valamilyen jószágon tette meg, mi meg egy óra alatt ott voltunk.
Nem is értem, hogy mire volt az a nagy felhajtás, utazás, letelepedés, mikor nincs messze, pláne Kánaánhoz képest. Hát igen, akkoriban nem kapkodtak.
Harran ma már nem annyira Ábrahámról híres, hanem az itt található romokról. A "modern" falu mellett volt a régi város. Ma már csak a falak látszanak néhol, meg az Urfa kapu van egész jó állapotban. A város maga, csak buckákból áll, amit az összedőlt épületek, és az azokat betemető por, homok alkot.
Mi is az Urfa kapun keresztül léptünk be a területre. Valahogy még az ajánlkozó kísérőt is sikerült lerázni, rövid idő alatt.

Átvágva a területen célba vettük a régi mecset romjait. A minaret hatalmas, még így is, félig-meddig leomolva. Közelebb érve láttuk, hogy szigorúan védett katonai objektumokat megszégyenítő szögesdrót akadály veszi körül, hogy megvédje az isten tudja kitől. Szerencsére a népharag utat nyitott a kíváncsi turisták számára, így minden kényelmetlenség nélkül besétálhattunk. Csak ekkor derült ki, hogy mekkora is volt, míg össze nem dőlt. II. Marwan, az utolsó Omajjád kalifa építtette a VIII. században. A minaret szokatlan formájú, a ceruzaszerű török minaretek után. Négyzet alaprajzú, és sokkal masszívabb. Az alja kőből épült, a felső része vályogtéglából. Ez sajnos nem annyira időtálló, így az évek során kicsit visszafejlődött. Az ajtaja már újkori vaslemez, a lakat meg pláne, így nem sikerült bejutni, pedig a réseken látható volt, hogy van bent lépcső. Szívesen felmásztam volna, amíg lehet.
A teteje környékén vércsék fészkelnek. Nincsenek hozzászokva az emberekhez, így egy tapstól is rögtön felrebbennek. Próbáltam ezt a pillanatot elkapni fényképen, így többször felzavartam szerencsétleneket, a környéken lézengő galambok legnagyobb rémületére.
A tornyon kívül néhány fal áll csak, és a néhai mecset közepén egy boltív. Így is érzékelhető, hogy hatalmas lehetett. Egyébként itt építették fel az első iszlám egyetem is.
Nem csoda, hiszen Harran már akkor is évezredes spirituális központ volt. Már i.e. 800-ban itt imádkoztak a Naphoz, Holdhoz és a bolygókhoz, és ez egészen i.sz. 830-ig így is maradt, habár Theodosisus bizánci császár már 382-ben lerombolta a templomot.
A mecsettől nem messze áll a falu kevésbé idős de tervezésében és stílusában ősi, talán még Harrannál is régebbi divat szerint épített része. A szűkös nyersanyagkészlet ellenére a helyiek rájöttek, hogyan lehet a klímának megfelelő házakat építeni. Mivel a környék nem bővelkedik fában - látótávolságban egy se volt -, ezért vályogból kezdtek építkezni. Persze, könnyű azt mondani, hogy ez nem túl nagy húzás, mert nálunk is agyagból van a tégla, csak az a gáz, hogy gerenda nélkül macerás tetőt összehozni. Ezt itt úgy oldották meg, hogy a házak kis négyzet alapú szobák láncolatából állnak, és minden ilyen cellát egy-egy magas, szinte csúcsos kupola fed, amit vályogtéglából raknak. A kupola tetején van egy kis nyílás, így a szellőzés is meg van oldva. Nem véletlenül hívják méhkaptár házaknak. A világítás eléggé szegényes bent, de a hőmérséklet megdöbbentő. Mindenféle technikai ketyere, sőt még az ajtó csukva tartása nélkül is jóval hűvösebb van, mint kint.

Ezt az egyik házban meg is tapasztalhattuk, mert lakói félig-meddig múzeummá alakították, így be lehet menni, cserébe azonban illik inni legalább egy kólát, ha már belépő nincs.
Innen a falun keresztülvágva a vár felé indultunk. Közben megnéztük a girhes lovat, ami mellett már egyszer eljöttünk. Kiderült, hogy a mellette fekvő csikó nem döglött, csak el van törve a lába. Hát talán ez is elég neki. A házak között itt-ott trágya száradt, szakszerűen kiterítve a napra, kis egységcsomagokba gyúrva. Van itt minden, kint a trágya szárad, de a tetők fölött parabola antennák néznek a napba.
A vár meglehetősen rossz állapotban van már. A szokásostól eltérően nem hegyre épült, csak egy kisebb dombra, ami valószínűleg mesterséges, sőt egyesek szerint egyenesen a Theodosius által lerombol Hold templom romja. Az lehet az ok, hogy erre már nincsenek hegyek, azt kell használni, ami van. Már a hettiták idejében is volt itt vár, de a mostani maradványok akkoriból származnak, mikor mi államot alapítottunk, errefelé úgy mondják, fiatal.
Miután körbejártuk a romot, úgy gondoltuk, ennyi elég is lesz, így aztán a falu modern része felé indultunk, hogy keressünk valami szállítóeszközt. A főtéren - ha lehet így nevezni - hamar akadt mikrobusz, ami Urfába ment. Csatlakoztunk a várakozókhoz a csekélyke árnyékban, az út mellett. Rövidesen jött a sofőr, és a mozgásán látszott, hogy indulni akar, erre aztán a láthatáron belül lévő összes ember felpattant, és megindult az üres busz felé. Ugyanis csak a turisták szoktak a buszban ülve várni az indulásra, ők is csak az első alkalommal, aztán rájönnek, hogy miért is nem teszik ezt a helyiek.
Visszafelé elég lendületesre sikerült az utazás, pikk-pakk ott álltunk a buszállomáson. Még előző nap, a várból sólyomszemmel megfigyeltük, hogy a park és a buszállomás sincsenek túl messze egymástól, ha egyenesen haladunk, úgyhogy felvértezve ezzel a tudással, egyenesen megindultunk a park felé. Elkezdtünk nagyon figyelni ezekre az egyenes utakra, mert hiába a közmondás, az ember igazából csak a saját kárán tanul, amit ilyenkor úgy szoktunk roppant tudományosan körülírni, hogy a primer, tapasztalati tudás az igazi. Hát így is meg lehet fogalmazni, hogy az okos ember a más kárán tanul, és mi nem ebben a kategóriában vagyunk.
Kutyagolunk az út szélén a tikkasztó hőségben, mialatt nyeltünk egy kis port, ami oly jellemző ezen az égtájon. Viszont távolságra tényleg nem volt túl sok, máris újra ott ültünk a medence partján, és néztük, hogyan őrjöngnek a halak pár szem eledel miatt. Elképesztő, hogy le tudnak alacsonyodni némi kis alamizsnáért. Csoda, hogy a Bibliába is azt írták bele, hogy uralkodjon felettük az ember? (Az amelyik csak a saját kárán tanul.)
Rövidesen leszólított minket két iskolás kinézetű gyerek. Ők a helyi turista segítő önkéntesek. Az ángélus nyelvet is bírták valamilyen szinten, így beszélgettünk egy kicsit velük, aztán a gyomrunk sürgetni kezdett, hogy menni kellene már valamerre. Gabi ragaszkodott hozzá, hogy levest akar enni, olyat, mint előző nap. Klassz! Tudtam, hogy ilyenkor mi szokott lenni, és nem kellett csalódnom a világban. Akármerre mentünk, nem volt leves sehol. Szerintem az összes kifőzde, étterem, lokanta, és minden egyéb kajálda megkapta az infót, hogy levest elpakolni, jön két marha. Menet közben próbáltam ecsetelni a kebabok ízletességét, és tápértékét, de nem jártam sikerrel. Lassan odaértünk a szállodánk melletti étteremhez, megtéve a két kilométeres távot, és be is ültünk, mert ez legalább biztos. S lőn!

Leves evés: pipa; irány vissza a bazárba, egy kis nézelődésre. Egy ilyen helyen van minden. Nem csak úgy, ahogy mondogatjuk, hogy van minden, itt tényleg hihetetlen, hogy miket lehet kapni. Ülnek a rézművesek, és kalapálják a méter átmérőjű fazekakat, tálcákat, de a háttérben már mosógépek sorakoznak. A bazár labirintusában persze mindig el van pottyantva mecset, karavánszeráj, és néhány kajálda is, amik persze levest nem árulnak, mint azt korábban felderítettük. Mi is shopingoltunk egy kicsit, vettünk egy fél kiló pisztáciát, mert jó ha van ilyesmi az embernél, pótolja a kiizzadt sót, meg szeretjük is. Errefelé komolyan veszik a tökmag bizniszt, nem úgy mint a világ másik felén. Nem merül ki a választék a töki, a szotyi, a mogyi variációban. Mindenből van sós, édes, kandírozott, meg vegyes, és ezen kívül legalább három minőségi osztály.
A pisztácia elfogyasztásának kiszemelt helyszíne a park volt, mert hova is mehetne az ember máshova? Egy padon üldögéltünk, és beszélgettünk egy kissráccal, aki angolt szeretett volna gyakorolni. Megismerhettük a kedvenc focicsapatait is: Törökországban a Galatasaray, de Európában a. Galatasaray, vágtam rá, de nem, volt neki másik kedvence, csak nem emlékszem mi az, mert engem viszont nem érdekel a foci.
Mikor besötétedett, elindultunk a hátizsákjainkért a szállodába, de közben megálltunk egy-két fotót csinálni. Amíg én az állvánnyal és egyéb fontos dolgokkal foglalkoztam, Gabi hangot adott azon felfedezésének, hogy már sokadszor látja ugyanazt a ronda pofájú pasit. Megnéztem én is és rájöttem, hogy végig a szomszédos padon ült. Normál esetben az ember elkönyveli véletlennek, de akinek ilyen randa pofája van, attól nem várunk semmi jót bármilyen csúnya dolog is az előítéletesség, és azonnal arra gyanakodtunk, hogy követ. Hamar leteszteltük, és valóban, folyamatosan jött utánunk, feltűnés nélküli 10-15 méteres távolságban. Egy idő után megálltunk, és én visszamentem hozzá. Láttam az arcán, az úristen lebuktam kifejezést. Elmagyaráztam neki, hogy ne kövessen. Nem értette. Pontosabban megpróbált úgy tenni. Lehet, hogy megbuktattam a titkosügynök vizsgáján. Gyorsan elsuhant mellettünk, és mondott valamit két másik megnyerő külsejű fiatalnak.
Mentünk tovább, figyelve a két másik amatőr maffiózóra. Ezek azt próbálták megvalósítani, hogy úgy követnek minket, hogy ők mennek elöl. Hát, hadd ne részletezzem a sikerességét. Ilyen kalandosan jutottunk el a szállodáig, ahol összefutottunk a japán lánnyal, akit Diyarbakirban ismertünk meg. Percekkel később befutott a koreai lány is, de mint kiderült egymástól teljesen függetlenül érkeztek. Egy keveset még beszélgettünk, aztán mennünk kellett a buszhoz, mert kilenckor irány Kappadokya!
A követős-lerázós affér után elgondolkoztunk, hogy busszal kellene menni, de rájöttünk, hogy felesleges a para, így gyalog indultunk el, a már jól ismert úton, keresztül a temetői úton, teliholdnál. Tényleg, mit kell felmutatni egy muszlim vámpírnak, félholdat?
Túlzottan biztonságos tervezésünk miatt maradt még időnk, amit a pályaudvar lerobbant teázójában ütöttünk agyon. Aztán fél kilenckor átmentünk a társaság irodájába, ahol azonnal kérték a jegyünket, amit nem is nagyon értettem, de már vették is el, és írták át rajta a számot 20:30-ra. Kettőt pillantottunk, és már egy fickó vezetett minket kifelé, a buszhoz. De nem a buszállásokhoz, hanem kifelé mentünk az úthoz, ahol kétszer három sávban özönlöttek az autók. Másodperceken belül tele lett a szemem porral, amitől semmit nem láttam, így kellett átkelnem az úton. Életem a török vezetőnk kezében volt. A túloldalon megálltunk, emberünk rágyújtott, és mutogatta, hogy nyugi. Mondom én nyugodt vagyok. Megérkezett a busz, a fickó leintett, és már mentünk is. Hátizsák a csomagtartóban, azzal a cuccal együtt, amit az útra vettünk enni, inni.

2004. szeptember 29. szerda

Ahogy az tudható volt, már reggel ötkor az ürességtől kongó buszállomáson tébláboltunk Kayseriben, és a világ változatlanságának jeleként továbbra sem volt korábbi busz, meg kellett várnunk a hét órát. A jegyet persze megvehettük egy álmos embertől, mert az élet soha nem áll meg, legfeljebb lassít egy kicsit.
A váróteremben a fal mellett lepakoltunk, és leültünk a hátizsákjainkra. A padokat már elfoglalták a büdöslábú emberek, és boldogan húzták a lóbőrt. A levegő telítve volt egy fiúkollégium szagával.
Rövidesen megállt mellettünk egy ember, hogy elbeszélgessen velünk az élet folyásáról, meg a szokásos kérdésekről, úgy mint, honnan jöttünk, hová megyünk, már csak úgy testileg, semmi spiritualitás. Az ilyenkor szokásos angol-német-török nyelvjárásban cseréltünk eszmét, ami megállásra bírta az elhaladókat, így rövidesen tíz tizenöt ember nézte a csodát a buszállomáson. Aztán mikor elérték a kritikus tömeget, akkor megjelent egy rendőr, és hihetetlen rutinnal oszlatni kezdett. Nincs itten semmi látnivaló kérem. Valószínűleg csak a kedves külföldi vendéget - vagyis minket - szerette volna megóvni a kényelmetlenségtől, meg honfitársaitól.
Kicsit később befutott egy pár, akiket Urfában is láttunk. Éles elmével kikövetkeztettük, hogy mégis volt későbbi busz, csak valamiért nem szerették volna, ha azzal jövünk. A fent említett párral együtt mentünk Göremébe, ami szinte csak egy ugrás az előző távhoz képest.
A busz szép lassan haladt a csodák felé, kezdtek feltűnni az egyre érdekesebb sziklaalakzatok, aztán megérkeztünk a faluba, ami az ide látogatók egyik fő bázisa, magyarán tele van turistákkal, meg mindenféle igényt kielégítő szállásokkal. Egy baj van csak, hogy a túlkínálat ellenére nincs árverseny, mert a szálló tulajdonosok etikátlanul kartellbe tömörülve tolnak ki a magunkfajtával. Na, azért van elfogadható árfekvés is, és az azonos áraknak megvan az az előnye, hogy nem talpal az ember olcsóbb helyet keresni, mert mind ugyanannyi.
Mi a Köse panziót vettük célba, ugyanis a koreai lány, akivel Diyarbakirban és Urfában is találkoztunk, ezt javasolta. Gondoltuk ő már csak tudja, hiszen régóta itt dolgozik már. Úgy értem Göremében. A tulajdonos egy skót nő, aki bevállalt egy török férjet. Három gyerek is rohangált körülötte, hol angolul, hol törökül óbégatva. Ahogy megfigyeltem, az első gyereknél még erősen koncentrált, hogy mégiscsak angol legyen az anyanyelve, aztán a többin látszott, ahogy fogyott az energia, meg a lelkesedés. A legfiatalabb csak törökül beszélt, legalábbis azt hiszem, mert bizonyos kor alatt ilyesmit nem lehet egyértelműen eldönteni.
A szobánk a tetőn volt. Tulajdonképpen nem is szoba volt, hanem egy faház a tetőn. Méretre se volt hatalmas, de nem rossz. A cuccot ledobtuk, és indultunk is.
Először reggelit szereztünk. A turisták nagy mennyisége, és átlagos anyagi helyzete miatt úgy vettük észre, hogy nem szokás a helyi szatócsnál shoppingolni, ha nem helyi az ember. Mi azért így döntöttünk. A szokásos kenyér és kockasajt kombinációt választottuk, ezeket már törökül is tudtuk.
Gyalog indultunk Çavuşin felé, abban a reményben, hogy majd stoppolunk. A forgalom elég gyér volt, és ami jött, az is csak lovas kocsi volt. Reggelizni egy buszmegállónál álltunk meg. A környék jellegzetességét követve, kőből építettek egy kis mesterséges barlangszerű valamit, mi ennek a tetejére telepedtünk le, és néztük az érkező turistabuszokat. Ha nyáron jöttünk volna, biztos, hogy lényegesen több lett volna errefelé is az ember. Nem mintha hiányoltuk volna őket.
Gyalogoltunk tovább, és a stoppolási reményeinket feladva lefordultunk az útról, és a földek között mentünk tovább, hogy egy nagy kanyart levágva megspóroljunk némi talpalást. Meglepő módon tényleg sikerült a dolog. A falu szélén lyukadtunk ki, egy régi temető mellett. Kicsi, kopott, alig felismerhető sírkövek dülöngéltek a száraz fűben.
A falu közepén egy hatalmas szikla emelkedik, ami kezdett előbukkanni egy kisebb domb mögül. A hegy belsejében rengeteg szobát és lakást alakítottak ki az idők során, csak ezzel azt is elérték, hogy az amúgy se túl masszív anyag még gyengébb lett, és leszakadt a fél hegy. Valószínűleg nem egyszerre, de mára egész vékony lett, és helyenként át is lehet látni rajta, a korábbi barlanglakások miatt. Egy ösvényen indultunk el, körben, hogy felmásszunk a tetejére. A keskeny gyalogút össze-vissza tekergett a házak között, amelyek már jó ideje üresen álltak. A legtöbb félig ház, félig barlanglakás volt. Hogy a lakások bővítése során hogy oldották meg, hogy ne lukadjanak ki a szomszéd nappalijában, azt nem tudom.

A hegy tetejéről jó kilátás nyílt a környékre. Alattunk terült el a falu, messzebb látszott az út, amin jöttünk. A felfelé vezető ösvény túloldalán függőleges sziklafal volt, rengeteg befalazott ajtóval, amint csak kisebb lyukakat hagytak szabadon. Régen galambokat tartottak ezekben a helyiségekben, pontosabban így termelték a kor műtrágyáját, a guánót, mely mint József Attilától tudjuk, szépen lassan lerakódik. Időnként ki kell termelni, és jó pénzért eladni. Tovább fordulva megbámultuk a szomszéd hegy oldalát. Rózsaszín, világosbarna, sárga és ezek kombinációja, helyenként csíkos. Az egész hegy teljesen kopár, meredek az oldala, mintha homokvár lenne, vagy mintha egy hegy Kappadokyában. Nincs semmi, ami hasonlítana erre a helyre. Na, jó Kandovan Iránban hasonló, tehát olyan volt, mint a sziklák Kandovánban, csak színesebb, simább, és nagyobb.
Még egy kicsit balra fordulva a völgyben megláthattuk azokat a sziklákat, amelyek a 18+ kategóriába tartoztak.

Geológiai szempontból közelítve az történt, hogy a vastag, de viszonylag puha tufa kőzetre egy szép napon kiömlött némi kemény vulkáni kőzet. Gondolom bazalt, de ez lényegtelen. Aztán ez a réteg megrepedezett, és utat engedett a víznek, az meg koptatni kezdte az alsó puha réteget. Szép lassan kúpok alakultak ki, ahogy a kupacot felülről védte a szikla a tufát. Aztán a felső szikla szépen lekerekedett, a kúp meg oszloppá vékonyodott, és a természet hosszú, kitartó munkával megalkotta a világ legnagyobb pöcseit, bár ez elég eufemisztikus kifejezés a tíz méteres álló bránerekre.
Miután így kigyönyörködtük magunkat a természet szépségeiben, leereszkedtünk az ösvényen, amin jöttünk. Çavuşinból Zelvébe szerettünk volna átgyalogolni a Rose valley-n, vagyis a Rózsa völgyön keresztül. Aki ismeri a környéket, az lehet, hogy gyanít valamit.
A falu szélén álló tábla mutatta az irányt, így szépen elindultunk. Az út porában rengeteg lábnyom volt, mind szembe jött, azok alapján tájékozódtunk, mint Winnetou. Ha elágazáshoz értünk, csak megnéztük, merről jöttek többen és arra mentünk tovább.
A völgy először egészen széles volt. Két oldalt szántóföldek sorakoztak, meg fák, de elég ritkán ahhoz, hogy ne adjanak árnyékot. A forró levegő megült a katlanban, így folyt rólunk a víz rendesen, de mentünk tovább. A völgy elkezdett szűkülni, de először ez alig volt érzékelhető. Még mindig szántóföldek voltak körben. A föld itt persze nem olyan, mint máshol a világban. Leginkább a homokhoz hasonlít, sárgás, barna, vagy inkább aranyhörcsög színű. Egy fa árnyékában kis szekér állt, mellette egy mélabús szamár. Megkértük egy kis fotómodellkedésre, de nem hozta lázba. A gazdája viszont Gabi kezébe nyomott két frissen szedett paradicsomot, úgyhogy paradicsomot majszolva folytattuk az utat.
A völgy eddigre határozottan völgy formát öltött, a sziklák meg egyre vadabb alakokat. A szántóföldek helyett is szőlő volt már. A földek gondozottak voltak, de a szőlő csak bokrokban nőtt, sehol egy kordon. Az egyik oldalvölgynél tábla mutatta, hogy balra kell fordulnunk, ha templomokat akarunk nézni. Akartunk, mondván, majd visszatérünk a fő völgybe, ha megnéztük. Az út egész mélyen haladt, balra meg három sziklakúp magasodott, mint a sárkányfogak. Tényleg mesebeli a táj.
Rövidesen elértük az első templomot. A sziklafalba vésték be, elég magasan. Az is lehet, hogy akkoriban még nem volt magasan, csak az út lett mélyebb, ahogy a víz kimosta. Egyedül másztam fel. Csak néhány helyiség volt, faragott keresztekkel a plafonon. Lefelé már nem volt annyira egyszerű jönni, mert az omladékos szikla csúszott. Valahogy ellenálltam a földanya vonzásának, és egészen finoman érkeztem le. Kicsit arrébb az út szélén két bicikli hevert, biztos nem magyarok bérelték, mert azok nem merték volna csak úgy otthagyni, még az Antarktiszon se. Tovább haladva felfelé a kis völgyben, elértünk egy újabb templomot. Eddigre teljesen eltikkadtunk, csak ülni volt kedvünk. A templom zárva volt, ellenben a mellette lévő büfével. A világtól való távolsága, és az erre járó turisták száma alapján számítgatni kezdtem az árakat, és arra jutottam, hogy van még víz a kulacsban. Pihengettünk az árnyékban, és csodáltuk a kilátást, ami lenyűgöző volt. Egyik oldalon a kopár sziklák hullámoztak, mint egy valószínűtlen homokvár, előttünk meg a zöldellő völgy.
Mikor kipihentük magunkat, megkérdeztük a büfést, hogy mégis merre van innen Zelve. Persze azonnal kijelentette, hogy az nagyon messze van, de a helyiek ezt mindig kijelentik, ki lehet próbálni itthon is. A távolságok egyébként nagyon relatívak. Erre Einstein nélkül is rá lehet jönni. Ha az ember például egy taxist kérdez meg, akkor minden 5 km-re van. Az gyalog már sok, taxival még nem drága.
Erősködtünk tovább, hogy annyira nem lehet messze, hogy mi oda el ne gyalogoljunk, bátran bökjön csak rá az irányra. Megtette. Gyakorlatilag Çavuşin irányába mutatott. Hoppá-hoppá! Előkaptuk a szállodából kölcsönvett kézzel rajzolt, fénymásolt térképet, és tanulmányozni kezdtük. Gyorsan rájöttünk, hogy az öregnek van igaza. A Rose valley felirat ugyan Zelve felé mutatott, de a vonal, ami mellé kanyarították, az nem. és a vonal volt a völgy. A táblán a falu szélén egyértelműen Rose valley állt, így nem keresgéltük az irányt. Tessék, most teljesen feleslegesen gyalogoltunk végig ezen a gyönyörű völgyön!
Elindultunk hát a mutatott irányba, amerre nem vezetett semmilyen ösvény se. Azt kell tudni erről a tájról, hogy a sziklákat leginkább úgy kell elképzelni, mint a homokdűnéket, csak ezek oldalról össze vannak nyomva, és nem süpped bele az ember bokáig. Tehát szinte függőleges részek is előfordulnak. A kőzet meg annyira puha, hogy az ember talpa alatt folyamatosan morzsolódik, és a képződő homok, meg apró kavics biztosítja, hogy bármikor megcsúszhasson az ember, és egy baromi nagyot essen, mondjuk öt méter magasságból. Szóval egy ilyen tájon akartunk átvágni. Az első akadálynál kis híján feladtuk, de csak sikerült leimádkoznom Gabit a túloldalon, így átjutottunk a szomszédos, párhuzamos völgybe, és egyben fel is adtuk, hogy toronyirányt Zelve felé haladjunk. Inkább városi ember módjára követtük a völgy irányát, azt is lefelé. Felfelé nem is lehetett volna, mert arra már csak a hegy volt. A völgyben itt is szőlő volt telepítve. A szőlőföldek között meg ösvény. Persze nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és csentünk egy-egy fürttel az érett szőlőből. Nem is tudom, hogyan túlozzak: ehhez képest a méz savanyú.
Nem túl hosszú séta után kilyukadtunk a fő völgybe, azon a részen, ahol már előtte jártunk. Megérte a kis kerülő. Egy kevés séta után elértük az elágazást, ahol a templom felé fordultunk, innentől újra ismeretlen terepen jártunk.

Jobbra-balra természetesen továbbra is az errefelé megszokott sziklaképződmények kísértek. A völgy szélessége egyre kisebb volt, és egyre gyakrabban kellett természetes alagutakon áthaladnunk. Ezek akkorák voltak, hogy egy teherautó is kényelmesen átfért volna rajtuk. Eleinte még vezettek is át autónyomok, de később eltűnt az út, és csak gyalogösvény maradt. Kétoldalt pedig egészen fölénk magasodtak a falak. Mindenhol a galambdúcok röpnyílásai látszottak, egészen lehetetlen helyeken. Sok ilyen galamb-barlang az erózió miatt napvilágra került, így láthatóvá váltak a falakba vájt fülkék, ahova a madarak fészket rakhattak. Volt olyan hely is, ahol a fél hegy leszakadt, és ott maradtak a fél szobák a falon (Egy plusz két fél szoba jó kilátással kiadó). Persze már nincsenek galambok, a TVK olcsóbban termel szuperfoszfátot.
Ahogy egyre messzebb voltunk a falvaktól, és a kocsival járható szakasztól, eltűntek a megművelt földek, de az elvadult szőlő továbbra is mindenhol megtalálható volt, és örömmel találtuk is meg, mert nagyon jó volt, és itt már lelkiismeret furdalást se kellett érezni a dézsmálás miatt.
Az egyik kanyarban aztán szembe találtuk magunkat egy cseh csapattal. Persze az ő kezükben is szőlő volt. Végre meg tudta valaki mondani, hogy hova is tartunk. A völgy vége a Göremi Szabadtéri Múzeumnál van, vagyis annak közelében. Rövidesen tényleg kiértünk a szűk völgyből, és egy völgykatlanban találtuk magunkat, ahol pokoli volt a hőség. Felfelé kaptattunk egy elég meredek, és nagyon poros úton. Fent már lényegesen jobb volt a klíma, mert járt egy kicsit a levegő. Valami kemping mögött voltunk, amit magas kőfallal vettek körül. Akkor rossz helyen nem lehetünk. Kicsit odébb már kint is voltunk az aszfaltozott úton. A térképünkön nem volt kemping, így nem tudtuk betájolni magunkat, de ez már csak egy ilyen nap. Mert jó, hogy a múzeum közelében vagyunk, de jobbról, vagy balról. Kicsit tanakodtunk, elméleteket állítottunk fel, és emlékeink közt kutakodtunk, hogy rájöjjünk merre is kellene menni, majd balra fordultunk. Jó ötlet volt, csak nem oda értünk, ahova szerettünk volna, hanem egy kicsit mellé. A falu szélén a táblán Uçhisar volt felírva.
Ide is el szerettünk volna jönni, de csak másnap. Már elég fáradtak voltunk, de ha már itt vagyunk. Lementünk a falu közepéig, a főtérre, és közben sörre vadásztunk, mert meggyőződésem volt, hogy megérdemlek egy sört ennyi gyaloglás után. Persze sehol semmi, a sörárusok riadóztatták egymást, hogy el kell pakolni. Egyébként amúgy is kihalt volt minden, majdnem mint egy szellemváros.
A falu nevezetessége a főtér mellett emelkedő hatalmas szikla, amit telefaragtak szobákkal és folyosókkal, így hozva létre a világ első toronyházát. És a tövében egy büfé is volt, ami reménnyel töltött el. A bácsi aki üzemeltette egy kicsit még kínzott, miután megmondta, hogy van sör. Nem hozott ugyanis, hanem a másik vendéggel beszélgetett tovább, miközben láthatóan fonnyadtam össze. Aztán végre elment a hűtő irányába, aztán vissza is jött, és közölte, hogy nincs. Gyilkos!
Vissza az egész. Nem messze a főtéren végül találtunk egy teázót, aminek a kerthelységében turistacsoport ült, amiből arra következtettünk, hogy van sör. Volt is, így megmenekültem, és végre le is ülhettünk egy kicsit a hideg Efes sör mellé.
Hidratálódás után a kale meghódítására indultunk. Újra vissza a büféhez, aztán értetlenül keresni a bejáratot. Úgy tűnt, hogy nem lehet bemenni, mert az ajtó zárva, de a sörrel hitegető ember megmutatta, hogy az ablakon kell bemennünk. Nagyszerű, ez azt jelenti, hogy nincs belépő se. A szoba közepén - ahol találtuk magunkat - egy vaslétra vezetett a következő szintre. Sikerült meggyőznöm Gabit, hogy jó lesz, másszon csak fel, de nem lett jó, ahogy meglátta a következő ilyen tornaszert mondta, hogy megvár lent, és biztos, hogy azt jobban fogja élvezni, mint a felmászást. Szóval ő le, én meg fel. Ha nem ezen az emeleten adja fel, akkor biztos, hogy a következőn, mert onnan már egy hosszabb létra következett, és nem csak úgy, mint az előző padláslétrák, hogy egyik emeletről a másikra, ez rögtön ugrott vagy kettőt, ráadásul a szikla külső oldalán, hogy a seggem alatt fütyült a szél. A biztonsági berendezés egy láncból állt, ami mint korlát lógott a bal oldalon. Összesen vagy tíz, különböző mértékben befosatós létrán kellett felmászni. Némelyik a sziklába vésett, kopott lépcső volt, csak, amiről szintén gyönyörű kilátás nyílt, de nem nagyon foglalkoztam vele, inkább az izgatott, hogy a hőségben megtett fél napos gyaloglás után éhgyomorra megivott sör mennyiben rongálta koordinációs és orientációs képességeimet, amire hirtelen nagy szükségem lett.
A legfelső szinteken különösen nehéz volt mászni, mert a nap már annyira odasütött, hogy a korlát forró volt, nem győztem kapkodni. A kilátás miatt persze megérte az egész tortúrát. Nem messze a kalétól állt a mecset, a maga kis minaretjével. Ritkán látja az ember a minareteket felülnézetből. Beláttam a házak udvarára, és csak innen látszott, hogy az utcák micsoda össze-visszaságban kanyarognak, nincs az a fraktál, ami leírná. Sehol egy párhuzamos, sehol egy derékszög. Innen jól látszott a falu túlsó szélén álló másik hasonló szikla is, a völgyek, amik az egyedüli zöldet képviselték a környéken. A szűk szakadékokban akkorára nőttek a nyárfák, hogy éppen kilátszott a tetejük.
Szépen kinézelődtem magam, elindultam lefelé. Már tudtam mire számíthatok, bár jártam már itt ezelőtt vagy hét évvel, de csak a kilátásra emlékeztem, a létrákra már nem annyira.
Leérve a gondnok, vagy mi a szösz, aki korábban az utat mutatta meg felfelé, azelőtt meg sörrel hitegetett, meghívott minket egy almateára. Kicsit elbeszélgettünk. Ő mondta, hogy a falu túlsó szélén álló hasonló szikla alatt van egy forrás, aminek a vize gyógyító erejű, és annak is fel lehet mászni a tetejére.
Légvonalban nem volt messze, de nekünk az utcákat kellett követni, azok meg csak nem arra akartak vezetni, amerre nekünk a dolgunk lett volna. Ilyenkor az is nehezíti az ember életét, hogy a házak közül nem látszik a cél. Ennek ellenére egész könnyen odataláltunk. Le kellett ereszkednünk egy völgybe, a poshadt, békalencsével teli ciszterna mellett, aztán fel a dombra, amin a szikla állt. Kevésbé volt kilyuggatva, mint a másik, de valóban voltak lépcsők, meg egy alagút is vezetett lefelé, gyaníthatóan a forráshoz. Beizzítottam a lámpát, a fejemre raktam, mint egy rutinos barlangász, és elindultam lefelé. A járatban lépcső vezetett lefelé, ami mára szelíd hullámmá nemesült, ami esztétikailag lehet, hogy jobb megoldás, lejutni rajta viszont nem könnyű, pontosabban mérsékelt sebességgel, lábon lejutni. Az első fordulóig simán leértem úgy, hogy a kezemmel a mennyezetnek támaszkodva szépen araszoltam lefelé. A forduló után viszont nem értem el a plafont, így a technológia ugrott. Nem láttam a járat végét se, bár lehetett érezni a nedvességet, tehát lehet, hogy tényleg volt lent víz, engem már nem érdeket annyira. Mert az rendben, hogy lemegyek, de vissza hogyan? Aztán hátralévő életemet lent tölthetem, a gyógyító víz majd életben tart. Elkezdtem felfelé araszolni. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: szar. A talpam alatt minduntalan meg akartak indulni az apró kavicsok, kapaszkodni meg nem lehetett semmibe. Valahogy azért felküzdöttem magamat. A várakozásnak megfelelően Gabi arra szavazott, hogy az árnyékban megvár, én menjek csak, majd megnézi fényképen. A sikeres fel- és lemászás után a cél az volt, hogy végre visszajussunk Göremébe. Az útikönyv nem sok jót ígért és buszt se a két falu közt.
Ennek ellenére a főtérre visszamászva, az első dolmuş sofőrje intett, hogy menjünk. Persze nem vitt a faluig, csak az elágazásig, ahol idefelé jövet megpillantottuk az Uçhisar feliratot. Ez se volt rossz, mert ugyan idáig össze-vissza kanyargott a busz, és még így se tettünk meg nagy utat, de azt végig felfelé. Nem kis hegymászást spóroltunk meg. Apatikusan indultunk meg az úton, szerencsére innentől már lefelé, Göreme felé. Nem reménykedtünk nagy forgalomban, de elhatároztuk, hogy stoppolni fogunk. Ez szerencsére nem tartott sokáig, mert az első arra járó autós felvett, és a gyér forgalom ellenére se gyalogoltunk két percnél többet.
A szállásunkra visszaérve gyorsan lezuhanyoztunk, és mentünk az úszómedencéhez, amiről egész nap álmodoztunk. A hűsítő víz a forróságban!
Lecsattogtunk az udvarra, beleléptem a vízbe és rá kellett döbbennem, hogy épp csak nem fagyott be, annyira hideg. Gabi arcára is ráfagyott a mosoly, a lábára meg a víz, ahogy belelépett. Kicsit bizonytalankodtunk, de amit elhatároztunk, azt véghez is visszük alapon, belemerültünk a vízbe. Kicsit pancsoltunk, meg idétlenkedtünk a polifoam csíkokkal, amit a medence partján találtunk, de túl sokáig nem bírtuk, bár az volt az érzésem, hogy most aztán meggyaláztuk Schirilla teljesítményét. Gyorsan kimenekültünk a fagyhalál karmai közül, és kifeküdtünk a lemenő nap fényére. Sokat nem segített, vacogott a fogunk. Öt perc után megkérdeztem Gabit, hogy meddig csináljuk még a beach programot, és legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy nem merte ugyanezt megkérdezni, mert ő forszírozta a strandolást. Nagy egyetértésben hagytuk el a terepet. Egyikünk se nagy rajongója a strandéletnek, így csak nagy néha megyünk el süttetni a hasunkat, mert mindketten megunjuk a döglést, úgy öt percen belül. Ezt aztán itthon sokan nem érik fel ésszel, hogy mi a francért utazik el valaki egy olyan országba, ahol van tengerpart, ha aztán nem a strandon tölti az egész időt. Persze ezek az emberek általában vagy nem hagyták el soha az országot, vagy csak Horvátországig vitte őket az Ibusz.
A nagy fürdőzés után elmentünk buszjegyet venni, meg vacsorázni. Az antalyai buszjegyet könnyen elintéztük, de a vacsi nehezebb eset volt. Az élet ezen területén meglátszott a turisták hatása, de rendesen. Csak drága helyeket találtunk, aztán kikötöttünk egy kebabsütőnél, és ettünk egy dönert.
Vacsora után a szálloda tetején beszélgettem még két izraeli sráccal. Megvitattuk, mennyire szar a helyzet, nem tudnak sehova se utazni, csak repülővel, ráadásul mondjuk Szíria csodáit soha nem fogják megismerni, a politika jelenlegi állása mellett. Persze a szüleim se gondolták soha, hogy eljutnak bárhova is, ami a térkép bal oldalán van, aztán mégis.

2004. szeptember 30. csütörtök

Korán keltem, úgy a csütörtöki nap megkezdése után öt perccel arra ébredtem, hogy a vacsora azon része, amely átjutott egy bizonyos béltraktuson, már erőteljesen a külvilágba vágyik. Uccu neki, teljesítettem a vágyát, szerencsére nem volt messze a WC. Nem sokkal ezután újra felébredtem, hogy a vacsora azon része is kikívánkozik, amely még nem érte el azt a pontot, ahonnan ezek a dolgok lefelé távozna. Uzsgyi, újabb kör a klotyóra.
A szobánk a tetőről nyílt, és a vizesblokk is csak egy kisebb épület volt a tetőn, így mindig a szabad ég alatt kellett átvágnom, ami elég hűvös volt már, és a toalett se volt fűtött. Gondoltam, az útjára engedtem a hűtlen vacsorát, most már nyugtom lesz, de nem. Az átok, felkeltett még ötkor, fél hatkor és hatkor is. A menetek közti idő annyi pihenőt adott, mintha bokszmeccsen lettem volna, és nem nézőként. Ami mindennek a teteje, hogy nem is lettem jobban, pedig semmi nem maradt bennem, ami gyomorrontást okozhatna a továbbiakban.
Mikor Gabi is felkelt elmeséltem neki, hogy úgy gondolom csak és kizárólag körtétől gyógyulhatnék meg. Nyakába vette a környéket, és elég gyorsan vissza is ért egy zacskó körtével. Csodákra képes. Boldogan befaltam a körtét, innentől legalább nem éreztem, hogy pokoli éhes vagyok, viszont továbbra is zombi voltam.
Ennek ellenére elindultunk, mert az idő az haladt. A mai cél Zelve volt, ha már az előző nap nem sikerült összehozni, és közben szerettük volna útba ejteni a kőgombákat Paşabaginál. A falu szélén kezdtünk stoppolni. Elsőre valami lelkes üzletember állt meg, felajánlva szolgáltatásait, de neki a stoppolásról teljesen homályos elképzelései voltak, magyarán pénzt akart, úgyhogy elhajtottuk. A következő autóssal már nagyobb szerencsénk volt.
Paşabagi egy kicsivel túl van Çavuşinen. A sziklaképződményeiről híres. Tulajdonképpen nincs is itt más, csak a szőlőtőkék között álló kőoszlopok. Mindenféle legenda kapcsolódik hozzájuk, hogy eredetileg mik voltak, és miért váltak kővé. A lényeg az, hogy fantasztikusan néznek ki, csak ezt már sokan megállapították, és tovább is adták, így minden turistabusz, eljön ide, lepakolja a népet egy fél órára, hogy járjanak körbe. És ahogy az lenni szokott, a birka nép vásárolni akar, mert miért is jött el otthonról, ha nem vásárol, a kereslet meg vonzza a kínálatot, így aztán minden tele van giccsbazárokkal. Göremés hűtőmágnestől, a gipsz göremei tájig mindent lehet kapni, amire senkinek nincs szüksége. Eléggé el voltam pilledve, de még így is tettem némi erőfeszítést, hogy olyan képeket csináljak, amin barátaim, a turisták nem látszanak.
Innen Zelvéig már szinte semmi forgalom nem volt. Ez nem szegte kedvünket, hogy stoppal menjünk. Amíg nem jött semmi, én gyorsan felfedező útra indultam. Olyan helyet kerestem, ahol senki nem lát. Nem volt könnyű, mert mindenhonnan embereket hallottam közeledni, azért sietve leraktam szánalmas kis terhemet.
Mire aztán Zelvébe értünk, úgy döntöttem, hogy ez engem annyira már nem is érdekel. Abban a hitben éltem, hogy ezt a helyet én már láttam évekkel ezelőtt. A fényképezőt Gabinak adtam, én megvárom kint. Egy darabig valami forrás mellett üldögéltem, aztán meg egy büfé asztalához ültem le, és kértem egy üveg vizet. Már minden bajom volt, de nem mertem elmenni, mert tuti, hogy Gabi akkor ér vissza és nem talál majd. Minden esetre kinéztem magamnak, hogy az út túloldalán egy nyilvános WC van, ami elég ritkaság errefelé. Gondoltam én azt meglátogatom majd.
Aztán Gabi visszaért végre. Én meg rögtön magára is hagytam és átimbolyogtam a túloldalra. A budi teljesen kulturált, tiszta volt. Magamra zárva az ajtót először is meg kellett tervezni a cselekvéssort. Mert ugye nem olyan egyszerű az ilyesmi, mint ahogy kívülállóként gondolná az ember. Túl sok időm nem volt a tanakodásra, így abban maradtam, hogy a hányással kezdem, bár roppant veszélyes művelet, mert a tevékenység heves rekeszizom munkával jár, amitől akaratlanul, de könnyedén befoshatok. Előre bocsátom, hogy nem történt így, bár erős koncentrációt igényelt. Tehát először megváltam a körtepürétől. Emésztésem nem lévén még egész finom volt, csak kicsit savas. Után jött a másik, bár nem tudom mi maradhatott még bennem. Mindkét tevékenységet ösztönből csináltam, tehát nem volt túlzottan diszkrét, mondhatni "ordítva hánytam", aztán meg izé.
Midőn bevégeztetett az anyagforgalom, kitakarítottam magam után, és kinyitottam az ajtót. A WC-s bácsi már ott tipródott, és tördelte a kezét, láttam a szemén, hogy arra gondol: Na, mennyit takaríthatok az állat után!?
Az állapotomban ezután határozott javulás állt be, ami annyit jelentett, hogy vállalkoztam egy hazastoppolásra. Elballagtunk az első árnyékig és vártuk a jó szerencsét. Legnagyobb meglepetésünkre a Pamukbank pénzszállító páncélautója állt meg. Mondták, hogy Göremébe mennek, csak előtte még megállnak valahol. Láthatták a szemünkön a meglepetést, így hozzátették, hogy pénzt nem visznek. Az abszurd stoppok listáján előkelő helyet foglal el ez is, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik vadabb a páncélautó, vagy a halottaskocsi. A traktor és a 6 m3-es homlokrakodó már nem rúgnak labdába.

Göremébe érve örültem, hogy végre ledögölhetek egy kicsit. A szobából már reggel kijelentkeztünk, így csak a verandán feküdtem el a párnákon, és úgy döntöttem, hogy az alvás jót tesz. Ez persze csak részemről volt így, mert Gabi valószínűleg baromira unatkozott közben. A pihengetésemhez csatlakozott Spotty, a dalmata is. Középen ült Gabi, jobb kézzel engem vakargatott, ballal meg a kutyát. Állítólag sokaknak tetszett. Választott pihenőhelyemnek egy súlyos hátránya volt, mégpedig az, hogy tiszta kutyaszőr lettem. Elképzelhetőnek tartom, hogy Spotty kedvenc helyét foglaltam el.
Ez a nagy fene pörgés ment estig, akkor kimentünk a buszhoz. Nem kellett sokat várni, és folytathattam a tevékenységet tovább, a buszon. Így is tettem, átzötyögve a következő napba.

2004. október 1. péntek

Reggelre megérkeztünk Antalyaba. A buszpályaudvar akkora volt, mint egy reptér. Erre már régebbről emlékeztem, és szerencsére arra is, hogy ingyenes mikrobuszok viszik be az embert a városba. Mi is megkerestük a busztársaságunkhoz tartozó dolmuşt, és rövidesen mentünk is a város felé. Össze-vissza kanyarogtunk, hogy mindenkit ott rakjunk ki, ahol szeretné, úgyhogy percek alatt elvesztettük a tájékozódást, és fogalmunk nem volt, hogy merre is tartunk. Aztán egyszer csak kilyukadtunk egy ismerős helyen, a Cumhuriyet téren. Hét évvel ezelőtt itt töltöttünk Húgommal egy éjszakát, hálózsákban, valami félreeső sarokban. Ahhoz az úthoz képest ez már a luxus netovábbja volt, bár az lehet, hogy kicsit kalandosabbra sikerült. Buszunk ment tovább a villamosvágányok mentén, és már tudtuk, hogy a nekünk megfelelő irányba. A Hadrianus kapunál szálltunk ki, innentől egyszerűbb volt gyalog, főleg, hogy éppen az Antalyai filmfesztivál forgatta fel a város közlekedését. A város szintje az évszázadok során kissé megemelkedett, így pár lépcsőfokot le kellett menni, hogy átmehessünk az ókori kapun, majd a másik oldalon fel. Elég korán volt még, így nem sokan voltak az utcán, a boltok se nyitottak még ki.
Innen egyenes volt az út a kiszemelt szállodáig, a Sabah panzióig. Végigballagtunk a keskeny úton, szinte az utca másik végéig, ahol megtaláltuk a helyet. Hagyományos török épület volt, olyan, mint a környéken álló összes többi. Hangulatos kis hely lenne Antalya, ha az ember nem tudná, hogy irgalmatlan mennyiségű turista tartózkodik a városban.
A panzió udvarán néhány korán kelő reggelizett csak. Átvágtunk az asztalok között, és egy fickó vezetésével felmentünk, hogy megnézzük a szobát. Kellemes volt, járt hozzá külön fürdőszoba is, de nem a szobából nyílt. Megkezdtük az alkudozást. 30-ról lementünk 20 MTl-re, de ezzel megváltunk a légkondi távirányítójától és a reggelitől is. Egyiket sem éreztük nagy veszteségnek. A szoba egy része erkélyszerűen kiugró volt, így mindkét oldalon ki lehetett nyitni az ablakot. Eldöglöttem az ágyon, és élveztem, hogy jár a levegő. Kell a fenének légkondi, ki van ez találva. A tenger felől fúj némi szél, és az pont elég.
Éhes voltam, és ez jó jel. Elindultunk, hogy elnyomjuk a jó jelet. Minden zárva, az árusok csak most pakolják ki a standokra a több tonnányi, turistáknak szánt gagyi cuccot. Enni, úgy látszik nem szoktak errefelé, mert kaját senki nem árult. Folyamatosan lefelé tartottunk, míg el nem értük a kikötőt. Itt aztán találtunk egy hamburgersütőt, aki hajlandó volt megmenteni, persze nem ingyen. Méregdrágán csinált nekünk egy-egy hamburgert, de akkorát, hogy vissza kellett volna dobni, hagy nőjön még. Lenyeltem, és ezzel meg is volt a reggeli, kezdhetjük a programot.
A cél Termessos. Ehhez persze először vissza kellett jutni a buszpályaudvarra. Első lépésben fel kellett mászni a kikötőből, aztán találni egy buszt, ami elvisz. Gyalogoltunk egy darabig, aztán egy turistainformációs irodában megkérdeztük, hogy mivel is lehetne megoldani, a kijutást. Sokat nem segített a fickó, csak mutogatott, hogy arra van egy buszmegálló, oda menjünk. Meg persze a taxit javasolta, de az nem volt szimpatikus megoldás. Adott egy térképet is, ami semmire nem volt jó, de azért elraktuk, hátha majd egyszer tüzet akarunk rakni. A buszmegállóban vártunk, és minden busznál rákérdeztünk, hogy otogar, vagy nem otogar-e. Ez bizonyult a leghatékonyabb módszernek. Egész egyszerűen kijutottunk, és már csak az úton való átkelés életveszélye volt hátra. A hatalmas pályaudvaron végre megtaláltuk, hogy honnan indulnak a környékbeli járatok. Jegyet nem kellett előre venni, majd csak a buszon, ami egyelőre üresen álldogált a tűző napon. Indulásig Cappy gyümölcslével nyugtattuk, meg gyógyítottuk magunkat. Ez volt az a luxus, aminek nem tudtunk ellenállni. Állítom, hogy az őszibarackos Cappy gyógyított meg.
Aztán egy fél óra után előkerült a sofőr és elindultunk, de nem Termessos felé, hanem a város központ irányába. Aztán beálltunk valami kutyaütő kis buszállomásszerűségre, és vártunk. Igazából itt lett tele a busz, eddig csak hárman ültünk benne. Mikor már majdnem felforrt az agyunk, akkor elindultunk végre, és most már jó irányba. Felfelé haladtunk a hegyekbe, míg el nem értük a termessosi elágazást. Innentől nincs busz, menjünk, ahogy akarunk.
Mentünk is, méghozzá gyalog. Egy taxis próbált meggyőzni minket, hogy mindnyájan jobban járunk, ha beülünk a taxiba. Volt valami abban amit mondott, mert innen még 9 km. Azért még bíztunk a szerencsénkben, és elindultunk gyalog, hogy majd stoppolunk. Forgalom persze egy szál se, így emberünk utánunk jött, és megköttetett az üzlet. Felvisz, otthagy, nézelődünk, értünk jön, lehoz, fizetünk. A pasi hangja alapján úgy gondoltam, hogy egyéni fogyasztásával dohánygyárakat volt képes felfuttatni. Ehhez még kövér is volt. Az egészséges életmód antitézisét személyesítette meg.
A sorompóig sima volt az út, de ott belépőjegy címén megvágtak minket 8 millára. Innen még elég szépen kellett felfelé kanyarogni az úton, mire felértünk a parkolóig, ahol már állt néhány autó, mondjuk úgy három. Hát igen, a stoppolás lehet, hogy egy kicsit elhúzódott volna. Innen már nem kellett sokat gyalogolni, de azt egy ösvényen, felfelé. A lábamban nem sok erő volt, hiába, ha az ember menni akar, akkor ennie is kell, amit én nem nagyon csináltam az elmúlt időben, az egy nanohamburgeren kívül. Valahogy, sok pihenővel, csak felértünk. Menet közben az volt az érzésem, hogy mire fent leszek, fordulhatunk is vissza, mert jön értünk a taxis.

A romok elképesztő helyen voltak, de nem volt túl látványos, mert azt a kevés falat, amit az idő meghagyott, benőtte az erdő. A színház miatt viszont azt hiszem érdemes volt a tortúra. A hegy tetején állt, egész jó állapotban, háttérben a völgy túloldalán magasodó másik, még magasabb hegycsúccsal. Körben pedig az erdő zöldje, ami nem túl megszokott az ország sárgásbarna kiaszott színei mellett.
Körbejártuk még a néhai várost, aztán lementünk a parkolóba, ahol egy padon döglöttünk egy keveset, amíg megérkezett rekedt hangú sofőrünk. Felajánlotta, hogy jutányos áron bevisz Antalyaba, mert nem megy a biznisz, így mindenképpen visszamegy. Beleegyeztünk, mert alig került többe, mint a busz, aztán legalább nem kell várni, meg kényelmesebb is. Hipp-hopp megérkeztünk a buszpályaudvarhoz, ahonnan a helyi busszal mentünk a belvárosba.
A szálloda környékén kószáltunk, hogy vegyünk valami kaját. Többek közt egy adag szőlővel tértünk vissza. Amennyit ettem, annyi távozott is, de legalább nem hánytam. Aztán én rövidesen le is feküdtem aludni.

2004. október 2. szombat

Reggel elég korán felébredtünk. Gabi utólag bevallotta, hogy első ránézésre nem tett volna különösebb nagy összeget az életben maradásomra, de ennek ellenére elment, és hozott szőlőt, mint gyógyételt. Értékelendő, hiszen, kinézetem alapján azt gondolhatta volna, hogy kidobott pénz.
Kis reggelink után összeszedtük az cuccainkat, és továbbálltunk. Elsőre megint csak a buszállomásig jutottunk, de ilyen az utazás, meg aztán mindig vannak olyan városok, ahol egyszerűen úgy alakulnak a dolgok, hogy sokkal többször fordulunk meg a buszállomáson, mint szeretnénk. Ilyen volt például Marokkóban az a bizalomgerjesztő hely, amelynek már a neve is az egzotikus Inez név, és a tehénszar összetételéből keletkezhetett: Inezgane. Ott például háromszor jártunk, pedig egyszer se szerettünk volna.
Szóval, a lényeg az, hogy megint ott álltunk az antalyai otogáron, ami mindig azt az érzést kelti bennem, hogy ez egy reptér, csak elfelejtették mellé rakni azt a baromi nagy betoncsíkot. A nap első állomása Perge volt. A busz persze nem vitt el odáig, csak az elágazásig, ahogy ez lenni szokott, mert az isten adta nép nem a romokhoz igyekezik, hanem haza a családhoz. Szóval teljes felszereléssel ott álltunk egy négy sávos út szélén. Legalább a felüljárónál raktak ki, így ha nem is egyszerű és könnyed volt az átkelés, de legalább biztonságos. A túloldalon elindultunk a kis úton, ami az ókori város felé vezetett, azzal az elhatározással, hogy kicsit kijjebb majd stoppolunk. Végül le is telepedtünk egy helyen, de nem akart semmi se jönni, ami jött, az meg tojt ránk. Aztán egy bácsi török-német keverék nyelven elmagyarázta, hogy meddő dolog amit művelünk, mert csak pár száz méter a bejárat attól a helytől, ahol stoppoltunk. Így újra felmálháztuk magunkat, és gyalogoltunk tovább. Az első kanyar után már elkezdtek feltünedezni a romok. Tényleg nem volt messze a bejárat. Megvettük a jegyet, és megdumáltuk, hogy ugyan hadd hagyjuk már ott a hátizsákokat. Beleegyeztek, így kevés gönccel folytattuk az utat. A bódé mellett ugyanis csak egy sorompó volt, a turistabuszok se itt álltak meg, és a giccseket se itt árulták a szerencsétlen ide látogatóknak. A sorompó után az út a régi stadion mellett vezetett a városhoz. A stadion egyébként egész jó állapotban van, kár, hogy mindenki csak úgy elsuhan mellette. Mi gyalog suhantunk, úgyhogy van már némi elképzelésünk arról, hogy mennyi is egy stadion, mint hosszmérték.
A stadion után volt csak a buszparkoló, a bóvliárusok standjai, és a büfé, ami ezeken a helyeken a legfontosabb. Egy kicsit megpihentünk a büfé lépcsőjén, mielőtt nekivágtunk volna a városnak. Az eddigiekhez képest sokkal több volt itt a turista, hiába, már az ő birodalmukban jártunk, nem a vadkeleten.
Az egykori városkapu két oldalán tornyok álltak, ma már csak egy-egy íves faldarab áll belőlük, ami így is látványos. Sokat küzdöttem, hogy lefényképezzem, mert az emberek mindig tudják, hogy hova nem szeretném, ha állnának, és erre bátran tesznek is, sőt akkor se hajlandóak kitántorogni a képből, ha látják, hogy erre várok. A legkatasztrofálisabb az, aki ilyenkor integetni kezd. Ahogy ott álltam a kibiztosított fényképezővel, várva, hogy a kereső turistamentessé váljon egy mikrosecundumra, meghallottuk az első magyar szót azóta, hogy Törökországba érkeztünk. Istenem, de jó, hogy jöttetek! Régebben ilyen esetekben mindig megörültem, és megszólítottam a honfitársakat, eszmét cserélni, vagy csak beszélgetni egy kicsit, de egy ideje, hogy nálunk is rendesen beindult a kiutaztatás, és már nem elég, ha "Spanyolba" vagy "Horvátba" viszik őket, nem szívesen csevegek velük. Felhígult a társaság. Egy barátom azt mondta erre, hogy vizsgához kötné a turizmust, én csak az utazási irodákat szüntetném be. Aki nem képes egyedül eljutni valahova, az ne is menjen. (Bocs!)

Szóval ahogy ők haladtak egyenesen a főutcán, az idegenvezető javaslatára elfoglalták a régi szobrok talapzatát, hogy fényképezkedjenek, úgy mi borítottunk le néma kussban balra a néhai fürdők felé. Itt egy spanyol csapatba botlottunk, és meg kell mondanom, nem volt jobb az összkép, csak a dumát nem értettük.
Itt is még álltak a falak, és jól látszott a padlófűtés és a medencék. A romok közt vezető ösvény hamarosan beleveszett a bozótba, úgyhogy visszafordultunk, és újra a városkapunál kötöttünk ki. A néhai tornyok között haladtunk át. Igazából inkább bástyák voltak ezek, belül három szinttel. A kapun belül a fal mellett szobrok álltak félkörben a falmélyedésekben, de csak századokkal ezelőtt. Ma már csak a talapzatok vannak meg, amire előszeretettel állnak a turisták. Érdekes egyébként, hogy a szobor lábnyoma benne van a kőben.
Innen, a városkaputól indul a főutca. Nem aprózták el, kétszer két sávos út, amit középen vízmedencék sora választ el. Egyik medencéből csurgott a víz a másikba, végig az út közepén. Az út két oldalán persze itt is, mint mindenhol a Római birodalomban, árkádok voltak a gyalogosok számára, meg persze üzlethelyiségek. A múlt emlékei közül minduntalan előbukkantak a jelen teremtményei, az árusok, akik valódi antik bizbaszokat akartak ránk sózni nagyon olcsón, ha ez nem ment, akkor bármi mást. Az se ment. Végigsétáltunk a főúton, el a szökőkút mellett, ami már jó régóta nem szökik, aztán vissza, az elejére, és tovább a fórumra.
A fórum egy négyzet alakú tér, rengeteg oszloppal körülvéve. Az oszlopokon kívül gondolom itt is üzletek lehettek, mert ahova sok ember jár, ott az üzlet. Az oszlopok nagy részét visszaállítottak, úgyhogy nagyon hangulatos a hely, csak a tógás pasik hiányoznak. Mondjuk valószínű, hogy ők sírva fakadnának, ha meglátnák városukat abban az állapotban amire mi azt mondjuk, hogy jó.
Innen már visszafelé haladtunk, a hátizsákjaink és a következő római település felé. A porta mellett visszakaptuk a zsákokat, ettünk egy kis banánt, és a magyar útikönyvben elolvastuk, hogy pontosan mit is láttunk. Közben elhúzott mellettünk a magyarok busza. Integettünk nekik, annak mindig szoktak örülni azok, akik buszban ülnek.
Felcihelődtünk, és elindultunk arra, amerről jöttünk, vissza a főúthoz, hogy egy újabb buszt kerítsünk, ami elvisz Aspendosba. Persze ilyen nem akadt, mert mint a világ minden táján, itt se mennek buszok egyik porbafingó faluból a másikba, kivéve, ha ezek egy fontosabb vonalon vannak. Hát Aspendos nem esett fontosabb vonalra, csak a turisták térképén, de ezen a tájékon ők más fajt képviselnek. Csilli-villi buszok furikázzák őket a tengerparti szállodából az ókor csodáihoz, út közben pedig szóval tartják őket, nehogy észrevegyenek olyat is, ami nem volt a prospektusban. Szóval ott álltunk az út szélén a felüljáró alatt, és sok más emberrel együtt vártuk a buszt. Jött is elég hamar, de a fent említett okok miatt csak Serik kies buszállomásáig vitt. A hely neve ismerősen csengett, évekkel ezelőtti utamról, de csak akkor jöttek elő az emlékek, amikor leszálltunk. Ó, igen, a történelem ismétli önmagát, kicsiben és nagyban is. Akkor is órákat kellett itt várnunk.
Most lepakoltunk a járdaszegélyre, Gabi meg elment harapnivaló után nézni. Közben éreztem, hogy eljött a végső leszámolás ideje, a kórral együtt nagy mennyiségű bennem felgyülemlett szőlőhéjtól szerettem volna megszabadulni. Pontosabban szervezetem szerette volna kilökni, és egyre inkább éreztem, hogy ha nem kerül elő Gabi, akkor nem tudom mi lesz, mert ha akarom, ha nem, hát kilöki. De előkerült, én pedig megváltam a tehertől, és egyben néhány napig tartó - hétköznapi ember számára természetesen halálos - kóromtól is.

Nem is olyan sokára megérkezett a dolmuş, és felnyomulhattunk rá a sok gyerekkel és szülővel együtt. Vidáman zötyögtünk valamerre, de érzésem szerint nem egészen arra, amerre mi akartunk. Eleinte a főúton haladtunk, majd lefordultunk balra. Másfelé nagyon nem lehetett, mert jobbra a tenger volt, bár nem közvetlenül a partján haladtunk. Első meglepetésként egy elég jó állapotban lévő római vízvezeték, avagy aquaduct alatt hajtottunk át, ami balra is, jobbra is folytatódott. Innen már nem lehet messze a célpont, hiszen halvány derengésekből arra emlékeztem, hogy oda vezették a rómaiak a vizet, nekünk csak követni kell a vonalát. Követtük is, csak az ellenkező irányba. Aztán megérkeztünk valami tóhoz, ahol a sok úszógumis gyerek, és lazulásra vágyó fiatal kiözönlött, mi meg vettünk egy 180 fokos fordulatot, és újra a vízvezeték mellett haladtunk a keskeny úton, ami mellett a mai vízvezetékben folyt a víz. Szóval volt mellette egy öntözőcsatorna. A buszon csak hárman maradtunk, mindhárman olyan utazóformák.
Rövidesen megérkeztünk a célba. Itt áll a "világ" legjobb állapotban fennmaradt ókori színháza. Nem merek olyat rámondani, hogy görög, vagy római, mert a fene se tudja. Egyébként ez speciel római, de rendben tartották később a bizánciak és a szeldzsukok is, aztán még ma is használják. Ami nem egy rossz életciklus, tekintve, hogy kb. 2100 éve áll. Egyébként minden országban, ahol áll még római színház, ott van világ legjobb állapotú színháza. Az én véleményem szerint a szíriai Bosrában található az egyik legjobb, bár ez se rom. Megváltottuk a jegyünket, és bementünk. A cuccot persze kint hagytuk.

A színház tényleg frankó, és tényleg használják, azt kell mondanom, hogy sajnos, mert hangyányit agyonvágta a hangulatot a korabeli színpad fölé épített ideiglenes modern, színpadtechnikával, alumínium állvánnyal és reflektorokkal. A hatást fokozta, hogy bent találtuk a Pergében látott magyar csoportunkat, akik sokat hallottak már az ókori színházak akusztikájáról, és azonnal tesztelni szerették volna.
Gondolom mindenki által ismert az a jelenség, hogy ha harminc kappanhangú antitalentum együtt énekel, az egész elviselhető, annak ellenére, hogy egyesével borzasztóak. Ez az iskolai énekórákon tűnik ki általában, kivéve, ha zenetagozatos az osztály, mert akkor mindegy. Na, ez az a jelenség, ami itt nem valósult meg. Lehet, hogy a római építészek akusztikai tervei miatt, de tökéletesen hallottam, hogy minden egyes hang, amit kiénekelt a csoportunk, mind hamis volt. Ezen kívül nem sikerült ugyanazt a tempót tartaniuk. Pedig a "Tavaszi szél vizet áraszt" kezdetű nóta az, amit a külföldi vendégszereplők is elő tudnak adni, hogy hassanak ránk, ami általában nem sikerül, súlyos kiejtési és intonációs hibák miatt. Nem baj, vicces, mint ahogy a magyar dalnokok fonetikus angol szövegkönyve.
Minden szörnyűség ellenére voltak, akik megtapsolták őket. Nem kellett volna, felbátorodtak. Mi a maradandó agysérülés előtt távoztunk a színházból, és az erre vetődők azon egy százalékához csatlakoztunk, akik felmásznak a szomszédos dombra, ahol korábban a város állt. Ide felérve kapott értelmet az aquaduct is. Jól látszott, hogy az innen 5-6 km-re lévő hegyekből hozta a vizet ehhez a magányos dombhoz, ahol a város állt. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért nem ott állt a város. Na, persze ki akar messze lakni a színháztól?
A romok közül a bazilika volt a leglátványosabb, és a legnagyobb is. Mármint a színházon kívül, de az egy más kategória. Hatalmas boltívei vannak, és a falai is egész épségben megmaradtak. A domb tetejéről mindenféle kecskeösvényeken ereszkedtünk le, hogy felvegyük hátizsákjainkat, és célba vegyük Beşkonakot, a mai napra kinézett táborhelyet, valamint a következő nap látványosságát.
Ilyenkor már nem járnak buszok a kis falvakba, úgyhogy stoppolnunk kellett. A főútig simán eljutottunk két japán fotóssal, aztán a főúton se volt sok gond, meg onnan az első faluig. Ott aztán leragadtunk, mint tehénszar a felezővonalon. Hiába hadonásztunk, nem jött semmi. Egyszer aztán jött egy kocsi, és meg is állt, de csak azért, hogy pofátlan 30 $-os ajánlatot tegyen a fuvarra. Elvből elutasítottuk, ahogy a többit is. A legolcsóbb egyébként 10-ért ajánlotta magát. Több szakaszban eljutottunk valameddig, aztán felvett egy mikrobusz, ami már eleve tele volt fejkendős lányokkal, úgyhogy csak az első ülésre zsúfolódhattunk be. Elvittek Beşkonakig, sőt túl is, fel egészen a kanyonig, át a római hídon, és a túlparton vissza, majd egy panziónál kiraktak. Igaz a végén meg is vágott minket a sofőr 15 MTl-re.
Legolcsóbb szállásként a felvert sátrak kínálkoztak, bent ággyal, tiszta ágyneművel, igaz 35 MTl-ért. Hát, ahol nincs nagy kínálat, ott el lehet kérni a pofátlan összegeket. Ez is olyan hely, ahova Antalyaból kihozzák a népet, aztán este vissza, tehát csak nagyon kevesen töltik itt az éjszakát. Meg lehetett volna persze úszni sokkal olcsóbban is, de ahhoz nem sötétben kellett volna érkezni. Aztán hátra volt még a nap utolsó megvágása, a kaja. Ez fájt volna a legkevésbé, mert enni azt kell, meg már éreztem, hogy jó is lenne az életfunkcióim szempontjából, sőt mi több bent is maradna. Fejenként egy tízesért meg is etettek valami fűrészporból gyúrt húspogácsával, de csak arra gondoltam, hogy fehérje, szénhidrát, power, enni kell. Így aztán pénzügyileg megkönnyebbülve tértünk nyugovóra.

2004. október 3. vasárnap

Reggel azonnal raftingoláshoz öltöztünk, ami azért nem azt jelenti, hogy mentőmellényben rohangáltunk, csak a fürdőruhával készültünk. Elhagytuk meghitt katonai sátrunkat, és elindultunk visszafelé, a hídhoz, ahol átkelhettünk a folyó infrastruktúrával jobban ellátott felére. Útközben mintegy mellesleg megnéztünk még egy római hidat. Ez is áll természetesen, dacolva az elemekkel, meg a statikai számításokkal, de már nem használják, mert lényegesen kényelmesebb nyomvonalon fut a modern út, ami valószínűleg közel se lesz olyan hosszú életű, mint előde. A másik, a nevezetes, használatban lévő híd a kanyon kijáratánál áll, jó magasan a víz felett. Egyik oldalon egy keskeny, mély kanyonban örvénylik a víz, a másikon hirtelen kiszélesedik a völgy, és a víz is egy kicsit nyugisabban folytatja útját. Félelmetes látvány mindkét oldal. Egyik a sötét szakadék miatt, a másik meg a víz mélysége miatt. Ezen az oldalon ugyanis reggel szépen süt a nap, és kitűnően látszik, hogy milyen hihetetlenül mély a víz, a folyó szélességéhez mérten. Lelátni egészen az aljáig, annak ellenére, hogy 8-10 méter víz van a híd alatt, annyira tiszta, és fantasztikusan türkizkék, szinte már nem is természetes.

Célunk az volt, hogy megszabadulva a hátizsákoktól, és kávéval feltankolva egy kicsit megnézzük milyen is ez a kanyon. Az első kávézóban le is raktuk a cuccot, és a kávét is elintéztük, majd egy füst alatt lefoglaltuk a helyünket a tizenegy órai gumicsónakban, majd elindultunk a kanyonba. A sziklafal csak az egyik oldalon függőleges, a másikon csak majdnem. Saját hülyeségemtől vezérelve nem indultam volna el a sziklapárkányok labirintusában, de már jártam itt néhány évvel korábban, és akkor helyiek megmutatták, hogy hol lehet végigmenni, le egészen a vízig. Persze az élénk emlékek a helyszínen meglehetősen hiányosnak bizonyultak, mert csak arra emlékeztem, hogy hol indultunk, és hova érkeztünk, ami közte volt, abból a sok sziklán fel és le maradt meg.

Tulajdonképpen a sziklafalon keskeny párkányok vannak, amik hol kiszélesednek, hol elkeskenyednek, de leggyakrabban egyszer csak eltűnnek. Mielőtt persze elérné az ember a végét egy-egy ilyen párkánynak, lehet váltani. Egyel fentebbi, vagy lentebbi szintre ereszkedni, aszerint, hogy merre lehet, meg merre érdemes. Ahol egy kicsit több a hely, ott olajfák nőnek, vagy csak úgy heccből, vagy valaki ültette őket. Ez így elmondva persze egyszerű, csak amikor ott araszoltunk előre, soha nem tudtuk, hogy most mindjárt szélesebb szakasz jön-e, vagy a vége. Aztán azt se, hogy fölfelé, vagy lefelé másszunk, hol folytatódik az ösvény. Jó néhányszor vissza kellett menni, és új irányt próbálni. Az egész egy függőleges labirintus, ahol a kérdés nem a jobbra, vagy balra, hanem a fel, vagy le. Végül csak megérkeztünk. Megérte. Ezen a helyen egy kicsit szélesebb a kanyon, és maradt hely valami öbölféleségnek, meg nagydarab szikláknak szerte-szét. A víz hideg és tiszta, a folyóba több helyen vastag sugárban ömlenek a források egyenesen a sziklafalból, vagy a parti sziklák közül.

Sokáig nem maradtunk, mert vészesen közeledett a tizenegy óra, úgyhogy visszaindultunk. Azt hihetnénk, hogy visszafelé már könnyű, de nem. Fordítva nézve teljesen másnak tűnt a hely. És ha nem is keresgéltük az utat annyit, de a végén csak kilyukadtunk a kiindulási pontnál, a hídnál. A gond csak az volt, hogy tíz méterrel felette. Megint vissza, na még egyszer. Pont időre értünk a kávézóhoz, ahol addigra már nyüzsögtek a turisták.
Az egész rafting nem túl nehéz, de veszélyérzetünk azért volt, mert minden cuccunkat a mikrobuszban kellett hagynunk, pontosabban mellette, mert a sofőr majd berakodik. A minden cuccban benne volt a fotós táska útlevelek, teljes kp. készlet, repülőjegy, csak hogy a jobbakat említsem. Magunkkal csak a fürdőgatyát és papucsot vittünk, abban hazautazni stoppal meg elég ciki. De hát nem attól extrém sport a rafting, hogy unalmas. Tehát a nemzetközi csapat levonult a partra, ahol beosztottak minket luxus óceánjáróinkba. Első körben eligazítás, mi szerint evezni kell, mindegy mi történik, kiesés esetén kapálódzás javallott. Utána próbakör felfelé a folyón, a hídig. Vezetőnk el volt tévedve egy kicsit fizikai állapotunkkal kapcsolatban. Ahogy egy kicsit beszűkült a folyó, és beljebb eveztünk, máris megmutatta a víz, hogy merre akarunk mi menni. Egyébként igaza volt, mert lefelé. Ilyen szépen irányba állva megindultunk, és besoroltunk a tömegbe. Ekkorra megérkezett mindenki, aki szerette volna hideg vízben lefröcsköltetni magát. Antalyából buszokkal hozzák ki a jónépet, leúsztatják a folyón, lent kihalásszák a szénné sült németeket, és a sokkal nagyobb létszámban jelenlévő orosz maffia alvezéreket, megetetik őket, és irány vissza a hotel. Hát kicsit lehangoló volt a látvány, erősen emlékeztetett a Vidámpark mesehajójára, csak nem volt a parton sehol egy Jancsi, vagy Juliska. Egy rövid szakasz után megálltunk megnézni a kisebbik római hidat, ami mellett reggel eljöttünk. Mostanra már sorfalat álltak előtte a népek, hogy lefényképezzék őket. Hatalmas üzlet, ugyanis gépe senkinek nincs, de a hivatásos fotós már várja őket, és a túra végén személyre lebontva megvásárolhatók a képek. Nyilván a monopolhelyzet által szabott árakon.
Itt roppant hasznos volt, hogy hoztunk papucsot, mert a köves mederben sétálni, vagy az útra felmászni nem élvezetes program. Körülbelül tíz méter után csúsztam meg először, lábamon a Kínai Népköztársaság remekével, melynek ragasztása azonnal engedett a felsőbb erőnek, lehetővé téve, hogy a papucs a bokámig csússzon fel. Meg nem adta magát, annál azért szívósabb darab. A pánt egy fél centis darabja makacsul ragaszkodott a talp habszivacsához, de nem sokáig. A következő lépésnél, amely során próbáltam arra ügyelni, hogy papucsom maradványai a talpam alatt maradjanak, annak ellenére, hogy a víz felhajtóereje nem értett velem egyet, újra megbillentem, és egy kicsit gyorsabban emeltem ki lábamat a vízből, úgyhogy a papucs inkább maradt. Párja ezt látva nem bírta tovább, és ha már szíve nincs, neki is a pántja hasadt meg.
Ezzel a probléma meg is oldódott, továbbiakban a hónom alatt folytatták az utat, majd biztonságba helyeztem őket a tutajunkban, azzal a céllal, hogy végső nyugalomra majd az első szemetesben lelnek. Itt emlékeznék meg a kínai tépőzáripar eredményeiről mert mindkét papucs előbb szakadt szét, mint hogy a tépőzár kinyílt volna.
A tömeg ellenére jól éreztük magunkat. Persze a szomszéd hajókban mindig akadt olyan, aki úgy gondolta, hogy az élet egy háború, és neki a sorsa az, hogy minket kell lefröcskölnie. Nem hagytuk magunkat. Az evezéssel nem fárasztottuk magunkat, ha már úgyis arra megyünk, amerre a víz visz. Azok az emberek, akik szükségét érezték a fröcskölésnek, rendszerint annak is szükségét érezték, hogy egyszerre üvöltsék: ágyin-dvá-ágyin-dvá, miközben a szemük majd ki szakadt, úgy eveztek. Hát, mindenki úgy élvez, ahogy tud.
Tartottunk még egy pihenőt, egy homokpadon - cigi szünet - mondta a vezetőnk. Cigije persze csak neki volt, hermetikusan lezárt csomagolásban.
A nap végére azért rendesen megéheztünk, de sebaj, már várt ránk a végállomás, ahol az előre megrendeltek szerint várt a kaja. Lezuhanyoztunk, mert zuhanyzó is volt, meg átöltöztünk. A cuccunk is megérkezett, mert miért ne érkezett volna meg, úgyhogy teljes nyugalomban, és békében tömtük magunkba a csirkebabot. Megnéztük a fotóinkat is, aztán nem vettük meg.
A busz, ami a cuccainkat hozta, Antalyába tartott, és minket is magával vitt. Csak komótosan, nyugodtan, különben is minden utast le kellett rakni, ott, ahol reggel találták őket. Ketten közülük olyan helyen laktak, hogy azóta se tudok napirendre térni felette. Tematikus szállodák a parton, mindentől távol, közel a legcsóróbb környékhez. Egy Topkapi, egy Kreml, egy Dozse palota. Hát ki akar ilyen helyen - nyilván nem olcsón - lakni?!
Antalyába beérve átszálltunk a helyi járatra, és szeretett, gyakran látogatott otogarunkra mentünk. Találtunk egy buszt, ami többé-kevésbé megfelelt az igényeinknek, és 23:30-kor indult Denizlibe, hogy 2:30-ra érjen oda. Onnan még néhány kilométer Pamukkale, tehát dekkolni kell a buszpályaudvaron. Nem nagy gond, abban már úgy is jók voltunk. Bemelegítésnek rögtön várhattunk egy keveset, mert még csak délután hat volt. A ránk szakadt rengeteg szabadidőt a dögrovás miatt elmaradt naplóírással próbáltam kitölteni. Végre megérkezett a busz is, hogy indulhassunk.

következő oldal

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

Vendégkönyv - Szívesen olvasgatok tetszés vagy akár nem tetszés nyilvánításokat! :))

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Törökország 2005 - Ahmet

Ahmet

Törökország 2004

3. rész