Ébredés, és a szokásos reggeli akciók után össze is pakoltunk, és kijelentkeztünk, de a cuccot recepción hagytuk, majd elindultunk Bogazkale, vagyis Hattuşa mai leszármazottjának központja felé. Ez a hely egy kis falu, amiről senki sem tudott egészen addig, amíg fel nem fedezték a tőszomszédságban lévő ősi várost, pontosabban annak romjait. A gyanúm az, hogy a helyieknek nem volt nagy felfedezés, mert azok mindig tudni szokták, hogy van ilyesmi a környéken, csak jönnek mindig az utazók, aztán "felfedezik" a várost. Így járt ezzel Hattuşa is, neki Charles Texier jutott, 1834-ben.
De ne kapkodjunk, szóval még csak Bogazkaléban vagyunk, ami régebben Bogazköy volt csak, de előkelőbb nevet kapott. A kale ugyanis várat jelent ellenben a köy-jel, ami falu. hogy a bogaz mit jelenthet azt nem tudom. Mindenesetre ott baktattunk a főutcáján, hogy a létfenntartáshoz legszükségesebbeket beszerezzük. Egy vegyesboltban sajtot, kenyeret és cigit vettünk, majd kávé után néztünk. Két lehetőség ajánlkozott. Az egyik egy szálloda kihalt terasza, ami kávézónak tűnt, vagy a helyi kávézó, ami a mi falusi kocsmáink alkoholmentes változata. Ide tértünk be természetesen. Körbe is vettek egyből, helyet csináltak, intézték a kávénkat, és érdeklődtek, hogy s mint. Egy srác már magyarázta is, hogy milyen csodaszép helyekre tudna minket elvinni a taxiján, "szinte ingyen". Még prospektust is kaptunk. Megegyeztünk, hogy meggondoljuk a nap folyamán a dolgot, aztán visszatérünk rá. Esetleg. Elég halvány esélyei voltak mert Alacahöyükbe vitt volna, amiről az útikönyv se tudott sok érdekeset, max. annyit, hogy ha sok időd van, csak akkor nézd meg. Kicsit még gyakoroltuk vele az angolt/törököt, aztán ahogy elfogyott a kávénk, felkerekedtünk.

A falu határáig kellett csak mennünk, ott kezdődött a város, úgy 3200 évvel ezelőtt, vagy inkább akkor végződött. Ennek fényében nem is lehet nagy, látványos épületekre számítani.
A bejárathoz a jegyárussal együtt értünk. Befizettük a sápot, és beléphettünk a területre. Akkor még nem gondoltuk, hogy mekkora városba érkeztünk.
A bejárathoz legközelebb a nagy templom van. Pontosabban az ami megmaradt belőle. Egyébként még ez a legjobb állapotban lévő építmény, vannak részei, amit elérik az egy méteres magasságot. Ennek ellenére nagyon érdekes, főleg, ha az ember belegondol a hely történelmébe. Ha ez nem megy, akkor úgy kell tenni, ahogy mi, és elolvasni a könyvben.
A romok között áll egy nagy zöld kőkocka. Jó tudni róla, hogy eredetileg kettő volt belőle. II. Ramses ajándékozta a hettitáknak, miután aláírták a kadeshi békét. Ott volt egy elég ronda csata, amit az egyiptomi templomok faláról ismerhetünk. Ott persze úgy néz ki a sztori, hogy II. Ramses lába alatt az eltiport, megláncolt hettita rabszolgák hadai, fent meg a győzedelmes fáraó. Ehhez képest, Ramses hálás volt az égnek, hogy személy szerint megúszta az egészet. A kocka élei úgy egy méter körül lehetnek, a lapjai simák, enyhén domborúak. Csak azért áll ott, mert túl nehéz ahhoz, hogy az ember elvigye, pedig pont olyan, amilyet az ember nagyon hazavinne a kertbe. Látszik rajta, hogy nagyon régóta ott áll a templom közepén, és nagyon sokan megtapogatták már az elmúlt néhány ezer évben. Kicsit olyan, mintha az apokalipszist élte volna túl. Misztikus erő sugárzik belőle. Na, ezen reggeliztünk meg.

Közben a semmiből előkerült a turista látványosságok nélkülözhetetlen eleme, a szuvenír árus. Mellénk oldalgott, majd előkapott egy kőből faragott macskát/oroszlánt, és látványosan végezte rajta az utolsó simításokat. Aztán mintegy mellékesen, mert neki nem fontos, megkérdezte, hogy nem akarjuk-e megvenni. A hosszas gyakorlással kifejlesztett érdektelen arcunkat vettük elő. Azt hiszem ennek az arckifejezésnek elértük a végső kifinomultsági fokát, mert nem próbált meggyőzni minket, pedig látogató nem volt sok. Rajtunk kívül mondjuk egy se. Ekkor megérkezett egy német csoport, amiből mindenhol van a világon, de ez valószínűleg nagyon eldugott hely mert ide csak egy nyolc fős gruppa jutott. Emberünk nekik is előadta az én csak itt farigcsálok előadást, hasonló sikerrel. Mi ezalatt megléptünk.
Az úton felfelé baktattunk, miközben nem nagyon tudtuk, hogy mekkora túra lesz még aznap. Az elágazásnál kicsit tűnődtünk, hogy jobbra, vagy balra, végül is először megnéztük a legközelebbi nóném kaput, hátha addig jön valaki aki okosabb, és majd lehet követni. Nem jött, így a jobboldali utat választottuk. Egyébként így utólag tudjuk, hogy tök mindegy, mert az egy darab út körbe megy.
Egyre melegebb lett, és nem csak azért éreztük így, mert felfelé kaptattunk. A melegen kívül az is kezdett érezhetővé válni, hogy mekkora területről van szó. Az út a városfal mentén haladt körbe. A fal nagyjából követte a hegyek vonulatát, középen, a völgyben volt valaha a város. Ebből ma már szinte semmit nem lehet látni, csak a helyreállított alapokat. A falak itt-ott még állnak, és szerencsére a kapuk is. Ezek közül a leghíresebb, az Oroszlános kapu. Ide értünk először. A kaput a névadói őrzik két oldalról. Megtekinthető bármely történelemkönyv képei között, az ókor fejezetben. Két darab sziklából faragták ki a két pillért, amik fejre állított parabola alakú kaput alkottak valaha. Ma már hiányzik a teteje, de a pillérek függőleges része még áll, és az oroszlánok is megvannak. Hála istennek, mert így tudtak neki nevet adni. A fal itt is azzal a technikával készült, mint helyenként Egyiptomban, vagy Dél-Amerika egyes építményeinél. A hatalmas kőtömbök alakja még véletlen sem szabályos, ennek ellenére úgy passzolnak egymáshoz, nem lehetne közéjük dugni egy papírlapot se. Nem csak azért, mert jó az illesztés, hanem mert a papír mindig elhajlana.

Itt ért utol minket a német csoport. Csekélyke létszámuk ellenére igen hatékonyan akadályozták, hogy elkészítsek egyetlen normális képet is a kapuról. Már mindenki a mikrobuszban volt, mikor egyikük még mindig kitartóan ott feszengett a kép közepén, és csak nem akart elhúzni a francba.
Tovább gyalogolva lassan elértük a legmagasabb pontot a Föld, vagy Szfinx kaput. A városfalat itt földtöltés képezi, olyasmi, mint a Duna partján van végig. Nem tudom, hogy ez mekkora ellenállást tanúsíthatott az ellenséggel szemben, de nem nagyon fulladtam ki, mire a tetejére értem. Maga a kapu elég összetett. Fent van a kapu. Azt hiszem emiatt Szfinx, a sánc alatt meg van egy alagút, ami miatt meg Föld. A régészek egy része szerint az alagúton lehetett kiosonni a városból, hogy rajtaüssenek az ellenségen. A régészek másik - józanabb - csoportja nem tudja mire való volt. Az utóbbiaknak lehet igaza, mert az alagútban legfeljebb egy ember fért el széltében, így jelentősebb erők kirohanása legalábbis nem lehetett meglepetésszerű.

Itt elvesztettem Gabit a kopár vadonban, az emberektől mentes területen. Óbégattam, meg rohangáltam össze-vissza, hogy megleljem, aztán mikor meglett, nem értette, hogy miért vagyok mérges. Pedig ő mászkált el. Egyszer majd elviszi a guláta, vagy megeszi egy pomogács.

Innentől lefelé csattogtunk. Jó kilátás nyílt az alattunk elterülő néha városra. Csak az alapok látszottak, mint a szétdobált tervrajzok. A völgy két oldalán két hatalmas szikla, amin régen várak álltak. Volt ezen a kettőn kívül még egy néhány vár. A mai napig nem értik, minek kellett ennyi egy városban.

A Király kapu volt a következő megálló. Ezt a kaput is az őrzőjéről nevezték el, csak tévesen, mert a fickó nem király, hanem hettita harcos isten, kezében baltával, övében karddal. A szobor csak egy másolat, az eredetit innen is elvitték már valahova Ankarába.

Tovább ballagva lefelé, még megnéztük a feliratos sziklákat, meg a többi vár romjait, de eléggé felületesen. Aztán mentünk tovább a kijárat felé. A következő hely, amit meg akartunk nézni, Yazilikaya volt. A neve magyarul annyit tesz, írott kő. Ismerős ez már valahonnan. Hattuşától 3 km-re van csak, viszont felfelé. Gyalog mentünk, mert más lehetőség nem nagyon adódott. Folyt rólunk a víz. Szerencsére a cél előtt találtunk valami forrást, ahol ittunk egy nagyot.

Yazilikaya szintén a hettiták műve. Nagyrészt természetes sziklát közt bújik meg a régi szentély, amit még IV. Tudhaliya király építtetett. Sok építeni való nem akadt, inkább csak a sziklákkal körülvett természetes tereket kellett kidekorálni egy kicsit. A falra felvésték a vonuló istenek sorát, a király képét, csináltak egy pár fülkét, hogy mégis legyen hova rakni az áldozati ajándékokat. Érdekes hely, és itt még kevesebb volt a turista. Olyan, mint a mesékben a tündérek titkos búvóhelye. A fák között elrejtett sziklazugok. Tetszett. A domborművek már nem annyira élvezhetőek, tekintettel arra, hogy Jézuska előtt 1200 évvel farigcsálták őket, tehát az idő vasfoga rendesen megrágta mindet. A tudósoknak ez persze nem akadály, hogy megismerjék a kifaragott alakokban, hogy melyik milyen isten, vagy király, és mi is van a kezében. Az esetek nagy részében a kezét se találtam volna meg a képen.

Nem sokat méláztunk, mert még aznap el akartunk jutni Amasyába, így indulnunk kellett lefelé. Még mindig meleg volt, de sokkal kellemesebbnek tűnt az időjárás így, hogy lefelé kellett menni. A taxis sráccal nem futottunk össze, meg nem is nagyon akarunk, így szedtük a lábunkat. A recepción felvettük a zsákokat, a maradék kaját megettük, vizet tankoltunk, azaz felkészültünk a stoppolásra és hajrá.

A lendületünk nagy volt, a forgalom meg igen kicsi. Mondhatjuk úgy is, hogy semmi. Megtettünk már egy jókora távot, mire jött egy teherautó. Az fel is vett. Sajnos nem vitt túl messzire, de ez is több a semminél. Megint vagy 5 km kutyagolás következetett. Közben két autó is jött, de nem vittek el. Ezek egyébként valószínűleg közvetlenül a hátunk mögött léptek ki a hipertérből, vagy ott materializálódtak, mert minden előzmény nélkül egyszer csak elrobogtak mellettünk, esélyt sem hagyva, hogy meglóbáljuk a hüvelykujjunkat. Aztán jött a harmadik, és az nem menekült, fel kellett vennie. Így is lett. Egészen Çorumig vitt, ahol a buszpályaudvaron kirakott. Az embereknek van egy fixa ideájuk, hogy mindenki busszal akar menni, és csak azért stoppol, mert nincs busz. Pláne, ha külföldi. Nem akartunk csalódást okozni az egész országnak, így vettünk két jegyet Amasyáig. Csak egy órácskát kellett várnunk, addig kaptunk teát, meg vettünk egy kis pisztáciát.

A busz elég nagy kerülővel ment, ahelyett, hogy az alsóbbrendű utakat igénybe véve tört volna a cél felé, így rendesen sötétedett, mire odaértünk. Minket kiraktak a járdaszélen, a busz meg ment tovább. Egy fickó már ott is termett, hogy betereljen egy járműbe, ami a városközpontba visz. Az istennek nem tudtuk levakarni magunkról, makacsul állította, hogy gyalog az messze van. Végül kibökte a varázsszót, hogy ingyenes a mikrobusz. Ja, há' mé' nem ezze' kezded!? Ez ugyanis szokás errefelé, hogy a busz kirak a város szélén, a buszpályaudvaron, aztán a jegy árában benne foglalt mikrobusszal lehet bejutni a központba. Egy percen belül már robogtunk is, és nem sokkal később már bőszen kerestük az olcsó szállást. Szimpatikus kis város Amasya. Van élet, de csak úgy ésszel.

A folyóparton baktattunk, körülöttünk meg egy csúnya, szőrös kis ember ugrált, és próbált meggyőzni minket szállodája előnyeiről. Már azt hittük, hogy megszabadultunk tőle, mikor újra előbukkant a hónom alatt, az előző 25 helyett már 15 MTl volt az ajánlata, így megköttetett az üzlet. Szobánk a folyóra nézett, aminek túlpartján a házak mögött szinte függőleges sziklafal emelkedett. Erről a sziklafalról, pontosabban a sziklába faragott Pontuszi királysírokról híres a város. Minket ennek ellenére jobban izgatott pillanatnyilag a vacsora, így vadászni indultunk. Egy kis köfte bárban kötöttünk ki. A galérián ülve néztük hogyan süti lent a húst egy jó kedélyű srác.

Közben megfigyelhettük, hogy az egyik vendég telefonálás közben melléktevékenységként a kirakott fogpiszkálókat babrálja végig. A köfte, amit rendeltünk darált húsból gyúrt kis pogácsa, amit faszénparázson megsütnek. Ez kerül a török kenyérbe (ekmek) A törököknél nem a lepényszerű cucc a divat, olyan a kenyér, mint nálunk, csak sokkal kisebb, úgy 20 deka körül lehet. Ideális szendvics alapanyag. Persze jön még bele egy kis saláta is. Én nagyom szeretem ezeket a kajákat, de Gabi már a birkahús mérgezés szélén állt Iránban, és azóta képtelen birkát enni. Meg aztán nincs is szíve az embernek, a kis bégető barit széttépni. Mondjuk személy szerint bennem nincs rossz érzés felebarátaink felfalása miatt. Utána vettünk még szőlőt is, hogy királyi legyen a vacsora. Sehol nincs olyan ízletes gyümölcs, mint Törökországban. Hagyniuk kellene ezt az EU csatlakozást, és alapítani egy őszibarack köztársaságot. Vagy cseresznyét, az úgyis innen származik.

Lefekvés előtt még kiélveztük, hogy melegvíz spriccelt a csőből a budi mellett, és lezuhanyoztunk a felmosófa és a vödör társaságában. Külön-külön természetesen. Hagyjuk meg a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!
Hosszú volt a nap, és a gyaloglás is, aludtunk mindenféle ópiát nélkül is.

2004. szeptember 21. kedd

A reggel a szokásosnak mondható programmal indult. Kávé és kaja beszerzés. Elsőnek betértünk egy közeli kávézóba, a kenyér- és sajtvásárlást úgy gondoltuk, hogy meg tudjuk oldani út közben is.

A várba indultunk, ami a folyó túlpartján emelkedő hegy tetején kapott helyet, talán nem véletlenül. A város felől abszolút megközelíthetetlen, bár a legenda szerint van egy titkos lépcső a hegy belsejében, amin le lehet ereszkedni a folyóhoz, de ha van is, hát az se lehet kényelmesebb. Szóval hátba kellett támadnunk az objektumot. Keresztülvágtunk a fél városon, és közben persze bevásároltunk a reggelihez.
Kb. egy kilométer után értük el azt az utat, ami már tényleg felfelé vitt. Innen megint érezni kezdtük, hogy meleg van. Talán azért, mert a hegyoldalban más a napsugarak beesési szöge. Nem tudom miből csinálták a középkori embereket, de teljes fegyverzetben biztos, hogy már a feljutást se éltem volna túl.
A város zaja elég hamar lemaradt, és minden tele lett a tipikus mediterrán erdei fenyvesek gyantaillatával. Ilyen meleg országokban ez sokkal erősebben érezhető. Az úton összetalálkoztunk a környék egyik utolsó páncélos lakójával is, egy teknőssel. A meséket meghazudtoló módon szedte a lábait, de sikerült rábeszélnem, hogy maradjon egy portré erejéig. Szép méretes szárazföldi teknős volt. Mérgesen fújtatott a páncéljából, úgyhogy szabadjára engedtem, mielőtt még nagyon dühös lesz, és olyat tesz, amit később csak megbánna.
Mire a vár kapujához értünk, mi is fújtattunk rendesen, és a színünk is kellemes vörösbe váltott. A vár eléggé lerobbant állapotban volt, lentről úgy hittem, hogy ennél több maradt meg belőle. Leültünk az árnyékba reggelizni, és hagytuk a helyi - iskolából lógó - srácokat elpályázni. A várban kesze-kusza ösvények mentek felfelé. Mindegyik egyformán csúszós volt, ezeken araszoltunk a csúcs felé. Felfelé kapaszkodás közben egy pihegő német turista asszonyságra találtunk. Ahogy elhaladtunk mellette, Gabi egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és amíg vissza nem nyerte, hadonászott egy kicsit. Ezzel kis híján visszakézből lekevert neki egy hatalmasat. Az azért látványos lett volna. Csak 2 cm kellett volna még. Kicsivel feljebb megtaláltuk a társait is. A csoportban senki nem volt 40 év alatt, de inkább olyan jó 50-es csoport volt. Ez azért érdekes, mert nem jött el mellettünk egyetlen jármű sem, se fel, se le, fönt pedig nem parkolt busz. Ezek szerint gyalog jöttek? Nem úgy néztek ki, mint akik most másztak fel, vagy mi voltunk csak pocsék kondiban? Persze mindegyiknek volt tip-top bakancsa, meg hegymászó botja, ahogy kell.
A hegy tetejéről félelmetes kilátás nyílt, az alattunk lévő völgyben elterülő, vagy inkább megszoruló városra. A folyó túlpartján is magas hegyek voltak, szintén meredek hegyoldallal, épp hogy csak volt hely egy városkának is. Én körbemászkáltam fényképezni, addig Gabi leült és félt, hogy véletlen leugrok, és akkor mi lesz. Hiába óbégatott, muszáj volt lenézni a peremről, mert ilyen kilátás máshol nincs, csak ha repülőre ül az ember.

Elindultunk lefelé. A vár területén az ösvényeken ez még talán rosszabb volt, mint felfelé. A meredek - esetenként nem hosszában, hanem keresztben - ösvényeket murva borította, ami roppant jól gurult a talpunk alatt. A kaputól már sima volt az út, és villámgyorsan leértünk. A város szélén az iskola mellett nagy sikert arattunk, az udvaron játszó gyerekek között. Mindegyik ott állt a kerítésnél, és hellózott.
Először a szállodába mentünk mert le kellett bonyolítani egy nagy fontosságú projektet, a hajmosást. Az ember ilyen helyre nem cipel hajszárítót, a szállásunk komfort fokozata pedig nem foglalta ezt magában, így csak olyankor lehetett megejteni, mikor meg is szárad a napon, tehát nem este. Gondolom egyértelmű, hogy ez nem az én problémám volt.
Hajmosás után a királysírok felé vettük az irányt. Ugyanazt a hegyet kellett megmászni, csak a másik oldalról. Na nem a tetejéig, mert az sziklamászónak se való. Bizonyos szakaszok azonban egyszerűen meghódíthatók. A drága jó emberek ugyanis ide temették királyaikat, és a sírokhoz utat is farigcsáltak a hegy oldalába. A lépcsők olyanok, mint egy metróalagút, azzal a különbséggel, hogy az egyik oldal szabad, és szép a kilátás, ellenben a metróval. A sírokat se egyszerűen oldották meg. A kocka alakú épületet a sziklafalba faragták. Egyszerűen kialakíthattak volna egy termet is, de akkor azt nem lehet körbejárni, így a kifaragott termet körbevésték, így már épületszerűen állt a mesterséges barlangfülke közepén. Miért sír a rendőr a mező közepén? Mert ásott egy gödröt, és nem tudja hazavinni. És miért sír még másnap is? Mert betemette, körbeásta, és még mindig nem tudja hazavinni. Hát, ez a vicc jutott akkor ott eszembe. Tudom, hogy rossz, de kellenek ilyenek is.
Egyébként eszméletlen meleg volt, mert a hegynek ezen az oldalán szél se rezdült, viszont telibe tűzött a nap. Több ilyen - tök egyforma - sírt is megnéztünk, aztán elkezdtünk lefelé csúszkálni a meredek, tükörfényesre koptatott lépcsőkön. Az egész tulajdonképpen már nem is volt lépcső, csak hullámos lejtő.
A II. Beyazit szultán mecsetet is meglátogattuk. Kellemes kis parkban állt, ami jó alkalmat nyújtott a döglésre. Én olvasgattam, Gabi meg a padon szunyókált egy kicsit. Közben tanúi lehettünk a török üzleti szellem netovábbjának. Apa és fia ballagott keresztül a mecset udvarán, kezükben egy fúró és egy sarokcsiszoló - népies nevén flex. Már kezdtem volna humorizálni, hogy biztos nekünk akarják eladni, de bennem akadt a szó, mert igen, tényleg. Úgy gondolták, hogy erre lehet nagy szükségünk, minket szúrtak ki potenciális vevőként. Illetlenül kiröhögtük őket. Csak az foglalkoztatott továbbra is, hogy hogyan ötlötték ezt ki? Lelki szemeim előtt lepergett a jelenet: na, figyelj fiam, most megmutatom, hogyan kell ezeket a szarokat elsózni jó áron! Egyébként apuka a mély levegőn nem jutott túl az eladástechnikában.
Végül csak bementünk a mecsetbe is. Bent gyorsan bemutattak minket két kanadainak. A fickó, aki ezt fontosnak érezte elmondta, hogy ezek az emberek segítették őt kanadai állampolgársághoz. Hát, boldog világ! Mai napig nem értem, miért érezte a leküzdhetetlen közléskényszert.
A lélek tápháza után a testnek kerestünk valami kellemes felüdülést, mondjuk egy kis evést. Pidét kapott a gyomor. Neve ellenére nem a pitére, inkább a pizzára emlékeztet, de annál kisebb, és vékonyabb.

Az utazás a buszok és a kaja felhajtásából áll, meg azokból a közbülső helyekből, amikért fizetni kell, hogy bemenjünk. Most azonban az evés után nem kezdtünk azonnal a buszokat hajkurászni.
A nap hátralevő, nem túl hosszú részét török módra egy teaházban töltöttük, bámulva az utcát. Sötétedés után Gabi elpunnyadt, én meg mentem még egy kört, hogy csináljak pár éjszakai képet a kivilágított sírokról, meg a mecsetről. Itt kapcsolt le egy srác, aki szeretett volna végigkalauzolni a városon. Rábeszélt, hogy bent is csináljak néhány képet, aztán a folyóparton álló bronz utánzat szobrokról mesélte el, hogy ki kicsoda, és miért is van ott a szobra. A kommunikáció elég korlátozott volt az én 10 török és az ő 10 angol szavával. Jobb lett volna, ha nem mond semmit, mert akkor szépen nyugodtan el tudtam volna olvasni az angol nyelvű táblákat. Így csak azt tudtam meg, hogy melyikük Sztrabón. Nem volt nehéz, volt egy földgömbje. Egyébként azért kapott szobrot, mert itt született. Rokonlélek. Már hogy olyan utazgatós fajta, mert én például nem születtem Amasyában.

Minthogy a Sztrabón által felvázolt világképet, valamint a materializmus és idealizmus legfőbb ellenpontjait nem sikerült megvitatnunk, és a fekete lyukak fizikájáról sem tudtunk elcsevegni, különös tekintettel az eseményhorizont matematikai leírására, így barátsággal elváltunk egymástól, és én is elmentem aludni.

2004. szeptember 22. szerda

Reggel fél hétkor csörgött a vekker. Mire nem képes az ember a takarékosság jegyében!? Azért keltünk korán mert stoppal akartunk eljutni Trabzonba, ami 500 km-re volt Amasyától. Kigyalogoltunk a városból, a samsuni úthoz. Nagyjából arra mentünk, mint előző nap a vár felé, csak egy kicsit tovább. Elég hűvös volt még, de ez soha nem baj, mikor cipelni kell a cuccokat.
A főúthoz megérkezve gondosan kiválasztottuk a helyet, ahol fuvarra fogunk ácsingózni. Ez nem is olyan egyszerű. Aki nem stoppolt még, az nem is tudja. Először is jól belátható útszakasz kell, hogy legyen ideje dönteni a sofőrnek. Előnyös, ha nincs semmi zavaró tényező a közelbe, mert idegesítő, ha minden autó fékez, a szerencsétlen stoppos meg ugrik a hátiszákért, holott csak a kereszteződés/trafipax/kurvák miatt lassítanak. Ezen kívül szívesebben állnak meg az autósok, ha van hol. Ja, és az már csak luxus, ha van árnyék.
Miután ilyen körültekintően választottuk meg a helyet, csak olyan autók jöttek, amibe már nem fértünk be. Aztán persze megállt egy kamion is, de sajnos Iszambulba tartott, mi meg az ellenkező irányba. Utólag, megnéztük a térképet, és rájöttünk, hogy kár volt elhajtani, mert a merzifoni elágazásig elvihetett volna. Nem ért nagy veszteség, mert eleve ketten voltak, tehát nekünk nem sok hely jutott volna, meg aztán rövidesen jött egy másik, aki ugyanezen a szakaszon elfuvarozott minket.
Egy roppant gyér forgalmú helyen szálltunk ki, de nem vesztettük el a reményt. Integettünk jó pár iskolabusznak, pontosabban az utasainak. Nem stoppolási szándékkal, csak hogy örüljenek a gyerekek, mert az ilyesminek szoktak. Aztán csak megszánt minket egy arra haladó autós, és átvitt a főútra. Egy falu közepén tett ki, ami nem az ideális hely a stoppoláshoz, de ez is valami. Következő fuvarosunk egy tartálykocsit vezetett. Vállalta, hogy Samsunig elvisz. Egy rémálom volt. Felfelé negyvennel, lefelé harminccal araszoltunk át a hegyeken. Sík terepen elértük egyszer a hetvenet is, de sík terep nem volt több 200 méternél. Már vártuk, hogy kiszállhassunk, de féltünk is, mert Samsun nagyváros, nehéz rajta átkeveredni. Ahogy közeledtünk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem Samsun az úti célja, hanem megy tovább a tengerparton Trabzon irányába. Hát, lassúnak lassú, de legalább biztos, meg innentől nagyjából sík a terep, gondoltuk maradunk. Szépen fel is gyorsultunk, és elég hamar elértük az útépítést. Itt egyszerűen leterelték az út forgalmát az út mellé. Zötykölődtünk a földúton, aztán hirtelen jött néhány kilométer autópálya, majd megint semmi. Sajnos az utóbbi volt többségben. Különösen kellemetlen volt, mert a tartálykocsik rugózása amúgy sem legendás, ez meg egy ezer éves példány volt, ráadásul szerintem a gazdája rég beadta a MÉH-be a laprugókat, és valami fatuskóval helyettesítette. Ja, és én a két ülés közt ültem, magam alá hajtogatott lábakkal. Indiai fakírok elmehetnek a fenébe.
Sofőrünk Giresunt emlegette, gondoltuk oda megy. Az nekünk végül is jó, csak ne egy város közepén rakjon ki, mert az roppant kellemetlen tud lenni.
Lassan peregtek az órák, meg a hamu a cigimről, többnyire a hamutartó mellé, de ilyen útviszonyok mellett sikernek könyveltem el, ha közelébe találtam.
Egyszer megálltunk egy kis pihenőszerűségre, mert emberünk úgy érezte le kell fényképeznie a tengert. Hiába, a durva külső és az érző lélek összefüggés előbukkan. Csinálnom kellett róla képet a kamionjával, meg Gabival. Leginkább itt ütközött ki az érző lélek, azt hiszem. Érezni szerette volna Gabi közelségét A legnagyobb csoda az volt számomra, hogy nem haltak el a lábaim.
A következő megálló már jobb volt. Kajáltunk egyet valami kamionos fogadóban. A mögöttünk araszoló sor meg fellélegzett, mert végre meg tudtak előzni, ugyanis közben újra hegyi szakaszhoz értünk. Meg is állapítottam, hogy busszal se lett volna sokkal gyorsabb, hiszen végig mögöttünk araszolt. Néhányan persze ilyen körülmények között sem adják fel a reményt a gyorsabb haladásra. Ezek általában a dolmuşnak nevezett iránytaxik. Csak azt láttuk, hogy centikkel a szélvédő elé zuhan be egy-egy mikrobusz segge, ahogy a csattanás előtti utolsó pillanatban visszakapja a sofőr a kormányt az előzés után. Aztán ahogy egy kicsit eltávolodtak tőlünk, láthatóvá vált a mindent megmagyarázó felirat: Allah korusun, vagyis Isten kezében vagyunk. Ez minden dolmuşon szerepel nagy betűkkel, de buszokon és taxikon is lehet látni, ha nem is ilyen hangsúlyos, a sofőr felelősségének áthárítása.
Még egyszer megálltunk fényképezkedni, és közben kiderült, hogy még Giresun se a végállomás, hanem mehetünk még Tireboluig. Kezdtem azt gondolni, hogy így jutunk el lassan Trabzonba, de csalódnom kellett. Tireboluban ki kellett szállnunk. Ambivalens érzések kavarogtak bennem.
Az idő öt felé járt, és még 100 km hátra volt. Viszonylag gyorsan felvett egy jól szituált úr, akinek közben feltehetőleg eszébe jutott az összes rémtörténet a stopposok által kirabolt, molesztált, megölt sofőrökről, ezért hablatyolt valamit, hogy csak eddig jött, és kirakott az abszolút semmi közepén. Az út szegélyén túl dúlt az útépítés, az úton meg a forgalom. Centikre húztak el a kamionok. Nem volt kellemes. Szerencsénkre megszánt minket egy háromfős társaság, és elvittek. A hátizsákokat a furgon platójára dobtuk, azzal se volt gond, és már robogtunk is. Ez se volt egy hosszú utazás, de közben azért megálltak, hogy megmutassanak egy helyet, ahonnan szép tengerparti szakasz látszik.

Miután kiraktak, álltunk az út szélén, de nem egyedül. Ott állt még egy férfi, aki mintha buszt várt volna. Aztán jött egy taxi, és megállt, nem messze tőlünk. Kiszállt egy férfi, és miközben elkocogott mellettünk, a taxi felé intett, és beszélni kezdett az út szélén eddig várakozó férfivel. Mi meg ott álltunk, és nem értettük, hogy mi van. Azért intett, hogy szabad a taxi, vihetjük, vagy azért, hogy elvisz. Minden esetre, a taxi a sofőrrel együtt ott állt. Még mindig ott értetlenkednénk, ha nem fejezi be az illető a társalgást, és jön vissza, invitál a kocsiba. Trabzonba mentek, és ami nagyon fontos nem taxiként. Az utolsó hetven kilométert így velük tettük meg. Külön köszönet, hogy vették a fáradtságot, és bevittek a városközpontba. Megérkeztünk.

Egy probléma kipipálva, jöhet a következő, hol fogunk aludni. Az útikönyv alapján betájoltuk a város legolcsóbb szállodáját, és elindultunk, de mielőtt odaértünk volna, kaptunk egy visszautasíthatatlan 16 MTl-es ajánlatot. Ez is csak félelmetes nyelvérzékemnek köszönhető. Gondoltam, bírom már annyira a török nyelvet, hogy anyanyelvükön alkudom le az árat. Sikerült is, jobban, mint szerettem volna, mert 18 helyett véletlenül mondtam 16-ot, amit elfogadtak.
Zuhanyzós szobát kaptunk ennyiért, ami szinte luxus. TV is volt, ami eddig sem hiányzott, bár szívesen megnéztük volna az Ekmek teknesi következő részét. Az előzőt még Safranboluban láttuk reggeli közben, de csak a címe és a Barátok közt első epizódját is porba gyalázó színészi alakítás maradt meg bennünk.

A konzervvacsora után alvás következett, ami igen jól esett 12 óra utazás után.

2004. szeptember 23. csütörtök

Reggel az elő utunk a dolmuş állomásra vezetett. Eredeti terveink szerint délelőtt megnéztük volna a kolostort Sumelában, délután Trabzont, és az éjszakai busszal mentünk volna Diyarbakirba. Erről már korábban letettünk szerencsére, mert úgyse jött volna össze. Ilyenkor már kevés a turista nem sok busz megy Sumelába. Az első 11:30-kor. Szerencsére ez olyan fajta, ami meg is várja a csapatot és vissza is hozza. A délelőtt ténfergéssel telt el. Megnéztük a piacot a dolmuş droszt mellett, meg vártuk, hogy induljon végre a busz.

Végül csak eljött az indulás időpontja. A busz tele lett, de az utasok nagy része már a közeli Maçkában - igen, macskának ejtik - kiszállt, csak három török, egy japán, egy kanadai és mi maradtunk. Elvileg gyalog kellett volna a parkolóból felmásznunk a kolostorhoz, de megdumálták a sofőrrel, hogy fejenként 2 milla pluszért felvisz minket. Mondjuk erről minket nem kérdeztek meg, de mindegy. Tudni kell, hogy a kolostor a hegyek közt épült, valahol 2000 méteres magasságban, egy sziklafal tövében félúton a hegy csúcsa felé. Körben mindenfelé alpesi fenyvesek, és meredek hegycsúcsok. Mintha a Fekete-tenger partjáról hirtelen átugrottunk volna az Alpokba.

A busznak körbe kellett menni egy földúton. Közben megálltunk egy kanyarban, ahonnan félelmetesen jó kilátás nyílt a kolostorromra. Akkor még azt hittük, hogy az egyetlen út az, amin a buszunk kaptat felfelé, csak később jöttünk rá, hogy gyalog egy meredek ösvényen kellett volna felmászni, ami nem csak fárasztóbb, de lemaradtunk volna a kilátásról, valamint feltehetőleg a szép időről is.
Az út végén kiszálltunk, és megbeszéltük hogy hol találkozunk. A kanadai lány beszélt törökül, neki könnyű volt, de sikerült kiszedni belőle, hogy végül is háromkor indul vissza a busz, de nem onnan, ahol kiszálltunk, hanem le kell menni a parkolóba, mert ott fog várni.
Az idő gyönyörű volt, sütött a nap, kék volt az ég. Nem sokat kellett a kolostorig menni azt is egy kiépített ösvényen. Az épület elég romos, most újítják fel, de így is gyönyörű és valahogy a valóságon túli. Az egész úgy épült az enyhén visszahajló sziklafal alá, mint egy fecskefészek. Lentről nézve több emeletes, de ha belépünk a kicsiny ajtón, akkor a legfelső emelet magasságában találjuk magunkat, az udvaron. A kolostor egy régi barlangkápolna köré épült. A barlang bejáratához falat húztak, és kész is volta a kápolna. Ez lett a kolostor magja. Alaposan ki is festették. Kívül belül freskók borítják. Messziről olyan, mintha valaki túlzásba vitte volna a tetoválást. Alaposan körbejártunk mindent, bekukkantottunk mindenhova, ahova lehetett, aztán az erdei ösvényen lefelé indultunk. Az ösvényt éppen felújítottak, így kiraktak egy táblát, hogy le van zárva. Ezt persze nem vette senki komolyan, nem is lehetett, hiszen a másik út több kilométeres kerülő lett volna. A munkásokat se zavarta különösebben, hogy keresztülvágunk a munkaterületen. Helyenként a fák között felpillantva láthatóvá vált a kolostor, mögötte a hegycsúccsal.

Mire leértünk eltűnt a jó idő. Hideg lett, és a szél is fújt. Mikor Trabzonból indultunk, ott is kezdett beborulni. Ennyi idő kellett, hogy utolérjen minket. Egyre alacsonyabban jöttek a felhők. Először csak a hegy csúcsa hasogatta őket, aztán fokozatosan minden belemerült a felhőkbe. Nagyon látványos volt, csak kicsit hideg. Aztán az eső is elkezdett szemerkélni, így beültünk a buszba. Már csak a japán srác hiányzott. Várakozás közben a buszban beszélgettünk, így megtudtuk, hogy a kanadai lány törökül tanul, a török srác meg egy újságnál fotós. Ez látszott is, mert míg a kolostorban voltunk, és utána is, ellőtt néhány száz képet. Persze csak hobbiból.
Vártunk, kérdezgettük a lefelé jövőket, de senki nem látta a japánunkat, így egy idő után feladtuk, és elindultunk.

Trabzonba visszaérve a jó idő is visszatért, tehát nekiindultunk, hogy internet cafét keressünk. Nem a honvágy vezérelt, csak Gabi szeretett volna utána nézni, hogy mi is van az egyetemi beiratkozásával, meg a tárgyak felvételével.
Amíg ő ügyintézett, én buszjegy után néztem. Potom 40 MTl-ért találtam is buszt Diyarbakirba. A jegyirodában terpeszkedő cicababa nagy nehezen hajlandó volt észre venni, hogy a nap egyetlen ügyfeleként betévedtem, és nagy duzzogva kiállította a két jegyet másnapra, én meg lepengettem a 80 milliót.
Gabi közben semmivel nem jutott közelebb következő diplomájához, vigasztalódásképpen a főtéren teázgattunk.
Este meg a zuhanyzóval küzdöttünk, ahol a hőfokot nem tudtuk behangolni. A hideg víz meglehetősen szakaszosan jött, így néha sikítva ki kellett ugrani a forró víz alól. Jó, a sikítás nem lett volna muszáj, de a hangulat kedvéért kellett.

2004. szeptember 24. péntek

Reggel nem volt semmi rohanás, a buszunk csak délután indult. Először leballagtunk a hegyről a piacra, oda, ahonnan előző nap a dolmuş indult, és reggelit szereztünk, vagyis másfél kiló szőlőt. Ittunk egy teát, aztán visszamásztunk a főtérre, ami Meydan park névre hallgat eredetiben. Itt terveztük a reggeli elfogyasztását, de kicsit elszámoltuk magunkat. Akármennyire is finom volt a szőlő, ennyi nem ment le belőle, úgyhogy vittük magunkkal várost nézni.
A Küçük Ayvasi templomhoz mentünk a bazáron keresztülvágva. Tudtuk, hogy nem lehet bemenni, de mégiscsak ez a város egyik legrégibb épülete. A bizánci időkben épült, 884-5-ben, I. Basil császár uralkodása alatt. Nyilván azóta egyszer-kétszer helyrehozták. Belül egyébként állítólag nincs semmi érdekes, de ezt ki hiszi el, ha zárva az ajtó?
A régi városfalak felé mentünk tovább. Ezekből nem látszik túl sok, mert teljesen körbenőtte a város. Trabzon amúgy se nyerte meg túlzottan a tetszésünket. Végül elértük az Ataparkot. Megnéztük a szomszédos Gülabar Hatun dzsámit és üldögéltünk, meg kiolvastunk minden haszontalant az útikönyvből. Leginkább az ételekről szóló fejezetet, így nagyon vágyni kezdtünk valami kajára.
Visszasétáltunk a főtérre és ettünk valamit, meg bevásároltunk az esti buszozáshoz. Kicsit tengtünk-lengtünk, aztán a szállásunkra mentünk összepakolni, és célba vettük a buszállomást. Ehhez először egy dolmuşt kellett keríteni, ami a megfelelő irányba megy.
Trabzon egyik nevezetességévé vált már a rengeteg mikrobusz, vagyis dolmuş, ami az utcákon kering. Ezek kicsi, 8-10 személyes buszok, amik meghatározott útvonalon közlekednek, és bárhol be-, vagy ki lehet szállni. Itt a munkanélküliség miatt mindenki dolmuşt kezdett üzemeltetni, ami a munkanélküliség problémáját enyhíti ugyan, de a városét nem. Már lassan nem lehet mozdulni se, mert minden utcát elborítanak a fehér mikrobuszok. A főtér körül gyakorlatilag egy hatalmas buszállomás alakult ki belőlük. Ezek bonyolítják a helyi közlekedést, meg a helyzetet. A piac mellett is van egy kisebb állomásuk, onnan a környékbeli falvakba indulnak. Nekünk most az előbbi kellett, hogy kivigyen a város szélére, a buszpályaudvarra, ahonnan a rendes, nagy, távolsági buszok indulnak. Elsőre ez nem tűnik annyira bonyolultnak, de valahogy nem találtuk az indulási pontot. Néha messziről megláttunk egyet, aminek az ablakában ott lógott a tábla, Otogar, vagyis buszállomás felirattal, de hogy hol tudunk beszállni az nem derült ki. A tér szélén kell valahol megállnia, de a tér kb. 100×100 méteres, így elég hosszú a széle. Végül a túlsó oldalon csak ráakadtunk, és mehettünk is. Gyorsabban odaértünk, mint gondoltuk, ráadásul bőven hagytunk időt a töketlenkedésre, úgyhogy volt még idő a buszindulásig.
Négykor aztán pontosan indultunk Diyarbakir felé. Az első ülésen kaptunk helyet, ahonnan elég jó a kilátás, a lábaim viszont nem nagyon fértek el. Az utat szinte már ismertük, mert megint Maçka felé robogtunk, mint Sumelába menet. Akkor hallottunk egy török számot a magnóból és meggyőződésünk, hogy a refrén "sej macskalé, macskalé" volt, de ez még megerősítésre szorul.
Háromnegyed óra száguldás után lerobbant a vadi új Merci busz. A sofőrök és a kocsikísérő is derékig eltűnt a motorházban. Nem tudom mi lehetett a baj, de gyorsan megoldották. Keleten mindent meg tudnak javítani egy darab villáskulccsal és egy kalapáccsal.
A javítás után nem sokat pihentünk. Egyszer még azért megálltunk vacsorázni. Egy fiatal srác megvendégelt minket. Csak nem bírják a törökök vendégszeretet nélkül.

2004. szeptember 25. szombat

Egész éjjel robogtunk, nagyjából dél felé. A kisebb alvások szüneteiben begyűjtött információk alapján úgy gondolom, hogy Erzurum, Bingöl és Elazig érintésével jutottunk végül is Diyarbakirba. Ez elég cikk-cakkos, de a busz arra megy, amerre az út, meg az utasok. Gondolom nem az az általános, hogy végállomástól végállomásig száguld mindenki, bár Törökországban nekem mindig az az érzésem, hogy az egész ország úton van, és mindenkinek az ország átellenes sarkában van dolga.

Hajnalban értünk a városszéli buszállomásra. Határozott léptekkel próbáltuk lerázni a taxisokat, akik természetesen itt is állították, hogy sehogy nem lehet bejutni a városba, csak taxival, meg különben is 3,4 fényév ide, gyalog aztán végképp ki van zárva.

A kijáratnál belebotlottunk két lányba, akik szintén szerettek volna a központba jutni, és szintén meg voltak győződve, hogy megoldható a taxik mellőzésével. Így aztán négyen indultunk arra, amerre a történelmi városközpontot sejtettük. Közben az egyikük megérdeklődte az útirányt is, minthogy bírta a török nyelvet alap szinten, ami nem túl gyakori a japánok között. A másik lány koreai volt, és mindketten éppen Vanból érkeztek meg.

Mindannyiunk közös célja egy olcsó szálloda lett volna, de nem nagyon tudtuk merre is kellene mennünk. Nem volt túl nagy tömeg az utcákon, hiszen csak nem régen kelt fel a nap, de ettől sem lett világosabb, hogy merre is kellene mennünk. Mi mentünk az ősöktől örökölt vadkacsagénjeink diktálta irányba, míg újdonsült távol-keleti ismerőseink kishitűségükben próbáltak tanácsot kérni. Végül csak találtak valakit, aki tudja, hogy hol is a Gap hotel, sőt hajlandó elvinni minket kocsival, mert úgyis ráér ilyesmire.

Míg bement egy szigorúan őrzött lakótelep udvarára a kocsiért, mi kint vártunk a sorompónál. Elég volt letenni a hátizsákot, a katona, vagy mi a szösz, aki a sorompónál strázsált, már hajtott volna el, hogy itt aztán egy pillanatra sem fogunk megállni. Hiába, ez itt Kurdisztán.

Térképen persze felesleges keresni, a törökök meg is mondták, hogy ilyen ország nincs. Szerencsére nem nekem, és nem élőben, mert még a neten keresztül is hallottam a csikorgó fogakat, és a tokjából előpendülő bajonettet, a mi a helyzet Kurdisztánban kérdésre válaszul.

Ezzel a sorompóval szemben az utca túloldalán valami laktanyaszerű komplexum állt, szintén fegyveres őrökkel, és a kerítés mentén homokzsákokból előre megépített fedezékekkel.
Mielőtt még elzavartak volna, a sorompó túloldalán megjelent az autó, és lenyugtatta a túlbuzgó katonát. Gondolom emberünk valami fontos egyén lehetett, mert a kocsi se volt rossz, és angolul is jól beszélt.

Rövidesen megérkeztünk a fekete gránit városfalhoz, ahonnan megszűntek a széles sugárutak. Innen nem messze egy kis sikátor mellett rakott ki az alkalmi sofőrünk. A Gap hotel nevéhez illően a sikátor végében volt. Egészen pontosan csak a nevének fele volt az amelyik utalt a valóságra, és ez nem a hotel volt.

Felvertük a portást, de nem sikerült megegyezni a mocskos lebuj árában, így továbbálltunk, hátha lesz jobb. Keresgélés közben egy férfi ajánlotta fel segítségét, mondván, hogy van itt rengeteg olcsó szállás, mindjárt el is visz a legközelebbibe, ami csak 5 MTl. Tényleg csak pár lépésnyire volt. Feldörömbölte a tulajt, aki kelletlenül megmutatta a szobát. ő már akkor sejtette, hogy nem lesz üzlet. Hát, hogy is mondjam? 5 milláért ez méregdrága volt. Nem a magas igényeimről és a finnyásságomról vagyok híres, de inkább a Kőbánya-Kispesti állomáson aludtam volna, mint ott, és a Köki árfekvésben is jobb. Szóval a következő szállodaszerűség felé mentünk, ami a szerény Star Pension nevet viselte. Gondolom nevét a csillag alakban fejlődő penészfoltokról kapta. Ugyanannyit kértek érte, mint a Gapért, de akkor már inkább az. A lányok maradtak, mi mentünk vissza, félretéve a büszkeséget, hogy egyszer már elutasítottuk, mert az üzletben ilyesmi nem lehet akadály.

A szobánk ajtaja vagy fél méterrel volt alacsonyabb nálam. Bekúsztunk és eldőltünk az ágyon. A buszon alvás nem teljesen egyenértékű a hagyományos ágyban alvással, így eléggé fáradtak voltunk.

Ébredés után kávé után indultunk. Az óvárost hosszában kettészelő széles úton indultunk el. Van még egy széles út, az meg nem meglepő módon keresztbe vágja ketté az egészet.

Teljesen más világba csöppentünk, mint az eddigi Törökország. Mindenhol érezhető volt a szegénység, és még inkább a kilátástalanság. Minden sokkal lerobbantabb volt, mindenki sokkal ágról szakadtabb.

Betértünk egy régi karavánszerájba, ahol teaház működött. Na, nem olyan puccos valami, amilyet Safranboluban láttunk, hanem csak amolyan kis koszos, a helyieknek. Az udvarban volt még egy szőnyegüzlet, meg egy ócskás. Az emelet elég lerobbant állapotban volt, mármint az alsó szinthez képest is. Aztán érkezett két turista, helyi vezetővel, de csak az épületet nézték meg. A vezetőjük meg megjegyezte, hogy ugye mi csak tévedésből teázunk itt?

Miután némi életerőt merítettünk, elindultunk a városfalhoz. Elég méretes építmény, állítólag a második leghosszabb fal a kínai után. Ezzel kapcsolatban kétségeim vannak, de mindegy, szép nagy fal ez is. Bazaltból épült nagy fekete dög a város körül. Kicsit rosszabb állapotban van, mint gondoltam, de ez igazából csak akkor érzékelhető, ha felmászik rá az ember.

Sok mindent lehet hallani erről a városról. Az emberek egy része állítja, hogy garantáltan megölnek és kirabolnak, stb., a másik része meg azzal jön, hogy volt ott, és nem rabolták ki, sőt még csak meg sem ölték. Az útikönyv szerint is veszélyes lehet a várfalon kószálni, főleg este. A fenti vita eldöntése nem volt célunk, mikor felmásztunk a lépcsőn a falra. Korlát természetesen nincs, mert a középkorban nem voltak még munkavédelmi előírások. Itt meg még most sincsenek. Szóval felértünk. Nyomunkban néhány moni-moni gyerekkel. A kilátás nem volt valami felemelő. Kifelé a modern város, befelé a régi. Mindkettő elég nyomorult, a különbség talán annyi, hogy a falon kívül téglából, a falon belül bazaltból építkeztek. A bazaltkockákat nem tudom hányszor használják újra roppant környezetbarát módon, de a legtöbb ház nem tűnt túl idősnek. Persze lehet, hogy tévedek, és mindig csak toldozzák, foldozzák, attól ilyen a város.

A fal tetején nem egy élvezet a séta, mert elég egyenetlen a teteje, ráadásul nem elég széles ahhoz, hogy az ember ne lássa, hogy a moni-moni gyerekek nagy többsége jó tíz méterrel lejjebb követ minket. Szóval ott motoszkál az emberben, hogy egy rossz lépés, és a kiskölykök mint a keselyűk önkiszolgálhatják magukat moni-monival.
A moni-moni gyerek igen elterjedt errefelé. Nem tudom mi lehet a hivatalos neve, de mi csak így hívtuk őket. Az a jellemzőjük, hogy a hat-tíz éves korosztályba tartoznak, roppant koszosak, és angoltudásuk a moni-moni ismételgetésére korlátozott. Tudják egyébként, hogy a kiejtésük elég gyengécske, ezért a mocskos kezecskéiket nyújtogatják, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a moni-moni nem kurd üdvözlőszöveg. Talán nem kell kiemelnem, hogy baromi idegesítők. Az is elképzelhető, hogy ez valamiféle sport arrafelé, mert minden fiúgyerek részt vesz benne, a család anyagi helyzetére való tekintet nélkül, feltéve, hogy a szülők nem látják. Szóval mindig követett minket egy minimum tízfős slepp. Ez persze leírva, meg tapasztalat nélkül elképzelve baromi aranyosnak tűnhet. De nem olyat kell elképzelni, mint mikor Dian Fossey megérkezik Afrikába, és akkor az aranyos kis gyerekek köré gyűlnek, és mindnek segíteni akar. Nem, kb. öt percen belül a dalai láma is legszívesebben lángszóróval menne nekik, de minden további nélkül el tudom képzelni, ahogy a pápa közéjük hasít a pásztorbotjával. A rendőrök néha leszerelték rólunk a folyamatosan cserélődő, ezáltal folyamatosan ugyanolyan lelkes bandát, de ez csak annyit eredményezett, hogy akár tíz méterre is lemaradtak. Ugyanezt megtették a városukért felelősséget érző járókelők is. A kölkökön jól látható a helyi nevelési rendszer is. Egy hirtelen kézemelésre úgy rebbentek szét, hogy öröm volt nézni. Igazán akkor lett csend egy pillanatra, mikor meglátták Gabi fogszabályzóját.

Szóval a városfal mentén tartottunk visszafelé a főutca felé. Gabi ezt a fal mentén dolgot próbálta a lehető legszorosabban értelmezni, mivel ott volt néhány centi árnyék, de a fűben nem volt érdemes sétálgatni, mert locsolás címen elárasztották vízzel, a fal mellett meg egyébként is erős ammóniaszag tanúskodott arról, hogy errefelé se a nyílt placcon pössentenek az emberek.

A főutcán északnak tartva egy mellékutcában megláttuk a Kasim Padişah mecsetet. Csak azért ismertük fel, mert olvastunk róla. Persze nem nehéz megismerni, mert a minaretje magában áll az út mellett, négy kőoszlopon. Marha hülyén néz ki, a hokedlire állított vékonyka minaret.

Ahogy ott nézelődtünk, megszólított egy férfi, hogy nála van a Keldani templom kulcsa, és szívesen meg is mutatja. Több jelentéktelen vasajtón keresztüljutva a templomban találtuk magunkat. A téglalap alakú termet csak néhány oszlop osztotta részekre. Pár sor pad, és vele szemben az oltár, vagy inkább oltárok, mert a nálunk megszokottal ellentétben ezek a téglalap hosszanti oldalán helyezkedtek el, és a padok is ennek megfelelően álltak. A berendezés nagyjából kimerült a két hatalmas gyertyatartóban. Az egyik oltáron volt egy szobor, amely a keresztről levett, kifektetett Jézust ábrázolta, de ezt is inkább felállították, hogy jobban látszódjon. Ezen kívül ami fényeset, csillogót találtak, azt mind felaggatták a képekre, falakra. Volt még néhány bibliai jeleneteket ábrázoló hímzés, eladásra. Stílusuk leginkább neoprimitív-naív-amatőr. Természetesen kísérőnk felajánlotta, hogy vehetünk egyet, de lemondtunk e kiváltságról. Mivel többször is elpanaszolta a gyülekezet anyagi helyzetét, hát dobtunk a perselybe. Mikor aztán indultunk volna, mondta, hogy az a gyülekezeté, de mi lesz vele. Itt faragtunk rá, mert az aprót a perselybe szórtuk, már csak 20 millás bankó maradt, hát kénytelen kelletlen azt adtuk neki. Azt hiszem ez volt számára az év biznisze.

Visszatértünk a főutcához, és elmentünk az Ulu dzsámiig. Az udvarán nagy élet folyt. Sokan üldögéltek a fal mellett, és beszélgettek. Én meg suttyomban vadászni indultam a helyi arcokra, fényképezővel, aztán én is leültem Gabi mellé a fal tövébe.

Nem sokat üldögéltünk, mert megszólított egy fiatal srác, Muzafer. Vele beszélgettünk mindenféle fontos dologról, mint például a vallásról. Közben többen ültek körülöttünk, és feszülten figyelték a beszélgetést, amiből egy szót nem értettek. Barátjával kifejtették, hogy az iszlám az egyetlen igaz vallás, mindenki, aki más vallást követ olyan, mint az eltévelyedett gyermek. Én is kifejtettem, hogy nézeteim szerint meg az mind olyan aki akármilyen vallást követ. Elég jól viselték, hogy nem hiszek istenben, de még az UFOkban sem. Na, nem arra számítottam, hogy azonnal agyonütnek, mert ez biztos, hogy távol áll minden keleti embertől, csak tapasztalatból tudom, hogy nem képesek sokan felfogni, hogy mi az, hogy nem hiszek istenben. Aki mélyen vallásos környezetben nőt fel, annak ez olyan lehet, mintha azt mondanám, hogy nem hiszek a gravitációban, ezért tudok repülni.

Szóval belátták, hogy nem fogunk megtérni. Következő kérdésükre már óvatosabb választ adtunk. Ismeritek Abdullah Öcalant? Oh, hát együtt rúgtuk a bőrt a grundon.
Az igazat megvallva annyit tudok róla, hogy kurd vezér, és bebörtönözték terrorizmus vádjával. Ennek a hatalmas tudásnak csak az első felét tettem közkincsé. Nem hiszem, hogy pozitívan álltak volna hozzá, ha a terrorizmussal hozom összefüggésbe. Nagyjából úgy beszéltek róla, mint a megváltóról, és valószínűleg így is gondolták. Nem csodálkozok ezen. Megkérdeztem, hogy hány török lakik a városban. Mondták, hogy a rendőrök.
Törökországban nem csak a mifelénk ismert rendőrség van, hanem jandarma is, ami félúton van a rendőrség és a hadsereg között. Ők azok, akik ellenőrző pontokat építenek az utak mentén, végigtúrják az utasok cuccát, és akik géppisztollyal a hátukon, barettal a fejükön baromi szigorúan és méltóságteljesen mászkálnak a halandók között. Valójában, ha megszólítja őket egy külföldi, akkor kiderül, hogy ők is csak fiatal srácok, akik szívesen dumálnak bárkivel, pláne, ha külföldi, és segítenek bármiben, vagy meghívnak egy kólára. Persze momentán rosszfiú szerepet játszanak, de ezt is meg kell csinálni valakinek.
A világ dolgainak megvitatása közben invitált, hogy nézzük meg a kurd kulturális központot. Elmentünk vele, mert nem valószínű, hogy ilyen helyekre eljutnánk egyedül.
A dszámitól nem messze, egy régi házban rendezték be, és élet is volt benne, nem úgy mint nálunk a "kuttúrba". Ezek a házak úgy épültek, hogy kifelé szinte semmi nem látszik belőlük. Az épület egy belső udvart vesz körbe, hova az utcáról lép be az ember. Itt most asztalok álltak, gyerekek írták a házi feladatukat, potenciális új Öcalanok vitatták meg az újságban olvasott híreket. A hátsó rész földszintjén volt a nagyterem, ahol táncház szokott lenni, az emeleten zeneiskola kapott helyet. Ide is benéztünk. Az óra nem kezdődött még el, de már bent ült a három-négy gyerek, a tanárra várva. Egyikük énekelt nekünk valamit.

Olyan volt, mintha valami delegáció lennénk, aki majd szétviszi a kurdok jóhírét. Egyébként ez így is van, mert én már régóta bizonygatom, hogy a kurdok nem született terroristák, sőt nagyon is barátságos, és kedves népség. Erre most sem cáfoltak rá. A gyerekek meg a háttérben vigyorogtak, nagy lantjaikat ölelgetve.

Villámlátogatást tettünk még a könyvtárban is, ahol kurd nyelven lehetett olvasni meglepően sok mindent.

Muzafer innen a Meryem Ana templomba szeretett volna elvinni minket, de közbejött egy esküvő, ahova természetesen nekünk is el kellett menni. Ezt egy cseppet se bántuk. Kis utcákon és sikátorokon kanyarogtunk, aztán kilyukadtunk egy udvaron, ahol már javában folyt a tánc. Nem tudom, hogy mióta, mert errefelé három napos a banzáj. Az ifjú pár ott se volt. Az udvar egyik felén a nők, másik felén a férfiak csoportosulta, és a két felet összekötötte néhány millió gyerek. Ugyanaz a moni-moni fajta volt, de itt nem voltak annyira rámenősek, mert mindig volt egy rokon kartávolságon belül, aki tenyérrel magyarázta volna el az illemet.
Leültünk mi is az árnyékban. A zenekar nyomta a zenét, egymás szavát nem hallottuk. Nagyon örültem, mikor Muzafer mondta, hogy nyugodtan fényképezhetek, nem gond, csak ne koslassak egy lány után. Na, szép! Azt hiszem nem csak a násznéptől kapnék, hanem Gabitól is. Sokat nem kellett bíztatni, fogyott a film. Túl sokáig nem maradtunk, amúgy se változott sokat a kép.
Újabb sikátor labirintus, és néhány jellegtelen vasajtó után ott álltunk a Meryem Ana templom előtt. Ez is, mint minden épület, bazaltból épült. Nem volt rajta semmi feltűnő, igazából európai szemmel nem is nézett ki templomnak. Koráról is csak a modern vasajtó mögött zárva lévő ős-öreg tölgyfa kapuk árulkodtak. Várnunk kellett, amíg jött valaki a kulccsal. Az udvar, ahol álltunk, részben a templom előtere volt, részben valakinek a veteményese. A ház mellett gyapjú száradt, és a templom melletti ajtón keresztül egy újabb udvarba láttunk be. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az utcák már-már nyomasztóak, keskenyek, kétoldalt folyamatosan a magas falak szegélyezik, ha az ember belép valamelyik jellegtelen vasajtón, azonnal egy kis paradicsomban találja magát.
Rövidesen megjött a kulcsos ember, és beengedett minket. Ez a templom nem olyan volt, mint az előző. Itt érezhető volt valami az őskereszténységből, vagy a bizánci korból. Sajnos fényképezni nem lehetett, pedig itt lett volna mit.
A következő hely, ahova barátunk el akart vinni, az az örmény templom volt, pontosabban annak romjai. Újabb kanyargós út után érkeztünk meg egy hasonlóan eldugott helyre.
A templom az eddigiek közül a legnagyobb volt, sajnos csak a falai álltak, mivel az örmények, akik építették és használták, már nincsenek sokan.
Nem szépen lassan fogytak el, vagy vándoroltak más vidékre, hanem 1915-ben lemészárolták szinte mindegyiküket. Viszonylag kevesen hallottak erről, pedig ami Ruandában, vagy Auschwitzban folyt, az Disney mese ehhez képest.
A templom elrendezése hasonló, mint az előző kettőé, azaz sima téglalap, melyek a hosszanti oldalán fülkékben vannak, ebben az esetben csak voltak az oltárok. A tetőt egykor tartó boltívek is keresztben futnak. Kicsit olyan, mintha egy magyar templomot keresztben rendeztek volna be. Így romjaiban is gyönyörű volt, főleg a ferdén beeső napsugarakban, ahogy a több sor boltív egymás mellé vetette az árnyékát.

Mellette egy kisebb helyiségben volt a ma is üzemelő templom. Fogason lógtak a rongyos ministráns ruhák, minden lerongyolódott és kopott volt, és minden tele volt a tömjén szagával. Nem sokáig maradtunk benn, az ördögnek se tesz jót a sok tömjén.
Ekkorra már marha éhesek voltunk. Muzafer javaslatára betértünk egy kifőzdébe, vagy inkább pizzériába, ugyanis itt is a török pizzaszerű pidét sütötték, csak kurd specialitásként, lahmacun néven. Gondolom Muzafer nem venné jó néven, se a pizzát, se pidét, de ez az igazság. A csónak alakú pizzákat felszeletelték, és kaptunk mellé salátát is. Természetesen meghívtuk Muzafert, ha már egész nap velünk talpalt.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán elváltunk. Mi mentünk a szállodánkba, ő meg a dolga után. Bár nem tudom mi a dolga egy munkanélküli diplomás kurdnak. Nem úgy nézett ki, hogy nagy esélyei lennének, pedig jól beszélt angolul, ami azért nem túl gyakori arrafelé.

2004. szeptember 26. vasárnap

A napi programunk "csak" annyi volt, hogy el kell jutni a Nemrut hegyhez. Reggel nem kapkodtunk túlzottan. Összepakoltunk, és elindultunk a városfal nyugati oldalán lévő Urfa kapuhoz, itt volt ugyanis egy másik buszállomás, ahonnan a Nemrut felé indultak buszok. Persze nem egyenesen oda, ahova mi menni szerettünk volna, de legalább az irány jó volt.

Hátizsákjainkkal végiggyalogoltunk a főutcán a város közepéig, majd a másik nagyobb úton nyugat felé fordultunk. Egy helyi biztos nem ment volna így körbe, de ki van zárva, hogy a sikátorok káoszában keresgéljük a helyes utat. Szerintem még ma is ott mászkálnánk.

Nem tartott túl sokáig elérni a városfalat. A kapu igazán hatalmas. Igazából nem is egy kapu, hanem rögtön kettő, egymás mellett. A kor igényeihez alkalmazkodva az egyiken befelé jönnek az autók, a másikon kifelé mennek. A gyalogosok meg oldják meg! A kapun kívül piac volt, de még nem volt túl nagy élet. Keresni kezdtük a buszállomást, aminek elvileg ott kellett volna lennie, ahol a piac állt. Aztán kis keringőzés után rájöttünk, hogy majdnem ott is van, csak egy belső udvaron állnak a dolmuşok, azért nem tűnt fel. A pályaudvar igazi keleti volt. Árusok, nyüzsgés, zsivaj, nagy halmokban az utasok motyói, és szerteszét a placcon a kisbuszok, meg az utasok, akik nyomakodnak befelé.

Mi először egy kávét szerettünk volna bevenni, de nem jött össze. Mindenhol csak tea volt. Ez egyik leglepukkantabb helyen kötöttünk ki végül. A berendezés gyakorlatilag nem létezett, és amúgy is olyan volta az egész hely, mintha egy rozzant garázs lett volna eredetileg. Mindegy. Az emberek kedvesek voltak, és a tulaj se fogadott el a végén pénzt. A vendégei voltunk.

Ideje volt valami busz után nézni. Nem tartott sokáig a dolog, pár percen belül indult is egy, mi is felszálltunk, és már mentünk is Siverekbe. Itt várnunk kellett egy keveset. Siverek nem egy nagyváros, ezt a buszpályaudvara is mutatta, ami nem volt más, mint egy olajjal átáztatott udvar, ahol volt egy összeeszkábált pad, valószínűleg a sofőrök és nem az utasok kényelme kedvéért. Amíg várakoztunk, elmentem, hogy vegyek valami ennivalószerűséget. A közelben csak egy bácsikát találtam a mobil standjával, tőle vettem kekszet. a kaç lira, vagyis hány líra kérdésre hármat mutatott. 300 ETl kicsit kevésnek tűnt, 3 MTl meg egy kicsit soknak. Adtam három milliót, és a bácsi fogakban nem bővelkedő száját széles mosolyra húzta. Aha, akkor 300 ezret értett alatta. Akkor ezzel le is tudtam a napi jócselekedetet. Szépen összejöttek az utasok, mindenki bezsúfolódott a kisbuszba, és irány Narince. Út közben át kellett kelnünk az Eufráteszen, ami errefelé tavat alkotott, mivel a törökök felduzzasztották.

Folyamatban van valami nagy projekt is, hogy több helyen visszaduzzasztják az Eufráteszt, meg talán a Tigrist is, és a vízzel öntözni fogják egész délkelet-törökországot, amivel rengeteg munkahelyet teremtenek, és fellendítik az országrész gazdaságát. Ez szép gondolat, de Szíria és Irak is egy kicsit be van pöccenve, mivel az ő sivatagaikat ez a két folyó élteti, és teszi ezt már évezredek óta, ahogy történelemórán is elmagyarázták az öntözéses gazdálkodás kapcsán. Szóval, ha a törökök fönt elzárják a vizet, akkor lent bukta van.
Lényeg az, hogy komppal kellett menni egy darabon. Meglepő számú autót és buszt ügyeskedtek be a rozoga kompra. Az utasok meg a hátsó részen tolongtak. Volt itt mindenféle ember, feltűntek a fekete csadoros nők is, akiket csak ninjáknak szoktunk hívni.

A túlparton már nagy volt a behajózásra váró tömeg. Úgy tűnt, hogy csak egy komp mászkál oda-vissza. Innen már nem volt túl messze az elágazás, ahol ki kellett szállnunk. Szerencsére tábla mutatta, hogy Nemrut jobbra, így tudtuk, hogy hol kell integetni a sofőrnek, hogy mi itt akarunk kiszállni. Meg aztán nincs is nagyon más célpont, amiért turista jönne erre az isten háta mögötti helyre.

Elindultunk az úton felfelé a faluba. Nagyon meleg volt, mi meg a teljes harci felszereléssel kaptattunk felfelé. A falu boltjában vettünk kaját és továbbindultunk, azzal a szándékkal, hogy ami jön azt lestoppoljuk, mert kicsi volt arra az esély, hogy gyalog megtegyük a hátra levő huszonegynéhány kilométert, pláne, hogy a hegy teteje, ahova igyekeztünk 2150 méter magas. Rövidesen felvett egy dolmuş és elvitt Karadutig. Errefelé nagyon gyér a forgalom, tömegközlekedés meg gyakorlatilag nincs, csak annyi, amennyi a gyerekeket hozza-viszi az iskolába. Szóval megint gyalogolni kellett. Lévén vasárnap, a gyerekek nem voltak éppen iskolában, így tanulás helyett minket követtek, és óbégattak. A helyükben én is így tettem volna, mivel elég nagy baromságnak tűnhet a tűző napon felfelé kapaszkodni a hegyi úton, hatalmas hátizsákkal. A nyakamban lógott még a fotós cucc is, amit nem mertem a hátizsák tetejére felpakolni, mert nehezen viselné, ha így egyben be kéne dobni egy csomagtartóba, vagy felhajítani egy platóra. Ez is csak túlzott optimizmusomat tükrözi, hogy majd stoppolunk a nulla forgalomban. Szóval lépni alig tudtam. Öt percenként meg kellett állni inni, mert azt hittem eldurran a fejem. A legyek is így hitték, mert ott repkedtek a fejem körül.

Két autó jött összesen. Mindkettő megállt, és megígérte, hogy visszajön értünk. Egymástól persze függetlenül. Mi azért becsülettel másztunk tovább. Leginkább azért, hogy elérjünk valami árnyékot az út szélén, és ott üljünk le. Így is lett, rövidesen meg is érkezett az egyik ígérettevő, és elvitt egy étteremig, ahol összetalálkoztunk a másik ígérgető csapattal.

Ittunk egy üdítőt, és közben beszélgettünk. Amerikaiak voltak, egy férfi és egy nő, meg a tolmácsuk. Valami utazási irodájuk van, és éppen felderítő úton voltak, hogy utat szervezzenek ide a nagyseggű turistáknak. Ezt szívesen megbocsátottuk nekik, mert megígérték, hogy elvisznek a hegy tetejéig. Be is szuszakoltuk a hátizsákokat a cuccaik mellé, és elindultunk. Egy kis megállás azért még volt, mert bejelentkeztek a szállodájukba, meg ki is pakolták az autót. A mi gönceink maradtak, mert nem akartunk visszajönni ide éjszakára. Több okból is. Nem lett volna mivel, másrészt a fene fog 60-70 dollárt kicsengetni, egy szobáért.

Errefelé már nem volt egyetlen falu sem, úgyhogy a forgalom az aztán tényleg csak annyit, amennyi a turistákat viszi. Igazából szervezett úttal jön ide mindenki, pont azért, mert ilyen macerás az utazás. Sokan befizetnek egy helyi társaságnál, aztán akkor van busz, kaja, szállás, unalom. Ezek az utak meg úgy vannak szervezve, hogy estére érjenek fel, naplementét nézni.

Az utolsó ház a sorompó melletti őrház volt, ahol a nemzeti park belépőjegyét kellett kifizetni. Innentől csak a macskaköves út tekergett felfelé meredeken. Emberünk, aki Amerikában tanult vezetni, keményen megkínozta a terepjárót, amivel mentünk. Automataváltóhoz szokott, ezért csak ritkán jutott eszébe, hogy sebességet kellene váltani, hiába üvöltött neki a motor.

Ahol az útnak vége van, egy kis szabad területen le lehet parkolni, és van egy büfé is. Szerencsére itt lehet aludni is, együtt az itt dolgozókkal. A monopol helyzetet ellensúlyozza a komfort hiánya, így egész olcsó a hely. Bepakoltuk a cuccokat, és elindultunk a hegy teteje felé.

Igazából ez nem csak egy hegy. Erről Antiochus király gondoskodott, aki a rövid ideig virágzó Arsamenia királyság jólétét kihasználva elrendelte, hogy itt építsék meg sírját, ami egyben templom is. A terv egyszerű és nagyszerű volt, először is legyalulták a hegy tetejét, majd egy 50 méter magas zúzottkő kúpot emeletek a helyre, magyarán visszaépítették. Az egésznek az volt az értelme, hogy elhelyezték benne a király sírját. Legalábbis így gondolják, mert feltárni nem tártak fel semmit eddig. A mesterséges hegytető keleti és nyugati oldalán egy-egy platót alakítottak ki, hatalmas istenszobrokkal, így működött templomként is a hely. Így ott üldögélt Fortuna-Tyche, Hermész-Helios, és Apolló-Mithra, meg persze Zeusz-Ahura Mazda, ja és persze a király maga. Egyébként ezek az istenek perzsa és görög istenek keverékei. Túl sokat nem számít, mert egymással teljesen kompatibilisek voltak, már a maguk korában is. Ott ülnek a síremlék mindkét oldalán, így figyelik a napkeltét és a napnyugtát is.

Mi először a keleti oldalra másztunk fel, ahol a szobrok teste egész jó állapotban megmaradt, a fejük persze lepotyogott az elmúlt évezredek földrengéseiben. A szobrok ugyanis nem egy darab kőből készültek, ahhoz túl nagyok. Mármint megoldható lenne, de nincs ember, aki felcipelte volna őket a hegyre. Azt hiszem, az egész, még így a mai eszközökkel is elég nagy teljesítmény lenne, nemhogy akkor, időszámításunk kezdete előtt egy kicsivel.

A szobrokkal szemben egy mesterséges plató áll, itt üldögéltünk, és megettük a lejárt szavatosságú sajtot, amit még a faluban vettünk. Közben felértek az amcsik is, ők csináltak rólunk egy fényképet, hogy legyen igazi turista fényképünk, ahogy egymás mellett állva mosolygunk, a háttérben meg a kilátás.

Nem volt még túl késő, de úgy gondoltuk, hogy nem megyünk le, majd újra fel, naplementét nézni, helyette megkerültük a mesterséges hegytetőt, és letanyáztunk a nyugati oldalon. Itt a szobrok rosszabb állapotban voltak, de a szerteszét heverő szoborfejekből nagyobb volt a választék. Talán azért is tetszett jobban, mert nem voltak sorba rakva, csak úgy össze-vissza, de mindegyik nyugat felé nézett, ahogy eredetileg is. Ahogy ereszkedett a nap, egyre jobban kiemelte a formákat a súrló fény. A szobrok felszínét millió repedés szőtte át, amit kiemelt a fény. Gabi meg is jegyezte, hogy mindet be kéne kenni vastagon hidratáló krémmel.

Ahogy üldögéltünk, és vártuk hogy araszoljon lefelé a nap, láttuk a parkolót, és az érkező dolmuşokat. Csak jöttek a csoportok, és másztak felfelé. Kezdetben csak néhányan voltunk, de napnyugta előtt már több száz ember tolongott a keskeny helyen. Puccos amerikai csoport, steril felszerelésű japánok, milliónyi digitális fényképezővel, és minden egyéb náció, de voltak helyiek is. Egész eddig alig láttunk turistát, nem gondoltam volna, hogy sikerül ide az isten háta mögé ennyit összegyűjteni. Mi diszkréten félrevonultunk egy szikla tetejére, ahol nem tolongott a jónép. Végignéztük a naplementét, ami azért nem volt akkora nagy dolog, ellenben a szobrok arcán játszó fényekkel, és lefelé indultunk a tömeggel. A büfé most bonyolította napi forgalmának 99%-át. Egy asztalnál letelepedtünk, beszélgettünk két turistával, de rövidesen ők is mentek, mert indult a buszuk. Eddigre már teljesen sötét volt, és dermesztő hideg. Hiába, itt még nyáron is hűvös van éjjel. Egy fél óra múlva már csak a szerpentinen lefelé tekergő autók lámpáit lehetett látni. Mi is visszavonultunk a szobába, és lefeküdtünk, hiszen másnap a napkeltét is meg akartuk nézni.

Aludni nem nagyon tudtunk, mert mindig jöttek mentek az emberek, ugyanis az itt dolgozók osztották meg velünk szobájukat, és poloskáikat, ami alatt jelen esetben nem lehallgató készülékeket értek. Végül csak elnyugodott mindenki, és alhattunk egy kicsit, a poloskák meg jóllakhattak egzotikus vérünkkel.

következő oldal

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

Vendégkönyv - Szívesen olvasgatok tetszés vagy akár nem tetszés nyilvánításokat! :))

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Törökország 2005 - Ahmet

Ahmet

Törökország 2004

2. rész