Reggel Monoron ébredtünk, a szüleimnél, ráadásul jó korán, mert a gép fél hétkor indult. Apa kocsival bevitt a reptérre, így mégiscsak egyszerűbb volt. A hallban szépen becsomagol-tuk a hátizsákokat az általam varrt atombiztos kék tokokba, így kicsit nagyobb a kihívás a tolvajoknak. Becsekkoltunk. Annyira precízek és parásak voltunk, hogy még vámpapírokat is töltöttünk ki a fényképezőre. Azért kellemes érzés, hogy akkora géppel furikázok, hogy nem röhögnek ki ilyen papírral. Lufthansával repültünk Frankfurtba. Ez egy HUB. A mai napig nem sikerült megfejteni, hogy minek a rövidítése, de nagyon tudományos. A lényeg az, hogy kurva nagy reptér és mindenki itt száll át, aki nem Londonban mondjuk. Volt még két óra a casablancai gépig. Végignéztük az összes duty free bótot, hogy teljen az idő. Egyébként ezek szerintem csak ilyen célból létesülnek, mert én még olyat nem láttam, hogy valaki Tobleronén amit csak ilyen helyen lehet kapni és pián kívül vett volna valamit. Megkerestük, hogy melyik a legdrágább óra (13.600 ), és megállapítottuk, hogy ronda. Lejátszottunk egy-két menet igen kemény barkohbát, és akkor eljött a várva várt pillanat. Elindulhattunk Marokkó-ba. Ezt nem először próbáltuk, de most egész jók voltak az esélyek a korábbi stoppos próbálkozáshoz képest.
Ekkor három nyelven bemondták, hogy a gép lerohadt, egy másikat kell beállítani helyette, köszönik türelmünket, és különben is a mi biztonságunk érdekében. Teljesen igazuk van, de háromnegyed óra volt mire átraktak mindent, és végre elindulhattunk. Előttünk, mögöttünk üvöltő gyerekek. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez végig így lesz. Mármint, hogy egy hónapig. Felszálltunk, megetettek, ez utóbbit egy feltűnően jókedvű, pörgős sztyuvi tette. Már erő-sen néztem az órámat, hogy jó itt fenn, de nem kellene esetleg leszállni, mikor rájöttem, hogy kéne még az órámon egyet visszatekerni. Így hát volt időnk az útikönyvet tanulmányozni. Gabi javasolta, hogy a reptérről egyenesen Rabatba menjünk, hagyjuk a végére Casablancát, úgysincs ott túl sok látnivaló, meg a vasútállomás is kint van a francban.
Leszállás után megvolt a szokásos procedúra. Vártuk a csomagokat. Vártuk, csak vártuk, már mind a ketten idegesek voltunk, mert ilyenkor annak kell lenni, de csak nem jöttek. Ami-kor már jó sokan megkapták a szánalmas kis Samsonite bőröndjüket, akkor a mi krumplis-zsákjaink is megérkeztek végre. Persze nem egyszerre, hogy legyen idő átgondolni, hogy ha az egyik eljön, azért még a másik elveszhet-e. Mindegy megjött a másik is, az utunkat máris félig sikeresre könyvelhetjük.
Az előcsarnokban semmi mister, mister taxi. Talán nem is jó országban vagyunk? Váltottunk némi pénzt, dirhemet adtak, tehát a hely jó volt. A vasútállomás közvetlenül a reptér mellett, vagy inkább alatt van. A vonat azonnal indult Rabatba. Nagyszerű, minden flottul megy. A jegyet a vonaton kellett megvenni, annyira rögtön indult. Ez némi pluszpénzbe került, de mindegy. Rögtön be is szartunk, hogy nem lesz elég a pénzünk. A kalauz magyarázta, hogy át kell szállni, de hogy hol az annyira nem jött át. Végül csak találtunk egy embert, aki beszélt angolul, ráadásul arrafelé ment, mint mi. Átszállásnál fél cigin belül jött a csatlakozás. Emberünk csak Mohammediáig jött velünk, mi meg tovább Rabatba. A vonat a város közepén tett le. Pontosabban ott szálltunk le róla. Azt hittem, a térkép alapján, hogy nem lehet tovább menni, pedig csak egy alagút van a város alatt. Az LP alapján célirányosan megindultunk az olcsó szállodák irányába. Nagy keresgélésünk közepette megtalált minket egy önkéntes guide, helyi néven faux guide. Ez tulajdonképpen egy olyan embert jelöl, akinek nincs kép-zettsége és engedélye arra, hogy turistákat vezessen, mégis megteszi. Mostanában ezeket elég szívesen lesittelik, de nem annyira foglalkoznak vele. Szóval ő vitt el minket egy nem annyira olcsó szálláshoz. Mondtuk, hogy drága, így egy másikba, ami még drágább volt. Vissza az elsőbe. 80 Dh a szoba, meg 5, hogy idevezetett. Később persze kiderült, hogy már nem számít olyan drágának az a 80. Kicsengettük ezt is meg a sarcit is, aztán lefuttattunk egy rehabilitáci-ós programot. Elindultunk a városba. Felmásztunk a Kasbah-ba, aztán a soukon keresztül vissza. Korán feküdtünk le, mert eléggé kifáradtunk. Aztán rövidesen keltünk is fel az istente-len trombitálásra. Kiderült, hogy a szomszédban éppen lakodalom van, és most érkezik meg a teljes brancs. Az ablakból megvillogtattam őket vakuval, cserébe egész éjjel zenéltek nekünk.

2003. 07. 27. Vasárnap

Reggel egy légy ébresztett. Láttam, hogy Gabi pislog, ezért megkérdeztem, hogy tud-e még aludni. Erre azt állította, hogy én ébresztettem fel. Kicsit még punnyadt, aztán elindultunk. Az első célpont a Hassan torony volt. A várfal mellett mentünk végig. A fal mögött a középkori város, a tetőnkön mindenhol száradó ruhák, meg rengeteg parabola antenna. A tornyot köny-nyen megtaláltuk, talán azért is, mert egy toronyról van szó. Most 44 m magas, bár soha nem fejezték be, meg le is dőlt belőle. Mellette egy szintén befejezetlen, összedőlt mecset van, amihez a torony lett volna a minaret. Ide viszont nem tudtunk hirtelen feljutni, mert az összes felvezető lépcső le volt zárva. Hogy miért azt nem tudom. Meg kellett kerülni a parkot, ami a torony előtt van, elmenni az oldalsó kapuhoz, és ott simán be lehetett menni. Csak az oszlopok állnak a mecsetből.
Egyébként itt van a jelenlegi királyi család mauzóleuma is, úgyhogy a kapunál lovas őrök állnak. Már Londonban is érdekelt, hogy hogyan lehet rábírni a lovakat, hogy mozdulatlanul álljanak órákig a tűző napon. Egy embernél még megértem. Elmagyarázzák neki, hogy szét lesz rúgva a töke, ha nem, de egy lónál hogyan megy ez? Szóval itt a mauzóleum. V. Moha-med és II. Hassan van itt eltemetve. A mauzóleumba be lehetett menni, ami elég meglepő, mert a vallási épületek szinte mindenhol zárva vannak nem muszlimok előtt. A belsejét apró darabokból összerakott mozaik borítja. A szarkofágok egy szinttel lejjebb vannak, így ha va-lakit érdekelnek az elhunytak, akkor automatikusan muszáj fejet hajtania. Körben kívül és belül is díszegyenruhás őrök állnak, vigyorogva, pózolva, ha fényképezőt látnak. Ebben pél-dául nem hasonlítanak a londoni kollegákra.
Lemásztunk a dombról, ahol a Hassan torony áll, és a Bou Regreg folyó hídján átballagtunk Saléba. Ez itt a helyi Buda, csak sokkal kisebb, meg teljesen más, de a lényeg az, hogy a folyó megfelelő partján áll. Miután átküzdöttük magunkat több kilométer saléi bazáron, végre leju-tottunk a Nagymecsetig. Ez természetesen zárva volt előttünk. Elindultunk, hogy megnézzük a medreszét. Út közben hallottuk, ahogy a mai diákok tanulják a Koránt. Meg is találtuk a régi medreszét, de éppen felújítás alatt volt. Egy srác felajánlotta, hogy bevisz, csak meg kell vár-ni, amíg az őr elmegy, ez öt perc, addig is mutat pár dolgot. Körbecipelt és mutatott pár dol-got, bár ezeket nélküle is láthattuk volna. Visszamentünk a medreszéhez, de az őr még mindig ott volt. Addig menjünk el erre, meg arra, mert mutat valamit. Itt mondtuk, hogy good bye. Persze hivatkozva áldozatos vezetői tevékenységére lelejmolt némi cigire, meg 5 Dh-ra. Vár-ható volt.
Innen visszafelé indultunk Rabatba. Útközben beültünk egy kávézóba, hogy kitaláljuk hogyan tovább. Ittunk egy mentateát, meg egy narancslevet és közben eldöntöttük, hogy elgya-logolunk a Chellahba. Ez eredetileg római építmény volt, aztán szultáni palota állt itt, később itt temettek el néhány szentet is. Jó néhány kilométert gyalogoltunk felfelé, mire odaértünk. Már a kapu is jól nézett ki, bent pedig egy olyan park van, amit a nem létező házam köré is el tudnék képzelni. Ja, és rengeteg gólya. Mászkáltunk a keskeny ösvényeken, meg a romok között, aztán elindultunk a királyi palota felé.
ondoltuk benézünk Mohammed hathoz, ha itthon van. Maga a palota (ha az az amelyikre gondoltunk) egy nagy komplexum közepén van és nem egy nagy durranás. Eléggé éhesek voltunk, ezért kaja után néztünk a medinában. Kaptunk is akkora adagot, hogy menni nem tudtunk tőle. Ennek ellenére a Rue de Consulon, a bazár egyik főutcáján keresztül felvonszolódtunk a várhoz. Itt van az Andalúz park is, hát megnéztük. Hely nem sok volt benne, mert teljesen megtöltötték a helyiek. Valahogy csak találtunk némi árnyékot, ahova leülhettünk. Elolvastuk az útikönyv mai napra vonatkozó passzusait, közben végignéztük, ahogy egy kis-lány végighányja az egész családját. Hát istenem, ki hogy szórakozik. Utána a soukon keresztül visszamentünk a Hotel Reginában és megfáradt testünket ledobtuk a kétes tisztaságú ágyra, pontosabban az azon levő hálózsákba.

2003. 07. 28. Hétfő

Reggel összecuccoltunk, ami nem volt olyan egyszerű, mert a gönceinkkel már teljesen elborítottuk a szobát. A legközelebbi kávézóban vettünk reggeli kávét, hogy Gabi vérnyomása elérje a minimális üzemi értéket, aztán kiballagtunk a legközelebbi városkapuhoz, ahonnan a 30-as busszal a buszpályaudvarra mentünk. Már kint elkapott egy fickó, és cipelt is a legközelebbi busz felé. Kerítésen keresztül megvettük a jegyet, aztán körbe kellett menni, hogy be-szállhassunk. A csomagokért természetesen 5 Dh/db-ra megvágtak. Bosszankodtunk is, hogy milyen balekok vagyunk, persze később kiderült, hogy ez itt így normális. Pár percen belül elindult a busz Larache felé.
Az úton túl sok érdekes nem történt. A busz kirakott egy buszpályaudvaron, valahol a városban. Nem sok tippünk volt, hogy merre kellene elindulni. Csak az ősöktől örökölt vadka-csagénekben bízhattunk. Nem is kellett csalódnunk, mert a legjobb ösztönnel, nyílegyenesen tartottunk a város leglerohadtabb szállodája felé. Ez ugyan nem mindig természetes, de kivételesen ez volt a legolcsóbb is, Pension Atlasnak hívták. Közvetlenül a piacra nézett. A bejárattól nem messze árulták a halat. A maradványait meg rendszerint ott felejtették. Ettől a szagtól Gabi minden egyes alkalommal hányni akart, úgyhogy a kis terek csak egy nagy leve-gővel tudta átszelni. A részünkre megnyitott odú akkora volt, hogy éppen elfért benne egy franciaágy. Ez is csak egy, az átlagnál szélesebb vaságy volt. A sodrony az teljesen tropa volt benne, így előre lehetett tudni, hogy az éjszakát összebújva fogjuk eltölteni. A hátizsákjainkat lepakoltuk, de nem mertük a falnak támasztani, mert az össze volt köpködve egy csöppet. Még ez sem vette el az étvágyunkat, úgyhogy kajálni mentünk, mielőtt elindulunk Lixusba.
Lixus egy római város volt. Ma már csak elég gyér romok vannak egy hegyen. Ugyanazzal a busszal kellett mennünk, ami a strandra hordja az embereket. Kicsit szűken voltunk benne, mindenki ott kapaszkodott, ahol tudott. Egy kislány például Gabi nadrágjába. Az anyja rászólt hogy engedje el, majd ő kapaszkodott meg benne. Lixushoz érve jeleztük a kalauznak, hogy elhagynánk a járatot. Az illető egyébként a busz hátuljában, egy üvegketrecben lakott. Há-romszor kellett megállítania a buszt, mert a sofőr azt hitte, azok szálltak le, akik maradnak, közben még csak ott tartottunk, hogy azok, akik miatt mi nem tudtunk. A lekászálódás jó néhány lábujjba került, szerencsére nem a mienkbe.
A romok nagy része fent van a hegyen. A kereszteződésben egy rendőr integetett, hogy igen ott a kerítés mellett menjünk be a romokhoz. Jó dolog, ha valahova nincs belépő. Egyébként a területet masszív vaskerítés óvja, összesen egy oldalról. A romok közt nincs semmi magyará-zat, vagy kijelölt út, de ezt nem is vártuk az ingyenes belépés után. Nem túl látványos hely, bár van egy olajütő, ami elég érdekes, mert lehet látni, hogy kb. hogy csinálták ezt, meg az amfiteátrum is olyan, hogy bele lehet képzelni az egymást gyilkoló jóembereket. Van még egy mozaik is, ami többé-kevésbé épségben van.
A Larache-ba való visszajutás elég reménytelennek tűnt. Busz semmi, forgalom minimális. Jött néhány szamár, de azok is rossz irányba mentek. Elindultunk gyalog, hogy majd csak megállítunk valakit. Végül azok a rendőrök vittek el, akik a kereszteződés forgalmát irányítot-ták. Tevékenységük abban merült ki, hogy ha jött egy autó, akkor eszeveszetten kezdtek sí-polni, meg hadonászni. Számomra soha nem derült ki, hogy mikor mit mutogatnak, pláne, hogy egyszerre egynél több jármű soha nem érkezett. Azzal, hogy elvittek a városig mindenki jól járt. Leginkább mi és a forgalom. A város egy teljesen ismeretlen pontján raktak ki. Talá-lomra elindultunk valamerre, aztán az ellenkező irányba is. Gabi még az előző nap megrántot-ta a bokáját, és a larache-i kirándulás határozottan nem járult hozzá a javuláshoz. Mikor végre rájöttünk, hogy hol is vagyunk beültünk egy kávéra, az első kávézóba. Gabi pihentette a lábát. Ez volt a fő cél. Az hogy ott vagyunk senkit nem érdekelt, legkevésbé a pincért, úgyhogy egy idő után továbbálltunk. A főtéren ültünk le egy tejeskávéra. Kiolvastuk az útikönyv Larache-ról írt három-négy sorát is. Erőgyűjtés után megmutattam Gabinak, hogy hogyan is kellene járnia, ha nem fájna a lába. Rájött, hogy akkor fáj legkevésbé, ha nem sántikál. De akkor mi-ért kezdte el?
Elindultunk megnézni a várat. Igazából kettő van a városban, ez a tengerparti. Nem egy szépség kívülről, belülről meg életveszélyes. Megkerültük és az embereket követve egy siká-toron keresztül bejutottunk a medinába. Keskeny utcák, lépcsők. Nagyon jó. Végül kilyukad-tunk a szállodánknál, a piactéren. Innen a másik várhoz mentünk. Ez ugyan épségben van, de nem lehet bemenni. Üldögéltünk egy padon a parkban, és azt néztük, hogy mennyire gázos hely. Például megfigyelhettük, ahogy egy hajléktalan egy teljesen nyílt terepen végzi a dolgát. Látszott, hogy azon a környéken nem ő az első ebben a műsorszámban.
Hazafelé vettünk kenyeret, ami itt, Marokkóban is lapos, de kelt tészta, úgyhogy lehet belőle szendvicset csinálni. Ezt is tettük szállodai cellánkban. Májkrémes kenyér volt a vacsi. Amíg Gabi zuhanyozott én a helyiekre vadásztam teleobjektívvel az ablakból. Ilyen szempontból jó volt a szállodánk. Az ablak ugyanis a piacra nyílt. Én is elmentem zuhanyozni. Gabi állította, hogy elég jó a víz, bár szerintem, ha egy fokkal hidegebb lett volna, építhettem volna hóem-bert is. Érdekes módon az egész országban olyan a csapvíz hőmérséklete, hogy inni meleg, fürdeni viszont hideg. Nehéz lehet ezt belőni, mert ugyan nem mértem ki, de elég szűk hő-mérsékleti tartomány lehet.

2003. 07. 29. Kedd

Az ágyban nem kellett csalódnunk. Reggel hétkor felébredtünk, ezt a csontjaim ropogása is jelezte. A szokásos kávé után a buszpályaudvarra mentünk. Sikerült elkapni egy buszt, ami azonnal indult. Itt megtudtuk, hogy a csomagokért jogos az 5 Dh, de ekkor még úgy sejtettük, hogy ez a berakodás díja, ami akkor is jár, ha éppen hogy csak megérinteni sikerült a cuccodat bepakolás közben. Az út elég jól telt. A táj se volt unalmas, és Gabi olvasott az LP-ből. A busz valahol Tangerben rakott le, jó messze a medinától. Gyaloglás helyett a taxi mellett dön-töttünk. Hanyag eleganciával intettem egy taxinak, mire a sofőr visszaintett és ment tovább. Ezt eljátszottuk néhányszor, aztán mégis csak gyalog indultunk el. Persze nem adtuk fel telje-sen a taxizást, és sikerrel is jártunk. A kiejtésemmel gondok lehettek, mert nem akarta megér-teni a sofőr, hogy a Petit Soccora akarunk menni. Ez a medina főtere. Végül a Grand Soccon rakott ki, ami nincs messze a másiktól, csak ezt nem közölte velünk. Térkép alapján nem nagyon tudtuk, hogy mekkorának is kellene lennie a térnek, úgyhogy megkeveredtünk egy kicsit. Egy svájci (olasz anyanyelvű) srác próbált segíteni rajtunk. Mondtuk, hogy cheap hotel érdekelne minket.
- Hotel? What is that hotel? Do you speak german?
- Ja, hotel ist hotel.
- Ááá! Otel! I dont know.
Ezt látva megrohantak az önkéntes guide-ok. Tisztáztam velük, hogy no money, innentől nem idegesítettük magunkat miattuk. Becipeltek minden szállodába, hogy az a legjobb, meg a legolcsóbb. Mindegyik elég drága volt, bár kiderült, hogy olcsóbb nem nagyon lesz. Közben arra is rájöttünk, hogy melyik a Petit Socco, ezzel egyidejűleg arra is, hogy miért nem hozott idáig a taxi. Tulajdonképpen itt néhány sikátor fut össze, és utca méretűre szélesedik, ezt pe-dig ilyen körülmények között már térnek hívják.
Végül a Petit Socco közelében találtunk magunknak egy tiszta, ámde cellaszerű szobát. Rög-tön felfedezőútra indultunk. Elsőként felfedeztük a legközelebbi kifőzdét és ettünk egy sárgá-ra sáfrányozott csirkés tajine-t. A csirke mellett volt benne krumpli, zöldbab, és oliva. Ez utóbbi nem hiányzott egyikünknek sem. Még mindig nem jöttem rá, hogy mit lehet az olivában szeretni. Fertelmes íze van. Lakmározás után a Nagymecset keresésére indultunk. A várostervezés teljes hiánya ellenére hamar megtaláltuk. Meg is néztük azt a részt, amit nekünk lehetett: a kaput. Innen a kasbah felé vettük az irányt. Az útikönyv szerint indulj el felfelé a szélesebb utcákon és mindig tarts felfelé. Hát mondanám, hogy ez teljesen reménytelen. Végül, hosszas bolyongás után kijutottunk a városfalon kívülre. Itt láttuk, hogy egy nyílegye-nes út visz a célunkhoz. Fel is baktattunk. Két koszos gyerek próbált meg vezetőként mellénk szegődni. Szánalmas eredménnyel. Megkérdezték honnan jöttünk. Éppen Kína volt soron, így mondtam, hogy Kínából. Meglepő választ kaptam: Kína is closed. Ekkor még nem sejtettem, hogy mire gondol, de egy kicsit megijedtem, hogy elmarad a kínai ösztöndíjam.
A kasbah téren kígyóbűvölő rázta magát, meg a kígyóját egy busznyi turistának, meg ugyanennyi kamerának és fényképezőnek. Hát, nem lennék kígyó se. Megpihentünk az egyet-len árnyékos helyen, de pillanatok alatt elhajtottak minket, hogy ez a galéria bejárata. A néni egyszerűen képtelen volt befejezni francia nyelvű monológját. Még akkor is mondta, mikor már elindultunk. Én is elmagyaráztam neki magyarul, hogy megnyalhatja. A múzeumnak az ajtajáig se mentünk el, mert kedden úgyis zárva. Utólag ez is hibának bizonyult. Lefelé egy-szerűbb volt a menet, tekintve, hogy lefelé kellett menni. Egyszer azért a feeling kedvéért eltévedtünk, és bejutottunk egy nyóckerszerű helyre. Út közben azt is láthattuk, hogyan lehet a medinában autóval közlekedni. Két kocsi találkozása leginkább arra a játékra emlékeztetett, amiben úgy kell összerakni a képet, hogy az ember tologatja a kockákat egy táblán. Visszaér-ve a Petit Soccora lepihentünk egy kávézóban. Vettünk egy doboz cigit is, amiről kiderült, hogy erősen luxus ebben az országban. Nem véletlen, hogy szálanként veszik.
Egy kis műszaki kiállásra visszamentünk a szállodába, aztán fel a Grand Soccora. Az út tu-lajdonképpen a bazár főutcája. Az angol templom kertjében üldögéltünk egy keveset. A temp-lom egyébként nem sokban különbözik egy mecsettől. Sajnos bemenni nem tudtunk. Lefelé menet megnéztük a piacot. Csirkétől a hasispipáig van itt minden. Kószáltunk a medinában is egy sort. Magyarországon ugyan nincsenek ilyen sikátorok, de ha lennének, akkor se menne be jó érzésű ember. Itt meg ez a normális. Folyik az élet, innen nyílnak az üzletek, éttermet. Autóval sehova nem lehet behajtani. A teherforgalmat vagy a kulik, vagy szamarak bonyolít-ják a mai napig. Pihenésképpen beültünk egy mentateára, egy tipikusan a helyieknek fenntar-tott helyre. Körülöttünk fél óra alatt elszívtak egy kiló füvet. Bejött a helyi dealer, egy közép-korú fickó, és kis nylonbatyukba kötve kiosztotta az anyagot. A vásárlók egy kézfogás keretei között átadták az ellenértéket, és már vették is elő a pipákat. A pipa szára fából van és kb. 25 cm-es, két részre szedhető. A feje agyag és gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy miniatűr PVC csőkönyök.
A helyi kikapcsolódás tanulmányozása után elmentünk és vettünk néhány őszibarackot, meg kenyeret a reggelihez. A barack nagyon jól nézett ki, de a szállodában rájöttünk, hogy legin-kább a fogak edzésére alkalmas.

2003. 07. 30. Szerda

Először fél hatkor ébredtünk. Még egy esküvői menet és az ugye dobbal, trombitával jár. Ar-ra nem jöttünk rá, hogy ez a buli eleje vagy a vége, de mindenképpen durván nyomják errefe-lé. Az előzőt, aminek fültanúin voltunk reggel fejezték be. Érdekes lehet a nászéjszaka. Még egy kicsit azért aludtunk és csak hétkor keltünk fel. Megvitattuk a kérdést, hogy visszamen-jünk-e megnézni a múzeumot, és végül úgy döntöttünk, hogy ha már idáig eljöttünk Szóval megint fel a hegyre. Útközben kávéztunk, ahogy ez már lassan szokásunkká vált. A kapuban kiderült, hogy a kint lévő cédulára az van írva: felújítás miatt zárva. Előző nap viszont nem mentünk a kapuig, mert a múzeum kedden mindenképpen zárva van. Most kezdett derengeni, hogy nem Kína van zárva, hanem a múzeum. Na mindegy. Visszafelé megint a medinán ke-resztül mentünk. Természetesen nem lehet egy ilyen helyen kétszer ugyanazon az útvonalon menni, úgyhogy ez sem volt unalmas, és azt a mozaikot is le tudtuk fényképezni, amin tegnap még egy csapat munkás pilledt.
Kijelentkeztünk a szállodából és lementünk a közeli CTM buszpályaudvarra, hogy tovább-menjünk Chefchauenbe. Csak délben lett volna busz, azt meg nem vártuk ki. Leintettem egy taxit, hogy mennyiért visz át a másik buszpályaudvarra. Meglepetésemre egy nő vezette. Mivel a kikötő mellett voltunk tévhitbe ringatta magát a hölgy. Azt hitte most szálltunk le a kompról, így 20 Dh-t mondott. Megmosolyogtam, és felajánlottam 5-öt. Nem jött létre biznic. A következő már csak 10-zel nyitott és első szóra belement az 5-be.
A buszpályaudvaron sikerült elkerülni a rendkívül segítőkész, ám maroktartó embereket, és 27 Dh-ért jegyet venni a buszra. Amíg a buszra vártunk azt figyeltük, hogy egy anyuka hátán batyuban fityegő gyerek hogyan süpped szép lassan kómaszerű álomba. Aztán a busz is meg-érkezett. Gondoltam megtakarítok némi pénzt, ezért úgy helyezkedtem, hogy én rakhassam be a cuccot, ne a pakolászós ember. Csalódnom kellett. Így is követelte a lóvét, ráadásul mikor nem akartam belemenni az üzletbe kivette. Mondom, akkor felviszem. Azt nem lehet. Be kell rakni és fizetni. Feladtam. Volt ott egy kitartóbb francia, aki elment az ürgével a rendőrhöz. Na, az mondta, hogy jár az ötös, mert a csomag ára nincs a jegyben. Na, puff neki! A busz ülése valószínűleg hosszas ergonómiai tervezés eredményei. Pontosan simulnak a testhez, sajnos csak egyetlen, karót nyelt pózban. Ezt viszont jól kompenzálja a barátságos teljesen műbőr huzat. Fejenként legalább öt liter vizet vesztettünk az út során és ez össze is gyűlt szé-pen a seggünk alatt.
Az első nagyobb megálló Tetouan atombiztos földalatti buszpályaudvara. Egy ilyen ojjektum már magában meglepő, de akkor döbbentem meg igazán, mikor beálltunk egy kocsiállásba, és a sofőr leállította a motort. Ott maradtunk a gagyiárusoknak teljesen kiszol-gáltatva. Ezek kor és áru szerint három osztályba sorolhatók. Vannak a gyerekek, akik rágót, kekszet, csokit, vagy papír zsebkendőt árulnak. Az árukészletet lehet persze kombinálni. A második csoport 20 év körüli. Ezek szinte kizárólag véreredeti Rolexet és Cartiert árulnak, csak nem 13.600 -ért. persze vannak köztük, akik Ray Bau napszemüvegre specializálódtak. Hiába, fel kell tárni a piac kiaknázatlan szegmenseit. A harmadik csoport a 30 év felettieké. Ebbe nagyrészt a koldusok tartanak, de látható, bár elég ritkán egy-egy franchise csodake-nőcs-árus is. De most inkább pár szót a koldusokról, mivel egy finoman cizellált előadást lát-hattunk ebben a műfajban a tetouani pályaudvaron. Itthon azt gondolnánk, hogy koldulni egy-szerű. Hiszen mindannyian láttunk már ilyen önjelölt amatőröket: Főnök van egy tízesed? Itt ezzel semmit nem lehet elérni. Egy előadást fel kell építeni. Először is felszáll a busz elején a mester, és megkezdi előadását. Sajnos a nyelvi kimunkáltságot nem áll módomban értékelni, de el kell ismerni, kevesen vannak, akik teljes medenceröntgennel, mellkas CT-vel és záróje-lentéssel tudják igazolni jogosultságukat az alamizsnára. Láttunk olyat is, aki éppen a megfe-lelő pillanatban kapta le a sapkáját, mintegy tiszteletadásként, és mellesleg felvillantotta, hogy hiányzik a fél feje. Persze a hangsúlyozás nagyon fontos. Egy jó előadással harmadik fellépő-ként is lehet bevételhez jutni.
A további út eléggé eseménytelen volt, attól eltekintve, hogy áthaladtunk egy falun, ahol ép-pen a hetivásárt tartották. A vásár területe nagyjából a faluéval volt egyenlő. A környező me-zőket, pedig elborították a szamarak. Gyakorlatilag minden stabil dologhoz 1-5 szamár volt kötve.
Rövidesen megérkeztünk Chefchauenbe. Ezt egyébként nem tudom miért írják így, de ez nemzeti sport errefelé. A kiejtése egyszerűen sesauen. Szerintem egyszerűbb így. Megérke-zéskor Gabi vérnyomása lokális mélyponton volt. Nem mondom, hogy abszolút mélyponton, mert képes olyan vérnyomással is életjeleket produkálni, amivel orvosilag lehetetlen. Szóval sürgősen valami népgyógyászati vazopresszin után kellett néznünk. Találomra, és egy táblát követve megindultunk a medina felé. Útközben mentateával kezeltük Gabi vérnyomását, cse-kélyke eredménnyel. Azért még a mászást is kibírta a főtérig. A szálloda innen csak pár lépés volt, könnyen meg is lett. Nagyon klassz, tiszta hely. Ez volt a legjobb szálloda az egész úton, annak ellenére, hogy itt volt a legkisebb szobánk.
Gabi lezuhanyozott, megettük a maradék bagettet. Egyedül indultam a városba, amíg Gabi regenerálódott. Először megpróbáltam internethez jutni, de nem volt hálózat valamiért, úgy-hogy kószáltam a meredek utcákon. Minden le van meszelve ebben a városban. Általában valamilyen kék árnyalatra, vagy fehérre. Még a járda is. Sarkok és élek már sehol nincsenek, mert mindent vastagon bemeszeltek az évek során. Felmentem a városfalig, ahonnan látni az egész várost. Alattam volt a vár, és mellette a mecset is. Lihegtem is rendesen. Leereszkedtem a főtérig, és visszamentem a szállodánkba. Gabi már felébredt, úgyhogy elmentünk enni. A tajine és a couscous után egészen másképp láttuk a világot. A tajine egyébként az edényről kapta a nevét, amiben felszolgálják. (Nem mintha a couscoust nem ilyenbe hoznák.) Egy la-pos tányér, benne a kaja, valamilyen hús, meg zöldségek, krumpli, oliva. A tányérhoz ponto-san passzol egy kúp alakú fedő. Ez az egész parázs fölé (vagy gáz fölé) van rakva, aztán ha jön egy vendég, akkor egy fonott alátétet kap, rajta a tállal. Tehát a kaja mindig meleg. Vagy inkább tűzforró, a tállal együtt. A couscoust ugyanígy tálalják, de abban főt dara van, meg valami paradicsomszószféleség hozzá.
Kaja után bementünk a várba, mivel ehhez nem kellett sokat gyalogolni, csak átmenni a té-ren. Mai állapotában szinte az egész beton, de ez annyira nem látszik rajta. Bent van egy múzeum is. A kiállított tárgyak bármikor megtekinthetők, -tapizhatók, -vásárolhatók a bazárban, úgyhogy nem volt túl érdekes. Volt viszont néhány régi fénykép, azok jók voltak. A vár után sétáltunk a városban. Az itteni lemeszelt utcák teljesen hihetetlenek, olyan mintha egy mese díszletei közt járnánk. Lassan besötétedett, úgyhogy visszamentünk a szállodába. A tetőn ül-tünk, néztük a hegyoldalba szórt házakat, ahogy az ezerféle utcai lámpa megvilágítja. A lát-vány mellé zenét is kaptunk. Három sorstárs egy spangli után csendben üldögélt, ugyanúgy bámulva az estébe. Közülük gitározott az egyik.

2003. 07. 31. Csütörtök

Reggel összepakoltuk a reggeliző szettet, kés, májkrém és elindultunk, hogy vegyünk hozzá kenyeret. A piac mellett reggeliztünk. Chefcauenben csütörtök a piacnap, de elég nagy csaló-dás volt. Igazából nem sok árus volt, csak nagy mocsok. Visszamentünk a főtérre, hogy meg-nézzük a karavánszerájt. Ez az egyetlen olyan karavánszeráj azok közül, amit én láttam ami rendeltetésszerűen működik. Középen egy nagy udvar van, ahol a málhás állatokat helye-zik el, a földszinti helyiségekben raktárak, fent pedig szobák. Ezek egy körfolyosóról nyílnak. Piacnapokon állítólag ma is használják, de csak egy pulyka ténfergett az udvaron.
Elmentünk megnézni, hogy mi van az internettel, de a helyzet változatlan volt, ma se kapott senki e-mailt. Ekkorra már baromi meleg volt, úgyhogy visszamentünk sziesztázni a szállodába. Amikor hűvösebb lett elindultunk a városba. Először kaja, aztán irány a hegyoldal. Ba-rangoltuk a sikátorokban, míg ki nem lyukadtunk egy pataknál. Itt nagy volt az élet. A forrásnál mindenki töltögette a kannáit, hát mi is beálltunk a sorba. A víz viszonylag hideg volt, ami nagy hiány az ingyenes kategóriában. A patakban gyerekek fürödtek, amíg az anyjuk mosott. A patak vizét elterelték kis betonmedencékbe. Mindegyikben egy-egy asszony moshatott egyszerre. Középen, a medencék között egy csatornában folyt a víz. Ha akarták ki lehetett ereszteni a vizet, és újat engedni a helyébe. Az egész felett tető volt, hogy azért ne kapjanak hőgutát mosás közben.
Visszamentünk a főtérre, megittunk egy mentateát és megírtuk a képeslapokat, amit napköz-ben vettünk. Még egy dolog, amit cipelhetünk. Eddigre tulajdonképpen el is telt az egész nap.

2003. 08. 01. Péntek

Reggel fél nyolckor ébredtünk. Öt perc döglés közben eldöntöttük, hogy a nyolc harmincas busszal megyünk Fésbe. Ehhez viszont fel kellett kelni. Ez már nem ment olyan könnyen, de ettől függetlenül gyorsan elkészültünk, és elindultunk a buszpályaudvarra. Teljesen rutinosan, a lehető legrövidebb úton törtünk a cél felé. Az utolsó métereken szóltak, hogy megszűnt és vissza kell mennünk egy darabon, mert máshol áll meg a busz. Már az út elején is valószínű-leg ezt akarta elmagyarázni egy fickó, de nem nagyon hagytuk szóhoz jutni. Ennek az volt az oka, hogy annyira mocskos volt, mint aki egész éjjel az árokban fetrengett. Ezt igazolta az is, hogy nem annyira tudta megformálni a szavakat és a nyála is folyt. Gizda testemet támadó pozícióba helyeztem, így jelezve, hogy azonnal szakítsa meg a kommunikációt Gabival, kü-lönben felszabadítom az ősi erőket, és ízekre tépem. Megértette. Persze az ízekre tépést akkor sem csináltam volna, ha erre képes lennék. Ha megérintett volna, elrohanok az első orvosig és beadatok három tetanuszt.
Szóval ballagtunk vissza, aztán balra, és már ott is voltunk az új buszmegállóban. Egy kávézóban rendezték be. Roppant elmés. A jegyeket a teraszon lehetett megvenni egy asztalnál, ami mellé le volt támasztva a menetrend. Rögtön egy kávét is vettünk, mert ugye orvosilag muszáj. Közben megérkezett a busz is. A csomagokat a tetőre rakták, és ezért darabonként 10 Dh-t követeltek. Mindenki ki volt akadva, de nem lehetett mit tenni. Tudomásunkra hozták, hogy egy tízes, vagy itt marad. Az út öt órás volt. Útközben egyszer álltunk meg egy pihenőre, mikor rájöttünk, hogy a mögöttünk egész úton öklendező kisfiú csak kezdetben hányt zacskóba, azt is rövidesen eldobta, tehát a cucc már az ülés alatt támad. Innentől se a kis hátizsákot se a fotós cuccot nem mertük lerakni. Végre megérkeztünk Fésbe. Itt már magunk szedtük le a cuccot, bár próbálták a helyi melósok megoldani a dolgot, miközben hevesen magyaráztak valamit a cigiről, meg kávéról. Bor helyett erre adják itt az aprót. Sajnos nem értettük, és a kiskocsival sorakozó hordárok gyűrűje se jutott munkához. Az első büfében vet-tünk egy üveg vizet és ott a helyszínen lenyeltük mind a 1,5 litert. Kerestünk egy taxit, hogy a város olcsó szállodás részébe vigyen. Meglepetésünkre nem furikázott velünk úgy, ahogy egy hétköznapi taxis tenné, hanem azt mondta, hogy arra van, gyalog két perc, nem kell taxi. Hát olcsó szállás nincs, és egy lengyel srác megnyugtatott, hogy nem találunk olcsóbban a Hotel Cascades-nál, tehát itt maradtunk, bár 120 Dh egy ilyen szar szobáért elég túlzás volt. Egy előnye volt a helynek, hogy fel lehetett menni a tetőre, ahonnan jó volt a kilátás.
Kicsit éledeztünk, aztán megettük a reggelinek szánt utolsó konzervet, majd elindultunk pénzt váltani. Péntek lévén a bankok már bezártak, de szar árfolyamon boldogan megtették ezt a szívességet nekünk egy nagyobb szállodában. A múzeum, amit meg szerettünk volna nézni sajnos zárva volt. Helyette internetezni mentünk. A billentyűzettel meg kellett küzde-nünk. Az egy dolog, hogy minden billentyűre legalább négy karakter van írva, mert emléke-zetből csak megtalálja az ember, de alaposan össze is keverték. Ostoba csigazabáló franciák! Mindegy, valahogy letudtuk az e-mail kötelezettséget. SMS-t nem tudtunk küldeni, fene tudja miért. Most már egyértelmű, megszűnt a 777sms oldala.
Sétálgattunk még egy kicsit a meglehetősen üres pénteki utcákon, aztán beültünk teázni. A vacsora yummi vegetarian sandwi(t)ch volt. Utána felmentünk a tetőre nézni hogy lesz egyre sötétebb.

2003. 08. 02. Szombat

Megint jó ágyat kaptunk. Ez most nem csak keresztbe, hanem hosszába is meg volt rogyva. Fokozta az éjszaka pihentető hatását, hogy a hőmérséklet nem ment 40 fok alá, plusz az ablak alatt valaki Hassant kereste. Csengő hiányában addig üvöltött és verte a kaput, míg el nem küldték a francba. A közeli kávézóban próbáltuk feléleszteni magunkat egy kávéval, aztán városnézésre indultunk. Gyakorlatilag egy tökéletes eltévedést sikerült bemutatnunk. Persze ez Fésben nem egy nagy teljesítmény. Rengeteg egyforma sikátor, sehol egy tér, ahonnan látni lehetne egy tájékozódási pontot. Az utcáknak nincs egy méteres egyenes szakasza sem. Egy helyen betereltek egy szőnyegboltba. Megmutatták, hogyan készítik a szőnyegeket, meg a kilátást a tetőről. Utána jött volna a fő program, a vegyünk szőnyeget, de a tulaj rutinos volt, így mikor meghallotta, hogy magyar diákok vagyunk nem is küzdött tovább. Az utcák egyre keskenyebbek lettek, ha ez lehetséges.
Egyszer csak egy fickó hívott, hogy megmutatja a bőr-festőműhelyeket. Nekünk mát úgyis mindegy alapon követtük. Pár méter múlva a sikátor falában lévő ajtón betuszkolt. Ez az ajtó valószínűleg egy féregjárat nyílása volt, mert ami mö-götte volt, az teljesen valószerűtlen. Hatalmas üzlet, tele bőr cuccokkal. meg szőnyegekkel. Miután átvágtunk a bolton kilyukadtunk egy teraszon, és ott volt alattunk a bőrcserző és festő üzem, a tannery. Gyakorlatilag kristálytiszta középkor. A szagok viszont nem voltak azok, pedig felkészültünk valami fertelmes bűzre. Kerek medencékben színes és gyanús löttyökben áztatják a bőröket. Az egyik eladó már magyarázta is, hogy itt minden természetes anyaggal készül. Az egyik medencében a nyers bőrről rohasztják le a szőrt, valami ammóniás löttyben. Ez egyébként trágyát tartalmaz, mint ammóniaforrás. Tényleg természetes. Itt rohad a bőr egy jó pár hétig, míg a gyapjú fel nem jön a lötty tetejére. Az ilyen gyapjú egyébként rossz minő-ségű, legfeljebb matracba jó. A bőrt meg kapargatják, festik, meg a fene tudja mit csinálnak vele. Lényeg az, hogy a kerek medencékben piros, barna, fehér lével vannak tele, ebben áznak a bőrök, meg a munkások is. A nyersanyag beszállítás és a késztermék elszállítás nehéz logisztikai feladatát szamarakra alapozzák. Másképp nem is lehetne, mert az utcák szűkek. Egyébként az elmúlt ezer évben egyetlen fejlesztés történt a mosó hatalmas dobját már vil-lanymotor hajtja. Hiába, mindenhova betört az űrkorszak.
Az ismertterjesztés után áttért a közgazdaságtani témákra. Egy papucs ennyi, akkor két papucs mennyi szinten. Végül kiválasztottunk négy párat idén mindenki papucsot kap és megkezdtük a vérre menő alkut. Összeadás után olyan összeget mondott, hogy lemondtam az egészről, de becsületből nem adtam fel. Mikor már a főnökhöz ment, hogy megkérdezze, sej-tettem, hogy jó ár környékén járunk. De csak nem engedett annyit, amennyit én szerettem volna, úgyhogy elindultunk. Erre a főnök is feltápászkodott és megköttetett az üzlet. A sikerre való tekintettel azonnal betereltek a szőnyeg szekcióba és elkezdték kiteregetni az árut, de ebbe már nem mentünk bele. Amúgy se volt pénzünk. Azért hagytuk egy kicsit, hogy elénk dobálják a kiterített szőnyegeket, mert a nagy melegben jó volt a huzat, amit csaptak.
Kikeveredve az üzletből találomra indultunk el, mivel fogalmunk nem volt merre kellene menni. Néha jön egy-egy felmálházott szamár ezeken a keskeny sikátorokon, és az embert a falnak préseli. Mögötte jön a hajcsár is, aki néha elüvölti magát: belek, ami annyit tesz, he-lyet. Ilyenkor, ha nem áll félre az ember, akkor kegyetlenül le lesz taposva. A szamár ugyanis nem számol azzal, hogy a málha az oldalára van kötve. Ez például nyers, cserzetlen bőr esetén elég undorító. A hajcsár az egészből nem lát semmit, mert a szamáron annyi a cucc, hogy nem lehet fölötte ellátni. Egyszer-kétszer az ásványvizet szállító szamarakon számoltuk a terhet. Olyan 120 kg körül volt. Ezek viszik az összes árut a medinában, de láttunk téglával felpakol-tat is. Ha rendszeresen ugyanazon az úton mennek, a hajcsár csak elindítja, és kész. A szamár már tudja hova kell mennie. Szóval keveregtünk a sikátorokban. A szállodába való visszatalá-lást a város adottságaira alapoztuk. Először is nem szabad elhagyni a medinát, mert abban van a szálloda. Ez egyszerű, nem kell a városfalat keresztezni. Másodszor mindig felfelé kell menni, mert a hegy tetején van a szállásunk. Ez is egyszerűnek tűnik. A probléma csak a zsákutcákkal lehet. Kanyarogtunk egyre gázosabb helyeken. A tömegben lépni alig lehetett. Az egész város egy nagy bazár. Egyik sarkon befordulva ott állt a XI. és a XXI. század per-verz keveréke. A sötét sikátorban hagyományos öltözetű emberek a földre kirakva árulták portékáikat. Volt ott minden, kondenzátortól az alaplapon át mindenféle elektronikai alkat-rész. Rögtön nevet is adtunk a helynek: Hardware souk. Azért csak visszajutottunk a szállodához, bár labirintusnak jobb ez a hely, mint városnak. Ebédre őszibarackot vettünk, de jobbat, mint a múltkor. A szállodában vártuk, hogy egy kicsit hűvösebb legyen, közben papucsot próbálgattunk.
Fél három felé elindultunk, hogy megnézzük a közeli múzeumot. Még mindig zárva. Kész, itt feladtuk. Elmentünk a parkba pilledni, mert még mindig nagyon meleg volt. Kicsit később kajálni mentünk, majd elhatároztuk, hogy megnézzük a város "folyója" feletti hidat. Egész könnyen odataláltunk. Útközben sikerült belesnünk a Kairuan mecsetbe is, ami egy nagy zarándokhely. Sajnos ide is tilos a belépés. A hidat is megtaláltuk, de ha nem tudjuk hogy híd, hát soha nem jövünk rá. A két szélén magas fal takarja, hogy mi van lent. Talán jobb is, is-merve az ilyen "folyókat". Láttuk a rézművesek soukját is, ami útba esett. Visszafelé 25 perc alatt tettük meg az utat, és el se tévedtünk. Tisztára, mint aki Fésben született.
Este a tetőn ülve néztük a naplementét, azután ahogy besötétedik.

2003. 08. 03. Vasárnap

Reggel lementünk inni egy kávét, mielőtt elindulnánk Meknésbe. Az egész szálloda üres volt. Visszafelé sem láttunk egy lelket sem, úgyhogy megszületett a döntés, egy éjszakáért 60 Dh a reális, tehát a második éjszakáért nem fizetünk. Egyszer mi is átverhetünk valakit. Szóval szépen elballagtunk a buszpályaudvarra, és felültünk az első meknési buszra. A busz még bent állt, mi meg élveztük a szokásos előadást. Ma a csodakenőcs kedvező élettani és bőr-gyógyászati hatásairól kaptunk előadást, meg kis fénymásolt brosúrákat. Ekkor jelent meg emberünk a szállodából. Körbeálltak a buszsofőrrel, meg egy faszival, aki beszélt angolul, és közölte, hogy nem fizettünk. Mi meg mondtuk, hogy de igen, csak nem neki, hanem egy másiknak. Erre lóbált egy kb. háromszög alakú szakadt papírt, hogy a 11-es szoba nincs kihúzva. A buszos ekkor látta, hogy ilyen dokumentumok alapján ez behajthatatlan követelés lesz, úgy-hogy mellénk állt és finoman elhajtotta az ürgét. Szerintem elég ártatlan képet vághattunk. Az útlevelünket nem kérték el a szállodában, úgyhogy sokat nem tudott kezdeni az üggyel senki, azért paráztunk, hogy Meknésben várnak ránk, de nem történt semmi.
Meknésben egy egészen jónak tűnő helyet kaptunk. Kicsit körülnéztünk a városban, de ba-romi meleg volt, úgyhogy inkább ettünk egy szendvicset. Meglepő módon csak 5 Dh volt darabja és még sült krumpli is járt hozzá. Ilyenkor derülnek ki a valódi árak. Délután megnéztük a medreszét, bóklásztunk a bazárban, aztán az út folyamán először és utoljára elmentünk egy múzeumba. Az épület egy régi palota volt, ezért megérte, de a kiállítási tárgyak! Tulaj-donképpen csak és kizárólag szőnyegek voltak. Szőnyeg Fésből, szőnyeg Meknésből, szőnyeg Marrakechből.
Itt a szállodában kellett rájönnöm, hogy a fényképezőm elállítva maradt, a két estével ezelőt-ti holdfényképezés után így az egész tekercset sikerült alulexponálni. Ezen a tekercsen volt a fési bőrfestő műhely is. Örültünk mindketten. Elmentünk megnézni az ittenit, de elég gáz volt, úgyhogy mentem vissza Fésbe új képekért, bár több mint valószínű, hogy pusholva elő tudják hívni normálisan. Csak a szállodát kell majd elkerülni. A meknési bőrfestőktől visszafelé jö-vet a lakatosok utcáján jöttünk. Úgy néztük, hogy a védőeszközök arzenáljában kiemelt helyet foglal el a fekete napszemüveg. Hegesztéskor az igényesebbek a fejüket egy ronggyal beteke-rik, hogy elkerüljék az UV sugárzás ártalmait.
Mire a szállodába értünk már átizzadtunk mindent, de még a hátizsákot is, úgyhogy vágy-tunk egy zuhanyra nagyon. Ez viszont nem az a könnyen kivitelezhető dolog, mert az egész épületben egyetlen egy van, a lépcső aljánál. Szóval a lépcsőn ment a sorbanülés.
Közben rájöttünk, hogy mi a súlyos hiba ezzel a szállodával. Nem lehet elzárni a csapot, úgyhogy a víz egész éjjel csörgedezni fog. Reméltük, hogy az idegrendszerünk és a záróizma-ink nem dobják be a törölközőt. Nem dobták be, én dobtam be a törölközőt a csapba, hátha jobb lesz. A titok az volt, hogy addig kell elaludni, amíg a törölköző szívja a vizet. Utána már csak átcsurog rajta, és a lefolyóban megint zaj lesz, de addigra mi már alszunk. Nagyjából bejött a dolog, csak éjjel mindketten felébredtünk, és akkor már szar volt.

2003. 08. 04. Hétfő

A haditervnek megfelelően indult a nap. A vekker 6:00-kor csörgött, legalább nem hoztuk el feleslegesen. 6:30-kor már a buszon ültem, és indultunk Fésbe. 7:50, a Sas leszállt Fésben. 8:10, már a bőrcserzőket fényképeztem.
Sikerült egy másik boltba betérnem, ahonnan sokat nem látni, viszont megkaptam a kiselő-adást újra, aztán jött a marketing. Sziklaszilárd volt bennem a meggyőződés, hogy nem fogok venni semmit, és ez így is maradt. Nem is lehetett volna másképp, mert nem volt túl sok pénz nálam. Mondtam is a faszinak, mikor a földszinten már a szőnyegeket mutogatta, hogy sajnos nem tudok venni semmit, mert csak annyi pénzem van, hogy visszamenjek Meknésbe.
Than I show you the way to Meknés mondta, és bólintott egy segédnek, aki kinyitott egy ajtót. Szépen kitessékeltek rajta és becsukták mögöttem. Egy mellékutcában találtam magam. El lehet képzelni milyen az az "utca", amire a hátsóajtó nyílik, ha a főbejárat egy 2m szélesre.
Nem szoktam könnyen feladni a dolgokat, tehát bementem a következő boltba is, bízva benne, hogy ennek a teraszáról jobb lesz a kilátás. Mert amelyikben előző nap voltunk az jó volt. Persze nem ismertem meg hogy melyik az, mert mindegyik csak egy ajtó a falban. Persze bent is tökéletesen egyformák. Ez sem az volt. Mentem a következőbe. Itt egész normális volt a pasi, még a helyi patikába is átcipelt, hogy csináljak pár fotót. Lehetett ott kapni mindent. Üvegekben áll mindenféle gyógynövény, de van élő és szárított kaméleon, gekkó, akármi. Egyébként nem egészen értettem, mert ha papucsot nem veszek, akkor szárított kaméleont sem. Volt párducbőr is, azzal biztos lekapcsolnának a határon. Indultam volna visszafelé, de még lekapcsolt egy szétcsúszott ürge, hogy adjak neki cigit. Adtam, mert rendes vagyok. Be-hívott, hogy a teraszról jó a kilátás. Gondoltam nagy naivan, hogy biztos a bőrcserzőket lehet látni. Hát nem. A város tetejét lehetett látni, meg rajta a parabolaantennákat. Mindegy, leg-alább láttam egy ilyen házat belülről. Miközben az irányt kerestem a buszállomás felé, leszólí-tott egy öreg. Meg akarta venni a Sigg kulacsomat. Úgy látszik hiánycikk errefelé. Egy boltos is invitált, de nem mentem be. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, kifejtette az álláspontját a magyarokról: olyanok, mint az etiópok, csak ételre van pénzük. Vigyorogtam, és én is kifej-tettem a véleményemet az édesanyja foglalkozásáról. Közben teljesen véletlenül egy postába botlottam. Eszembe jutott, hogy most feladhatnám a képeslapokat, ha itt lennének. Aztán rá-jöttem, hogy ennek sok akadálya nincs, mert a fotóstáskában hurcoltam eddig is. Bementem, mutattam, hogy mim van. A nő meg mutatja, hogy hova dobjam be. Rendben, de kellene bé-lyeg. Ez már nem ment ilyen könnyen. A kollegina megszavaztatta a postai munkaközösséget, hogy Hungary az Hongrie és hogy hol is van az. Kicsit bizonytalankodtak, de reményeimnek megfelelően Európába raktak minket. Ha ezt Brüsszel tudná! Megkaptam a 6,50-es bélyegei-met, mehettem nyalni a király hátulját, mert ugye a bélyegen is ő van. 9:15-kor már Feysal mellett ültem a meknési buszon. Feysal egyébként egy meknési diák. Az angoltudás terén kihívásokkal küzdött, de amit muszáj azt azért el tudta magyarázni. Legalább tudtam, hogy miért üvöltött a busz hátuljában egy nő, és miért nem indultunk. Elhagyta az egyik gyerekét a pályaudvaron, és eddig vártunk rájuk. A város határában ért utol minket egy taxi. Ekkor jött a második üvöltés. Kiderült, hogy az illető leugrott újságot venni, mi meg ottfelejtettük. Vissza-érve Meknésbe ledöglöttem az ágyamra sziesztázni.
Amíg én Fésben voltam Gabi kimosta a cuccainkat, meg váltott pénzt. A döglés háromig is eltartott. Addig felesleges küzdeni, mert kurva meleg van.
Mikor végre el tudtunk indulni, akkor megcéloztuk Moulay Ismail mauzóleumát. Teljesen meglepett, hogy bemehettünk. Üldögéltünk a szentély részben, próbáltam turistamentes képe-ket csinálni. Innen a régi magtárhoz mentünk. Jó kis turné, meg kellett kerülni az egész királyi palotát. Az út mindkét szélén egy-egy magas fal, így látnivaló semmi nem volt. Volt viszont olyan meleg, mint egy kazánban. Az aszfalt ott is olvadozott, ahol a nap soha nem sütötte. A magtár viszont kellemes hűvös. Alatta hatalmas ciszternák. Itt tárolták a takarmányt és vizet a királyi ménesnek. Valaha akkora raktár volt mögötte, hogy a lovakat lehetett felvinni az eme-letre lifttel. Ebből már csak a falak állnak.
Visszafelé ugyanazon az útvonalon kellett menni. Pihenésképpen ettünk egy fagyit és dön-töttünk a vacsora felől. Gyümölcs lesz. Kimentünk a piacra és vettünk két fürt szőlőt. Ez nagyjából két kiló volt. Este kiültünk teázni a térre.

2003. 08. 05. Kedd

Reggel terv szerint hatkor csörgött a vekker, hogy elviselhető időben érjünk Volubilisbe. Lenyomtuk, és aludtunk nyolcig. Ezzel sikerült felborítani a programot. Először mentünk Moulay Idrissbe. Itt temették el az államalapítót, és építettek köré egy hatalmas mauzóleumot. Már a bejáratnál ott a tábla, hogy non muslims eddig s ne tovább. Kénytelenek voltunk felmászni a szomszéd hegy oldalába, hogy kicsit belássunk. Pontosabban egy étterem teraszáról nézelődtünk. A hely teljesen üres volt, de csak előkerült egy pincér. Letörölgette az asztalt, felsorolta a különlegességeket, amit hozni tud, külön hangsúlyozta a gazellahúst. Aztán arckifejezést váltott mikor kértünk két teát. Jó volt a kilátás, viszont rendelésünk értékének megfe-lelő ideig várattak a teával. Nem baj, úgyse azért jöttünk. Aztán csak megérkezett két kancsó-val és nagy parádéval méter magasról töltötte ki. Nézelődtünk, iszogattuk a teánkat, aztán mikor elfogyott, elindultunk lefelé, mert az azért tisztán látszott, hogy Moulay Idrissben nem tudunk mit kezdeni magunkkal, tehát forróság ide, vagy oda, megyünk Volubilisbe. Nincs messze, kb. 4-5 km. Gyalog indultunk, úgyis lefelé kell menni. Útközben felvett egy furgon, és majdnem a kapuig vitt. Jött velünk egy srác, aki angolul ugyan nem beszélt, de Activityben nagyon jó volt. Elmutogatta, hogy mit jelent a neve. Abdallah, az isten szolgája. Mondjuk ha ezt nem tudom előtte, akkor valószínűbb, hogy háborodottnak tartom a gyereket, és soha nem jövök rá miért borul a földre. Összefutottunk egy döglött kutyával. Kicsit lapos volt és száraz. Tátott szájjal feküdt az út közepén. Barátunk Allahról magyarázott, mikor meglátta, hogy te-szik nekünk a kutya utolsó póza. Lefordítottam Gabinak: Allah azt akarta, hogy tátott szájjal dögöljön meg.
Volubilis meglátogatásának időzítése tökéletes volt. Pont délben értünk oda. Árnyék sehol, a levegő meg se rezdül, csak idióta turisták mászkálnak, meg azok a magasfeszültség bogarak zúgnak. Hivatalosan biztos valami kabóca faj, de mi csak így hívtuk őket. Ha régen is lett volna nagyfeszültség, tuti, hogy nem kabóca lenne a neve. Nem rossz a hely, de elég romos, vannak ennél sokkal látványosabb római városmaradékok is. Itt azonban nem hordták el a mozaikokat múzeumokba, hanem a mai napig ott láthatók, ahova valók. Így sokkal jobban el lehet képzelni, hogy milyen is volt egy ilyen város. Mire az egész várost végigjártuk lejött rólunk pár liter víz. A büfében próbáltuk pótolgatni a veszteségeket, aztán indultunk vissza Moulay Idrissbe, hogy szerezzünk valami járgányt Meknés felé. Megint csak gyalogolnunk kellett, mert sehol egy taxi, vagy busz. Még a vizet is nélkülöznünk kellett, mert olyan áron adták, hogy inkább a szomjhalál. A kellemetlen az volt, hogy felfelé kellett menni. Kiértünk a főútra, gondoltuk majd stoppolunk, de semmi forgalom nem volt. Mentünk tovább fel. Már a Város szélénél voltunk, mikor megállt egy grand taxi. Mondta, hogy elvisz Meknésbe egy teljesen normális összegért. OK! Csak előbb a másik két utast levisszük Volubilisbe. Na, fe-leslegesen gyalogoltunk 4 km-t felfelé a tűző napon! Így is jobban jártunk. Meknésben egy teljesen ismeretlen helyen rakott le minket. Találomra elindultunk és rájöttünk, hogy nem is vagyunk túl messze a szállodától. Pihengettünk egy kicsit és elindultunk valami kaja után. Gabi fejét többet sütötte a nap, mint kellett volna, úgyhogy fejfájáspihenőt tartottunk. Megvi-zeztem egy papírzsebkendőt borogatásnak, és mint kőműves a maltert, felcsaptam a homloká-ra. Kicsit felháborodott az eljáráson, de tagadhatatlanul szinte azonnal helyrejött.
Kimentünk a buszpályaudvarra, hogy megtudjuk mi a helyzet a holnapi buszokkal. Mivel néhány száz km, és jó pár óra buszozás állt előttünk, nem bíztunk semmit a véletlenre. Sokat nem tudtunk meg. 23:00-kor van egy busz Rissaniba. Na, azt tuti nem várjuk meg, ma meg már nem megyünk sehova. Maradt a 9:00-ás Er-Rachidiába tartó busz, aztán meg valahogy majd továbbjutunk. Ahogy hazafelé bandukoltunk útbaigazítottunk egy cseh párocskát. Már a buszpályaudvaron elmagyaráztam nekik, hogy jutnak el az olcsó szállodák környékére, de csak megpróbáltak megerősítést kérni egy piacostól. Angolul ez teljesen reménytelen. Franciául mindenki beszél, de egyéb nyelven semmit. Esetleg délen és keleten vágják még a berbert, de az se sokkal jobb ilyen szempontból.
Ettünk egy fagyit, és közben végignéztük, hogy milyen is, mikor a helyi rendfenntartók vég-rehajtanak egy feladatot. Valószínűleg a kávézónak nem volt közterület foglalási engedélye, így kivonultak egy teherautóval és az összes asztalt, széket felszórták a platóra. A szomszédok már észnél voltak, minden széken ült valaki és nem voltak hajlandóak felállni, hiába mászkál-tak a végrehajtók. Meg aztán vissza is húzódtak a térről rendesen.

2003. 08. 06. Szerda

Reggel a buszpályaudvaron meg sem kíséreltem, hogy a Rissaniba tartó buszról érdeklődjek, mert olyan öldöklés ment a pénztárnál. Ennek ellenére elég gyorsan sikerült megvenni a je-gyet. Ebben az akklimatizálódás segített. Szívbaj nélkül használtam én is a könyökömet a cél érdekében. Az ablaktól eljönni már nagyobb kihívás volt, ugyanis nem tudtam kihúzni a lá-bamat a mögöttem azonnal összezáruló embertömegből. Mikor felszálltunk a buszra akkor derült ki, hogy miért volt a nagy tülekedés. Alig volt már hely, kint meg mindenki erre akart jegyet venni.
Az út elvileg hat óra, gyakorlatilag több mint hét. Az egyik pihenőnél vettünk szőlőt, ez vol-ta a napi kaja. Mikor megérkeztünk Rachidiába egyből megrohantak a csomagszállító kulik, de tömegével. Csalódniuk kellett, a hátunkra kaptuk a cuccot. Egy fickó nagyon ajánlkozott, hogy segít taxit szerezni Merzougába. Mondta, hogy innen sokkal olcsóbb, mert Rissaniból már csak 300 Dh-ért visznek el. Na, ezt annak ellenére sem hittük el, hogy az LP-ben is benne van. Nekünk nem a legutolsó kiadás volt meg, úgyhogy néhány dolgot fenntartással kezeltünk. Megegyeztünk, hogy Rissaniba megyünk, aztán onnan tovább valahogy. Jól megvágtak. Mindenki 20-at fizetett, csak mi 50-et. Mindegy. Így legalább gyorsan Rissaniba értünk. Ha busszal megyünk, akkor nem érünk oda sötétedés előtt. Ott megint lecsaptak ránk, hogy olcsón elvisznek Merzougába, ha a szállodájukban alszunk. Egye fene, úgyse tudnánk megoldani másképp. Igazából a szállodák nem a faluban vannak, hanem a dűnék mellett végig, vagy 20 km hosszan. Már sötét volt, mikor odaértünk. A tetőn béreltünk helyet magunknak. Megengedték viszont, hogy a cuccot egy üres szobába rakjuk. Ez így teljesen príma volt. Nagyon éhesek voltunk, úgyhogy a rettenetes árak ellenére ettünk egy couscoust. Este ment a buli. Dobolás, meg tánc. Rajtunk kívül csak egy pár francia volt a szállodában. Lefeküdtünk a te-tőn, a vekkert belőttük 4-re, hogy napkeltére a dűnéknél lehessünk.

2003. 08. 07. Csütörtök

A vekker csörgött, de tök sötét volt. Azt se tudtuk volna, hogy merre induljunk, mivel este, mikor megérkeztünk szintén sötét volt. Aludtunk tovább. Hat előtt viszont felébredtem. Lementem a fényképezőért, mert pont kelt a nap. Csináltam jó pár képet, aztán aludtam tovább. Fél nyolc körül elviselhetetlenné vált az időjárás a tetőn, úgyhogy fel kellett kelni. Elindul-tunk a faluba, hogy szerezzünk valami ennivalót, mert a szálloda kosztja egy hangyányit drága volt. Odafelé egy férfit követtünk, aki a tevéit vezette, visszafelé meg a falu gyerekei kö-vettek minket. Ócska csuhébabát szerettek volna ránk sózni. Tulajdonképpen aranyosak voltak. Először csak mondogatták, hogy vegyünk, aztán elkezdtek úgy csinálni, mintha sírnának, hátha meghatódunk. Öt gyerek üvöltötte körülöttünk, hogy brühühü. Nagyon élvezték. Aztán belecsimpaszkodtak a kezeimbe, hogy visszatartsanak, úgy "vízisíeltek" utánam. Nagyon jól szórakoztunk mindannyian.
A szállodában ezzel szemben kicsit csúnyán néztek, mikor lekváros kenyeret reggeliztünk a társalgóban az őáltaluk készített kaja helyett. Egyébként ők is lekváros kenyeret adtak volna teával. Ugyanolyan szar lekvárral.
Megkezdtük az egész napos punnyadást. A verandán beszélgettünk és néztük, hogyan változik a dűnék színe. Délben, mivel akkor jó meleg van Jean, az egyik francia srác, kitalálta, hogy menjünk ki a dűnék közé. Fogtuk a vizet, meg a fényképezőt aztán hajrá. Vakított a homok rendesen. Látni nem nagyon lehetett semmit, csak nagy vakító sárgát. Egy darabi men-tünk aztán Jean mondta, hogy forduljunk vissza, mert a homok leégeti teljesen a szandálos lábát. Lehajoltam, hogy megtapizzam a hőmérsékletét, hát nem győztem elkapni a kezemet. Olyan volt mintha a sütőhöz nyúltam volna.
Mikor visszaértünk Gabi mondta, hogy az egyik faszi rögtön ráugrott, ahogy kihúztuk a lábunkat. Próbálta meggyőzni, hogy idegenforgalmi diplomával rengeteg munkát talál itt: lehet főzni, meg gyöngyöt fűzni, stb. A nyomulás oka egyébként az volt, hogy rájött nem vagyunk házasok. Szánalmas.
Folytattuk a pihengetést. Elterveztük, hogy este felmegyünk a dűnékre, és megnézzük a nap-nyugtát. Közben mutattam Gabinak, hogy mekkora porfelhő van északra. Negyed óra múlva sokkal nagyobb volt és sokkal közelebbi. Pillanatokon belül lett akkora homokvihar, hogy öt méterre nem lehetett ellátni. Hát ennyit a naplementéről meg a dűnékről. Mindenki a társalgó-ba vonult. Előkerültek a dobok, indult a tánc, ha már mást nem lehet csinálni. Persze bent is szállt a por, de ez túlzottan senkit nem zavart. Mindenki kapta elő a fényképezőket, hogy megörökítse a berber partyt. Kint továbbra is minden homokkal volt tele. Ha kilépett az em-ber, azonnal tele lett a szeme szája homokkal. A helyieket ez annyira nem zavarta. Ketten kint ültek a verandán és beszélgettek. Közben továbbra is olyan homoktartalommal bírt a levegő, hogy semeddig nem lehetett látni. Bent az épületben is mindent vastagon beborított a por. Úgy gondoltuk korábban, hogy kint alszunk a sivatagban, és reggel megnézzük a napkeltét. Ez a vihar ezt a programot is törölte.
Aztán a viharnak úgy lett vége, ahogy elkezdődött. Por jött, aztán ment. A szél viszont nem állt el. Ezt az egyet nem nagyon értettem.
A többiek mondták, hogy lesz valami fesztivál a közelben, menjünk el mi is. Szereztek ko-csit is olcsón, úgyhogy belementünk. Nem hittem el, hogy nem valami turista baromság lesz, de kellemesen csalódtam. Arról szólt az egész, hogy a néhai rabszolgák leszármazottai minden évben megünneplik a felszabadulásukat, és ennek alkalmából megvendégelik a környék-belieket. Főznek couscoust és nagy tálakban kiosztják a vendégeknek. Ebből kaptunk mi is. Tekintve, hogy a couscoust legalább két órán át kell főzni, ez azt jelenti, hogy még a homok-vihar alatt, vagy előtt kezdték el. Ezt a kaján is lehetett érezni, mert 1:1 arányban tartalmazta a darát és a homokot. Azért ettünk belőle rendesen, mert hát ingyen van. Miután mindenki jóllakott elkezdődött a tánc. Két dobos adta a ritmust. A férfiak és a nők egymással szemben állva táncolgattak, vagy inkább lépegettek jobbra-balra és énekeltek. A férfiaknál volt két-két pár vas kasztanyetta is, hogy jobban szóljon. Vártuk, hogy lesznek-e fejlemények, de ugyanaz ment végig. Elismerésre méltó a teljesítményük. Fél kilenckor kezdték, és mikor éjfél előtt eljöttünk még mindig táncoltak. Közben talán ha kétszer megálltak öt percre.
Megérkezett a kocsink is, úgyhogy mehettünk volna vissza a szállodába, de a franciák elmentek szívni, meg kellett őket várni. Ott ácsorogtunk, már minden bajunk volt, leülni meg nem tudtunk sehova. Mikor visszajöttek kiderült persze, hogy nem volt zárva, beülhettünk volna.
Úgy gondoltuk, hogy kimegyünk a dűnék közé, ott alszunk, és reggel megnézzük a napkeltét. Erről lebeszéltek, mer hogy skorpiók és kígyók, meg rettenetes veszély. Szerintem kicsit eltúlozták, de mindegy, nem vitatkozom berberekkel a sivatagról. Felmentünk a tetőre, és meglepetten tapasztaltuk, hogy már vagy 30 ember alszik ott. Mászkáltunk körbe, de nem volt üres matrac. Lementem szerezni valamit, amin alhatunk. Kaptam két pokrócot. A vekkert megint beállítottuk négyre azzal a szent elhatározással, hogy fel is kelünk akkor.

2003. 08. 08. Péntek

Reggel megint csörgött a vekker, de kivételesen fel is keltünk. Vaksötét volt. A cuccainkat összeszedtük, lebotorkáltunk a tetőről, és egy szál zseblámpával elindultunk, hogy meghódítsuk a Szaharát. Kilépve a szálloda udvarából elkezdtük követni az "utat" kelet felé. Az út a sivatagban úgy néz ki, hogy kis kőkupacokat raknak 10-20 méterenként, ha nagyon nagy a luxus, akkor mésszel is leöntik őket, hogy messziről is látszódjon. Na, egy ilyet követtünk. Egyébként ezekből rengeteg volt a környéken, mert mindenki megjelöli a kedvenc útvonalát. Mentünk, mendegéltünk az éjszakában. A zseblámpa legalább 5 méterre bevilágította a sivatagot. Tájékozódási pontként egy torony tetején világító piros lámpát néztem ki. Ez tőlünk nem messze volt, a jobb oldalon. Tehát, ha haladunk kelet felé, akkor fokozatosan mögénk kell kerülnie. Legalábbis én így gondoltam. Az első meglepetés akkor ért, mikor volt egy fal keresztben előttünk. Elkezdtük kikerülni bal felé. Akkor már mindkét oldalon volt fal. Piros lámpa ott világít, ahol elképzeltem, de mi ez a kerítés? Teljes káosz. Hol a picsában vagyunk? Hol a picsában van a Szahara? Ilyen bénák ne lehetünk, hogy a világ legnagyobb sivatagát akkor sem találjuk meg, ha a szélén állunk. Megoldásként lekapcsoltuk a lámpát és megnéz-tük, hogy hol kezd világosodni az ég. Rövidesen meglettek a dűnék is, és lekezdhettünk fel-mászni az elsőre, a túloldalon meg le. Nappal ez egyszerű volt, mert az ember felmászott, aztán végig a gerincen, és fel a következőre. Most viszont semmit nem láttunk, csak a nagyon halványan derengő ég előtt kirajzolódó legmagasabb dűnéket. Ha felkapcsoltuk a lámpát úgy tűnt, mintha az előttünk álló dűne oldala függőleges lenne és a teteje a végtelenben lenne fent. Elég félelmetes. Nem csodálom, hogy sok ember megőrült, mikor eltévedt a sivatagban. Egyébként a homokdűnék szép méreteket érnek el errefelé. Nem az a bolgár tengerparti vakondtúrás. A nagyobbak szerintem legalább Gellérthegy méretűek. Szóval másztunk felfelé. Nem voltak nagy ambícióink, csak egy privát dűnét akartunk. Nem nagyot, csak akkorát, amekkora pont elég. Meg is találtuk, és szépen letelepedtünk. Ahogy világosodott, úgy váltak a dolgok is világossá. Először az, hogy a tájékozódási pontnak választott torony nem volt közel, hanem legalább 1,5-2 km-re. Ezért hiába haladtunk előre, nem került mögénk, csak azért, mert fokozatosan fordultunk balra, a rossz irányba. Aztán az, hogy a szállodától kezdve rossz utat követtünk. Ha a vele párhuzamosan futón megyünk, akkor jó helyre jutunk. Végül az vált világossá, hogy felhős az ég, a napkeltéből semmit nem fogunk látni. Így is lett. Ettől függetlenül jól szórakoztunk az ország legnagyobb homokozójában.
Kezdett meleg lenni, úgyhogy elindultunk vissza. A nap reggel úgy jön fel, mintha csúzlival lőnék fel.
A szálloda teraszán kiöntöttem a cipőmből a homokot. Elég méretes kupacok lettek, ahhoz képest, hogy a lábam is benne volt a cipőben. Mondjuk az utolsó dűnék felé már nem nagyon tudtam járni, mert a cipőmben határozottan több homok volt, mint láb.
Feltöltöttük a vízkészleteinket, összecuccoltunk és teljes harckészültségben vártunk bármire, ami elvisz minket legalább Rissaniba. Vízhez a teraszon álló nagy agyagkorsóból lehetett jut-ni. Eredetileg valami pár méter mély fúrt kútból szivattyúzták fel a kert végi törpevíztoronyba, onnan töltögették a korsót. Talán a szivattyú miatt volt enyhe olaj íze. A máztalan korsóban egyébkén nagyon jól lehűlt. Az ember csak odament, fogta közös bögrét, leemelte a fedelet, és ivott amennyi jólesik. Mi is így tettünk, bár kezdetben csak saját pohárral.
Mondták, hogy itt van valaki, aki taxival jött és mindjárt megy vissza is, vele elmehetünk. Minden tartozásunkat kifizettük és arra vártunk, hogy emberünk elintézze a dolgait, aztán mehessünk. Úgy nézett ki, hogy valami üzleti elszámolást csinálnak meg. Vártunk vagy egy órát, de aztán csak elindultunk. A cél a Todra szakadék volt. Rissaniból persze rajtunk kívül senki nem akart Tinerhirbe menni. Ennek ellenére elvitt volna egy taxi, csak fizessük ki a töb-biek helyét is. Hát ez egy kicsit drága lett volna, úgyhogy inkább Erfoudba vitettük magunkat, hátha ott nagyobb lesz a szerencsénk. Úgy nézett ki, hogy nem. Az összes turista, aki arra járt Merzouga felé tartott, az ellenkező irányba. Az árnyékból figyeltük sofőrünket, hogyan próbál még négy embert összeszedni, de nem láttunk eredményt, hiba óbégatta, hogy Tinerhir, Tinerhir. Aztán egyszer csak intett, hogy menjünk, és csodák csodája, ott állt négy utas. A két helyi, két japán turista és mi is bezsúfolódtunk a Mercibe és indulás. A grand taxiban mindig hat utas utazik, ez így megszokott és elfogadott. Elég nagy volt a huzat a kocsiban. Ezt a sofő-rünk is érezte, ezért hátraadta a japánoknak az egyetlen tekerőt, amivel fel lehet húzni az ablakot. A hi-tech-hez szokott gyereknek majdnem kiesett a szeme, akkorát nézett, aztán nem győzött röhögni, hogy ilyen is van.
Megérkeztünk Tinerhirbe. A japánok Marrakech felé mentek tovább, mi pedig a Todra szakadék felé szerettük volna venni az irányt. Sajnos a taxisok éppen mind ebédeltek, úgyhogy várni kellett. Utána meg annyi utas gyűlt össze, hogy keményen meg kellett küzdeni a helyekért. Harmadszori kísérletre sikerült összehozni, hogy helyet kapjunk egy autóban és az el is induljon, ráadásul arra amerre mi is mennénk. Előfordult, hogy amíg én beraktam a csomag-tartóba a hátizsákot, addig egy lány beült Gabi mellé, nekem meg nem maradt hely. Nem nagyon értette, hogy miért is akarok együtt utazni a barátnőmmel és a cuccommal. Na, csak elindultunk. Az út elég hajmeresztő volt. Meglehetősen meredek hegyoldalban vezetett végit egy sávnyi aszfaltcsík. Volt mellette némi padka is, de nem sok, meg zötyögős is. Az autók mindkét irányba mentek, nem is lassan. Ha összetalálkoztak, akkor mindkettő lehúzódott. Ez így leírva teljesen rendben lévőnek tűnik, úgyhogy egy kicsit kifejtem. Szóval adott a kes-keny, kanyargós út, meredek hegyoldal, meg a két ízig-vérig arab sofőr. Ahogy mondtam ta-lálkozásnál lehúzódtak. Ez viszont cseppet sem jelenti azt, hogy lassítottak volna. Ja, és na-gyon utáltak a padkán hajtani, mert az baromira zötyög, meg nagyon porzik. Mennek szembe egymással, néznek a szembejövő szemébe, egészen addig, amíg a szerencsétlen európai turista már veszi a mély lélegzetet a sikolyhoz, akkor félrekapják a kormányt, és centikre elhúznak egymás mellett. Mintha valami amerikai filmben láttam volna már ilyet.
Ahogy megérkeztünk a szakadék bejáratához, máris lekapcsolt egy szállodás, és beterelt a saját kis vendéglátó-ipari egységébe. Megegyeztünk, hogy egy tízesért a tetőn alszunk. A hátizsákokat egy üres szobában hagytuk, ami lehet, hogy inkább valami társalgó volt, aztán el-indultunk a szakadékba. Ez nem egy nagy túra, mivel közút vezet benne végig. Az út mellett folyik a patak, a kettőt meg betonkockák választják el egymástól. Olcsóbb ez így, mint ha végig szegélyt építenének. Szükség van erre is, mert a szemünk előtt hajtott neki az egyiknek egy BMW. Egy defekttel megúszta az egészet. Egyébként kétféle autó van. Az egyiknek ma-rokkói a rendszáma és az állaga is, másik fajtának francia a rendszáma és az állapota is. Ugye, ki hol talált munkát. Forgalom az van rendesen, de inkább csak kirándulók. Némelyik autó-ban, némelyik gyalog. A szakadék nagyon látványos. Függőleges fal mindkét oldalon.
Ahogy ott sétálgattunk, elkezdett fújni a szél, természetesen hozta az elengedhetetlen homo-kot is, aztán az eső is elkezdett csöpögni. Vissza a szállodába. Gabi vett sajtot, azzal megettük a maradék kenyerünket, amíg elállt az eső. Ez a sajt, amit vettünk, valami francia háromszögsajt. Egy idétlen tehén van a címkéjén, és nagyon finom. Csak vaccanak hívtuk. (Most már tudom, hogy itthon is lehet kapni.) A melegétel itt is aranyárban lett volna.
Kaja után a falu felé indultunk. A völgy aljában, ahol öntöznek minden zöld, pálmafák, zöldség, gyümölcs, néhány méterrel arrébb meg semmi, csak a sziklák. Közben láthattuk a helyi ünneplős ruhát is. A nők (már amelyik) gyönyörűen betekeri magát valami nylon függönyszerűségbe.
Este a szálloda kávézójában ittunk egy teát a berber sátor alatt, aztán felmentünk a tetőre. Bíztunk benne, hogy több eső már nem lesz. Matracot nem kaptunk, de így is elég jól elhelyezkedtünk.

2003. 08. 09. Szombat

Jól telt az éjszaka. Még viszonylag korán sikerült elindulnunk a szakadékba, így elkerültük az inváziót. Leültünk egy sziklára a patak kezdeténél, és onnan néztük, hogyan süt be egyre jobban a nap a völgybe. Egyébként a patak úgy kezdődik, hogy itt még semmi, ott már két méter széles patak. Csak jön föl a víz a kövek közt. Sétálgattunk a patak mellett, aztán visz-szamentünk a szállodához, hogy fogjunk egy taxit Tinerhirbe. Ez elég gyorsan ment. Csak ki kellett ülni a cuccokkal, és máris vittek. Az út ugyanolyan hajmeresztő volt, csak már tudtuk, hogy mire számíthatunk.
A városban reggeliztünk. Éppen majszolgattuk a jól megérdemelt húsosszendvicsünket, mi-kor megjelent egy koldus, a kislányával. Itt láttunk először ilyen idomított gyereket. Járni még alig tudott, de a kezét már nagyon szépen nyújtogatta, az anyja nagy örömére.
Mikor jóllaktunk jármű után néztünk. Ouarzazate-ba akartunk menni, majd onnan Ait Benhaddouba. Egy grand taxi lassított mellettünk, és a sofőr kikiabált: Ouarzazate? OK! Megállt és kinyitotta az ajtót. Ezt a pillanatot használta ki egy alattomos biciklis és teljes erő-vel belehajtott a nyíló ajtóba. Az meg kinyílt. Jobban, mint ahogy a taxis szerette volna, úgy derékszögig. Azt hittem, hogy ezzel az autóval már nem megyünk sehova, de ez is csak azt bizonyítja, hogy az európai mentalitás mennyire mélyen gyökerezik bennem. Két rúgás és máris újra zárható az ajtó. Indulás. A kocsiban a szokások hat utas mellett volt még egy gyerek is, úgyhogy mire megérkeztünk teljesen elzsibbadt mindenünk. Persze ez hat utasnál sem szokott jobb lenni. Természetesen a hat utast sofőr nélkül kell érteni. Szerencsére a vár előtt rakott ki minket, nem kellett gyalogolni.
A kapuban megvettük a jegyet és lepakoltuk a zsákokat. Természetesen itt is felajánlotta segítségét egy guide. Ecsetelte, hogy mekkora szükségünk lenne rá: normaly the castle is a labyrinth. Gondoltuk, akkor most biztos nem az, úgyhogy megyünk egyedül.
Tényleg labirintus az egész, de ahhoz eléggé retardáltnak kell lenni, hogy elvesszen benne az ember. Berendezés az sajnos egy szál se. Érdekes volt, hogy a szobáknak se a padlója, se a mennyezete soha nem volt egy szinten. Mintha csak egymás mellé pakolták volna őket telje-sen ötletszerűen. Valószínűleg ez így is volt.
A kasbah után a buszpályaudvar keresésére indultunk. A város teljesen kihalt volt. Ez na-gyon szokatlan egy arab országban, úgyhogy valami atomtámadásra gyanakodtunk. A CTM buszpályaudvaron nem bíztatott az az egy szem ember akit találtunk. Ait Benhaddouba csak másnap megy busz. Már pár kilométert megtettünk a vártól, úgyhogy egy üdítőre le kellett ülni. Jó meleg volt.
Mentünk tovább, hogy akkor taxival kell odajutni. Megtaláltuk a taxikat is. Nem akarták megérteni, hogy mit akarunk. Mindenáron csak kettőnket akartak elvinni, de az nekünk nem jó üzlet. Mikor azt hittük megértették, hogy mit akarunk jött egy nő és tolmácsolt nekünk. Kiderült, hogy értették, de nem akarják. Otthagytuk a bandát, akkor inkább stoppolunk. A főúton nem volt valami nagy a forgalom, de azért megpróbáltuk. Elég gyorsan megállt egy autó. Kiderült, hogy csak a rendszáma marokkói, mert bérelt kocsi. Egy Új-Zélandi párocska ült benne. Rögtön mondták, hogy nem tudnak messzire elvinni, csak egy darabon. Úgy gon-dolták, hogy mi biztos Marrakechbe tartunk. Hamar kiderítettük, hogy ők is Ait Benhaddouba tartanak. Megspóroltunk 40, vagy ha úgy vesszük 300 Dh-et.
Mikor odaártünk már eléggé beborult. Egy boltos rögtön lekapcsot, hogy segítsek neki, mert egy magyar barátjának szeretne levelet írni, de nem tud. Nagyon mentem volna, mert le akar-tam fényképezni a várat a sötét éggel, de nem engedett. Természetesen a levél csak egy átlászó üzleti fogás, de mégsem hagyja az ember csak úgy faképnél. Diktálta a levelet: Dear Friend. Na, ugye egy magyar nevet már nem tudott mondani. Remélem, sok örömet okozott neked az a berber,őőő nem, tuareg, ezüst kés, csont berakással, amit nálam vettél. Blablabla. Én meg serényen írtam: Remélem, sok örömet okozott itt fogyott el a türelmem az a nagy tuareg fasz, amit a feleségednek vittél. Bíztam benne, hogy nem jön magyar, aki lefordítaná. Azért a marketing figyelemre méltó. Végül csak szabadon engedett, és csinálhat-tunk egy-két képet. Elindultunk szállást keresni, hátizsákkal amúgy se élmény a városnézés.
Megtaláltuk az egyik olcsó szállodát. Úgy volt olcsó, hogy a tetőn aludhattunk. Kicsit téb-lábolt a faszi, hogy komolyan gondoljuk-e, mert általa is jól láthatóan közeledett a vihar. Gyorsan ha már elhoztuk felállítottuk a sátrat. Ez nem ment túl könnyen, mert erős szél fújt, vigyázni kellett, nehogy az egész szart elvigye a francba. Mindig fogni kellett, amikor kész lett, akkor Gabi gyorsan beült, amíg hoztam a cuccot. Szépen kushadtunk a sátorban a vihar végéig. A sátor tele volt kosszal, amit a szél hordott be, úgyhogy mikor kicsit elállt a szél, meg az eső ki kellett takarítani. Utána megint várakozás, de aztán csak elállt.
Elindultunk a várba. A "folyón" szépen átegyensúlyoztunk a köveken. A vár tulajdonképpen egy régi város. Vályogból épült az egész. Néhányan még talán laknak is itt, de inkább csak turistaboltok vannak. Rögtön az egyik kapuban kifizettették velünk a jegyet. Azt hittük, hogy kell, de mint kiderült ez csak a szomszédos agadirra vonatkozik. Végül is megérte. Az agadir megerősített magtár, mert régen itt nem volt más rabolnivaló, csak a termények, hát azt kellett védeni. Itt találkoztunk néhány magyarral. Együtt mentünk fel a hegy tetejére, aminek az ol-dalában a város épült. Megint elkezdett esni, úgyhogy elindultunk lefelé. Mi ráértünk, de ne-kik sietni kellett, ezért el is váltunk egymástól. Egy berber boltos invitált a boltjába az eső elől. Rengeteg régi dolog volt a boltjában, el tudtunk volna költeni egy jelentősebb összeget is. Szerencsére nem az a tukmálós fajta volt. Meghívott egy berber whiskyre. Eddig még könnyen ment a kommunikáció, annak ellenére, hogy nem találtunk közös nyelvet. A berber whisky közben megfőtt. Egyszerűen teának nevezhetnénk, ha nem bolondította volna meg egy kis haskával. Ha már itt ez a szokás, akkor rajta. Hatása sajnos a mai napig sem jelentkezett. Mikor sötétedett elindultunk visszafelé. emberünk invitált, hogy másnap is látogassuk meg.
Ahogy a kis nyamvadt, folyónak csúfolt patakhoz értünk meglepődve tapasztaltuk, hogy leért ide is az eső, ami a hegyekben esett. Így sem volt egy Amazonas, de a kövek eltűntek az iszapos víz alatt. Nosza, cipő le, átkelés. A másik gázlótól persze teljes vágtában mint a Honfoglalásban a besenyőtámadás vágtat felénk egy tíz fős szamár és öszvér sereg, hogy jó baksisért átvigyenek. Erős volt a versenyhelyzet, azért volt a nagy vágta. Gondolták az elsőé a biznisz. Nem látszott elég messziről, hogy magyarok vagyunk. Mire odaértek, már a vízben gázoltunk. Nem volt mély, térdig sem ért. Az egyetlen gond az volt, hogy sáros lábra nem akartuk visszavenni a cipőt. Mezítláb poroszkáltunk hazafelé. irgalmatlanul szúrtak a kövek. Nem gondoltam volna az út elején, hogy sáros lábbal, cipő nélkül fogok Marokkóban mászkálni!
Este megint esett egy kis eső, csak hogy vizes legyen a sátor.

2003. 08. 10. Vasárnap

Reggelre elmúlt a rosszidő, így száraz volt a sátor, össze lehetett pakolni. Persze az egészet liszt finomságú vörös por borította. Reggelire ittunk egy borzalmasan rossz tejeskávét és a kasr, azaz a város felé indultunk. A víz még mindig magasan állt, így az esti technológiát kellett alkalmazni. A gond csak az volt, hogy mégse mászkálhattunk egész nap cipő nélkül. Kicsit száradt a lábunk, aztán kész, le van szarva. Kit érdekel, hogy van rajtunk egy térdig érő sárzokni is? Ezúttal egy másik irányból közelítettük meg a várost. Egy keveset kóvályogtunk a környező kertekben, de csak meglett az út. Sétálgattunk a keskeny utcákon, amíg meg nem untuk, akkor visszamentünk a gázlóhoz. Megint gerjesztettünk egy vágtát. Nem túl tanuléko-nyak. Túlparton megint lábszárítás, aztán elindultunk a cuccainkért.
Eredetileg szerettük volna megnézni a telueti kasbah-t is, de a közlekedés errefelé teljesen reménytelen. Stoppolni kezdtünk a faluban, a teljesen kihalt úton. Az első fél óra csak elméle-ti stoppolás volt, mert semmi nem jött. Mondtam Gabinak, hogy rágyújtok, az mindig segít. Így is lett. Ahogy meggyújtottam a cigit, sorba jöttek az autók. Sajnos mind rossz irányba ment. Gabi meg is jegyezte: bazmeg, rossz végét gyújtottad meg! Kinéztünk magunknak egy német turista busz, hogy az majd elvisz, és mindjárt indul is, mert elképzelhetetlen, hogy nem kerek órakor indulnak. Még előtte indult egy olasz lakóautó, és ők elvittek a főútig. Ez kb. negyed óra. A német busz 11:15-kor ért oda. Hm, németek. A kereszteződésben volt néhány autószerelő, meg büfé. Itt ettünk valami szendvicsszerűséget, aztán kiálltunk az út szélére, hogy leintsünk bármit. Senki nem állt meg, de még a buszok vagy a taxik sem. Aztán jött egy nagy fekete Merci. Na, az sem állt meg. Viszont negyed óra múlva jött visszafelé, és pont előttünk megfordult. Egy fiatal fickó vezette, és egy öreg ült hátul. Megállt, és közölte, hogy tankolni volt és most értünk jött vissza. Vannak még csodák. Pár kilométer után megálltunk, és felvettünk egy másik, kevésbé öreget. Látszott, hogy ő a főnök, aki vezet az meg csak sofőr. Kiderült, hogy Marakechbe mennek, és visznek minket is. Közben elindultunk. Nem sokára megálltunk egy kólára. Csatlakozott még egy ember. Kaptattunk felfelé a Tizi-n-Tichkára, az ország egyik legmagasabb hágójára, 2260 méter magasra. Nagyon látványos útvonal, de nem tériszonyosoknak való. A hágó túloldalán, néhány kilométeren belül leeresz-kedtünk 1000 méter körüli magasságra. Itt egy faluban megálltunk ebédelni. Vendégül láttak minket is egy tajine-ra. A főnök próbált beszélgetni velünk, de csak franciául tudott. Annyit azért sikerült kideríteni, hogy valami cégnek az igazgatója. Közben almát is vett, azzal is megkínált mindenkit. Lassan megérkeztünk Marrakechbe. Megkérdezte, hogy hova óhajtunk menni a városon belül, és ott rakott ki minket. Ez az út minden eddigi átverést és lehúzást ellensúlyozott.
Az előzőleg kinézett szállodát könnyen megtaláltuk, bár kis híján a fejünkre esett egy cipő. Hogy honnan azt nem tudom. A szállodában nem volt hely, ezért átmentünk a szomszédba, ahol szintén egy hotel volt. Már az árakról érdeklődtem, mikor utánunk hozták a cipőt, ame-lyik fentről támadt ránk, hátha mi hagytuk el. Nem tudom az illető hogy jutott erre a gondolat-ra.
A szállodában először magunkat mostuk ki, aztán Gabi a ruhákat, mert már minden koszos volt. Közben megint szakadni kezdett az eső. Úgy nézett ki, hogy a rossz idő Merzouga óta követ minket. Mikor végre elállt kimentünk a TÉRre, a Djemaa el-Fnára. Ez a város közepe. Állandóan folyik az élet. Mikor mi odaértünk, már kipakoltak a sütödések, és égtek a tüzek. Körben, a tér szélén egész nap préselik a narancsot. Egy pohár garantáltan 100 %-os na-rancslé 5 Dh. Kígyóbűvölők, hennafestők, majomidomárok, szerintem majom idomárok. Mindegyik azt akarja, hogy egy turista lefényképezze, és természetesen adjon némi pénzt érte. Vacsorára egy kiló datolyát vettünk, amit a tér szélén, a földön ülve tömtünk magunkba. Vacsi után visszamentünk a bazárba nézelődni. Kinéztünk egy lámpát, ami megfelelt az öszszes kritériumnak, nagy volt, nehéz és törékeny. Mindig ilyen dolgokat vásárolunk össze, az-tán meg kínlódunk a cipeléssel. Most először ellenálltunk. Helyette vettünk a családnak egy klasszikus turistabaromságot: festett bőr lámpaernyős gyertyatartót. Ez legalább nem törik.
Kicsit még mászkáltunk a téren, aztán hazamentünk aludni.

2003. 08. 11. Hétfő

Reggelire a parkban megettük a maradék datolya nagy részét. Innen nincs messze a Koutoubia mecset, így hát oda mentünk. Bemenni ide is tilos, de amennyire lehet körbejártuk. Kis kerülővel mentünk vissza a Djemaa el-Fnára, útközben egy kávét is ittunk. Innen a Koubba Baadiyn felé vettük az irányt. Ez egy olyan szentély, ami kivételesen nem muszlimok számára is nyitva van. Ezt kompenzálja az, hogy annyira jelentéktelen, hogy simán elmentünk mellette. Ez nem különösebben baj, mert így az Ali ben Yousef medreszéhez jutottunk. Ide is be lehet menni, mivel már csak mint múzeum üzemel. Nagyon hasonló a meknésihez, de nagyobb annál. Kb. 5000 diák tanult itt. A celláik nem a legnagyobbak, némelyikben már galé-riát is építettek, hogy elférjenek. Frankó kis kolesz lehetett annak idején. Az udvar és az imacsarnok falait mindenhol mozaik, vagy faragott gipszstukkó borítja. Amikor építették akkor még rászánták a pénzt meg az időt ilyesmire.
Visszafelé útba ejtettük a Koubbát, de nem mentünk be. A következő hely, amit meg akartunk nézni a Bahia palota. Ez a város másik felén van, ami azt jelenti, hogy újra át kellett vágni a bazáron. Voltunk annyira vakmerőek, hogy ezt egy másik útvonalon próbáltuk meg, nem a már bejáratott ösvényen. El is tévedtünk, de ez egy bazár esetében mindegy is, mert másképp soha nem járja be az ember. Ha mégis megpróbálja, akkor meg úgyis eltéved. Szóval nagy nehezen kikecmeregtünk a bazár túlpartján a Djemaa el-Fnára. Innen még el kellett navigálni a palotához. Ez nem volt nehéz, mert Marrakech sokkal átláthatóbb, mint pl. Fés.
A palota nagyon szép, és ez is egy labirintus, és sajnos ennek sincs berendezése. Szinte a szomszédban van az el-Badi palota romja is. Az útikönyv szerint érdemes lámpát vinni, mert így fel lehet fedezni a pincéket. Lámpa nem volt nálunk, úgyhogy elhalasztottuk másnapra a látogatást, a Saadian sírokat is. Helyette elmentünk internetezni. Megnéztük az e-mailjeinket, meg írtunk néhány SMS-t. Ekkor már nagyon meleg volt, ezért visszamentünk pilledni a szállodá-ba. Mikor a perzselő forróságot felváltott a hőség, akkor lementünk a térre körülnézni. Itteni viszonylatban kihaltnak volt nevezhető, így bementünk a bazárba eltévedni. Megalkudtunk egy marék hússütő nyársra, mint újabb ajándékra. A nő, akitől vettük nem volt elveszett. Leengedte az árat, de egy tízesért még csinált hennatetoválást Gabinak. Jó rondát. Mindegy, mert rövidesen csak narancssárga maszat maradt belőle.
Végül kerestünk egy kajáldát, mert eléggé megéheztünk. Rendeltünk egy tajine-t. Nem volt rossz, de az alján csupa olyan állati eredetű maradvány volt, ami egyikünknek sem volt szimpatikus. Csont, mócsing, stb. Mikor a pincér látta, hogy az nekünk már nem kell, egy laza mozdulattal szétrakta a tányérokat a szomszédos asztaloknál ülő egy-egy ember elé, akik örömmel leszopogatták a csontokról ami maradt.
Evés után sétáltunk a téren, mert úgy egészséges. Le szerettem volna fényképezni egy kígyóbűvölőt akkor is, ha pénzbe kerül. Rögtön jött egy másik, aki a kígyóját (nem a gyikját!) egyből a nyakamba akasztotta, meg a homlokomhoz nyomta, mondván az majd szerencsét hoz. A kígyó annyi aktivitást mutatott, mint egy darab kötél. Végig arra gyanakodtam, hogy döglött, de utólag a fényképen látszik, hogy felemeli a fejét. (Vagy a drót tartja) Rögtön a fényképezőt is kivette a kezemből, hogy lefényképez. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy rossz csere a fényképező-kígyó, de aztán visszaadta a gépet. Ezt a szerencse dolgot valószínűleg magára értette, mert miközben a kígyó a nyakamban, ő meg fogja a szerencsétlen mindkét végét, megkérdezte, honnan jöttem. Nagy szerencsém van, mert ez egy amerikainak 600 Dh, nekem csak 200. Húha, már szerencsét hozott a kígyó. Adtam neki egy öt dirhemest, de reklamált. Mister, its nothing. Kifejtettem, hogy választhatja az 5 Dh nothinget, vagy az igazi nothinget. Egyébként is valami életképtelen siklót tekergetett rám. Persze közben megjelent a másik, aki a kobrákat heccelte, hogy adjak pénzt, mert lefényképeztem. Az is megkapta az ötösét, aztán nyugalom lett.
Tartottunk még egy döglés szünetet, majd este felmentünk a tér szélén lévő teraszok egyiké-re inni egy üdítőt. Nem is annyira az ivás, mint a kilátás miatt. Az előbbi persze kötelező. Fentről nagyon durván néz ki a tér, főleg mikor a lacikonyhák is beizzítják a faszenet. Olyan füstöt csinálnak, hogy a KöFe bezáratná. Kis korzózás után hazamentünk aludni.

2003. 08. 12. Kedd

Reggel a szokásos tejeskávé programmal indítottunk. Első napirendi pont az előző nap elmaradt el-Badi (Al Bundy) palota. Már teljesen gyakorlottan közelítettük meg a területet. A palo-tában kicsit csalódtunk, mert csak az alapok maradtak meg, meg a falak körben. A pincét is megnéztük, de nem volt benne semmi érdekes. Persze lámpa nélkül az ember azt hiszi, hogy amit nem lát az biztos érdekes. Ami jó volt az a rengeteg gólya. Az egyik közvetlenül mellet-tünk szállt le. A közvetlenül kb. 2 métert jelent. Mellettünk sétálgatott és egyáltalán nem zavarta, hogy próbáljuk kiterelni a napra egy jobb fénykép reményében. Egy helyen fel lehetett menni a fal tetejére. Onnan nyílt igazán jó kilátás a rengeteg gólyafészekre. Innen látni lehe-tett a Saadian sírokat is, így könnyebben odataláltunk a keskeny utcákon.
A tájékozódást a turistacsoportok is segítették. Csak követni kellett a birkamód áramló tö-meget. Közben meg is reggeliztünk. A bejárat mellett megvettük a jegyet és egy kegyetlenül keskeny sikátoron keresztül bementünk. Először az udvarra jutottunk, ahonnan a mauzóleu-mok nyíltak. Itt van az egész dinasztia összes tagja eltemetve, úgyhogy kellett több épület. Az egészben az a legfantasztikusabb, hogy egy mecset mellett van, de úgy, hogy nincs kapuja, csak két épület közt egy méteres rés, bent meg a palotaszerű épületek. A belsejük természete-sen jócskán ki van díszítve. A sírkövek meg teljesen egyszerűek. Kisebbek, nagyobbak szépen sorban. Olyanok, mint egy-egy levélnehezék.
Visszaballagtunk a Djemaa el-Fna melletti parkba, és elolvastuk az útikönyv megfelelő passzusait. Megint olyan volt a hőség, hogy az nem fehér embernek való, ezért megkezdtük a napi sziesztát. Fél négy felé keltünk útra újból, hogy megnézzük az itteni bőrcserző műhelyt. Egy darabig arra kellett menni, mint előző nap a medreszébe, utána meg vadkacsagének vezettek. Megint csalódnunk kellett, mert ez is inkább a meknésihez hasonlított, mint a fésihez. A vezetőnktől még "gázálarcot" is kapott Gabi. Legalábbis ezt mondta a fickó a csokor men-tára. Körbevitt, csináltunk is egy-két képet, de inkább úgy tűnt a hely, mint egy építési terület. A végén persze elégedetlen volt a pénzzel, amit kapott. Jött a reklamáció, Mister its nothing! Szerintem meg még sok is volt.
A bőrfestők után kimentünk a városkapun, és egy másikon vissza. A tájékozódás megint csak úgy találomra történt. Leginkább Dirk Gently-s volt. Kiválasztottunk egy embert, aki úgy tűnt, tudja mit csinál, és őt követtük. Bejött. Látszott rajta, hogy egy felkészült ember, és tudja, hogy bármit hozhat az élet. Ezt bizonyította az is, hogy a 40 °C-ban egy esernyőt is cipelt. A szállodában megmostuk az útközben vett szőlőt, és a parkban megettük. Egyébként ebben a parkban mindig nagy volt a tömeg, annak ellenére, hogy a felét elfoglalták az építkezési anyagok. Úgy néz ki, hogy díszburkolattal rakják le a környéket. A szőlővel úgy telelettünk, hogy nem nagyon volt kedvünk mászkálni. A berber akrobatákat még megnéztük, még pénzt is adtunk, egyedül a közönségből, aztán a tegnapi teraszunkról bámultuk a teret, miközben szép lassan besötétedett.
Este össze is kellett pakolni, mert reggel a Cascades dOuzoudhoz akartunk menni.

2003. 08. 13. Szerda, Gabi születésnapja

Hétre állítottuk a vekkert, de az egész szálloda hatkor kelt, és ezzel sikerült minket is felébreszteni. Fél hétkor nem bírtuk tovább, és felkeltünk. Előtte azért, még az ágyból elnye-keregtem a Happy Birthdayt.
A város elég kihalt volt, a szokásoshoz képest. Kávézás közben megnézhettük, hogy igenis takarítják a várost. Így is van kosz, nem tudom mi lenne ha ez se lenne. Valószínűleg két nap után eltűnne Marrakech.
Egész könnyen megtaláltuk a buszpályaudvart. Fél órán belül indult is egy busz Azilalba, ahonnan át lehet taxizni a vízesésekhez. Az út nem ígérkezett se hosszúnak, se különösebben érdekesnek. A hossza az tényleg nem volt nagy, de csak térben, mert időben sikerült azért szépen elhúzni. Az egyik faluban vásár volt, ott aztán mindenki fel akart szállni a buszra. Volt köztük három koldus is. A félszemű, akiről kiderült, hogy nem félszemű, a félkarú, meg a sima koldus Ezek a busz padlóján foglaltak helyet. Persze hely az nem nagyon volt. Az egyiknek végig egy seggben volt az orra, annyira nem fért el. A busz megállt az ouzoudi bekötőútnál, ahol mi kétségbeesetten próbáltunk leszállni. Ennek az lett az eredménye, hogy szegény ember az ülésünk mellett kicsit lefejelte a lábamat. Gabi is megpróbálta átlépni, de neki rövidebbek a lábai, úgyhogy sikerült a fejére ülnie. Gondolom a koldusunknak hosszú ideje ez volt az első szexuális élménye. Az út mellett össze is jött egy grand taxira való ember. Három olasz, egy helyi srác, meg mi. Mi több volt taxi is. Be is préselődtünk. A srác közben felajánlotta, hogy elvisz minket egy jó helyre, ahol van kemping is, csak messziről kövessük, mert ő nem kalauzolhat senkit, mert ha lebukik, lesittelik.
Megérkezés után tisztes távolságból követtük a gyereket. Rajtam volt a saját hátizsákom, meg Gabié is, mégiscsak születésnapja van, meg nem megyünk messzire. Elindultunk a lép-csőn lefelé. Ez a lépcső a vízesés tetejétől vezet az aljához, tehát 110 méter magas. Sorba hagytuk el a kempingeket, de a vezetőnk csak ment tovább. Át a folyón. És tovább. A folyón a vízesés aljában "kompon" lehet átkelni. A kompok 9-10 műanyaghordóból, meg deszkákból vannak összetákolva. A "révész", aki általában egy gyerek a kifeszített kötél mentén húzza át a tutajt a túlpartra, úgy hogy maga is rajta ül. Az átkelés nem egy életveszély, mert a folyó csak pár méter széles, és szerintem azon a helyen talán derékig érhet. A túlparton követtük tovább az emberünket, fel-le az ösvényen. Végre csak megérkeztünk a tetthelyre. Egy kisebb vízesés mellett volt. Nem volt rossz hely, de kemping szó alatt többet értettünk. Volt itt egy büfé, amit körbekerítettek és a kerítésen belül felállíthattuk mi is a sátrunkat. Így már három sátor volt ott. Ezzel tele is lett a hely. A hely komfortja kimerült abban, hogy volt a közelben egy forrás. Pisi-kaki az erdőben, ha éppen nem jár senki arra, fürdés a folyóban, aminek vörös színe van az iszaptól. De nekünk pont megfelelt.
Ettünk egy születésnapi sült krumplit, aztán elővarázsoltam az alkalomra titokban magammal cipelt sós kekszet.
Gabi megpróbálta használni a természet adta lehetőségeket, és bevette magát az erdőbe, amit WC-nek szeretett volna használni. Pechje volt, mert éppen egy elveszett gyereket kerestek, így minden bokorból előbukkant egy aggódó szülő/testvér/rokon. Fel kellett mászni a túlparton lévő hegyoldalba, az olajfák alá.
Fürödtünk egyet a folyóban, de olyan hideg a vize, hogy csak az Északi-tengerhez szokott németek tudnák élvezni, ők viszont a színe miatt nem mennének bele.
A délutáni hőséget a folyó túloldalán az olajfák alatt töltöttük. Később, mikor alábbhagyott a fűtés elmentünk a vízeséshez, ami mellett a cuccokkal csak úgy eljöttünk. Útközben láttunk berber majmokat, de a vadon élő fajtából. A vízesés egyébként nagyon szép. A lemenő napnál az aljában egy szivárvány van, azon keresztül ugrálnak a vízbe a helyiek. Ünnepi volt a vacsora is. Étteremben ettünk brochettet, vagyis rablóhúst. Plusz kilátás a vízesésre. Visszafelé az egyik tutajon egy magyarral utaztunk együtt. Éppen néztem, hogy Titanic jellegű vízi alkalmatosságunk bal oldalán hiányzik egy hordó. Mondtam is Gabinak:
- Kapitány, elvesztettük a bal szárnyat!!!
Mire a mellettem ülő alak megszólalt:
- Hova menjek, hogy ne magyarokkal találkozzak?!
Tőle tudtuk meg, hogy tulajdonképpen jól jártunk a kempingünkkel, mert ő egy nagyobb csoporttal van egy szállodában, de ott se jobb a helyzet, mert az egész faluban nincs víz, és úgy néz ki, hogy ez így is marad néhány napig. Ők viszont nem 5 Dh-t fizetnek egy éjszakára.
Este az egyik zúgó szikláin ültünk és elmajszolgattuk a Pilóta kekszet is, amit szintén ott-honról cipeltem a szülinapra. Miután besötétedett lefeküdtünk aludni, mivel errefelé elég gyér a világítás. Áram az nincs, ahogy semmilyen más civilizációs ártalom se.

2003. 08. 14. Csütörtök

Eredetileg úgy terveztük, hogy a következő éjszakát szállodában töltjük, de ha nincs víz a faluban, akkor minek? Így maradtunk. Szerettünk volna elmenni Imi-n-Ifribe is, hogy meg-nézzük a természetes hidat, de a térkép és az útikönyv alaposabb tanulmányozása után rájöt-tünk, hogy ez nem túl egyszerű, sőt autó nélkül inkább tortúra, mint túra. Helyette a folyó mentén indultunk el lefelé. A hegyoldalban vezető ösvényeken másztunk fel-le. Útközben Gabi egy zavaros pillanatában összekombinált egy focista csúszószerelést egy shaolin pap töréstechnikájával. Ez úgy nézett ki, hogy a hegyoldalon lefelé csúszva a térdével megtámadott egy sziklát. Nem sikerült széttörni, a térde viszont szépen nézett ki. Ott a porban ülve kijelentette, hogy nem megy sehova. Na, szépen nézünk ki! Építhetek ide egy házat. Aztán felkelt és mentünk tovább. Gabi egy stramm nő!
Elértük a folyó végét, ahol egy másik folyóba ömlik. Ehhez meg kellett kerülni egy egész cserkészlány csapatot. A torkolatnál a völgy egészen beszűkül, és a víz úgy zúdul lefelé, mintha egy mosógép belsejét látnánk. Itt értek utol a cserkészek. Ezek olyanok, hogy vagy mennek, vagy énekelnek. Ahogy megállnak máris énekelni kezdenek. Továbbmenekültünk. Találtunk a szikla másik oldalán egy barlangot. Rövidesen megérkeztek a lyányok, és énekeltek, meg felmásztak minden sziklára. Fordítás nélkül is értettem a tanárt: Ha nem tudsz lejönni, ott maradsz, én nem szedlek le!
Visszafelé már nagyon meleg volt, ráadásul rossz ösvényt választottunk a rengeteg közül, így egy meredek csapáson kellett visszamászni az eredeti útvonalra. Az ösvény ráadásul nagyon csúszós is volt. Rendesen leizzadtunk, még az itteni viszonyokhoz képest is.
Úgy éreztük, hogy megérdemlünk egy rendes ebédet. Ahol mi laktunk ott csak birka tajine volt, azt meg nem "szeressük", úgyhogy átmentünk a túlpartra a konkurenciához csirkéset enni. Ekkor még nem esett le a tantusz, hogy ahol nincs áram, ott nincs hűtő sem.
Ebéd után fürdés. Beletelt egy negyed órába, mire nyakig a vízbe óvakodtunk, annyira hideg volt. Az áramlással szembe úsztunk, de egy kis trükkel sikerült eljutni a zúgó aljába. Vettünk egy tangentoros kezelést a lezúduló vízben. Csak arra kellett vigyázni, hogy a fürdőruhát ne cincálja le rólunk. Aztán Gabi az ígéretéhez híven a vízesés alatt mosott hajat. Persze ezt is csak úgy öko módra, "tiszta" vízzel.
A nap hátralévő részében semmit sem csináltunk, de azt intenzíven. Estefelé átmentünk a túlpartra, mert csak a hegyoldalban lévő olajfa ültetvényben lehetett bizonyos szükségleteket kielégíteni. Gabi visszament a folyópartra, én meg felmásztam a sziklafalig. Ott vezet az öntözőcsatorna, amely a vízeséstől viszi a vizet végig a völgyben. Kis leágazó csatornák vezet-nek belőle a fákhoz. Mindegyikhez külön-külön vezet egy kisebb csatorna, a fák töve körül meg egy kis medence van.

2003. 08. 15. Péntek

Fél kettőkor ébredtem fel, arra, hogy Gabi rosszul van. Hányingerre panaszkodott. Nagyon tapasztalt módon rávetettem magamat a zipzárra, ami természetesen nem akart kinyílni, mert valamit becsípett. Ott rángattam, közben anyáztam és láttam magam előtt, ahogy takarítjuk a sátrat, ezért közben próbáltam az összes cuccot hátratúrni a küzdelem közben. Végre kinyílt, és Gabi rövidesen beváltotta ígéretét és a sátor elé rakta a vacsorát. Nem volt sok, az is olyan, hogy a kanál megállt volna benne. Ekkor kezdett derengeni, hogy ahol nincs áram, ott hűtő sincs. Az éjszaka fennmaradó részét leginkább forgolódással töltöttük.
Reggel sátrat bontottunk, és elindultunk. Hátizsákkal sokkal hosszabb volt az út. A lépcső a vízesés mellett meg határozottan egy Everestnek tűnt. Megtaláltuk a taxikat is. Feleslegesnek tűnt Azilalba menni, és ott buszt keresni, mert az ellenkező irányban van. Helyette a közvetlen Marrakech taxira szavaztunk. Azt mondták, hogy 40 Dh, ami nagyon kedvező ajánlat volt. Kicsit később az egyik utas kitalálta, hogy fizessünk egy 10-sel többet, és akkor azonnal elin-dulunk. Rendben van, a probléma az volt csak, hogy ekkorra felment az ár 70-re, és ehhez adták még a tízest. Na, mindegy menjünk. Emberi időben akartunk valami városba érni, mert elfogyott a dirhemünk, és a bankok bezárnak. Marrakechbe érve vettünk banánt, ami még Gabi gyomrának is elfogadható volt. Ő ott maradt banánt majszolni, meg vigyázni a csoma-gokra, én meg pénzt váltani indultam. Mikor megvolt a fizetőeszköz fel kellett hajtani valami buszjegyfélét Essaouiraba (Esszavira). Sikerült is, de két órát kellett várnunk. Volt idő kajálni. Ez inkább rám vonatkozik, mert Gabi az ilyesmit még mindig extrém sportnak tartotta.
A buszunk a standard lerobbant fajta volt. Este hatra futott be a tengerparti városkába, Essaouirába. Kellemes hűvös fogadott, a marrakechi hőség után. Mintha légkondis városba érkeztünk volna.
Célirányosan mentünk utunk legnyomasztóbb szállodájába. Majdnem olyan lerobbant volt, mint a larache-i, de annál sokkal depressziósabb. A szobák a körfolyosóról nyíltak, ami a belső udvart vette körül. Az udvar viszont beton kupolával volt lefedve, hogy nyomasztó félho-mályt hozzanak létre. Kongott az egész, és hogy még több érzékszerven keresztül érezzük a hely hangulatát, mindent betöltött a penészszag. Mindegy, kivettünk egy szobát, majd másnap keresünk jobbat. Kis keresgélés után megtaláltuk a zuhanyzót is. Ehhez persze zseblámpa kellett. Kicsit, nem, inkább nagyon gázkamraszerű volt. Ennél csak a budi volt rosszabb. Az ajtaját egyiknek sem lehetett zárni. Rövidesen éreztük, hogy az ízlelésünket sem zárják ki a tapasztalásból. A víz penész ízű.
Erre rögtön elindultunk vizet szerezni, mert az fontos. Megérkezéskor még röhögtünk, hogy a helyiek hogy be vannak öltözve, de rá kellett jönnünk, hogy teljesen igazuk van. Hideg volt és a szél is fújt, ráadásul sós vízcseppeket hozott, ami negyed óra alatt telepöttyözte a szemüvegemet sóval. Menekültünk vissza beöltözni. Lefekvés előtt én is kipróbáltam még a pe-nészzuhanyt, aztán alvás.

2003. 08. 16. Szombat

A hely jellege ellenére jól aludtunk, talán azért, mert egyikünk háta alatt se volt sátor alatti kavics. A sátor alatti kavicsok utólagos eltávolítása az én türelemjátékom volt a vízeséseknél. Ezek ugyanis a betonkemény föld, és a sátor alja között helyezkedtek el, és nagyon nyomtak, vagy inkább szúrtak.
Reggel kimentünk a kikötőbe. Nem érkeztünk túl korán, de így is láttuk még, hogyan dobálják kézről kézre a halas kosarakat, a hajóból a teherautóba. Nem minden dobás sikeres, így a hajók mellett rengeteg kosár is úszott a kikötő vizén. Voltak, akik a hálót húzták ki a partra, hogy kibogozzák, megjavítsák, és voltak, akik már a javításnál tartottak.
Innen a tengerpart mentén a strand felé indultunk, de szigorúan csak nézelődni, mert most is baromi hideg volt, és a szél is ugyanúgy fújt, mint este. Talán nem véletlenül reklámozzák Essaouirát úgy, hogy Windy City Africa. Mikor mindenünk tele lett a strand homokjával, amit a szél hordott, főleg a szemünkbe, akkor visszamentünk a városba.
Próbáltunk egy kicsit kevésbé szar helyre átköltözni, de minden szálláslehetőség tele volt. Amelyik meg nem, az nem a mi kategóriánk.
Bánatunkban vettünk egy kiló szőlőt valami reggeliszerűségnek, amit a főtéren eszegettünk meg. Utána a városfalat derítettük fel. Ma inkább tengerparti sétányként üzemel. Végig ki vannak rakva az ágyúk, és rengeteg ember üldögél a tengert bámulva. Mi is ezt tettük. A part errefelé sziklás, és beljebb is kiáll egy-kettő a vízből. Ezeken törnek meg a hullámok, és ennek a cseppjeit hozza a szél a képünkbe. Valószínűleg emiatt rozsdásodik az egész város. Minden, ami vasból van, az rohad szét. Az összes bicikliről rétegekben vált le a rozsda, de teljes felületen. Talán csak a bronz ágyúk bírták a klímát. Rövidesen mi is átvonultunk egy kávézóba, ahonnan, az itteni berber akrobatákat néztük. Nem voltak szakmailag olyan felkészültek, mint a marrakechi kollégák, talán ezért is léptek fel itt. Kicsit később kiültünk a nap-ra, mert ott jobb volt az idő. A baj csak az volt, hogy nem azért volt hideg, mert a nap nem sütött, így rövidesen éreztem, hogy le fog égni a fejem, de kegyetlenül. visszavonultunk a szállodába. Gabi pihizni egy kicsit, én meg a kalapomért. Amíg aludt én a városban sétálgat-tam. Láttam egy árverést. Nagyon olyan volt, mint mikor egy adós összes göncét eladják, vagy jobb esetben az örökséget adják el a boldog örökösök.
A kikötőben felfedeztem, hogy a vakító sárgára festett kikötő tuskók közt van egy kakukktojás. Ez nem annak készült, amire használják. Jól felismerhetően egy régi ágyú volt függőlegesen bebetonozva és sárgára mázolva. Recycling.
Visszamentem a szállodába Gabiért és levonultunk megnézni a naplementét. Előző nap csak azt láttuk, hogy a felhők mögé csusszan a nap, most viszont szabvány giccses naplemente tanúi voltunk: tenger, megtörő hullámok, halászhajó sirályokkal, és bazi nagy narancssárga napkorong. Idén naplementéből erősek voltunk.

2003. 08. 17. Vasárnap

Reggel örömmel hagytuk el a menekültszállásszerű épületet. Ezért persze meg kellett küzdenünk. Először fel kellett verni a portást, hogy fizethessünk. Énekelgettem is neki, mint annak idején Szíriában. Pál, Kata, Péter jó reggelt Valószínűleg erre a szörnyű zajra ébredt fel végül is.
Tafraute-ba indultunk. Először Agadirba, pontosabban a mellette fekvő Inezgane-ba kellett mennünk, hogy átszálljunk. Ott kijelentették, hogy Tafraute-ba csak este tizenegykor megy busz. Azt ugyan meg nem várjuk, akkor irány Taroudannt. Úgy nézett ki, hogy borul a teljes tervünk, mert csak Tafraute után akartunk ide menni, hogy a Tizi-n-Test hágón keresztül me-hessünk tovább El-Jadida felé.
Taroudanntban nincs túl sok látnivaló, azt meg is néztük a délután fennmaradó részében. Kár, hogy nem volt mit csinálni a városban, mert olcsó hely, és a szállodánk is jó. A tetőn egy komplett rózsakert van.
Estefelé kimentünk buszjegyet venni, vagy legalább megérdeklődni a lehetőségeket, tanulva az eddigiekből. Közben egyébként rájöttünk, hogy a átszállással, Tizniten keresztül simán el lehetett volna menni Tafraute-ba is. A buszpályaudvaron, ami nem volt más, mint egy üres, poros terület, kiderült, hogy a buszok nem a hágón keresztül mennek, hanem megkerülik az egész hegységet és több mint hat órán át poroszkálnak Agadiron keresztül. Hát akkor tárgytalan az egész. Inkább megpróbálunk eljutni Tafraute-ba. Ha most se jön össze, akkor Sidi Ifnibe megyünk.
Az estét egy kávézó teraszán töltöttük, ahonnan azt néztük milyen élet van egy ilyen kisvárosban is. Egy hasonló lakosszámú magyar helyen az utcák teljesen kihaltak sötétedés után.

2003. 08. 18. Hétfő

Reggel a szomszédunk nem volt hajlandó lenyomni a vekkert, majd mikor az elhallgatott végre, akkor teli torokból telefonálni kezdett. Engem ez annyira nem zavart, de Gabi kijelen-tette, hogy ettől nyűgös, és engem fog megverni. Próbálkozott is, de röhögésbe fulladt az egész.
Reggelire harirát rendeltünk. Ez egy itteni tradicionális levesféle, amit leggyakrabban regge-lire esznek. Állítólag lencséből készül, de ilyesmit nem fedeztem fel benne. Gabi lelkesedett, hogy ki kell próbálni, és én sem elleneztem. Mikor megkaptuk, egy kicsit elszállt a lelkesedés. Gabi egy kanál után fejezte be, én betakartam az egészet, így tapasztalatból mondhatom, na-gyon rossz volt. Ránézésre olyan hígabb fajta hányásra emlékeztetett. Ízre is. Annyi különb-séggel, hogy nem 37 °C-os volt, hanem tűzforró. Most is a torkomban érzem, ahogy végigfor-ráz, jobb volt gyorsan túlesni rajta. Persze evés közben nem próbáltam semmihez hasonlítani, mert féltem, hogy baj lesz. Ezt a gasztronómiai csodát muszáj volt letömöríteni némi croissant-nal, majd felönteni tejeskávéval.
Kimentünk a buszpályaudvarnak kinevezett területre. Néhány busz állt a placcon, azok körül jegyárusok rohangáltak, a célállomást kántálva. Volt egy iroda is. Ez egy kempingasztal, az elejének támasztott kézzel feltett táblával: Trans Africa. Megnyugtattak, hogy pihengessünk az árnyékban, mindjárt jön a busz. Közben befutott egy-két járgány, amit megrohant a két narancsléárus, de minket mindig visszaintettek, hogy ez még nem az. Végül a miénk is meg-jött. Ez önmagában egy csoda, mert ilyeneket csak a Közlekedési Múzeumban lehet látni. Mégis eljutottunk Inezgane-ba a segítségéve. Innen Tiznitbe kellett mennünk, ahonnan Tafraute-ba mehetünk. Várnunk kellett másfél órát. Az indulást 13:30-ra mondták. Az időpont rohamosan közeledett, utas meg nem nagyon volt rajtunk kívül. Erős volt a gyanúnk, hogy nem fogunk elindulni akkor, mert üres busz nem indul. Így is lett. 14:30 felé azért csak meg-indultunk. Tudni kell azonban, hogy a busz első nekifutásra soha nem jut el a következő váro-sig. Ahhoz, hogy elhagyja a buszpályaudvart legalább háromszor kell megindulnia. Az első az csak olyan ijesztés a késlekedő utasoknak, általában 1-2 méteren belül megdöngetik az olda-lát, hogy álljon meg. A másodikkal leggyakrabban a pályaudvar sorompójáig tartó út felét tesszük meg, majd a sorompó környékén is meg kell állni. Ez mindig így van. Esetleg még utána is lehet egy-két megállás. Újabb utasok, valaki újságot vesz, stb. Ilyenkor szoktuk el-hagyni a már meglévő utasokat, akik a busz után rohanva újra csak döngetik az oldalát a busznak, ami egyfajta állj, jelzés. Persze ha áll a busz, akkor ez induljt jelent.
Tiznitbe érve a busz megállt, valahol a város szélén, és mire észbe kaptunk, már le is rakták a hátizsákjainkat a tetőről, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Szerencsére volt a buszon egy angol pár, és a lány jól beszélt franciául. Kiharcolta, hogy igenis vigyenek be a városba. Ez nem tetszett a buszosnak, de kénytelen volt, mert nem csak mi voltunk kiakadva az eljáráson, hanem a helyiek is. Újdonsült tolmácsbarátaink megkérdezték nekünk, hogy merre van a buszpályaudvar Tafraute felé, így azt is könnyen megtaláltuk. Igazából egy grand taxi állo-másra csöppentünk. A probléma csak az volt, hogy nem akart senki arrafelé menni. Rövidesen befutott egy család is, de nem akarták elvinni őket. Hatalmas arab tudásommal sikerült megértenem (nem biztos), hogy az a probléma, hogy a két kisgyerek után egész eddig sehol nem fizettek a buszon, itt viszont nem akarják engedni. Akkor várunk. Érkezett még egy jelölt. Gondoltam, akkor már hárman vagyunk, alakul ez, de nem így történt. Az események arra engedtek következtetni, hogy a családdal abban egyeztek meg, hogy elviszik őket négy ember áráért, de csak három helyet foglalhatnak el. Hatan! Tehát "beültünk" a kocsiba, és indulás. Egyébként egy mindenhol ilyen célra használt 240-es Mercedes volt. Tehát az utaslista: sofőr az sofőr, elfoglalta a helyét. Anyósülésen Gabi és én. Seggemben a sebességváltó. A hátsó ülésen balról jobbra. Az utoljára érkezett ember, anyuka, apuka, ölükben egy-egy gyerek, valamint a fennmaradó állóhelyeket a másik két gyerek foglalta el. Útközben természetesen a bekövetkezett az, amire egy kanyargós hegyi úton számítani lehet, az egyik gyerek a sok közül behányt. Innentől arra is figyelnem kellett, hogy a következő adagnak ne én legyek a célpontja.
Egy helyen megálltunk, hogy hűljön a motor. Az út szélén erre felkészült emberek árulták a vizet. Ahogy megálltunk, már rakták is a kerék alá a követ, hogy el ne guruljunk. Tiszta Forma-1. A sofőrünk meglocsolta a hűtőt vízzel, maga is ivott egy kicsit és mentünk is tovább.
Napnyugtakor értünk Tafraute-ba. Nagyon szép volt, ahogy a lemenő nap vörösre festette a hegyeket körben. Az első utunk egy kajáldába vezetett, mert már nagyon éhes voltam. Gabi nem, ezt nem is értem. Már teljesen sötét volt, mikor szállodát kerestünk. Nem is ment olyan könnyen, mert megint megzavart, hogy a térkép jelöli azt a folyót, aminek a medrében pilla-natnyilag vásárt tartanak. Elrendezkedés után a szálloda földszintjén ittunk egy teát és men-tünk is aludni.

2003. 08. 19. Kedd

Francia reggelivel kezdtünk, croissant, tejeskávé. Fitten indultunk megkeresni a festett sziklákat. Egy belga, vagy balga művész a várostól nem messze lefestett egy pár sziklát, hogy feldobja kicsit a környéket. Állítólag évekig kereste a megfelelő helyet. El tudom képzelni, hogy járta a sivatagokat, és mint a Szent Grált kereste A SZIKLÁT.
Az utat gyalog tettük, meg az útikönyv leírása szerint. Bár utólag egyszerűbb utat is le tud-nék írni. Ki a városból, végig az úton, be a faluba, mecset mellet el, aztán követni a folyó medrét, majd a villamos távvezetéket. Elég könnyű odatalálni, de kell egy pár kilométert gyalogolni, és már reggel is meleg van. Ilyenkor támadnak a "fejlegyek". Ezek azok a legyek, amik kisebbek a megszokottnál, feketék és kizárólag az ember feje körül hajlandóak röpködni. Nagyon idegesítők.
Az első festett szikla elég lehangoló volt. Meglehetősen vedlett állapotban találtunk rá, már ráfért volna egy újabb mázolás. Aztán ahogy felmásztunk, láttuk, hogy nem ez az egyetlen, sőt, csak egy a tömegben. Volt egy komplett átfestett hegyoldal. Az eredeti vörösesbarna sziklák pirosra, kékre, feketére, fehérre voltak festve, meg amilyen színt ezekből a nap fakítani tudott. Mászkáltunk a sziklák között, miközben egyre melegebb lett. Ideje volt vissza indulni. Menet közben láttunk néhány gyíkot, meg ami meglepőbb, mókust.
A faluba érve meg kellett volna nézni még egyszer a Napóleon sapkája nevezetű sziklát, mert én nem láttam benne semmi ilyesmit, de Gabi állította, hogy tényleg olyan, csak rossz szögből néztem. Ez nem jött össze, mert a jó szög előtt megállt egy Citroën kacsa és bevitt a városba. Beszállásnál figyelni kellett, hogy ne üljünk a tojásaira, ugyanis a hátsó ülést egy tálcányi foglalta el. A szobánkban próbáltuk átvészelni azt az időszakot, amit a helyiek is ne-hezen viselnek. Megittunk egy liter vizet fejenként, aztán döglés.
Délután elmentünk a CTM irodához, hogy megérdeklődjük, mikor megy busz másnap reg-gel. CTM-et nem találtunk, volt helyette egy másik, viszont zárva.
Ha már így elindultunk, akkor menjünk tovább a faragott gazellához, gondoltuk. Ez valami ősi sziklába karcolt ábra. Ahogy délelőtt követtük a könyv leírását, úgy indultunk el most is. Teljesen eredménytelenül. Azt hiszem a könyv írója se járta végig az útvonalat. Helyette megnéztük az első utunkba eső falut. Sziklából és vályogból épült házak voltak a sziklákra tapasztva, mint valami madárfészek. Inkább himalájai látvány volt, mint afrikai.
Visszafelé összefutottunk egy kiszáradt fickóval, aki szintén a gazellát kereste, csak másfelé. Szerencsénkre megtárgyaltuk az ügyet, mert ő eddig azt az utat járta be, amerre mi akkor szerettünk volna körülnézni. Legalább nem túráztattuk magunkat feleslegesen. Kapott tőlünk vizet, mert azt elfelejtett hozni magával, aztán elváltunk. A városban keveregtünk egy kicsit a bazárban, néztük, hogy milyenek a tradicionális cipők. Erős volt bennem a vágy, hogy vegyek egyet, de végiggondoltam, hogyan is néznék ki benne Pesten, és nem vettem.
Tartottunk még egy bonusz sziesztát, aztán hat óra felé kerestünk egy szimpatikus hegyoldalt, ahonnan nézhetjük a naplementét. Bíztunk benne, hogy olyanok lesznek a színek, mint előző nap, akkor ugyanis nem volt alkalmunk lefényképezni. Sajnos sokkal párásabb volt a levegő, így nem volt annyira szép, mint előtte. Errefelé nem csak mi voltunk a hegyoldalban. Ilyenkor este a nők kiülnek egy-egy sziklára, ahonnan jó a kilátás, és ott beszélgetnek.
Vacsorára nagyon finom borsós tajine-t ettünk, és informálódtunk a buszokról.

2003. 08. 20. Szerda

Reggel a már-már szokásosnak számító reggeli, aztán irány a busz. Ültünk a buszon vártuk, hogy elinduljon, közben bámultunk kifelé az ablakon, úgy, mint az összes többi utas. Egyszer csak látjuk, hogy a busztól nem messze, egy romos épület előtt egy bácsika gyanús előkészületeket tesz. A földről összeszedett valami papírt és guggol le. Ilyen esetekben jó a hosszú jellaba. Előbb leeresztette a kondenzvizet, de látszott, hogy szeretne csinálni még valamit, de érzi, hogy nem alkalmas a hely, így behúzódott félig az épületbe. Tovább nem tudott, mert teljesen el volt aknásítva. Ott guggolt, kapaszkodott valami betontörmelékből kiálló vasdarabba, és szart. Az egész busz röhögött már. Szegény tata nem jött rá, hogy a busz ugyan eltakarja, de tele van emberekkel. Bejött az én nem látok senkit, engem se lát senki effektus.
Aztán végre elindultunk. Egy seggel mentünk Inezgane-ig. Közben persze megálltunk egyszer, mert valami dolga akadt a sofőrnek az egyik faluban. Lehet, hogy hazaugrott reggelizni. Az út a hegyekben vezet és megtörtént az, amit nem szerettünk volna. Az egyik kanyarban összetalálkoztunk egy kamionnal. Elaraszoltunk egymás mellett, de idegtépő volt, főleg, hogy a mi oldalunkon volt a szakadék. Valójában nem volt olyan gázos, biztos, hogy volt ott még húsz centi a padkából. Az inezgane-i pályaudvart félig már otthonunknak neveztük. Viszony-lag gyorsan találtunk busz Essaouirabá. Úgy gondoltuk elég lesz eddig menni, mert El-Jadidáig nem jutunk el értelmes időpontig. Ezen kívül muszáj volt írni egy levelet a cégemnek, hogy sajnos a járatunkat túlkönyvelték, nem tudok bemenni másnap dolgozni, de még pénteken sem. Szabadságom ugyanis itt végetért.
Essaouiraban rohangáltunk egy keveset, hogy szállást találjunk, de nem volt semmi, csak egy-két drága szoba, amit a helyiek adnak ki feketén.
Feladtuk. Elmentünk egy internetezni. Miután az e-mail napirendi pontot kipipáltuk sokkal nyugodtabb voltam. Beültünk egy kávézóba és eldöntöttük, hogy elhúzunk ebből a rohadt hideg városból, ami úgyis rozsdásodik. Vettünk egy szendvicset és visszagaloppoztunk a buszpályaudvarra. Megvettük a jegyet az első buszra El-Jadidába, és leültünk enni. Egyébként ez az első busz este kilenckor vágott volna neki a négy és fél órás útnak, úgyhogy időnk az volt bőven. Beültünk egy kávézóba és beszélgettünk. Rá kellett jönnünk a nézelődés közben, hogy a városban látott konflisok nem a turisták kedvéért rohangálnak, hanem a BKV-t helyet-tesítik. Nem is nagyon értettem, hogy mi az élvezet abban, hogy egy kocsin tízen nyomorog-nak, és így kocsikáznak. Most láttuk, hogy csak felugrik egy ember a többi közé, utazik egy darabon, leszáll, fizet, jön helyette másik. Azt is láttuk, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Sőt, ha kell esik akkorát, hogy egyedül feltápászkodni se tud. Ezért van egyébként a patkón még egy réteg autógumi is, mint Fésben a szamarakon láttuk.
Eljött a kilenc óra, visszaballagtunk a pályaudvarra. A megbeszélés szerint kilencre az iro-dánál voltunk. Mondták, hogy nyugodtan üljünk le, mert a busz úgyis csak félkor fog elindul-ni. Hát vártunk. Félkor még mindig nyugtattak, hogy üljünk csak, majd szólnak. Tíz felé be-raktak egy buszba. Előtte a csomagok miatt úgy megvágtak, mint még soha. Öt helyett tíz dirhemet kért csomagonként, majd kevesebbet adott vissza, mert nincs aprója. Bámulatos. Már éppen elhelyezkedtünk, mikor jött emberünk, hogy mégse ezzel a busszal megyünk, megmutatja melyik a mienk. Mondtam, hogy nem megyek sehova a cuccunk nélkül. Egy kis erősködés után hajlandóak voltak visszaadni. Egy perc múlva, mikor visszanéztem, már a kapun fordult ki a busz. Még jó, hogy hisztiztem! Irány a másik busz. Gabi beült, én meg vártam, hogy kinyissák a csomagtartót. Emberünk bíztatott, hogy hagyjam csak ott, majd berakják. Aha, persze. Alig várok háromnegyed órát, már pakolhatok is befelé. Nem kértek pénzt a csomagért, de nem is adtam volna. Valószínűleg érezték, hogy nem kellene próbálkozni. Rajtunk kívül volt még egy-két ember, aki szintén azzal a busszal ment volna. Köztük egy tolókocsis srác is, aki valamiért az átlagnál is idegesebb volt. Valami olyasmi sérelem érhette, hogy a tolókocsi miatt nem akarta elvinni az előző busz. Felháborodásában tehetetlenül hadonászott, miközben kisgyermek fejlettségű lábai kalimpáltak a levegőben, és a széke ide-oda gurult.
Végre mindketten fent voltunk a buszon. Elhelyezkedtünk egy kis alváshoz. Lehetett, mert a busz stabilan állt a pályaudvaron. Sejteni kezdtük, hogy ez az éjféli busz, ami Casablancába megy, és rádumálták a sofőrt, hogy vigye be azt a pár embert El-Jadidába. Az idő telt, és egyre inkább beigazolódni láttuk sejtésünket. Egyszer egy pillanatra azt hittük, hogy mégis elindulunk, de nem, csak átálltunk a másik kocsiálláshoz.

2003. 08. 21. Csütörtök

Semmi változás, csak zsibbadtunk tovább a buszon. Aztán jönni kezdett a nép, és fél egykor elindultunk. Természetesen a rituálé ilyenkor, éjjel is kötelező. Elindul, megáll a busz, legalább háromszor. Zötyögtünk bele az éjszakába. Elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy bármilyen pózban lemenjünk alfába. Az út nagy részét ebben a félkómában töltöttük, mert aludni azt azért nem sikerült. Egyszer megállunk egy pisire, meg a csörömpölésből ítélve, ami a kómán kívülről hallatszott, kétszer szerelni. Ha a fél egyes indulást vesszük alapul, akkor ötre kellett volna megérkezni El-Jadidába. Ehhez képest hét óra volt, mikor még mindig nem jártunk se-hol, és kitört a botrány. Éppen elindultunk egy rendőrségi ellenőrzőponttól, mikor felébredt az egyik nő, és konstatálta, hogy nincs mellette a férje. Üvöltött, hogy hogyan lehet ottfelejteni a férjét az ellenőrzőponton. A busz megállt, ekkor ért utol minket a taxi, amiben a férj üldözte a buszt. Kiderült, hogy már az előző városban elhagytuk. Egy kevés üvöltés után elcsöndesedtek. Innen kezdődik az a rész, amit a mai napig nem értünk. Ketten teljesen spontán megint elkezdtek üvölteni egymással, de nem lehet tudni, hogy miért. Már verekedéssé fajult volna a dolog, de a meginduló támadót elkapta az első ülésen ülő nő. Két kézzel belemarkolt az arca két oldalába, úgy tolta visszafelé. Baromi röhejes volt, mert az ürge ment volna előre. El lehet képzelni hogy nézett ki szemből, ahonnan mi láttuk. Kicsit frusztrált volt az ügy miatt, így földhöz vágott egy poharat és leszállt, a még mindig várakozó buszról. Mások is elkezdtek csendben szálingózni. Mindenki leült valamire az út szélén. Gondoltam kész, túlterhelte ez a veszekedés mindenkinek az idegeit, most tessék: csoportos idegösszeroppanás. Azért leszálltam megvizsgálni az ügyet, hátha megoldható a probléma. Mondtam Gabinak, hogy nyugodjon meg, megoldom. Látom, hogy a busz hátulja nyitva, és mindenki okosan nézi a motort. Nekem is azonnal feltűnt, hogy a szükségesnél kettővel kevesebb ékszíj van. Ezeket szakadt állapotukban az út szélén lóbálták az arra járó kamionoknak, hátha egy megáll és ad hasonlót. Közben egy másik különítmény taxival igyekezett a legközelebbi városba alkatrészért. Az utasok pedig megrohanták azt a boltot, ami a pusztaság szélén állt, valószínűleg a láthatáron túli tanyák lakosságának kielégítése céljából. Pillanatok alatt felvásároltak mindent. Közben felszálltam a buszra, és még a lépcsőn állva elmagyaráztam mindenkinek magyarul, hogy mi a helyzet. Gabival együtt a buszon maradt asszonyok is dőltek a röhögéstől annyira abszurd volt a. Kb. úgy nézhettem ki a busz elejében, mint Frei Tamás idegenvezetőként. Mindegy, hagytam őket, és kerestem a porban egy ékszíjdarabot, hogy nekem is legyen mit lóbálnom, majd elmagyaráztam a bámészkodóknak, hogyan lehet nylonharisnyából ékszíjat csinálni. Élénk érdeklődéssel figyeltek, bár egy kurva szót nem értettek magyar monológomból. Mikor meglátták, hogy feltűröm az ingem és kategóriájában a legszarabb marokkói cigire gyújtok, akkor ott is kitört a röhögés. Hiába, mindenki fárad.
Végül négy utastársunk úgy döntött, hogy hűtlen lesz a bajbajutottakhoz és fogott egy taxit. Minket ért a megtisztelő felkérés, hogy legyünk társaik. Így megvolt a hat ember, és már el is tűztünk El-Jadida felé. Csak negyven kilométert kellett megtennünk. A taxiban megkérdeztem az egyik pasit, hogy mi is volt ez az üvöltés. Mondta, hogy elromlott a motor. Na, de előtte? Nem árulta el, csak mismásolt. Talán azért mert ő volt az egyik üvöltő fél.
Kilencre már szobát is találtunk, bár nem olcsón. Bíztunk benne, hogy nem lesznek annyira kisstílűek, hogy két éjszakát fizettetnek velünk, mondván, hogy dél előtt érkeztünk. A házirend szerint ugyanis így kellett volna. Lefekvés előtt még elmentünk reggelizni. Kicsit megkavarodott ez a nap.
Mikor felébredtem, meglepetten láttam, hogy már egy óra. Ráhúztunk még egyet, mert ilyenkor úgyis meleg van. Kettőkor feltápászkodtunk, és kimentünk a városba. Sok látnivaló nincs. Először körbejártuk a városfalat, húzva az időt, mert a portugál ciszterna csak háromkor nyit. Ez egy föld alatti víztározó, ami a mai napig üzemképes. Boltíves tetejét oszlopok tartják, középen pedig egy kerek nyíláson tűz be a nap. A padlón áll a víz, amiben az egész csarnok tükröződik. Fantasztikus látvány. Fotózni tilos. Hát persze! Állvány elő. Senki nem szólt ránk, de ha megtette volna, akkor is biztosan megoldható lett volna némi baksissal.
Innen a mólóra megyünk. A fél város ide jár fürdeni, mert nincs is jobb, mint a kikötőben úszni. A bejárat le van torlaszolva hatalmas hullámtörő betonelemekkel, de ez nem jelent akadályt a fürdésre vágyó fiatalságnak. Fölötte, alatta, közötte bujkálnak át, úgyhogy mi is így tettünk. Kimentünk a végéig, meg vissza.
Teljesen normális, ám váratlan egészségügyi okok miatt elindultunk keresni egy gyógyszertárat. Elég gyorsan találtunk is egyet, és az eladó még angolul is tudott. Felvilágosított, hogy nem tartanak tampont, de erre-arra elmegyünk és ott lesz. Mentünk a megadott irányba, és találtunk is egy boltot a kirakatában Allways betéteket kelletve. Hát, ha ez van, akkor az is. Ezerrel magyarázzuk a srácnak, hogy mi kellene, de csekély volt az angolsága, és csak kérdez: What do you need? Mutatjuk, hogy ilyesmi, csak tampon. What do you do? Erre a kérdésre összenéztünk Gabival. Na, bazmeg ezt mutogasd el Activityben! Gabi feladta, megvettük azt, amire lehet mutogatni. Mikor kibontotta, egy fél napot röhögtünk akkora volt. Mondom, na drágám, mától be is szarhatsz! Kisollóval próbáltam átszabni, de a várakozásnak megfelelően szétesett.
Inkább elmentünk kajálni. Ha már tengerparton vagyunk, együnk halat. Nem volt nehéz halsütőt találni, természetesen olyat, amit az ÁNTSZ azonnal, vizsgálat nélkül záratna be. Ennek ellenére isteni halat sütöttek nekünk. Az egészet letömörítettük egy gyümölcsturmixszal. Mindenféle édenbeli gyümölcsöt összeturmixolnak, amiből olyan sűrűségű cucc lesz, hogy az ember feje behorpad, mire szívószállal megissza. Magában is elég lett volna ebédnek. Innen-től egyfolytában ezt üldöztem mindenhol.
Kis sétálgatás után egy kávézó teraszán kötünk ki. Nézzük, hogy a téren a gyerekek milyen jól el tudnak játszani egy szem kartondobozzal. Aztán megjelenik a mindenhol jelenlévő koldus. Maga helyett nyolc év körüli szőkített hajú lányát küldi a vendégek közé, de a hátán cipelt gyerek is tartja már a markát.
Az éjszakára még egy gyümölcsturmixszal készülünk fel, aztán irány az ágy.

2003. 08. 22. Péntek

Reggel kíváncsian vártuk, hogy a szállodában megvágnak-e minket, de kellemesen kellett csalódnunk. Reggeli után irány a buszpályaudvar, elindulunk utunk első és utolsó városába, Casablancába. 20 percenként indulnak buszok. Mi is felülünk egyre, jellemző módon 30 per-cet várunk az indulásra.
Az út teljesen nyugodtan telt el. Egy hatalmas buszpályaudvaron raktak ki minket. Fogalmunk se volt, hogy hol lehetünk. A térképünk két pályaudvart jelölt. Találomra indultunk el, de a jó irányba. Végre betévedtünk egy medinaszerű helyre, boldogan szürcsöltük a gyü-mölcsturmixunkat, mikor egy vonat robogott el nem messze. Akkor viszont rossz helyen va-gyunk. Újabb túra. Az elv az volt, hogy mindig északnak, akkor meg kell találnunk a tengert, utána meg már bármit megtalálunk. Végül is a Szahara után az Atlanti-óceán már smafu. Már ott tartunk, hogy elveinket feladva taxit fogunk, mikor felfedezzük, hogy még csak most értük el a térképünk szélét. Ó, hát akkor már jó! A medinát meg is találjuk, csak a szállodát nem, mert rengeteg a zsákutca. Végül egy fiatal srác elvezet a térre, amit keresünk. Itt van az összes szálloda egymás mellett. Egész jó kis hely, a szobánk a tetőről nyílik, és van utcai ablakunk is.
Első utunk a vasútállomásra vezet, hogy megtudjuk, másnap hogy jutunk a reptérre. Nem lesz rohanás, de ki lesz számolva az idő, mert pénteken zárva a II. Hassan mecset, így csak szombaton délelőtt tudjuk megnézni, a hazaindulás előtt. Megvettük a vonatjegyet is, így leg-alább láttuk mennyi pénzünk van.
Utána a Hassan mecsethez mentünk, hogy legalább kívülről lássuk. Nem egy régi építmény, a 90-es évek termése, de baromi nagy. Felvonultat mindent, amit lehet. A hagyományos céd-rusfa faragványoktól a padlófűtésig. A legjellemzőbb talán mégis az, hogy éjszaka lézer mutatja Mekka irányát. Helyenként azért látszik, hogy határidőre készült. Beszereztük az információt is, hogy mikor indul látogatócsoport, így már biztosak vagyunk a másnapi program lebonyolíthatóságában.
Visszamentünk a városba enni. A menü aznap is hal volt, meg rák. Elszámolás után kiderült, hogy még mindig "sok" a pénzünk. Vissza nem váltjuk, el kell költeni. Bevásárltunk még egy-két ajándékot, magunknak is. Vettünk egy utolsó adag szőlőt is. A szállodában meg is ettük. A szobánk ugyan a tetőről nyílt, de még annak a tetejére is fel lehetett menni egy mere-dek lépcsőn. Igazából ide csak a mosott cuccot hozzák fel kiteregetni, de nekem is fel kellett mennem. Nem is bántam meg, kitűnő a kilátás a Hassan mecsetre. Csináltam is egy pár képet. A lézert nem nagyon látni, csak ha az ember nem közvetlenül ránéz.
Aztán meggyőztük magunkat, meg én Gabit, hogy befér még egy gyümölcsturmix is, men-jünk és együnk. Gabi emlékezett egy ilyen gyümölcsös boltra, oda mentünk. Sajnos az eladó nem értette, hogy mit akarunk, úgyhogy egy gyümölcssalátát ettünk. Ez sem volt kevésbé jó. Már majdnem befejeztük mikor valaki azt rendelt azt, amit eredetileg szerettünk volna. Lehe-tett mutogatni, és megvenni. Visszavonszoltuk magunkat a szobánkba, és fújtattunk tele hassal. Összepakoltunk és felkészültünk a hazautazásra.

2003. 08. 23. Szombat

Reggel vekkerre keltünk volna, de három perccel sikerült megelőznöm. A hátizsákokat rajtra készen hagytuk a szálláson, és elindultunk a mecset felé. Nagy bátran egy másik utat választottunk, hátha sikerül eltévedni. Útközben megreggeliztünk, aztán nyomultunk tovább. Még szerencse, hogy olyan baromi magas a minaret, mert elmentünk volna mellette, de így szerencsére időben odaértünk, mivel csak adott időben, csoporttal lehet látogatni nem muszlimoknak. Meglepetésünkre nem csak francia vezetés volt, hanem egyszerre indult vele német és angol is. Úgy nézett ki az elején, hogy ez utóbbit ketten fogjuk alkotni, de befutott néhány maláj és egy új-zélandi is. Az épület méretei igazából csak bentről érzékelhetők, mert kívül nincs semmi, amihez viszonyítani lehetne, csak a tenger mögötte. Elmondtak minden fontosnak tartott dolgot, pl. hangsúlyozták, hogy az általunk fizetett belépőkből tartják fenn. Sikerül is nekik, mert a beugró 100 Dh, diákoknak 50. Még jobban hangsúlyozta vezetőnk, hogy az idegenvezetők díjazása ebben nincs benne. Azt hiszem ez nem talált célt senkinél, bár elég konkrét volt. Nézelődni sajnos nem hagytak minket. Megmutatták a pincében lévő fürdőt is. Ez még nem üzemel, de rövidesen Mindenesetre megérte megnézni, nem csak azért, mert látogatható mecsetből nincs nagy választék Marokkóban. Ez van, meg egy másik a Tizi-n-Test hágó közelében. A látogatás végén a vezetőnk hatszor elköszönt némi baksis fejében, de mindenki úgy gondolta, hogy a belépő volt olyan magas, hogy pofátlanság még baksisra is bazírozni.
Nekünk ezzel az út is végetért. Visszamentünk a hátizsákokért és kimentünk a vasútállo-másra. Közben a megmaradt pénzt is elköltöttük. A vasúton persze kiderült, hogy mégse in-nen megy a vonatunk. A zsebemben maradt apróból áttaxiztunk a másik vasútállomásra. Bíz-tunk benne, hogy nincs messze, mert a következő vonattal már elég neccesen értünk volna a reptérre. Szerencsére elértük. Közben persze ment a lelkesedés, hogy kivisz a reptérre 150-ért, de lehűtöttem, hogy 25 Dh felett rendelkezünk, ebből tizet ő fog kapni, ha odaérünk.
Innentől minden flottul ment. A duty freeben Gabi a maradék aprónkat is elköltötte, így ettünk egy búcsúcsokit, aztán vártuk az indulást. Én a repülőket bámultam, Gabi meg azt, hogy a szemben ülő dagadt csaj nem vett bugyit a szoknya alá.
Frankfurtban egy fél órát vártunk, hogy kiderüljön, honnan indulunk, aztán elindultunk a C6 kapuhoz. Ez már valami külön fenntartott Kelet-Európa indulási részleg volt.
A pesti gépen ugyanaz a lelkes stuardess fogadott, aki odafelé. Már nagyon vártuk, hogy kaját kapjunk, és egyáltalán nem, hogy hétfőn munkába mehessek.

Vége

Ahmet

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Marokkó