Az esti sárgás langyos fényben úszó lüktető kairói Bazárban még viszonylag elviselhetőek a kofák eladási szokásai, nem úgy mint délebbre, ahol akár menet közben is üzletelnek a busz ablakain keresztül. Az alku külön tudomány, mi inkább show-nak mondanánk. Ha voltam olyan égbekiáltóan naiv és hosszasan bámultam egy amúgy nem túl érdekes árut, felkészülhettem az ilyen és ehhez hasonló folytatásra: az árus először egy hihetetlen magas árral rukkol ki, mire a leendő vevő mond egy jóval kisebbet. Az eladó jó esetben nevetve, rosszabb esetben állandó mutogatás közepette, sűrű gyalázkodással vonja kétségbe elmeállapotát. Sértődések nélkül hallgatják a másik siránkozásait családjuk éhenhalásának közelgő veszélyeiről, miközben a bazáros hörögve esküszik a nem létező gyerekei életére, miszerint ez a portéka neki is kevesebbe van és csak azért adná bagóért el, mert megsajnálta őt. A végén csak megegyeznek, majd baráti gesztusokkal válnak el útjaik.

Kairóban is bebizonyosodott: Egyiptom egyenlő II. Ramszesszel. A 15 milliós város szinte minden pontján, majd az ország belsejében is rendre feltűnik a legnagyobb fáraó, szobor, hieroglifa, legenda vagy éppen templom formájában, mintha még mindig itt uralkodna felettünk.
Estefelé a dombon trónoló Citadelláról nézve, mialatt az aranyló napkorong lassan beleolvad a szürke város felett lebegő égbolt kékeszöld tengerébe, Kairó sziluettjét átlyuggatják az iszlám mecsetek tornyai, a minaretek. Az óváros szűk sikátorainak zavarba ejtő homályában tág, világos bokáig érő galabbiába burkolt, a naptól és portól barnára sült férfiak, kik a számunkra különleges szürkés pizza alakú akár tölthető kenyeret, a pitát árulják mindenfelé, feketébe bugyolált nők agyagkorsóval a fejükön igyekeznek, gyerekek ösztökélik szamarukat, hogy a nyikorgó kútból gyorsabb forgatással emeljék ki a vizet. Mindent beborít a varázsos Kelet csábos illata: a buja fűszerek, a különös füstölők, a remek vízipipák, amit oly eredeti szertartás övez. Hamisítatlan mesevilág. A város fölé magasodó Kairó-toronyba este érdemes felmászni, majd körültekinteni az apró szentjánosbogárként villódzó metropolison. A látvány elfeledteti velünk, láthatatlanná teszi azt a nyomort, ami alattunk is jár.

Egy egyiptomi utazás szó szerinti fénypontja az esti hang és fényjáték lehet a piramisoknál illetve a karnaki templomnál. Miután angolul szól a kísérőszöveg, így azt hihetnénk, hogy nem tudjuk majd kellő áhítattal élvezni az eseményeket, erről azonban szó sincs. Felejthetetlen élmény, annyi bizonyos. Először tehát, így színesben pillantottam meg a gízai piramisokat, hisz egész nap "rejtőzködött".
Karnakban először a hatalmas oszlopok, torzó szobrok, obeliszkek, falmaradványok közt sétálva kápráztat el a fény-zene harmonikus, együttes játéka, majd a Szent-tó partján leülve várjuk a fejleményeket. A távolból lódobogást, fegyvercsörrenést hallani, amely egyre közelit, egyre félelmetesebben. A csata immár a templom melletti téren folytatódik, mígnem megérkezik az erősítés a messzeségből. Előbukkannak, mintha eddig hömpölygő ködfátyol takarta volna el jöttüket. A romok között élet-halál harcot vívnak. Repkednek a nyilak, folyik a vér, szikráznak a pajzsok, test a testnek feszül. Egyszerre a sikolyok, a harci induló lágy muzsikává változik, az ellenség leteszi a fegyvert. Hatalmas üdvrivalgás közepette közeledik aranyozott, díszes lován a fővezér és kísérete ünnepelni a nagy diadalt. Egyiptom tovább virágzik.

Gízában eközben szomorú moraj hallik. A fáraó uralmának vége. Aranyszarkofágban hozzák a temetési szertartáshoz. Minden kész, hogy átléphessen a túlvilágra. Bebalzsamozott teste bebocsátásra vár Ozirisz birodalmába. A fények egyszerűen, mégis hatásosan, összhangban a látvánnyal zuhannak a szívünkbe örök emlékként. A valóságban mindezt úgy játsszák el nekünk, hogy egy lélek sincs a közönségen kívül, mégis mintha több ezren lennének, annyira élethűek a "jelenetek", a többi pedig a fantáziánkra van bízva.

Az ókori emberek gondolkodásmódja, életvitele fényévnyire volt mai utódaiktól, mely esetben a motivációjukat, prioritásaikat aligha érthetjük meg csupán a kulturális összehasonlítás révén. Az ókor polgárai után elmondható, a maiak igen barátságosak, érdeklődőek, minél szegényebbek annál inkább. A legtöbben beérik azzal amijük van - bár nyújtják kezeiket baksisért - azt hiszem, ez az igazi gazdagság. Kevés igazi törvény létezik errefelé, íratlan szabályok szerint, puritánul élik mindennapjaikat, megértéssel, tiszta szívvel és lélekkel.

Szerény szállásunkon próbáltak vacsorára európai módon készített ételt kínálni, de a továbbiakban helyi specialitásokat kértünk, amit kitörő örömmel teljesítettek is.

Kairó az a város, ahol csodálatos ókori, középkori templomok, szobrok, romok, ugyanakkor nyüzsgő, már-már elviselhetetlen zaj, szürke füst közepette léteznek az emberek. Kairó az a város, ahol a világ leglenyűgözőbb múzeumát láthatjuk.

Kairó az a város, ahol a luxus mellett a temetőben is élnek, nem is kevesen.

Kairó az a város, ahol az ókori világ hét csodájának egyike (az egyetlen) ma is áll: A piramisok. Tökéletes kombinációja az egyszerűségnek, harmóniának, hatalomnak.

A több száz, ma is látható építmény közül, kétségkívül a gízaí a legrejtélyesebb. Az egész fennsíkot szinte beborítja a titokzatosság légköre. Nem véletlen, hogy a világ számtalan pontján fellelhető hasonló gúla illetve különböző méretű, célú piramisokat építenek ma is. Tucatnyi elmélet alakult ki körülöttük: temetkezési hely, vallási objektum, csillagászati terület, villamos erőmű, vízözön előtti létesítmény. Még földön kívüliekkel is kapcsolatban lehettek. Matematikai és csillagászati csúcsteljesítmény. A Nagy Piramis alapja 230m, magassága 147m volt, közel 2.5 millió tömbből áll.

Nem éppen tudományos, de érdekességképpen otthon is készíthetnek kis piramist kartonból, műanyagból, amiben alulról egyharmad részre egy kis faállványra tegyenek pl. egy rossz borotvapengét, állítólag pár hét múlva újra használhatóvá válik, ha a gúlát K-Ny felé, míg a pengét É-D felé tájolják. Az arányokra kell vigyázni az eredetihez képest:pl.: ha az alap 15.7cm, akkor a magasság 10cm legyen.

Egy adalék az építésével kapcsolatos rejtélyhez: felkérték az egyik legjobb építőipari céget, nekik ma mennyi ideig tartana a Nagy Piramishoz szükséges anyagokat a lelőhelyükről a helyszínre szállítani, ami nagyrészt mész és homokkőből valamint gránitból állt. Nos, a végeredmény meglepő, de tény: a mai korszerű technikával is mintegy 80 évig szállítaná a köveket több száz ember. Az építkezés pedig csak ezután kezdődhetne! Tény, a gránitsziklákat mintegy nyolcszáz km-ről, Asszuánból hurcolták ide a külszíni bányából, ahol otthagytak egy obeliszket elfektetve, miután jól látható rajta egy keskeny hosszanti repedés, ami alkalmatlanná tette a további használatát. Kiválóan megfigyelhetőek rajta a vésések, faragások kezdetleges nyomai.

Érdekes az is, hogyan juthatott eszébe embereknek - közel azonos időben - a gúla formájú építkezés a világ több, egymástól igen távol eső pontjain mint Mexikó vagy Kína. Pedig a Cook-iroda akkor még álom sem volt.

- Az idő örök... dacolok az idők végtelenségével.-mondja a Szfinx, amelynek keletkezési évét, célját szintén rejtély övezi, bár magyarázat akad bőven. "Fáraóvá teszlek, ha kiásol a homokból" - kérte egykoron az épp a lábainál megpihenő Tutmózisz herceget, aki meg is fosztotta homoksírjától. Így kelt először "életre" az emberfejű, oroszlántestű, békésen üldögélő óriás, aki pontosan a horizonton kelő napba néz. Az idő vasfoga által pusztított és megcsonkított szobor még így is fenséges és titokzatos maradt, tán az idők végezetéig őrködik Ozirisz és fia, Hórusz a sólyomisten földje felett.

Egy napra Alexandriát az egykori fővárost is meglátogattuk, ahol az ősi városból, akárcsak híres könyvtárából szinte semmi sem maradt meg, mivel a mai település a régi romjaira épült. Az ókori nevezetes világítótorony, a Fárosz helyén ma erőd áll, többek között annak ledőlés utáni maradék köveiből épülve. Kleopátrának, az ország utolsó fáraójának palotája is a tengerben végezte anno, bár manapság kutatnak utána, komoly sikerrel. Visszafelé a kairói sivatagi műúton több helyen készítenek papiruszt, szőnek szőnyeget és előszeretettel mutogatják az idegeneknek nem titkoltan eladási célzattal. Az eredeti papiruszsásból készül, a szemünk láttára vizezik, préselik majd szárítják, azonban banánlevélből jóval olcsóbb, kinézetre semmiben nem maradva el igazi társától. Szőnyegszövő műhelyekben láttunk tizenéves lányokat, fiúkat dolgozni, rendkívüli kézügyességgel ráadásul nem úgy tűntek, mint akik nem szívlelnék ezt.

Az ún. kartust is úton-útfélen csinálják ezüstből, aranyból, amire nevünket hieroglif írással rávésve, magunknál hordva, megvéd bennünket a fáraók átkától és egyéb balszerencséktől. A kartusok eredetileg királyi vagy főúri felirat, címer volt, régi sírokban találhatók Különféle jelek más-más betűt jelentenek: oroszlán L, szem R vagy a hullám N betű.

Gízánál még egy utolsó pillantást vetettem a piramisokra, azt hiszem örökre elkísér majd.

A fővárostól délre állt valamikor Memphisz az Óbirodalom fenséges és fényűző székhelye. Mára az élők városa elpusztult, míg a folyó nyugati partján Szakkara a holtaké fennmaradt. Kis viskókban laknak, amelyek szalmatörekkel dúsított téglából készültek, alapanyaguk a folyó iszapja, tetejük kukoricaháncs vagy még az sem. Mit sem változtak évezredek alatt. A közelben áll több igen régi és rossz állapotú kisebb-nagyobb piramis, valamint az legrégebbi igazi nagy gúla, Dzsószer fáraó lépcsőzetes piramisa, amely több egymásra épített masztabából azaz ősi sírból alakult ki. Egyedülálló építészeti megoldás, így négyezer év távlatából.

Asszuánig tíz órás vonatozás közben láthattuk igazán a Nílust és környékét. A folyó mellett pár száz méter zöld művelt terület, tető nélküli kis házakkal majd a sínek, ami elválasztja ezt az idillt az örökké száraz sárgásbarna végeláthatatlan sivatagtól. A felkelő nap sápadt fakóságánál ébredezve a monoton csordogáló vonat ablakaiból láthattuk az árnyékban bambán ácsorgó szürke szomorkás szamarakat, a folyóban mosó asszonyokat, a fürdőző kicsiket, miközben egyre szárazabban hömpölygött a keskeny, zöld pálmaligeten túli sivatag felől a narancssárga forróság. Fekete Afrika határán a kontúrok is élesebbek, az arcok is sötétebbek. Ámbár a núbiai családnál eltöltött szerény idő remekül szolgálta a bennszülöttek megismerését, ahol egy teve megér legalább három feleséget, ahol a sok gyerekes családfő leginkább a folyón hajózik jellegzetes felukkájával. Asszuánnál több szigetre is el lehet jutni ilyen felukkával - kis vitorlás -, amit egy núbiai "kapitány" navigál elmaradhatatlan öltözékében a galabbiában, ami mindenkin olyan ütött-kopott, mintha sose mosnák ki. Próbáltunk neki magyar dalokat tanítani rész sikerekkel, pedig az rozsdabarnán izzó lenyugvó nap, mint egy színpadi díszlet, megadta hozzá a romantikus alaphangot.

Másnap a közeli "Egyiptom Gyöngyéhez" hajókáztunk, amit a térképeken Philea szigeteként jelölnek. Ezen a kicsiny szigeten Ízisz, Ozirisz feleségének templomegyüttese áll, de csak 1980-óta, miután ez a szentély is azon tizennégyek közé tartozott, amit a világ megmentett a felduzzasztott Nílus vizétől. Eredetileg egy ötszáz méterrel távolabb eső másik szigetre építették, ahonnan rendkívüli szakértelemmel és heroikus munkával szállították át majd állították újra össze, valahogy úgy, mint egy legót. A régi helyén mementóként máig ott állnak a munkadaruk és egyéb eszközök. Ezen a helyen is szokott lenni hang és fényjáték, de ezt sajnos nem láttam, így marad a fantázia. A szigetet teljes egészében elfoglalja a csodálatos pilonokkal ellátott templom, még varázslatosabbá téve az ókori remekművet.

A már említett II. Ramszesznek Asszuántól 300 km-re a folyóparton volt egy sziklatemploma, amelyet ezer, harminc tonnás darabra szétfűrészelve vittek az eredeti helyéről feljebb 64 méterrel a gát miatt létesült új tó elől 1963-ban, egy betondóm alá csakúgy, mint legkedvesebb feleségének, Nefertarinak templomát. A bejáratnál ülő négy Ramszesz szobor húsz méter magas. Évente két alkalommal a nap ragyogó sugara öt percre lágyan megvilágítja a fáraó szobrát a koromsötét templom belsejében. Sajnos nem most, pedig filmbe illő a jelenet.

Az út idáig, Abu Szimbelig a sivatagon át vezet, szinte teljesen egyenesen. Kis buszunkkal ezalatt a három óra alatt összesen ha három autó jött szembe, visszafelé egy sem! Menet közben többször odanyomva arcom az üvegre, bámultam a sivatagi délibábot, mely egy távoli oázist idézett, mintha kinyújtanánk érte karunkat, de az gúnyosan odébb áll. A végeláthatatlan úton a kilométer kövekről lassan megtanultuk a számokat, melyek csak távolról hasonlítanak az általunk ma is használt arab számokra.

Visszatérve Luxorba az Újbirodalom fővárosába, a hires templomnak külön érdekessége, a bejárat előtti két obeliszk illetve az egyiknek a hűlt helye. Aki járt Párizsban, láthatta a párját a Concorde téren. Nekünk Luxor és Karnak maradt meg a nagy Thébából a többit a feledés valamint a homok borította be, bár a két település közti három kilométernyi szfinxsort elkezdték kiásni és restaurálni. Luxorban késő délután kiülni egy erkélyre és figyelni a környék mindennapi életét háttérben a folyón horgonyzó hajókkal, a még romjaiban is fenséges templomokkal, pazar látnivaló.

Karnakba konflissal lehet átruccanni, miután percekig tartó alkudozással megállapodunk abban az árban, melyben már az elején biztos volt mindkét fél. Elvileg a karnaki épületegyüttes nem egységes terület, hisz legalább kétezer évig alakították, építettek hozzá mindig az adott uralkodó kedve és ízlése szerint, de ez nem tűnik fel, sőt szemünk előtt hever egész Egyiptom kultúrája. Karnakot talán felülről lehetne "tisztába tenni", lent ugyanis a zegzugos utcák, romok közt sétálva, eltévedni az időben, izgalmas gyönyörűség.

Az ókoriak a Nílus keleti partján éltek, a nyugatin haltak. A nekropolisz is a folyó túloldalán van. Útközben majd minden rozzant kis házikó előtt alabástrom tárgyakat faragnak rendkívüli kézügyességgel, lebilincselve az arra járókat.

A királyok és királynők völgyében a több ezer éves, egy kivételével teljesen kifosztott sírkamrákban a díszítések, hieroglifák olyan színekben pompáznak, mintha tegnap pingálták volna azokat. Helyi vezetőnknek ez oly természetes, mint a reggeli napfelkelte. Állítólag innen származott Ámon-Ré hercegnő szarkofágja is -mely már addig is több apróbb szerencsétlenséget okozott- amit egy gazdag amerikai régész megvett 1912-ben a British múzeumtól majd haza kívánta szállíttatni, ám New York felé tartva a hajó elsüllyedt a lelettel együtt az óceán fenekére. A tragikus sorsú hajó neve Titanic volt. Lehet, hogy a fáraó átka?

Amennyiben lenne egy időgépem, amivel mindössze egy utat tehetnék a múltba, bizonyosan 1922-őt választanám, amikor H. Carterrel az élen kinyitották Tutanhamon sírkamráját, mert volt szerencsém látni a kairói múzeumban az innen elszármazott kincseket, drágakőberakásos trónust, harci szekeret, bútorokat, alabástromvázákat, ékszereket, temérdek ókori kincset, valamint a híres halotti maszkot is. Szinte magam előtt láttam H. Cartert, midőn először bekukkantott a kivésett résen át a sírba majd izgatottságtól telítve szólalt meg remegő hangon: "furcsa állatok, szobrok és arany, mindenütt arany... szinte megnémulok az ámulattól".

Visszafelé, Memnon 18m magas kolosszusai mellett az ember megtudja mit érezhet egy hangya az elefántcsordában. Szerencsére kőből vannak. Amikor egy régi földrengés megrongálta az egyik hatalmas szobrot, az alak fejénél a szél napfelkeltekor "zenélni" kezdett, létrehozva egy újabb legendát egészen a római korig, amikor is megnémult, szintén egy földrengés következtében.

Az első napokban említette valahol egy idősebb arab vezető: "Tanuld meg tisztelni a régi kultúrát és Te is részévé válsz." - ezt a bölcs kijelentést talán mostanra megértettem.

Végezetül pár napot a Vörös-tengernél tölthettünk, ahol a korallszigeteknél közelről, vagyis a vízből figyelhettük a tarka, változatos - magyar embernek egyedülálló élményt adó - halakat, tengeri herkentyűket, miközben a naptár januárt mutatott.

A fotózáshoz a feltételek: színek, fények, árnyékok játéka, mind-mind adott volt. Itthon derült ki csak igazán az előhíváskor.

Aki csak a hegyeket szereti az messze kerülje el ezt a tájékot, ha viszont mégis eljut oda, ne csak Kairóba és a tengerhez menjen, mert így "kipipálhatja" ugyan az országot, de a lényegről lemarad örökre.

Utolsó este a nílusi sétahajón egy hastáncosnő produktumának társaságában eszembe ötlött a karnaki szent szkarabeuszbogár szobor, amelyet vagy tízszer kell körbejárni ahhoz, hogy csodás, hosszú életünk legyen. Az ókorban ugyanis a szkarabeusz, vagyis galacsinhajtó bogár mindig úgy tűnt az embereknek, mintha a földből született volna, így az szent állattá lett, ezért az ilyen amulettek jó és bő életet lehelnek hordozójukba. Így én is evvel búcsúzom:

A szkarabeusz legyen Önökkel és Mindannyiunkkal!

Budapest, 2005. május

Szántó László

Vendégkönyv - Szívesen olvasgatok tetszés vagy akár nem tetszés nyilvánításokat! :))

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Egyiptom

Mottó: "Egy utazás sosem hosszú, ha megtaláljuk azt amit keresünk."

Egyiptom

A szkarabeusz legyen Önökkel és Mindannyiunkkal!

FLS

Mottó: "Egy utazás sosem hosszú,
ha megtaláljuk azt amit keresünk."