Testnek, léleknek egyaránt egészséges a korán kelés, állítják az öregek, de szerintem ez egy baromság, amit azért találtak ki, mert nem tudnak aludni, és unatkoznak reggelente. Alapozom véleményemet arra, hogy reggel nagyon korán keltünk, és rossz volt. Ott álltunk Denizliben az otogáron, a nagy büdös semmiben. Denizli nem egy nagyváros, a buszállomás is ehhez méltó. Váróterem ugyan van, de nem túl zárt, így fütyül benne a szél. Próbáltunk aludni, de a székek kényelmetlenek voltak. Vagyonvédelmi okokból megpróbáltunk a hátizsákokon aludni, ami bizonyos fáradtsági szint után sikerülni szokott, de úgy látszik, hogy ehhez túl kipihentek voltunk, vagy a hideg nem engedett. Ekkor jelent meg őrangyalunk, aki megmentett minket a kényelmetlenségektől. Na, nem Teréz anya valamelyik utóda szánt meg minket, hanem a török évezredes kereskedői génkiválasztódással létrejött szállodatulajdonos. Felajánlotta, hogy a mikrobuszában aludhatunk, ott jó az időjárás. Kapva kaptunk az alkalmon. Szépen elszunnyadtunk, de kezdtek érkezni az újabb hajléktalanok. Emberünk Pamukkaléba tartott, csak kijött valakiért, hogy elvigye a szállodába, ami saját tulajdonában áll. Ez utóbbiban nem vagyok biztos, de ha nem, akkor az ilyen munkaerőt aki hajnali fél háromkor kuncsaftra vadászik nagyon meg kell becsülni.
Persze a nyers igazság az volt, hogy mikor elindult, még nem sejtette, hogy kiért jön. Mert például értünk jött. Tudta, hogy éjjel érkezik néhány busz, amin lesz néhány turista, aki Pamukkaléba akar menni. Ilyenkor kora hajnalban, csipás szemmel egészen másként, mondhatni meggyőződés nélkül alkudozik az ember a szállásra. Ennek ellenére emberünk nem erőszakoskodott, felajánlotta, hogy elvisz, aztán vagy nála alszunk, vagy nem, ahogy akarjuk. Na, hát ezt nevezem én hosszan tenyésztett kereskedelmi érzéknek. Szívességet tesz azzal, hogy elvisz ingyen, és utána azt választunk, amit akarunk. Például a szállodát, ami előtt megáll. Persze megtehettük volna, hogy tovább állunk, és felverünk valakit a következő helyen, de minek, ha egyszer itt is jó árat ajánlott. Szóval bekaptuk a mézesmadzagot. Szerencsére a keleti világban ez nem igazán azt jelenti, mint a Föld másik felén. Ez az, amit meg kell szokni. Nevezetesen azt, hogy nem kell folyamatosan azt várni, hogy na, most faragunk rá, most mondja majd meg, hogy az éjszakai fuvar 70 $ volt, vagy valami hasonló. Nem, egyszerűen megkérdezte, hogy akarunk-e maradni, 30 MTl egy éjszaka. Korrekt ár, de én is az vagyok, így rögtön felvetettem, hogy legyen inkább 20. Rábólintott, és már mehettünk is aludni.
Mentünk is, mert ugye, hajnalban kelni marha egészséges, de lassan kezd bebizonyosodni, hogy a nyugati társadalmak folyamatos egészségkereső életmódja olyan mértékben vonja meg az emberektől az örömeket, hogy lassan többen lesznek egészséges öngyilkosok, mint ahányan infarktust kapnának. Na, mi nem szerettünk volna ilyen rút baleset áldozatai lenni, így eldőltünk, és tízig stabil oldalfekvőben maradtunk.
Először is ettünk valamit, mert az alvás egymagában nem hozza vissza az életpontokat, aztán elindultunk, hogy megnézzük azt, amiért tulajdonképpen idejöttünk, Pamukkale híres szikláit. Tulajdonképpen a falu is erről kapta nevét, Pamukkale ugyanis pamutvárat jelent. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy pamuthoz hasonlít, de biztosan nem látott még jéghegyeket. Az itt feltörő termálvíz tele van ásványi anyagokkal, amik csak arra várnak, hogy a felszínre bukkanva lerakódhassanak. Az így képződő mészkő medencéket hoz létre, egyik medencéből a víz a másikba folyik, le egészen a hegy aljáig. Ettől fehér az egész hegyoldal. A kis teraszokban megáll a melegvíz, aztán a peremen csörgedezik egyre lejjebb. Régebben ezekben a medencékben lehetett fürdeni is, de ahogy egyre több turista lett, egyre jobban kopott a nagyon puha mészkő, úgyhogy mielőtt még legyalulta volna az invázió a világörökséget, betiltották a fürdőzést. A látogatás is elég korlátozott.
Mi is megvettük a belépőjegyünket, majd a cipőnket levéve folytattuk a sétát. Innen már cipőben nem lehet mászkálni, pont azért, hogy óvják a helyet. Sajnos kevés sikerrel. Ahogy egyre több lett a turista, egyre nagyobb volt az igény a termálvízre. Először a természetes medencékben való fürdést tiltották be, de nem használt sokat, mert így mindenki a szállodák medencéiben áztatta magát, ami azzal járt, hogy a termálvízkészletet elszivattyúzták a medencék feltöltésére, még mielőtt felszínre törhetett volna. Akkor megpróbálkoztak a plasztikai sebészettel, és betonból csináltak természetes medencéket, hogy majd azokat is bevonja a mészkő, és pont olyan lesz, mint az eredeti. Víz híján azonban egy kicsit se akarta bevonni semmi, úgyhogy lemeszelték őket, hogy legalább fehérek legyenek. A mentési kísérlet most ott tart, hogy a hegy tetején lévő néhány szállodát lebontatták, megszűntették a medencéket, hogy több víz maradjon. Sokat nem ért, mert lent a faluban minden kutyaütő kis szállodának van medencéje. Gondolom ez lesz a következő lépés. Addig is terelgetik erre-arra a vizet, hogy jusson nagyjából mindenhova. A turisták meg egyetlen ösvényen mehetnek fel, kezükbe a cipőjükkel. Délelőtt ez még nem annyira veszélyes, de délutánra kicsit hervasztó a helyzet. A fehér hegyoldalon úgy másznak fel a tömegek, mintha egy habos sütit elhordó hangyasereg.

Pamukkale már évezredek óta híres fürdőhely, csak a rómaiak még Hierapolis néven ismerték. Ennek nyomát is hagyták egy romváros, és az elmaradhatatlan színház formájában Mi is ide mentünk, miután hangyaként részt vettünk a hegy koptatásában. A színházba alig jutottunk be, mert az általunk kinézett bejárat éppen a felújítási munkaterület része volt. Óbégattak a melósok, hogy no entry, nem bejárat, de ez nem zavart túlzottan, csak benéztünk az ajtón, majd kerülhettük meg az egészet, ami annyit is jelent, hogy mászhattunk fel a hegyre, aminek az oldalába épült. Szépen helyreállították, de így a sokadik színházként csak annyit tudok rá mondani: színház.
Innen keresztül vágtunk a temetőn a Fülöp apostolról elnevezett templom felé. A táv nem kicsi, és az egészet kitölti a gigantikus római temető. Kicsit elgondolkodtató, hogy mekkora a víz gyógyító ereje, mert az a rengeteg halott, aki itt van eltemetve, nyilván azért jött, hogy aztán hazamenjen, csak valami nem jött össze.
Keskeny kis ösvényeken ereszkedtünk lefelé a kiszáradt kórók és fű között. Így őszre, de leginkább már júniusra se marad sok zöld errefelé. Nyáron minden porzik, és ettől minden poros is, így szürke az a kevés kitartó növény is, ami nem adja fel a küzdelmet. Ahogy ballagtunk lefelé, gyanús hangokat hallottam magam mögül, mintha valami csúszna. Megfordultam, és nem kellett csalódnom, Gabi feküdt a porban, kiterülve csúszott a hegyoldalon. Térdén és könyökén virítottak szépen a horzsolások, mint egy rosszgyereknek. Szinte már vártam, nagyon látványosakat tud esni.
Leértünk a régi város főútjára, még most is jobb állapotban van, mint némelyik otthoni út. Alatta csatorna, helyenként, ahol a kövek közt belátni, még víz is csillog. A város nagy része még nincs feltárva, de így is látható, hogy merre futottak az utcák, és némelyik ház udvarára is be lehet menni, felismerhető, hogy hol voltak a szobák.
Közben szépen megszaporodtak a turisták is a területen. Csak úgy nyüzsögnek a kiló aranyakkal felékesített orosz maffiaemberek, magasan kvalifikált cicababáikkal. Lefelé menet kicsit elüldögéltünk a sziklákon, és bámultuk a kilátást, míg el nem jött az a szakasza a napnak, mikor a vizet arra terelték, ahol ültünk. Félreérthetetlen jele annak, hogy menni kellene lefelé. Kerülgettük a felfelé igyekvőket, miközben erősen kellett koncentrálni, hogy ne gyalogoljunk olyan helyre, ami szúr, és ne lépjünk olyan részre, ami csúszik. Ez utóbbi sokkal alattomosabb. közben még arra is figyeltünk, hogy ne sétáljunk bele a fényképekbe, amit kigyúrt aranyláncos, korábbi megszállóink csináltak a cicamicáikról, akik mindenféle divatmodell pózban feszítettek bikiniben a hófehér háttér előtt.
Az egész napos sétálgatás után a szállodában pihengettünk egy keveset, aztán a vacsorára gondoltunk egyből. Tisztára, mint a csecsemők, eszik, alszik Jó, csecsemők nem buszoznak éjszaka, és nem néznek ókori romokat, csak különösen indokolt esetben.
Este alvás. Pontosabban csak az erős vágy, meg a felettünk tologatott, pakolt székek. Becslésem szerint lehetett vagy tízezer szék ott fent, vagy csak három, amit viszont folyamatosan huzigáltak, rakosgattak. Aztán csak megunták, és hagytak minket aludni.

2004. október 5. kedd

A székhúzogatás szünetének hajnali fél hatkor szakadt vége. Én ugyan tudtam tovább aludni, de Gabi végérvényesen felébredt. Nagyon berágott azon, hogy nem hagyják aludni, és még tovább dühítette, hogy én tudok. Felment az emeletre, vélhetően leteremtés szándékával, de egy ötvenfős japán csoportba botlott, akik reggeliztek. Belátta esélytelenségét és visszajött. Én erre ébredtem fel, és roppantmód meglepődtem, hogy hogy tud valaki bejönni, ha zárva az ajtó, aztán láttam, hogy Gabi az, de akkor is, hogy jön be, ha nem ment ki!? Gondolkodom tehát vagyok, mondta erre a filozófus. Én meg nem gondolkodtam, csak empirikus módon megismert világomban ébredve rádöbbentem néhány lehetetlen dologra. Aztán már persze én is magamhoz tértem, hogy együtt hallgassuk tovább a székeken játszó japán zenekart.
Mikor végre csend lett, elhagytuk a szobát, hiszen minek is maradtunk volna tovább. Telefont kerestünk, hogy leszervezzünk magunknak egy ingyen szállást Isztambulban.
Reggelink török specialitás volt, rózsalekvár.
Kijelentkeztünk a szállodánkból, és a buszirodához mentünk. Ez igazából egy kis odú volt egy öregemberrel, meg egy telefonnal és naptárral. Rajtunk kívül még két utast sikerült az öregnek összeszerveznie. A hátizsákokat otthagytuk, és elmentünk inni egy kávét, még buszindulás előtt.
Busz helyett egy dolmuşra pakolt fel minket az öreg, ami Denizlibe ment, ahol kisbuszra ültettek át, hogy Selçukba vigyen.
Velünk együtt felszállt egy szépen megtermett pasas is a nőjével. Nyúlott trikó, makkos cipő. Már majdnem tettem rá valami kellemes megjegyzést, de aztán mégse. Szerencse, mert rövidesen szőlővel kezdett minket kínálgatni, és kiderült, hogy beszél magyarul. Állítása szerint nem volt magyar, csak tanulta a nyelvet, de ezt egy kicsit kétkedéssel fogadtuk, mert tökéletesen beszélt magyarul. A nője német volt, magát is annak mondta. Sajnos a szőlővel és a nyelvtudással sem sikerült kompenzálnia ellenszenvünket. Tudom, nem a ruha teszi az embert, meg hasonlók, de nem is a külseje tett be, hanem az a hatalmas nagy arca, amivel alig fért el a buszban. Saját bevallása szerint n+1 nyelven beszél, persze mindegyiken ugyanolyan tökéletességgel. Foglalkozásaként az írót jelölte meg, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mit ír. Nem az, hogy címet nem mondott, de még egy hozzávetőleges kategóriát se, és a nevét se. Leszólt mindent ami szóba került, hiszen mindent jobban tud, ismeri az egész keletet, Törökországot aztán meg pláne. Mélyreható ismeretei jegyében az Isztambul Trabzon távot 250 km-re becsülte, szemben a térkép által sugallt 1100-zal. Öröm volt vele a beszélgetés.
Aztán megálltunk egy pihenőre. Meghívott minket egy teára, meg némi chipsre. Németül újságolta a nőjének nem valószínű, hogy a felesége lett volna , hogy nem fizetett érte. Na, hát csak magyar vagy, még ha németül is vagy büszke rá.
Végre megérkeztünk Selçukba, és búcsút mondhattunk tudós barátunknak, akinek persze pontos elképzelései voltak arról, hogy hol vesz ki szállást, és hogy annak milyennek kell lennie. Búcsút intettünk, és mentünk az ellenkező irányba. Nem túl sokat, mert azonnal lecsapott ránk egy bőbeszédű nő, és szállást ajánlott. Megalkudtunk, és már ballagtunk is a kocsija felé, amivel elvitt a családi panzióba. Kellemes kis hely, de nem töltöttünk el sok időt, éppen csak ledobtuk a zsákokat, és már mentünk is Efesosba.
Átsétáltunk a városközponton, ahol mellesleg még ma is állnak az ókori vízvezeték boltívei. Nem hiába, nem messze van az egyik leghíresebb ókori város, mai nevén Efes, amiről sört is neveztek el, hogy egy kicsit kevésbé a kultúr oldalról közelítsük meg a dolgokat. Valaha a város a tengerparton állt, de szép lassan feltöltődött az öböl, így nem a vízzel találkozik először az erre vetődő, hanem a buszparkolóval és az azt körbevevő bazárral, mint minden rendes helyen, ahol évente milliónyi turista fordul meg. Utána persze azonnal ott a lehetőség, hogy megvegyük a jegyet, amiért itt le is akasztanak jó néhány milliót. És akkor végre bejutottunk. Nagy tömeget várunk, de ez szerencsére ne jött be. Köszönhetően az utószezonnak, meg annak, hogy a csoportokat nem ilyenkor hozzák.
A bejárat után egy fás ligetbe ér az ember, aminek jellegzetes mediterrán fenyő illata van. Ehhez az illathoz nekem mindig a kabócák zúgása társul, amit mindenfelé hallani lehet nyáron. Mi csak a nagyfeszültség bogár nevet aggattuk rá, gondolom mindenki hallott már távvezetéket zúgni, hát ez pont olyan.
A fák egészen eltakarják a várost. Csak kétoldalt látszanak elszórt romok, kövek mindenfelé. Ezek a baloldalon a stadionból maradtak vissza, de ez csak a térképből tudható meg régész végzettség alatt nem derül ki földi halandónak csak úgy, ránézésre.

Nem úgy a színház, ami a fák mögül szinte váratlanul bukkan az ember el. Először fel se tűnt Gabinak, csak mikor kicsit feljebb emelte a tekintetét. Én előnnyel indultam a felfedezésben, mert már jártam itt, és számítottam egy baromi nagy színházra a hegyoldalban. Azt hiszem ez volt a legnagyobb ilyen jellegű színház, amit valaha is láttam. 20.000 néző foglalhatott helyet benne egyszerre, és a Nemzetivel ellentétben mindenhonnan jól látni a színpadot. A felső sorokról nagyon nem tudok nyilatkozni, mert odáig csak a nagyon kitartóak másznak fel, és azok nem mi voltunk. Az akusztika legendás ezekben a színházakban, de azt azért nem hiszem el, hogy a hátsó sorokban bármit is lehetett hallani. Ilyen helyen az idegenvezetők mindig elő szoktak kapni egy papírpénzt és azt csattogtatják a színpadon, miközben a megbűvölt csoport csodálja a csodálatosan hallható zörejeket. Csak az nem szokott leesni nekik, hogy húszan figyelnek feszülten, ellenben eredetileg húszezer kevésbé feszült figyelmű embert kellett túlüvöltenie a színészeknek. De a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy minimális befektetéssel eredeti állapotába lehetne visszaállítani, annak ellenére, hogy majd kétezer éve építették, illetve faragták a hegyoldalba. Napjaink építészeti remekei nem biztos, hogy megérik a század végét. Éljen az életciklus elemzés!

Innen a szent úton haladtunk tovább, a város belseje felé. Az út kövezetén még látszanak a keréknyomok, amit az évszázados használat faragott bele. Az út végén a sarkon, egy kis téren áll az ókori világ három legendás könyvtárának egyike, a Celsus könyvtár. Igazából csak azért áll, mert annyira híres, hogy a régészék apró darabokból újra összerakták a homlokzatát. Megérte a sok melót, igazán jól néz ki. A földszintet és az emeletet is oszlopsorok díszítik, a bejárathoz lépcsősor vezet fel. Bent a falakban fülkék vannak, itt tartották a tekercseket. Nyilván nem annyit, mint egy mai könyvtárban, de a mainál azért macerásabb volt akkoriban a sokszorosítás.
A könyvtár mellett van Augustus kapuja. Alatta átmenve az agórára juthatunk. Ezen a négyszögletes téren ment a kereskedés, már Jézus születése előtt háromszáz évvel is. Innen indul a kikötői út. Ez vezetett a kikötőhöz, amíg volt tenger a közelben. A könyvtár másik oldalán, az Agustus kapuval szemben áll Hadrianus kapuja. Meg voltak ezek őrülve a kapukért. Ezen a kettőn kívül ott van még az Alsó kapu, Herkules kapuja, Koresszosz kapu és a Magnézia kapu. Valahogy gyanítom, hogy ezen kívül volt még jónéhány.
A város főutcáján mentünk tovább. Másfelé nem is nagyon lehet, mert még jócskán van mit feltárni. Szerencsére a nyilvános budit nem csak feltárták, hanem rendbe is hozták, lehet látogatni, és fényképezkedni. A pottyantósok körben a fal mellett vannak, mint egy hosszú kőpad, lyukakkal, majdnem mint a kerti budik, csak ezeken elöl is van lyuk, mégpedig a higiénia kedvéért. Itt ugyanis volt folyóvíz. Mindenkinek ott folydogált a lába előtt a csatornában, körbe a terembe, és volt hozzá szivacs is. Az elülső lyuk pedig kényelmes hozzáférést biztosított a szennyezett területekhez.
Az út melletti romok egy részét üveg borzalommal fedték le, hogy megóvják a mozaikokat, meg egyéb leleteket. Hogy mit, azt nem tudom, mert bemenni nem lehet. Remélem egyszer megnyitják azt is. Nagy öröm lenne bóklászni, csodálni a mozaikokat és az 50-60 °C-os üvegházban haldokló német, amerikai turistacsoportokat.
Ezekről érdemes szót ejteni. Az ipari turizmus csúcsát képviselik. Törökország minden utazási iroda optimális célpontja lehet, sőt, bizonyos részein már az is. Megvan minden, ami a bárgyú turistáknak kell: napfény, látnivalók, tenger, tenger, meg úszómedencés szállodák, mindez megfűszerezve a kelet varázsával. Az utóbbiból persze csak a hastáncos est az, amit látnak, mert a valóság már visszahúzódott a tengerpartról, és a boltos mosolya is egyre inkább a pénztárca vastagságának szól, amihez elég szépen hozzáállították az árakat az utóbbi években. Szóval, az ipari turizmus alapanyagát szülőhazájában felterelik a repülőre, és itt meg is kezdődik a flottul szervezett hét, ami azt szolgálja, hogy úgy kopasszuk meg a delikvenst, hogy örüljön is neki. A Földközi-tengeren fel s alá flangáló luxushajókra szállítják őket, ahol aztán mindent megkapnak, mintha el se jöttek volna otthonról. Aztán ha a hajó valami érdekesebb helyre ér, akkor kiszállás, csoportos látogatás. Egyébként ez is flottul megy, csoportokra osztva, vezetővel. Egy-egy ilyen hajó utasai aztán el tudnak borítani egy egész várost. Persze a szervezők is érzik ezt, ezért vegyész módjára adagolják itt is a csoportokat a romok közé. Mindegyik csoporthoz jár színre fújt idegenvezető, számmal, zászlóval. Aztán a gruppák úgy követik egymást, hogy éppen nem érnek össze. Egy előnye van a dolognak, az ember olyan nyelvű magyarázatba hallgat bele, amilyenbe akar. Már ha angol, vagy német nyelvűbe akar. Mi is nekiálltunk lekagylózni, hogy mit is látunk, de csekély kompenzáció volt ez a tömeg miatt.
Pont Hadrianus temploma előtt akadtunk bele egy ilyen csapatba. A vezetőtől megtudtuk, hogy a templom a környezetbarát termékek ókori mintapéldája. Anyaga ugyanis újra feldolgozott templom. A reliefek gyönyörűek, mind a mai napig jól láthatók a csodás jelenetek, amiket évszázadokkal ezelőtt véstek beléjük. Egy baj van a story boarddal, mégpedig az, hogy mikor takarékosan elhozták egy régi templomból, és beépítették ide, akkor nem nagyon érdekelte őket a képek által megjelenített történet, szóval nem áll össze a mese. Jó hogy belehallgattunk az idegenvezető mondókájába, így legalább tudom, hogy miért nem állt össze a képregény mondandója.
A templom mellett van Varius fürdője. Itt fittyet hányva a szabályoknak jobban körülnéztem a romok közt. Az eldobált üvegek alapján nem én voltam az első. Magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy a magas téglafalak valaha fürdőt vettek körül. Mondjuk a padlófűtés részei még láthatók, de azok is csak akkor, ha az ember tudja, hogy ilyen helyen padlófűtést kell keresni. Egyébként se egészséges a padlófűtés, mert lebegésben tartja a port. Tanulmányozni is kellene, hogy hogyan hatott ez a Római birodalomra, és meggyorsította-e bukását.
Nem messze a fürdőtől a fürdős kurvák főhadiszállását is felfedezték. Cégére nem valószínű, hogy volt, az irányt csak az utca kövezetébe vésett lábnyom mutatta. Mindenre figyeltek ezek. Bár mostanában hallottam, hogy hasonló üzleti szektorban manapság nem fogadnak el bankkártyát, mert igen rosszul eshet a meggondolatlan ügyfélnek, ha valahol bekérik a bankszámla kivonatát, mondjuk hiteligényléshez, és ott virít egy tétel Jorgosz Farbatosz Klub név mellett.
Az út két oldalát klasszikus elrendezés szerint boltok szegélyezik, a járda felett pedig kellemes árkádok álltak, hogy árnyékban lehessen vásárolni. Bár az a gyanúm, hogy már akkor is járdaszegélyig kirakták a motyót a boltosok, mint most is mindenhol a Boszporuszon túl. A járdát végig mozaik borítja. Nem nagyon viselték meg az évek, csak el kéne hordani a helyenként ráborult oszlopokat, meg felmosni, és máris eredeti fényében láthatnánk. A legtöbb témája kapcsolódik a mögötte lévő bolt néhai kínálatához. Nincs új a Nap alatt, mondhatnánk. Mostanában is egyre gyakrabban hirdetnek a járdákon. Ragasztva, festve, vagy vetítve, nem számít. Mondjuk a mozaik jobb lenne.
Újra megcsodáltam Róma kevésbé látványos, fényes dolgait, mint például a csatornahálózatot. Ennek darabjai nem csak itt láthatók, hanem az egész valaha létezett birodalom területét. Az égetett agyag csövek mindenféle méretben léteztek és hasonló idomokkal csatlakoztak egymáshoz, mint a mai csövek. Az illesztéseket azt hiszem gipsszel tömítették, vagy valami hasonló habarccsal. Persze kisebb darabokból kellett összerakni a rendszert, de ennek ellenére azt hiszem, jobban bírták az éveket, mint a maiak, amiket kb. 80 évnyi használatra terveznek.
Lassan elértük a város túlsó végét, ahol az állami agóra volt és az Odeon, meg persze egy csomó más épület, amit nem könnyű beazonosítani.
Itt el is hagytuk a romterületet, és az aszfaltozott úton indultunk vissza Selçukba, ami innen 3 km. Az út szélén piknikező család erőteljesen invitált minket, így csatlakoztunk hozzájuk egy kis sajt, kenyér, szőlő befalására. Unszolták az olivát is, de nem sikerült rávenniük. Nem is értem, hogy lehet csak úgy megenni, mintha finom lenne. Még a pizzáról is lepiszkálom.
Mire visszaértünk a városba, pont bezárt a bank, mi meg ott álltunk líra nélkül. Kérdezősködtünk, hogy hol lehetne, de mindenki csak mutogatott, hogy erre, meg arra, van valaki, aki vált. Aztán végre valaki nem igazított útba, hanem megkérdezte, hogy mennyi kell. Ezt vártam. Már a kelet se a régi. Friss millióinkkal rögtön elmentünk vacsorázni. Utána teázgattunk és kerestünk egy telefont, hogy Isztambulban az ingyen szállást szervezzük magunknak a Servas segítségével, majd visszamentünk a vendégházba.

2004. október 6. szerda

Reggel a szállásunkon reggeliztünk, mert ez benne volt a szoba árában. Gyakorlatilag a család alagsori konyhájában kaptunk enni. Nagyon családias volt, és finom is. Nem az ilyenkor szokásos tükörtojás, szelet kenyér, tea, hanem házi lekvárok, köztük olyan extrák, mint őszibarack-, füge- és szőlőlekvár.
Reggeli után a római vízvezetékek mentén elindultunk a buszállomásra. Megvettük a jegyet Bergamába, vagyis az ókori Pergamonba, ahol annak idején a pergament kitalálták, csak hogy Egyiptomot bosszantsák. Izmírben át kellett szállnunk, de az egész nem tartott öt percig se és egykor már ott is voltunk. Bebiztosítva az esti utazásunkat, megvettük a buszjegyet Isztambulba, jó borsos, 30 MTl-es áron. Rögtön meg is beszéltem, hogy addig ugyan hagy maradjanak itt a hátizsákjaink, azok úgyse szeretnek várost nézni.
Első napirendi pont a taxisok lerázása volt, akik valami hetedik érzékkel kiszúrták, hogy nem helyiek vagyunk, és azt is kikövetkeztették, hogy az akropoliszra akarunk feljutni. Tulajdonképpen igazuk volt, csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy nem akarunk feleslegesen pénzt fektetni a projektbe, meg aztán érdekesebb is gyalog, meg stoppal.
Átvágtunk a városon, úgy toronyiránt. Nem nehéz, mert csak a város mögött álló bazi nagy hegy felé kell menni, egészen pontosan azt kell kiválasztani, aminek a tetején a romok látszanak. Véletlenül elhaladtunk a Vörös bazilika mellett is. Be nem mentünk, de kívülről azért megnéztük. Eredetileg egyiptomi Szerápisz, Izisz és Harpokratész templom volt, amit a második században építettek. Szt. János szerint ez volt az egyike az apokalipszis hét templomának. Volt benne egy szobor, aminek a talapzatában el tudott bújni egy ember, és a szobor nevében szólni, hogy a tisztelt hívő azon nyomban összefossa magát. Egyébként akkora épület, hogy a keresztények is lusták voltak templommá alakítani, inkább építettek egy bazilikát a belsejében. Aztán persze mecset lett belőle, de legalább itt is látszik, hogy a szent helyek nem szűnnek meg, csak átalakulnak.
Innentől kezdett rendesebben emelkedni az út, és persze nem jött semmi, hogy felvigyen. Már kint jártunk a város határában, a régi falak, és az azoknál is vénebbnek tűnő olajfák között, mikor feltűnt egy autó és elhúzott mellettünk. Apuka, anyuka, meg a kisgyerek, aki aludt a hátsó ülésen. Meg is jegyeztem, hogy minek viszik szerencsétlen gyereket, mikor nem érdekli a hely, minket meg igen. Ekkor szólt Gabi, hogy a kanyarban megálltak. Mondtam, hogy jó lenne, ha visszatolatnának. Visszatolattak. Ja, és fel is vittek. Vagy nagyon jó volt a fülük és titokban tudtak magyarul, vagy az empatikus képességeik voltak az átlagnál fejlettebbek.

Már a városban is fújt a szél, de a hegy tetején istentelen időjárás uralkodott. Épp csak körüljártunk néhány romot, már tele volt, szemünk, szánk porral. A hely egyébként fantasztikus. A hegy tetején épült a városnak ez a része, falakkal körbevéve. Az egyik oldalon természetesen az elmaradhatatlan színházat vésték a hegyoldalba. A nézőtér hihetetlenül meredek, a színpad pedig fényévekre van a felső soroktól. A szokásossal ellentétben a bejárat a legfelső sorban volt, tériszonyosak nem hiszem, hogy sokat jártak ide. Az akropoliszt mégsem a színház uralja, hanem Traianus temploma, pontosabban az amit újra felépítettek belőle. Hófehér márványoszlopok álldogálnak a töredezett talapzaton. Az egészen sötétkék éggel a háttérben szinte vakítanak. A templom egészen a szakadékszerű hegyoldal szélére épült. Annyira a szélére, hogy a hegytetőt kicsit boltívekkel ki is kellett bővíteni, hogy elférjen.
Sokat nem gyönyörködtünk, hanem menekültünk, a szél elől, ami az a fajta volt, ami egyszerre fúj minden irányból.
Lefelé menet azért könnyebb volt gyalogolni. Már majdnem leértünk, mikor egy fiatal srác felvett bennünket. Mondta, hogy rohan a boltjába, mert jön egy csoport, de utána onnan elvisz az Aszklepionba, ha megvárjuk. Ám legyen, estig van időnk. Mire odaértünk, már egy nagy csapat német fiatal nyüzsgött mindenfelé. Egy pohár teával a kézben figyeltük, hogyan próbálják bepalizni a csajokat, hogy vegyenek valamit. A boltban ékszereket, meg kőből faragott, esztergált tálakat, vázákat, giccseket lehetett kapni. Az egyik lány kinézett valami nyakláncot magának, somolyogtunk magunkba, mert láttuk, hogy nagyon beleesett, csak akkor hervadt le az életöröm az arcáról, mikor megtudta, hogy az ára valószínűleg jóval túl van a mutti által biztosított büdzsén. Innentől kezdve hiába győzködte emberünk, hogy milyen jól áll neki, legfeljebb könnycseppeket csalhatott volna ki tőle, Eurót nem. Miután eltűnt a csapat, nekünk is körbemutogatta a boltot, de nem próbált rábeszélni semmire, csak Gabira aggatott minden nyakláncot.

Aztán ígéretéhez híven elvitt az Aszklepionba, ami egyfajta szanatórium volt annak idején. Útközben előadta, hogy régen idegenvezető volt, és megpróbál ingyen bevinni minket, ha ismerős van ott. Valószínűleg nem volt annyira ismerős, mert egy jegyet azért kellett kettőnknek venni. Kicsit körbejártunk Gabival, aztán csatlakozott hozzánk, hogy megvillantsa hatalmas történelmi tudását, meg a hely tökéletes ismeretét.
A mai napig ismeretlen rendeltetésű földalatti alatti alagútba betegeket vizionált, akik a vízben gázolnak gyógyulásuk helye felé, miközben a fenti világító nyílásokból az orvosok azt mondogatták nekik, hogy meg fognak gyógyulni. Ahogy haladtunk, egyre szabadabban szárnyalt a fantáziája, hogy melyik épületet mire és hogyan használtak. Télefosz szentélyében szerinte térdig állt a gyógyvíz, ami a falakon lévő lyukakból spriccelt a vízben körben sétáló emberekre, valamint itt volt a masszázs is. Mikor aztán felmásztam egy magasabb helyre fotózni, akkor ráindult Gabira, mint az várható volt. Felajánlotta, hogy megmasszírozza, stb. A próbálkozás lepattant. Habár a remélt dolgok elmaradása miatt megsértődött, ittunk még együtt egy teát, mielőtt visszaindultunk a városba. A buszpályaudvar környékén kerestünk egy nekünk való kajáldát, felszedtük a cuccainkat, és vártuk, hogy megérkezzen a buszunk, ami visszavisz utunk elejére, vagyis végére.

2004. október 7. csütörtök

Reggel érkeztünk a már elég jól ismert otogárra. Az időjárás semmi jót nem ígért. Szemerkélt az eső, és elég hűvös volt. Gondolhatnánk, hogy az ég is mindjárt sírva fakad, hogy haza kell mennünk rövidesen, de egészen más a szándéka.
A korábban szervezett ingyen szállásunk volt a cél. Elsőként a Taksim térre kellett eljutnunk, ahonnan legalábbis mi így tudtuk megy a 44-es busz, amivel eljutunk a családhoz, akinél elszállásolhatnánk magunkat. A Taksim térig egyszerű, mivel rengeteg busz végállomása van ott, így könnyen találtunk buszt, amivel eljuthattunk oda. Közben az eső egyre jobban esett, és siratásból átváltott mosatásba. Mire le kellett szállnunk, már inkább tűnt isten haragjának. Egy bódé mellett furakodtunk a tömegbe, hogy meglegyen az illúzió, nem az esőn állunk. Persze másodpercek kérdése volt a szarrá ázás. Közben kérdezgettünk mindenkit, hogy mi van a 44-es buszunkkal, de nem nagyon tudtak válaszolni. Volt aki mutogatott egy irányba, de nem találtam 44-est. Amikor már teljesen reménytelen volt a helyzet, eldöntöttük, hogy keresünk valami fizetős szállást a környéken. Első lépésben a szemközti szálloda eresze alá vonultunk. A szálloda maga nem a mi kategóriánk volt, de az eresze elég széles volt ahhoz, hogy előkotorjuk az útikönyvet, ami már kezdett szépen elázni. Arra még jó volt, hogy megállapítsuk, a környéken nincs semmi, amit nekünk találtak ki.
Irány vissza az Aya Sophia környékére, és keresünk valami olcsó szállást. Erről egész pontos elképzeléseink voltak, korábbi utunk alapján. Az Aya Sophia mellett lévő Yücelt Interyouth Hostel volt a célpont. Kihasználva a nagy fene szárazságot, a fotóstáskát, ami szintén ronggyá ázott, becsomagoltam a hátizsák reptéri tokjába, ami békebeli orkán anyagból készült, és úgy raktam a hátizsákba. Vízzel teli cipőinkben slattyogtunk vissza a buszokhoz. Már nem is siettünk, pedig Noé már ácsolta az új bárkát.
Felszálltunk az első buszra, és irány vissza, le a hegyről az Aranyszarv felé. Mire a tengerpart közelébe értünk, már láttuk, hogy ez az eső nem csak nekünk tűnik nagynak. A mélyebben fekvő területeken a boltok előtt már homokzsákok állta, vagy ha nem, akkor az üzletek álltak vízben. Az autók tengelyig, helyenként az ajtóig a vízben, de az élet ennek ellenére nem állt meg. Szépen araszolt a kocsisor a vízben, az út szélén meg a gyalogosok közül néhány bátor próbált tovább jutni, bár ott is bokáig ért a víz.
Lassan visszaértünk Sultanahmet városrészbe. Az eső most már csak szakadt, de már mindegy volt. Célirányosan tartottunk kiszemelt szállásunk felé, ahol azzal fogadtak, hogy nincs szoba, csak később lesz. Érvként végigmutattam magamon, hogy ne szórakozzon már. Erre csak megszánt, és lett szoba, már ha lehet így nevezni. Egy kis odút kaptunk, csappal. Jó, mert a vízből még úgysem volt elegünk, főleg nekem. Az ajtó ugyan zárható, de a zár nyelvét csak egy fogpiszkálónyi fadarab tartja. Lepakoltunk, hogy minél előbb száraz ruhát vegyünk fel. Csalódnunk kellett, nem csak mi, hanem minden, ami velünk utazott kapott az áldásból. A fotóscuccokat vastag pára, vagy vékony vízréteg borította, hogy melyik a kettő közül nem tudtam eldönteni, igazából csak az eredetmítosz lett volna más. Ruháink frissen mosottan kerültek elő, akárcsak a WC papír, ami nedvesen nem tudja ellátni feladatát, pontosabban érintésre átszakad.

Kifeszítettük a szárítókötelet, és kiteregettünk, meg szétpakoltunk mindent, hogy száradjon, aztán vártunk. Vártunk, hogy száradjanak a cuccok, és hogy elálljon az eső. Aztán meguntuk, mert hideg, párás időben nem szárad semmi, és az eső se mutatott hajlandóságot a kimúlásra. Az ablak alatt ami természetesen szimpla volt lassan szivárgott be a víz. A falon ékeskedő kopott, koszos és hólyagos tapétán pedig nedvességfoltok kezdtek megjelenni, amit csak úgy tudtam értelmezni, hogy már a fal is átázott.
Felöltöztük legkevésbé vizes cuccainkba, és elindultunk megkeresni a ciszternát, amit eddigi Isztambulon át vezető útjaink során mindig elkerültünk. Ennek az is lehet a magyarázata, hogy egy földalatti építmény nem túl szembeötlő, pedig érdekes helynek ígérkezett. Szerencsére nem volt túl messze a szállásunktól és az eső is már emberivé szelídült.
A lejárat eléggé kis jellegtelen, de hát eredetileg nem arra találták ki, hogy turisták mászkáljanak benne. Ennek ellenére olyan kivitelbe készült, hogy a néphiedelem elsüllyedt palotának hitte, még most is így hívják törökül, vagyis Yerebatan Sarnici. Felénk csak úgy ismerik, hogy Bazilika ciszterna, ami jóval kevésbé regényes, de az eredeti funkcióról azért sokkal többet mond. 532-ben építtette Jusztiniánusz császár, aki nem jeleskedett visszafogottságból, így lett a víztározó 140×70 méteres. A tetőt 336 oszlop tartja. Mondjuk ezek a számok még érthetők, mert az ember kiszámolgatja, hogy mégis mennyi vizet iszik, használ valaki naponta, hányan vagyunk, mennyi időre kell vizet tárolni, szorozgat, aztán kijön, hogy 68.600 m3, de hogy kinek jut eszébe, hogy mindezt művészi szinten kell megvalósítani, az rejtély. Nem vagyok ellene a faragott oszlopoknak, csak feleslegesnek tűnik. Persze néha azért határozottan úgy érzem, hogy az akkori embereknek igazuk volt, hogy az élettartamot úgy tudták csak elképzelni, hogy legyen a lehető leghosszabb.

Szóval ide mentünk. A bejárat után leballagtunk a lépcsőn, és megdöbbentünk. Kivételesen nem a méretek, vagy a szépség miatt, hanem mert művészeti akcióként az egész teret teleaggatták fehér gömbökkel. Borzalmas volt. Idegeim nem voltak túl jó állapotban, valószínűleg azok is átnedvesedtek, úgyhogy teljesen kiakadtam. Utólag a fényképeken persze jól néz ki, nem is érti senki, hogy miért utáltuk annyira. Na, mindegy, ezt tudjuk be fotós tehetségemnek, amit a biztonsági őrök nem hagytak kibontakozni teljes valójában.

A ciszternában most is áll a víz, amiben az egész tükröződik. Fantasztikus. Na, nem a labdák alatt, hanem hátrébb, ahová már nem jutott. A teret egy kanyargós hídon lehet bejárni, ahonnan fényképezni is szerettem volna, persze állvánnyal, hiszen a világítás csak a hangulat miatt volt. Meglepetésemre az őr letámadott, hogy ilyet nem lehet. Először azt hittem, hogy fotózni tilos, de nem. Azt lehetett. Sőt lehetett vakuzni is, de állványt azt nem volt szabad felállítani. Így aztán a táskára raktam a fényképezőt, az állványt meg magam mellé, de így se volt jó. Mutogatta, hogy áll az állvány. Mutogatós beszélgetésünkkel rákérdeztem, hogy fektetve jó, vazze? Szerencsére az utolsó kifejezést nem értette, de jelezte, hogy az előbb még nem így volt. Tehát tisztáztuk, mindent lehet, de az állványt csak fektetve használhatom. Ez két dolgot eredményezett: egyrészt újfent megállapítottam, hogy a hülyeség nem ismer határokat, etnikai, vagy vallási csoportokat, másrészt azt vettem észre, hogy pillanatok alatt ellőttem másfél tekercs filmet, természetesen állványról, felállított állványról.
Miután kellőképpen végigfotóztunk mindent a nyakunkba csöpögő vízben, - mert ide is beszivárgott a víz és szépen csöpögött a plafonról - visszamásztunk az utcaszintre. A kijáratnál a keleti kereskedők leleményességét példázva várt ránk egy mosolygós ember egy halom esernyővel, és úgy lehúzott, ahogy pofája volt. Persze vehettünk volna mondjuk napszemüveget is, annak biztos nyomott lett volna az ára, de az nem kellett, hát 15 millát adtunk ki egy esernyőért, amit másnap 3-ért is láttunk. Így felfegyverkezve indultunk Isztambul szívébe, a bazárba, mondván az is fedett. Esernyőink minőségellenőrzését valószínűleg valahol a Szaharában végezték, mert a víz egy jelentős részét átengedték, igaz porlasztva.
A bazárban mindig van mit nézni, igaz az itteni azért mégsem az az igazi keleti, sokkal inkább hasonlít a plázákra. A boltok 99 %-a a turistákra van berendezkedve, a maradék 1 % meg olyan, hogy nem a turistáknak van szánva, de ott is ők vásárolnak.
Mire kijöttünk, már alig esett, úgyhogy tettünk egy sétát a Sultanahmet parkban. Ez az a park, ami az Aya Sophia és a Kék Mecset, helyesebben a Sultanahmet mecset között van. Az Aya Sophia meglátogatását kihagytuk. Nem csak azért, mert láttuk már, hanem azért is, mert úgy nézett ki, hogy a törökök itt próbáltak meg felzárkózni elsőként az EU-hoz, és a jegy árát kb. 10 -ban határozták meg, amit a valóságtól elrugaszkodottnak éreztünk. Inkább kintről csináltam pár képet. Belül úgyse maradt semmi a régi gazdagságból. Már akkor kirabolták, mikor még keresztény templom volt, abból is a leggazdagabb a világon, sőt talán úgy is mondhatnám, hogy a valaha létezett leggazdagabb. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem az muszlim hódítók tették, hanem a keresztes seregek, akik isten nevében mentek rabolni, de nem bírták ki a határig. Egyébként ezt is Jusztiniánusz építtette, és a legenda szerint mikor először belépett, csak annyit mondott: Ó Salamon, lenyomtalak! Na, jó nem pont ezeket a szavakat használta. Egyébként ez még csak nem is volt igazán nagyképűség a részéről. A kupola belsejét 30.000.000 darab arany mozaik borította, a kaput pedig vastag aranylemez. Maga a kupola most is hatalmas, de nem az eredeti, mert azt annyira kecsesre tervezték, hogy 11 évvel a megépítése után egy földrengésben beomlott. Később az Ottománoknak is újjá kellett építeni, ők erősítették meg a szerkezetet. Mikor mecsetté alakították kapott két minaretet is, aztán később még kettőt. Érdekesség, hogy a mihráb, vagyis a Mekka irányát mutató imafülke mellett Mátyás király két gyertyatartója áll, amit még a budai várból zsákmányolt Szulejmán, hogy Allah növessze szakállát, de befelé!
Lassan az ázott Nap is lefelé tartott, meg az energiánk is fogytán volt, így korai pihenőt vezényeltünk, és visszahúztunk a szobánkba, ahol a tapéta már egy négyzetméteres vizes hólyagot alkotott.

2004. október 8. péntek

Délelőtti programunk a Dolmabahçe Saray. A Topkapi is kimaradt, már láttuk, és szerintem közel se olyan érdekes, mint ahogy a híre alapján gondolná az ember.
A térképről szépen kinéztük, hogy a Sirkeci pályaudvar közelében, az Aranyszarv bejáratánál lévő hajóállomásról megy hajó a tengerparti palotához. Nosza, úgyse vagyunk egy hajós nép, úgyhogy mindig egy kicsit egzotikus, ha hajóval mehetünk valahova, és nem csak úgy egy kört a Balatonon, hanem tényleg valahova, és azért hajóval, mert csak úgy lehet, vagy úgy a leggyorsabb. Gyalog indultunk a Topkapi magas kőfala mellett lefelé a tengerpartra.
Az állomás mellett egy kávézóban leültünk a reggeli kávéhoz. A kávé mellé kaptunk egy ásványvizet is. Hiába mondtuk, hogy nem kell a flanc, adjon csapvizet, csak nem akarta megérteni, aztán valahogy elmagyarázta, hogy Isztambulban a csapvíz nem iható. Hm, nekünk eddig nem tűnt fel, mindig megittuk.
A hajóállomáson olyan volt a nyüzsgés, és a tömeg, mint egy buszpályaudvaron. Elég sok komp és személyszállító hajó közlekedik hosszába és keresztbe a Boszporuszon. Keresgéltük, hogy honnan megy az általunk kiszemelt hajó, de csak nem láttunk egy olyan táblát se, amin szerepelt volna a Dolmabahçe szó, így gyorsan megtanultam törökül, és az egyik pénztárban megkérdeztem, hogy feribot Dolmabahçe nerde (Komp Dolmabahçe hol?). A fickó kitűnően megértette, hogy mit is akarok, és egyben túlértékelte nyelvi képességeimet, úgyhogy kaptam egy kiselőadást a hajóközlekedés nehézségeiről, vagy valami hasonlóról, és a gesztusokból arra következtettem, hogy momentán nincs, mert felújítják a kikötő azon részét, ahonnan indulni szokott, vagy azt, hogy sose volt ilyen. Végeredményben érdektelen, a lényeg: nincs hajó. Lehetne helyette busszal bonyolítani a dolgot, de minek. Helyette elindultunk gyalog, legalább megnézünk egy-két útba eső dolgot is. Elsőként rögtön a lábunk előtt hevert az Aranyszarv öböl. Nagyon romantikus már a neve is, arról nem is beszélve, hogy a történelem során mennyit regéltek róla. Látványnak szerintem egyáltalán nem olyan romantikus, különösen nem egy olyan erősen felhős, néha esős napon, mint az, amelyiken mi ott jártunk, így hanyag nemtörődömséggel átgyalogoltunk fölötte, a Galata hídon. A túloldalon, a hegy tetején áll a Galata torony. Oda szerettünk volna felmászni.
Az egész környékről jól látható a kerek torony. Eredetileg a genovaiak építették 1348-ban, még akkor, mikor ez a terület az ő kereskedelmi kolóniájukhoz tartozott. Egyszer a XVII. században egy ember aki nem került be a repülés történetébe innen indította interkontinentális repülőjáratát is. Hogy miért mégis a Wright testvérek olyan híresek, annak oka van.
Később volt börtön, csillagvizsgáló, és tűzfigyelő torony is, egészen addig, míg le nem égett 1835-ben. Később helyreállították, most étterem van a legfelső emeleten, ahova valószínűleg senki nem megy enni, mert rohadt drága. Szerencsére az még senkinek nem jutott eszébe, hogy csak akkor engedjék be a turistákat, ha fogyasztanak, mert akkor végképp kiürülne a torony. Tehát mi is felvitettük magunkat lifttel, hogy az erkélyről körbenézzünk. Ronda idő volt, de azért jól lehetett látni az Ázsiai oldalt, és a hajóforgalmat a szorosban.
A torony után a dombról is lemásztunk, vissza a tengerpart közelébe. Arrafelé jártunk, amerre előző nap a busszal gázoltunk tengelyig a vízben. A homokzsákok néhány bolt előtt még mindig kit virítottak, és a járda is tiszta homok volt, más nem látszott.
Séta közben valaki megrántotta Gabi hátizsákját, amivel rögtön ki is nyitotta, de nem vitt el semmit. A hátunk mögött csak egy csapat vigyorgó utcakölyök volt. Gabi menten agyoncsapta volna őket, ha hagyják, de nem hagyták, ezért tovább mentünk. Próbálkoztak még egyszer, de megint csak odáig jutottak, hogy kinyitották. Az elég pofátlan kategóriát ekkor már átlépték ezt ők is érezhették mikor Gabi esernyővel támadt nekik , ezért feladták, mi meg mehettünk békével.
A palota még elég messze volt, de ha az ember gyalogol, akkor rájön, hogy minden város sokkal kisebb, mint ahogy a dugókban araszoló, és egyébként is össze-vissza kanyargó buszokról látja. Nem is tartott sokáig az út. Közben figyeltük, ahogy a tömeg kitódul egy mecsetből a pénteki ima végén, és megrohamozza az árusokat, hogy a lelki megnyugvás után követelőző gyomra is megnyugodjon végre.
Megérkeztünk a palota kapujához. Rögtön az az Európai szokás fogadott, hogy nem lehet fotózni, mi több le kell adni a fényképezőt. Ezt soha nem értettem. Lehet arra hivatkozni, hogy nem lehet vakuzni a festmények miatt, nem lehet állványt használni a padló miatt, de hogy miért nem lehet fotózni, az számomra egy rejtély lesz örökre. Talán a képeslapmaffiát kell a dolog hátterében keresni?! Mindegy, hát leadtuk a cuccot.
A kastély nem igazán török jellegű, sőt egyáltalán nem. Neve feltöltött kertet jelent, mivel mesterségesen hozták létre a tenger partján. Sokan nem nézelődtünk a kertben, mert esőben nem olyan élvezetes.
Egy darabig várnunk kellett, mert csak csoporttal látogatható, mint a világ többi kastélya. Nem volt túl jó dolog a szemerkélő esőben a napernyők alatt ülni és várni, de csak bejutottunk. Hát, nem is tudom. Inkább nem tetszett, mint igen. Szóval valami nagyon nagyot akartak alkotni, és olyan is lett. Inkább európai stílusú, de török mennyiségben van rajta a csicsa. Szóval egy kicsit se szeretnék itt lakni. Megjegyzem a legtöbb kastélyban nem szeretnék lakni. Nem is igazán értem, hogy mi a jó abban, ha van egy épület, amiben van 150 egymásból nyíló szoba. Mellesleg nem tudom másnak is feltűnt-e, de minden kastélyban a hálószoba és a dolgozószoba kicsi. Gyakorlatilag mintha egy normál lakás lenne, csak hozzá van még csapva egy kastély, hogy a szomszédok lássák.
Szóval a klasszikus felállás szerint ment a vezetés. Az idegenvezető elöl rohant, mi hátul nem, ezért rövidesen összeértünk az utánunk következő csoporttal. Semmit nem láttunk, vagy előttünk lévőktől és ugyanennyit hallottunk a mögöttünk jövők miatt. No, mindegy. Itt is volt minden, ami kell: gyerekszoba, fürdőszoba, hálószoba, baldachinos ágy, nem ez volt az út fénypontja. A vezetés végén meglepően hamar az udvaron találtuk magunkat újra. Visszaszereztük leadott dolgainkat, és visszaindultunk, természetesen gyalog. Gondoltuk benézünk a Kék Mecsetbe, az úgyis jó messze van.
Az eső már nem esett a hangulatunk is jobb lett, egész gyorsan elértük a hidat, majd a hajóállomás mellett megcsodáltuk az eladó esernyőket. Megjegyzem, hogy mint azt már említettem az esernyő árfolyama több mint 500 %-kal esett, mióta nem esett. Rövidesen felfut majd a napszemüveg eladás. Amiben néhány perc múlva hirtelen érdekeltté váltunk, mert Gabi hátizsákját megint megrántotta valaki, csak ezúttal sikerült kivenni is valamit, mégpedig nem találjátok ki a napszemüveget. Ami hatalmas csapás volt, de a még szörnyűbb, hogy a tokja az enyém volt. A kettő együtt ért vagy 500 Ft-ot, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy Gabi nem tud megszabadulni az átoktól. Nem volt még olyan napszemüvege, ami a szezon vége előtt fel ne adta volna. Vagy önként, vagy valami kamion hatására esetleg egyéb módon. Csendben gépelem csak ide, hogy most, van neki egy, ami lassan eléri az egy éves kort. Mondjuk gemkapocs tartja egyben, az benne az egyetlen tuti alkatrész. Tudom, mert én raktam bele.
Szóval elsirattuk elveszett értékeinket, ki-ki a magáét, és megállapítottuk, hogy bizony ha kétszer kinyitják a táskát, akkor legközelebb meg kéne nézni, hogy mit is kéne tenni ellene, vagy ha már semmit, akkor nem hagyni semmi értéket a könnyen elérhető helyen. Bár mi a könnyen elérhető? Marokkóban kis híján ellopták a zsebéből azt a lapos WC-papír tekercset, amit vész esetére tartogatott, csak azért, mert pénztárcásan dudorodott.
Közben szépen elértük a Kék Mecsetet, pontosabban Sultanahmet dzsámit. Az udvaron át hátulról mehetnek be a turisták. Belépő nincs, de mindenkinek be kell csomagolnia magát, mert az Aya Sofyával ellenben ez egy működő mecset, méghozzá szép nagy. Ez már kívülről is látszik, de nem érezhető annyira, mert senki nem emelgeti a fejét, csak beballag, aztán meg csodálkozik, hogy hol a plafon. A központi kupola négy oldalán négy hatalmas oszlop tartja a tetőt. Ezek igazából túl vannak az oszlop léten, hiszen kb. 21 m2 területet foglalnak el egyenként, és én láttam ekkora eladó lakást. A lámpák egészen alacsonyan lógnak, úgy érzi az ember, hogy beveri a fejét. Felette viszont van még néhány méter a kupola tetejéig, mondjuk még több mint 40, és ez még rádob a hatásra. Egyébként a méretekről annyit, hogy legmagasabbról végrehajtott fejest csak 35 méter magasból ugrották, és ekkora magasságból már lehet ejtőernyővel ugrani úgy, hogy túl is éli az illető. Tehát nagy, de sokkal kevésbé kék, mint arra számítani lehet a neve után. Jó, lehet, hogy a legtöbb csempe kék, de az összhatás mégse az. Mindegy, jól néz ki. Egyébként ez a világon az egyetlen mecset, aminek hat minaretje van. A legenda szerint az építész félreértette a szultán kívánságát, így lett hat, amiből kerekedett is nagy botrány, mert akkoriban még a mekkainak is csak ennyi volt. Hogy a viszályt elsimítsák, a szultán építtetett egy hetediket Mekkában, csak hogy több legyen, mint a Kék Mecsetnek, most valahol egyébként kilencnél járnak. Egyébként a hat minaret jelképezi, hogy Ahmet volt a hatodik szultán Konstantinápoly meghódítása óta, valamint a hat minaret összesen tizenhat erkélye, hogy a tizenhatodik az Ottomán birodalom megalapítása óta.
A mecsetből kifelé menet leadtuk a köpenyt, és visszavettük a cipőinket. Az idő már egész szép volt, megjelentek a turisták és az őket körüldongó árusok. A kapun kilépve már ott is termett mellettünk egy ember, karácsonyfányi furulyával és kínálgatni kezdte. Mikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, azonnal váltott: furulyanemsoknemdrága, kántálta, de nem járt sikerrel így se.
Utunkat az Egyiptomi bazár felé irányítottuk, mert még szerettünk volna venni némi ajándékot az otthoniaknak. Rengeteg itt is a szuvenír, például a híres török édesség. Mi is vettünk néhány dobozzal, majd lesz kinek elosztogatni alapon. Pár nappal később otthon bebizonyosodott, hogy az árkülönbség itt is minőségi különbséget takar. A bazár közelében van a Rüstempaşa dzsámi. Az útikönyv sok szépet írt róla, úgyhogy térképet ragadtunk. Egy elég jelentéktelen kis utcából nyílt a bejárata, de érdemes volt keresgélni. Néhány lépcsőn kellett felmenni, hogy a hangulatos kis udvarra jussunk. Nincs olyan udvara, mint a nagyobb mecseteknek, itt csak bent van hely a hívők számára. A méretei egyébként sokkal emberibbek, mint a Sultanahmet dzsámié, vagy az Aya Sofyáé. Viszont szebb mindkettőnél. A minbar, vagyis szószék fehér márványból van faragva, a lépcső melletti korlát is áttört márvány csipke. Kicsit üldögéltünk még pihenésképpen, mielőtt még egyszer ellátogattunk volna a bazárok bazárjába, a szuvenírvadászat Kenyájába, a nagy bazárba.

A kijárat mellett még vettünk egy könyvjelzőt, hogy szegény árusnak meglegyen az egy üzlete aznap, és elindultunk. A cél az volt, hogy kevéske megmaradt pénzünknek a nyakára hágjunk. Persze ez nem volt túl nagy kihívás. Rövidesen gazdagabbak lettünk Kütahya fazekas mestereinek két tányérjával és egy kis lámpással. Most már boldogan mehettünk, nem húzta pénz a zsebünket. Maradék időnket semmittevéssel kívántuk eltölteni. A Hippodrome szélén üldögéltünk, és olvastuk az útikönyvet. Közben megtörtént az a csoda, hogy kisütött a nap. Több se kellett nekem, már mentem is körbe a téren fényképezni mindazt, amit eddig megnéztünk esőben. Mire visszaértem Gabi már tűkön ült, azt hitte, elvesztem, mehet haza egyedül.
Ez volt ugyanis az utolsó napunk Törökországban, amit végül napsütéssel zártunk. Nem volt más tennivalónk, csak összecsomagolni a szállásunknak csúfolt vizes odúban és felülni a villamosra, hogy elinduljunk hazafelé.

Itt a vége féltégla!

Ahmet

Kína | Szíria, Libanon | Marokkó | Törökország

Vendégkönyv - Szívesen olvasgatok tetszés vagy akár nem tetszés nyilvánításokat! :))

A lap tetejére

MultiMánia | UtazásMánia | ZooMánia | FotoMánia | VillamosMánia | RepülésMánia

UtazásMánia

Törökország 2005 - Ahmet

Ahmet

Törökország 2004

4. rész

2004. október 4. hétfő

2004. október 5. kedd

2004. október 6. szerda

2004. október 7. csütörtök

2004. október 8. péntek

Itt a vége féltégla!

FLS